Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-05 / 207. szám

1979. szeptember 5. • PETŐFI NÉPE • 5 „Hagyományaink élnek és egyre gazdagodnak’ Beszélgetés Mándics Mihállyal, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkárával Budapesten, a szövetség székházában be­szélgetünk. Elmondhatjuk, hogy témánk tö­kéletes összhangban van a szűkebb környe­zettel. A főtitkárt ugyanis jelképesen veszik körül irodájában azok a néprajzi tárgyak, művészeti alkotások, amelyek együttesen a magyarországi délszláv lakosság létét és életképességét sugalmazzák. Pomázi és deszki szerb, garai bunyevác, somogyi horvát, átai bosnyák, hercegszántói és mohácsi sokác, valamint Vas megyei szlovén népviseleti ru­hákat; szerb-horvát és szlovén nyelvű kiad­ványokat, valamint busófejet, kettőssípú fu­rulyát, és horvát balalajkát láthat a tágas, szép helyiségben a látogató. Mándics Mihály, a házigazda, készséggel válaszol a kérdésekre. A kongresszuson és azután — ön évtizedeken át Bács- Kiskunban élt; ott tevékenyke­dett, méghozzá meglehetősen sok­féle munkaterületen. Elég csupán arra utalni, hogy részt vett a parasztifjúság mozgalmaiban, mint volt NÉKOSZ-ista. Volt ta­nyai tanító, tanár, országos hírű iskolaigazgató; falumúzeumot ho­zott létre, tagja volt tanácsnak, pártbizottságnak; aktívan tény­kedett a népfront-mozgalomban, elsősorban mint a honismereti mozgalom, a helytörténeti kuta­tás egyik vezetője; jelenleg is országgyűlési képviselő; több könyve megjelent nyomtatásban, s számos cikket, tanulmányt írt országos folyóiratokba. Ezeknek alapján érthető, ha olvasóink többségével együtt eléggé jól is­merjük önt. Mégis megkérdezzük: a három nyelven — magyarul, né­metül és szerb-horvátul — be­szélő vezetőnek, közéleti szemé­lyiségnek mit jelent valójában az, hogy nemzetiségi polgára álla­munknak? — Szerénytelenség nélkül, nyu­godtan mondhatom, hogy ez a tény valamiféle belső gazdagsá­got, erkölcsi-szellemi többletet jelent. És egyben nagyobb fele­lősségöt is. Különösen, ha olyas­valakiről van szó, akit hivatá­sa, munkaköri beosztása, niások segítő irányítására, megfontolt vezetésére késztet. — Erről a felelősségről, s a további teendőkről, sürgető és halaszthatatlan feladatokról bő­ven esett szó a magyarországi délszlávok legutóbbi — nyolca­dik — kongresszusán is. — Örömmel nyugtázhattuk, hogy az országos tanácskozás el­érte a célját A küldötteik az Alkotmány szellemében, többnyi­re saját anyanyelvükön szólaltak fel, s fejezték ki el ismerésüket és kívánalmaikat nemzetiségi lé­tükkel, törekvéseikkel kapcsolat­ban. AZ. Ott elfogadott határozat az MSZMP Politikai Bizottságá­nak a' széles; körben ismeretes, nagy jelentőségű határozatai szel­lemében született meg. Azt töb­bék között, hogy hazai délszláv lakosságunk tettekkel bizonyítja a szocialista magyar hazához va­ló szívbéli ragaszkodását, s kö­zösen megfogalmazott levélben Kádár János elvtárs előtt is köz­vetlenül is kinyilvánítottuk. — Szólna kissé bővebben és konkrétabban is arról, hogy a határozathozatal előtt mi min­denről beszéltek még az említett tanácskozáson? ■ — A kongresszuson sok szó esett még arról, hogyan lehet még jobban ápolni a nemzetiségi hovatartozás érzését, az anyanyel­vet, a hagyományokat. Arról, hogyan illeszkedik hazánk okta­tási és közművelődési rendszeré­be az anyanyelv tanítása, a nem­zetiségi kultúra ápolása, s hogy milyen anyagi-gazdasági eszkö­zökkel lehetne fejleszteni a pe­dagógusképzést ezeken a terüle­teken, egyáltalán hogyan fejleszt­hetők az intézmények, az óvo­dáktól az általános iskolákon ke­resztül a folklórk'lU'bokig és a könyvtárakig. — És mi történt azután? Mind­az, ami a kongresszuson elhang­zott, befolyásolta-e valamilyen mértékben a Magyarországon élő délszláv lakosság életét, helyze­tét? — Azzal kell kezdenem, hogy hosszú hónapokon át sokoldalúan és tervszerűen folyt a nyolcadik kongresszusokra való felkészülés. Ez együttjárt egyrészt a figye­lem fokozódásával, másrészt pe­dig a megmentett, feltárt és köizkinccsé tett hagyományok, szokások, a sajátos nemzetiségi kultúra felélénkülésével, kdvirág- zásával. S folytatnom azzal kell, hogy a több napon át tartott nagyszerű tanácskozás az ország — de különösen a délszláv la­kosság — élénk figyelme mellett zajlott le. Érthető hát teljes egé­szében, hogy ezt követően sok jel mutatta országszerte a nem­zetiségi hovatartozás érzésének további erősödését. És azt, hogy a hagyományaink élnek és egyre gazdagodnak. — Azt mondta, hogy ország­szerte. — Csupán a megszokott köny- nyebbség kedvéért mondtam így. Valójában az ország déli és nyu­gati határainak mentén, nagyjá­ból a Bácskában és Baranyában, valamint északabbra, a Duna mentén élnek délszlávok. — Az sokak által eléggé is­meretes, hogy ma már — jó­részt a természetes keveredés jó­voltából — nincsen olyan tele­pülésünk, ahol kizárólag nem magyar anyanyelvűek élnek. Ezért az az érdekes inkább, hogy hol, melyik vegyes lakosságú községben, városban találhatók még délszlávok? — Túlnyomó többségben eb­ben a megyében horvátok van­nak. Szerb alig — elenyésző —, szlovén ajkú meg egyáltalán nincsen; mint Vas, Baranya, Csongrád és Pest megyében pél­dául. Hercegszántón sokácok, szarbek, Dusnokon és Bátyán rácok, más helységekben pedig — például Baján, Bácsalmáson, Csávolyon, Felsőszentivánon, Csi- klérián, Valskúton, Katymáron és Garán — bunyevácok élnek. Va­lamennyien horvátok — kevés számú szebb lakosság mellett —, ami az eredetüket, eredeti hova­tartozásukat illeti. A sajátos — jórészt már magyarral keveredett — sokác, bunyevác és rác táj- nyelvüket a történelem során, viszontagságos évtizedeik, évszá­zadaik alatt alakította 'ki az idő. — Mint Magyarországon a töb­bi — német, román és szlovák — nemzetiségnek, a délszlávok- nak is megvan a maguk demok­ratikus szövetsége. Hogyan fogal­mazná meg ön ennek a felada­tát? — A Magyarországi Délszlá­vok Demokratikus szövetsége ér­dekképviseleti szerv, mely sajá­tos eszközeivel mozgósít pártunk és kormányunk nemzeti prog­ramjának, nemzetiségi politikájá­nak minél tökéletesebb megvaló­sítása érdekében. Igyekszik a délszláv lakosságban 'éleszteni és ébren tartani a nemzetiségi tu­datot, elősegíteni az anyanyelv ápolását, a hagyományőrzést. Mint ilyen — ezt örömmel mond­hatom el —, gyümölcsöző és sokoldalú kapcsolatot épített ki Bács-Kiskun megye párt- és ta­nácsi vezetőivel, népfront-bizott­ságaival. Ez a tény több min­denben áldásosán éreztette hatá­sát az elmúlt esztendőkben, örül- lünk annak is, hogy velünk egyetértésben eddig már tölbb hasznos kezdeményezés indult el onnan. Például elsőnek az or­szágban ott alakult meg a nép­front nemzetiségi bizottsága. És ebben a megyében dolgozták fel elsőként monografikus igénnyel az ott élő nemzetiségiek történe­tét, megyei támogatással. S ha már itt tartunk, megemlítem azt is, hogy a Petőifi Népe mennyi­re sokrétűen és következetesen foglalkozik a nemzetiségi témák-1 kai. A hagyományőrzés sokfélesége — Sok idő — jó három évtized telt el azóta, amikor az ismert okoknál fogva délszláv lakossá­gunk jelentős részében még el­uralkodott a félelem és bizonyta­lanság. Később, a bekövetkezett politikai-társadalmi-gazdasági változások következtében a biza­lom megerősödött. A kétnyelvű feliratok éppen úgy a bekövet­kezett tudati változást jelezték, mint mondjuk a népszámlálási adatok. Vagyis az, hogy egyre többen vallották ismét magukat nemzetiséginek. Mit tart ön leg­jelentősebbnek a bekövetkezett Változások közül? — Mindenek előtt azt, hogy az alkotmányiban lefektetett jogaik­kal délszláv lakosaink többsége élni tud már. Más megközelítés­ben azt mondhatjuk, hogy erő­södött a nemzetiségi tudat az emberekben. — Ehhez bizonyára az is hozzá­járult, hogy nemzetiségi lakossá­gunk számarányának megfelelően részt vesz az adott község, város, sőt a megye vezetésében is. Hogy ott találjuk őket az országgyűlés­ben és más országos szervek, tár­sadalmi szervezetek vezetőségei­ben is. — Feltétlenül. És csakis ezáltal érhettük el, hogy a párthatároza­tokban és a törvényekben egyaránt megfogalmazott jogok a napi gya­korlatban valóra váljanak. így érhettük el, hogy ma elmondhat­juk: nemzetiségi politikánkat a rendszeres napi cselekvés és a hagyományőrzés sokfélesége jel­lemzi. — Mit ért ön a hagyományőrzés sokféleségén? — Ennek két fő jellemző voná­sa van. Az egyik, hogy délszláv lakosságunk, a származását, törté­netét, etnikai-nyelvi jellemző vo­násait tekintve egyaránt sokféle. S a másik: ugyanilyen sokfélék az utak, eszközök és módszerek is a mindennapi tevékenységükben. Nézzük ezúttal csupán a nyelvnek a kérdését, problematikáját. Az irodalmi horvát-szerb nyelvnek önmagában is megvan a kétféle- sége. Annak alapján, hogy vagy az egyik, vagy a .másik eleme ke­rül előtérbe egy-egy személy, vagy csoport beszédében. Mellette ott van az önálló és teljesen szu­verén szlovén nyelv, valamint a horvátnak a sokféle — a rác, bos­nyák, sokác, bunyevác, somogyi horvát, st'b. — elágazása; a tu­lajdonképpeni tájnyelvek. S ha a nemzetiségi nyelv művelése a té­ma szóba jöhet sok egyéb mellett a nyelvművelő klub, ikrónikaírás, óvodai-iskolai nyelvoktatás, az olvasás éppen úgy, mint mondjuk a művészeti együttesekben való részvétel. — Szívesen vennénk, ha bőveb­ben is beszélne még erről a sok­féleségről. Közelebbről: ezúttal ar­ról, hogy véleménye és ismeretei alapján mi jellemzi Bács-Kiskun- baii a délszláv nemzetiségi lakos­ság hagyományőrző tevékenysé­gét? — A lehető legjobb szívvel te­szem ezt. Hiszen, amint említet­tem már, ez a megye sok szem­pontból felihívta magára a figyel­met ilyen tekintetben is az el­múlt esztendőkben. Ha csak ka­pásból említek néhány példát, máris érthetőbbé lesz ez az állí­tás. A bajaiak méltán népszerű Csitaonica klubja újra és újra hal­lat magáról, vonzó programjaival. Katymáron és Garán nyelvoktatá­si kísér leteket kezdeményeztek. Hercegszántón létrehozták a hor­vát-szerb tannyelvű körzeti isko­lákat. Bácsalmás és Katymár pél­dát mutatott a hagyományos pré- ló közös lebonyolításában és a délszláv klub létrehozásában. Má- tételkén a helyi bunyevác fiatalok mellett számos magyar gyerek is tanulja a nyelvünket. Csávolyon. Hercegszántón és Csikérián fi­gyelmet érdemel a helytörténeti gyűjtemény. Vaskúton a nemzeti­ségi könyvtári részleg működteté­se mellett többek között délszláv fotókiállítást rendeztek. A garai- ak, dusnokiak, bátyaiak és bajaiak a művészeti együttesekkel is ma­gukra vonták a figyelmet. Ebben a megyében alakult meg elsőként a TIT nemzetiségi szekciója. Csá­volyon, Felsőszentivánon és Katy­máron kezd meghonosodni már az ifjúsági műsorok cseréje. Felső­szentivánon készülődnek a fiatal tamburások, immár együttessé formálódva. Egyes helyeken kez­dik — vagy folytatják — a két­nyelvű krónika-írást is. A tavaly kiadott hanglemezünkön — mely a hazai délszláv folklórkincset kí­vánja közkinccsé tenni —, több Bács-Kiskun megyei együttes és szólista is helyet, bemutatkozási lehetőséget kapott. S hogy e röp­ke felsorolás végén az egyik leg­frissebb büszkeségünket is meg­említsem: elkészült a bajai dél­szláv tájiházunk is, mely az ünne­pélyes átadás óta is sok értékes darabbal gazdagodott. Ezzel kap­csolatban egyre-másra érkeznek hozzánk az adományok, felaján­lások. Kedvezőek a feltételek — Amikotr idáig érünk, óhatat­lanul felmerül a kérdés: milyenek a feltételek, a lehetőségek e csep­pet sem könnyű és meglehetősen szerteágazó tevékenységhez? Kö­zelebbről: van elegendő képzett szakember, épület, berendezés és egyéb anyagi eszköz a nemzetiségi kulturális és politikai munka fo­lyamatos végzéséhez? — Az utóbbi években az egyéb­ként is lelkes, és többnyire nagy­szerűen munkálkodó pedagógiai- közművelődési gárdánkat újakkal erősítettük meg. S egyre eredmé­nyesebben tudunk együttműködni a Kulturális Minisztériummal, va­lamint a Népművelési Intézettel, a szakembereink — táncoktatóink, művészeti csoportvezetőink stb. — megfelelő továbbképzése érdeké­ben. — 'A nemzetiségi nyelvet beszé­lő pedagógusok és közművelődési szakemberek képzéséhez is meg­vannak a feltételek a szükségle­teknek megfelelően? — Többnyire igen. Ha mutatko­zik is hiány egyes helyeken ideig- óráig, intézményeink a hiányt vi­szonylag hamar pótolni tudják. Baján horvát-szerb nyelvű tanító­kat, Kecskeméten óvónőket képez­nek ki például. Mindkét helyen országos beiskolázás folyik; ez sokat enyhített máris a régebbi gondokon. S hogy egy másfajta po­zitív példát is említsek: Bács- Kiskunban immár működik a délf szláv óvodai szakfelügyelő is. Ami az egyéb feltételeket illeti, ezek­ről nagyjából az mondható el, hogy általában megfelelnek a ma­gyar tannyelvű iskolák átlagának. Nincs tehát okunk panaszra, és ez a lényeg. — Mit gondol ön arról, hogy a velünk szomszédos baráti Jugo­szláviával való, országok közti kapcsolatokat miként befolyásol­hatja — vagy befolyásolja-e — az a tény, hogy élnek hazánkban dél­szláv nemzetiségi likosok? — Sokan és sokszor elmondták már, csak ismételni tudom: igen, méghozzá elsősorban azzal, hogy a 'híd szerepét tölthetik — és töl­tik is — be a két ország között a nemzetiségi polgárok együttesen. Az egyéni és csoportos látogatá­sok, tapasztalatcserék, a kölcsönös tanulmányutak, közös kulturális megmozdulások mind-mind ezt segítik elő. — Ezzel a kérdéssel összefüggés­ben már nem egyszer idézte Ká­dár Jánosnak egyik mondatát. Megismételné most ezt? — Szívesen. Kádár elvtárs ezt mondta az egyik dunántúli be­szédében: A világ a népek kóru­sából áll, s ebben a kórusban, mindenki a maga nyelvén szóljon és énekeljen, s lehetőleg a szocia­lizmus, a nemzeti függetlenség, a béke dallamát szólaltassa meg. Gondolom, ehhez nem kell külö­nösebb kommentár, magyarázat. — Végezetül csupán egyetlen kérdés maradt: mit jelent önnek, az egykori csávolyi pedagógusnak Bács-Kiskun? — Ha a megyébe lépek bármi-''1 kor, otthon érzem magam. Büsz­keség tölt el az ottani nagyszerű eredmények láttán. Ott vagyok igazán otthon tehát, s remélem: nyugdíjas éveimet ott, egykori szűkebb hazámban töltöm majd el. Mert hogyan is írta egyszer a költő, Sípos Gyula? Valahogy így, ha jól emlékszem: „Aki egy tájat, várost, vagy akár egy utcát nem érez szívéhez közelinek, annak a hazaszeretete is csak általános szólamé, gyökér nélküli.” Varga Mihály A debreceni egyetemi könyvtár • „Az magyaroknak dolgairól” című könyv, me­lyet Heltai Gáspár 1575-ben jelentetett meg Kolozs­várott. Debrecenben a Kossuth Lajos Tudomány- egyetem Könyvtára 1918 májusában nyílt meg. A könyvtárnak 1932-ben már 200 000 kötet könyve volt, napjainkban ez a szám egy­millió. A könyv­tárban szak- könyvtárak is működnek. Je­lentős a 100 ezer egységet tartalmazó ze­neműtára. (MTI-fotó — Oláh Tibor felvételei — KS) • A debreceni egyetemi könyvtár olvasóterme. Kecskeméti utcanevek Nemrégiben tetszetős, jól olvasható táblák kerültek fel a kecske­méti sarokházakra és a kerítésekre. Ha imitt-amott helyesírási hiba csúszott is be, mégis szükség volt ezekre. Az alábbi sorokban nem lesz szó az új városrészek utcáiról, sem azokról az utcákról, amelye­ket nemzeti és városi nagyjainkról, valamint művészeti ágak kiemel­kedő személyiségeiről neveztek el. Csak olyan eredeti utcanevekkel találkozunk, amelyek némi tájékoztatást is adnak Kecskemét múlt­járól. Az első utcanevek Egy 1338-ból származó oklevél említi először Kecskemétet, mint várost. De Hornyik János és a ma is munkálkodó Joós Ferenc kutatásai alapján tudjuk, hogy itt már századokkal előbb is je­lentős település volt. Hogy a te­lepülés neve honnan származott, és pontosan mit jelent, talán so­sem fogjuk megtudni. Arra vi­szont ha igen hézagosán is — bizonyítékok találhatók, hogy a tatárjárás után a többi városhoz hasonlóan Kecskemét is épített magának várat, még ha ennek falai csak sárral erősített sövény­ből készültek is. A belső várfal­tól jóval távolabb húztak egy ha­sonlóan „erős” városfalat is. Az itt közölt vázlatos térkép vala­melyest érzékelteti a középkori Kecskemét útelrendezését, amely az akkori polgárok gyakorlatias­ságát is bizonyítja: (térkép).. Kis magyarázat a térképhez: a Nagybudai út Budai út néven ma is megvan, méghozzá az E—5-ös nemzetközi autóút egyik áteresztő szakasza. A Budai ut­cának ma Jókai és bentebb Mó­ricz Zsigmond utca a neve. A Szolnoki út ma is tartja nevét, a Szolnoki utca most Vörösmarty és a hosszabb Bem utca. A Csong­rád felé vezető útnak elnevezé­sében jóformán semmi különbség nincs. A Halasi utcát még a múlt század végén tisztelte meg a vá­ros azzal, hogy az aradi tizen­hármakkal egyidőben kivégzett első független magyar miniszter- elnöknek. Batthyánynak a nevé­vel jélzett utcatáblákat rakattak fel a sarkokra. A Vásári utca ré­szenként még nem is olyan régen Gáspár András és Kada Elek utca volt. Ma Petőfi Sándor ut­ca. A többi kifelé vezető út ne­ve századok óta — néhány sza­kasz kivételével változatlan ma­radt. A térképen satírozott kis folt a XIII. századbeli belső vár he­lyét jelzi, amelyik azon a ma­gaslaton épült, amelyet ma a Munkácsy, Lugossy, Simonyi és Mária utca övez. A szaggatott vonal a várost védő külső sö­vényfal nyomait követi. Mint a rajzból is kivehető, minden fon­tosabb utca végénél volt egy vá­roskapu, amelyen át csak elfogad­ható írással lehetett bejönni, eset­leg erőszakkal, amire a török és a kuruc időkben volt néhány példa. Ide tartozik még az is, hogy a térképen fehéren maradt terület jelentős része ekkor még nem volt beépítve, a sövényfalon kívül, de belül is nádas mocsa­rak terpeszkedtek, melyekben igen jól érezték magukat a ka­csák és libák. No meg itt voltak a „hegyek”. Ezeken ma már új városrészek (majdnem új váro­sok!) épülnek.- Akkor viszont ezeken a „hegyeken” termett meg yiáxia az a borocska, aminek hatására vidáman vészelték át a kecske­méti polgárok a törökök időnkén­ti zaklatását is. Amikor alig volt szükség utcanévre A török és kuruc korból erede­ti utcanevünk nem maradt fenn. A mai Szultán, vagy Török utca elnevezése is egészen újkeletű, Rákóczi út sem volt, hogy lehe­tett volna, amikor még kilencven évvel ezelőtt is nádfedeles lakó­házak összevisszasága töltötte be a mai sétáló-betonjárdának, és szegélyező füves-parkos sávoknak a helyét.,' Ezeknek a házaknak két girbe-görbe utca volt a ha­tára. Az utcák neve nem is fon­tos, hiszen századokkal előbb nem is volt szükség utcanevekre. Azokban az időknen a lakosság többnyire sógor-komaságban állt egymással, mindenki tudta, hogy ki melyik kocsmától, malomtól hányadik nádfedeles, vagy zsalu­tetős házikóban lakik. Mindkét támpontból volt elegendő. A mal­mok tucatjaihoz szekerezték be a környékbeli parasztok az őrleni, vagy darálni valót. Persze nem gőz- és villanymalmok voltak ezek, hanem Jámbor lovak jár­tak egész nap körbe, és for­gatták a malomköveket, amelyek: azóta már igencsak beépültek házalapokba, vagy pedig a járda bitumenje fedi maradványaikat. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom