Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-05 / 207. szám
1979. szeptember 5. • PETŐFI NÉPE • 5 „Hagyományaink élnek és egyre gazdagodnak’ Beszélgetés Mándics Mihállyal, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkárával Budapesten, a szövetség székházában beszélgetünk. Elmondhatjuk, hogy témánk tökéletes összhangban van a szűkebb környezettel. A főtitkárt ugyanis jelképesen veszik körül irodájában azok a néprajzi tárgyak, művészeti alkotások, amelyek együttesen a magyarországi délszláv lakosság létét és életképességét sugalmazzák. Pomázi és deszki szerb, garai bunyevác, somogyi horvát, átai bosnyák, hercegszántói és mohácsi sokác, valamint Vas megyei szlovén népviseleti ruhákat; szerb-horvát és szlovén nyelvű kiadványokat, valamint busófejet, kettőssípú furulyát, és horvát balalajkát láthat a tágas, szép helyiségben a látogató. Mándics Mihály, a házigazda, készséggel válaszol a kérdésekre. A kongresszuson és azután — ön évtizedeken át Bács- Kiskunban élt; ott tevékenykedett, méghozzá meglehetősen sokféle munkaterületen. Elég csupán arra utalni, hogy részt vett a parasztifjúság mozgalmaiban, mint volt NÉKOSZ-ista. Volt tanyai tanító, tanár, országos hírű iskolaigazgató; falumúzeumot hozott létre, tagja volt tanácsnak, pártbizottságnak; aktívan ténykedett a népfront-mozgalomban, elsősorban mint a honismereti mozgalom, a helytörténeti kutatás egyik vezetője; jelenleg is országgyűlési képviselő; több könyve megjelent nyomtatásban, s számos cikket, tanulmányt írt országos folyóiratokba. Ezeknek alapján érthető, ha olvasóink többségével együtt eléggé jól ismerjük önt. Mégis megkérdezzük: a három nyelven — magyarul, németül és szerb-horvátul — beszélő vezetőnek, közéleti személyiségnek mit jelent valójában az, hogy nemzetiségi polgára államunknak? — Szerénytelenség nélkül, nyugodtan mondhatom, hogy ez a tény valamiféle belső gazdagságot, erkölcsi-szellemi többletet jelent. És egyben nagyobb felelősségöt is. Különösen, ha olyasvalakiről van szó, akit hivatása, munkaköri beosztása, niások segítő irányítására, megfontolt vezetésére késztet. — Erről a felelősségről, s a további teendőkről, sürgető és halaszthatatlan feladatokról bőven esett szó a magyarországi délszlávok legutóbbi — nyolcadik — kongresszusán is. — Örömmel nyugtázhattuk, hogy az országos tanácskozás elérte a célját A küldötteik az Alkotmány szellemében, többnyire saját anyanyelvükön szólaltak fel, s fejezték ki el ismerésüket és kívánalmaikat nemzetiségi létükkel, törekvéseikkel kapcsolatban. AZ. Ott elfogadott határozat az MSZMP Politikai Bizottságának a' széles; körben ismeretes, nagy jelentőségű határozatai szellemében született meg. Azt többék között, hogy hazai délszláv lakosságunk tettekkel bizonyítja a szocialista magyar hazához való szívbéli ragaszkodását, s közösen megfogalmazott levélben Kádár János elvtárs előtt is közvetlenül is kinyilvánítottuk. — Szólna kissé bővebben és konkrétabban is arról, hogy a határozathozatal előtt mi mindenről beszéltek még az említett tanácskozáson? ■ — A kongresszuson sok szó esett még arról, hogyan lehet még jobban ápolni a nemzetiségi hovatartozás érzését, az anyanyelvet, a hagyományokat. Arról, hogyan illeszkedik hazánk oktatási és közművelődési rendszerébe az anyanyelv tanítása, a nemzetiségi kultúra ápolása, s hogy milyen anyagi-gazdasági eszközökkel lehetne fejleszteni a pedagógusképzést ezeken a területeken, egyáltalán hogyan fejleszthetők az intézmények, az óvodáktól az általános iskolákon keresztül a folklórk'lU'bokig és a könyvtárakig. — És mi történt azután? Mindaz, ami a kongresszuson elhangzott, befolyásolta-e valamilyen mértékben a Magyarországon élő délszláv lakosság életét, helyzetét? — Azzal kell kezdenem, hogy hosszú hónapokon át sokoldalúan és tervszerűen folyt a nyolcadik kongresszusokra való felkészülés. Ez együttjárt egyrészt a figyelem fokozódásával, másrészt pedig a megmentett, feltárt és köizkinccsé tett hagyományok, szokások, a sajátos nemzetiségi kultúra felélénkülésével, kdvirág- zásával. S folytatnom azzal kell, hogy a több napon át tartott nagyszerű tanácskozás az ország — de különösen a délszláv lakosság — élénk figyelme mellett zajlott le. Érthető hát teljes egészében, hogy ezt követően sok jel mutatta országszerte a nemzetiségi hovatartozás érzésének további erősödését. És azt, hogy a hagyományaink élnek és egyre gazdagodnak. — Azt mondta, hogy országszerte. — Csupán a megszokott köny- nyebbség kedvéért mondtam így. Valójában az ország déli és nyugati határainak mentén, nagyjából a Bácskában és Baranyában, valamint északabbra, a Duna mentén élnek délszlávok. — Az sokak által eléggé ismeretes, hogy ma már — jórészt a természetes keveredés jóvoltából — nincsen olyan településünk, ahol kizárólag nem magyar anyanyelvűek élnek. Ezért az az érdekes inkább, hogy hol, melyik vegyes lakosságú községben, városban találhatók még délszlávok? — Túlnyomó többségben ebben a megyében horvátok vannak. Szerb alig — elenyésző —, szlovén ajkú meg egyáltalán nincsen; mint Vas, Baranya, Csongrád és Pest megyében például. Hercegszántón sokácok, szarbek, Dusnokon és Bátyán rácok, más helységekben pedig — például Baján, Bácsalmáson, Csávolyon, Felsőszentivánon, Csi- klérián, Valskúton, Katymáron és Garán — bunyevácok élnek. Valamennyien horvátok — kevés számú szebb lakosság mellett —, ami az eredetüket, eredeti hovatartozásukat illeti. A sajátos — jórészt már magyarral keveredett — sokác, bunyevác és rác táj- nyelvüket a történelem során, viszontagságos évtizedeik, évszázadaik alatt alakította 'ki az idő. — Mint Magyarországon a többi — német, román és szlovák — nemzetiségnek, a délszlávok- nak is megvan a maguk demokratikus szövetsége. Hogyan fogalmazná meg ön ennek a feladatát? — A Magyarországi Délszlávok Demokratikus szövetsége érdekképviseleti szerv, mely sajátos eszközeivel mozgósít pártunk és kormányunk nemzeti programjának, nemzetiségi politikájának minél tökéletesebb megvalósítása érdekében. Igyekszik a délszláv lakosságban 'éleszteni és ébren tartani a nemzetiségi tudatot, elősegíteni az anyanyelv ápolását, a hagyományőrzést. Mint ilyen — ezt örömmel mondhatom el —, gyümölcsöző és sokoldalú kapcsolatot épített ki Bács-Kiskun megye párt- és tanácsi vezetőivel, népfront-bizottságaival. Ez a tény több mindenben áldásosán éreztette hatását az elmúlt esztendőkben, örül- lünk annak is, hogy velünk egyetértésben eddig már tölbb hasznos kezdeményezés indult el onnan. Például elsőnek az országban ott alakult meg a népfront nemzetiségi bizottsága. És ebben a megyében dolgozták fel elsőként monografikus igénnyel az ott élő nemzetiségiek történetét, megyei támogatással. S ha már itt tartunk, megemlítem azt is, hogy a Petőifi Népe mennyire sokrétűen és következetesen foglalkozik a nemzetiségi témák-1 kai. A hagyományőrzés sokfélesége — Sok idő — jó három évtized telt el azóta, amikor az ismert okoknál fogva délszláv lakosságunk jelentős részében még eluralkodott a félelem és bizonytalanság. Később, a bekövetkezett politikai-társadalmi-gazdasági változások következtében a bizalom megerősödött. A kétnyelvű feliratok éppen úgy a bekövetkezett tudati változást jelezték, mint mondjuk a népszámlálási adatok. Vagyis az, hogy egyre többen vallották ismét magukat nemzetiséginek. Mit tart ön legjelentősebbnek a bekövetkezett Változások közül? — Mindenek előtt azt, hogy az alkotmányiban lefektetett jogaikkal délszláv lakosaink többsége élni tud már. Más megközelítésben azt mondhatjuk, hogy erősödött a nemzetiségi tudat az emberekben. — Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy nemzetiségi lakosságunk számarányának megfelelően részt vesz az adott község, város, sőt a megye vezetésében is. Hogy ott találjuk őket az országgyűlésben és más országos szervek, társadalmi szervezetek vezetőségeiben is. — Feltétlenül. És csakis ezáltal érhettük el, hogy a párthatározatokban és a törvényekben egyaránt megfogalmazott jogok a napi gyakorlatban valóra váljanak. így érhettük el, hogy ma elmondhatjuk: nemzetiségi politikánkat a rendszeres napi cselekvés és a hagyományőrzés sokfélesége jellemzi. — Mit ért ön a hagyományőrzés sokféleségén? — Ennek két fő jellemző vonása van. Az egyik, hogy délszláv lakosságunk, a származását, történetét, etnikai-nyelvi jellemző vonásait tekintve egyaránt sokféle. S a másik: ugyanilyen sokfélék az utak, eszközök és módszerek is a mindennapi tevékenységükben. Nézzük ezúttal csupán a nyelvnek a kérdését, problematikáját. Az irodalmi horvát-szerb nyelvnek önmagában is megvan a kétféle- sége. Annak alapján, hogy vagy az egyik, vagy a .másik eleme kerül előtérbe egy-egy személy, vagy csoport beszédében. Mellette ott van az önálló és teljesen szuverén szlovén nyelv, valamint a horvátnak a sokféle — a rác, bosnyák, sokác, bunyevác, somogyi horvát, st'b. — elágazása; a tulajdonképpeni tájnyelvek. S ha a nemzetiségi nyelv művelése a téma szóba jöhet sok egyéb mellett a nyelvművelő klub, ikrónikaírás, óvodai-iskolai nyelvoktatás, az olvasás éppen úgy, mint mondjuk a művészeti együttesekben való részvétel. — Szívesen vennénk, ha bővebben is beszélne még erről a sokféleségről. Közelebbről: ezúttal arról, hogy véleménye és ismeretei alapján mi jellemzi Bács-Kiskun- baii a délszláv nemzetiségi lakosság hagyományőrző tevékenységét? — A lehető legjobb szívvel teszem ezt. Hiszen, amint említettem már, ez a megye sok szempontból felihívta magára a figyelmet ilyen tekintetben is az elmúlt esztendőkben. Ha csak kapásból említek néhány példát, máris érthetőbbé lesz ez az állítás. A bajaiak méltán népszerű Csitaonica klubja újra és újra hallat magáról, vonzó programjaival. Katymáron és Garán nyelvoktatási kísér leteket kezdeményeztek. Hercegszántón létrehozták a horvát-szerb tannyelvű körzeti iskolákat. Bácsalmás és Katymár példát mutatott a hagyományos pré- ló közös lebonyolításában és a délszláv klub létrehozásában. Má- tételkén a helyi bunyevác fiatalok mellett számos magyar gyerek is tanulja a nyelvünket. Csávolyon. Hercegszántón és Csikérián figyelmet érdemel a helytörténeti gyűjtemény. Vaskúton a nemzetiségi könyvtári részleg működtetése mellett többek között délszláv fotókiállítást rendeztek. A garai- ak, dusnokiak, bátyaiak és bajaiak a művészeti együttesekkel is magukra vonták a figyelmet. Ebben a megyében alakult meg elsőként a TIT nemzetiségi szekciója. Csávolyon, Felsőszentivánon és Katymáron kezd meghonosodni már az ifjúsági műsorok cseréje. Felsőszentivánon készülődnek a fiatal tamburások, immár együttessé formálódva. Egyes helyeken kezdik — vagy folytatják — a kétnyelvű krónika-írást is. A tavaly kiadott hanglemezünkön — mely a hazai délszláv folklórkincset kívánja közkinccsé tenni —, több Bács-Kiskun megyei együttes és szólista is helyet, bemutatkozási lehetőséget kapott. S hogy e röpke felsorolás végén az egyik legfrissebb büszkeségünket is megemlítsem: elkészült a bajai délszláv tájiházunk is, mely az ünnepélyes átadás óta is sok értékes darabbal gazdagodott. Ezzel kapcsolatban egyre-másra érkeznek hozzánk az adományok, felajánlások. Kedvezőek a feltételek — Amikotr idáig érünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: milyenek a feltételek, a lehetőségek e cseppet sem könnyű és meglehetősen szerteágazó tevékenységhez? Közelebbről: van elegendő képzett szakember, épület, berendezés és egyéb anyagi eszköz a nemzetiségi kulturális és politikai munka folyamatos végzéséhez? — Az utóbbi években az egyébként is lelkes, és többnyire nagyszerűen munkálkodó pedagógiai- közművelődési gárdánkat újakkal erősítettük meg. S egyre eredményesebben tudunk együttműködni a Kulturális Minisztériummal, valamint a Népművelési Intézettel, a szakembereink — táncoktatóink, művészeti csoportvezetőink stb. — megfelelő továbbképzése érdekében. — 'A nemzetiségi nyelvet beszélő pedagógusok és közművelődési szakemberek képzéséhez is megvannak a feltételek a szükségleteknek megfelelően? — Többnyire igen. Ha mutatkozik is hiány egyes helyeken ideig- óráig, intézményeink a hiányt viszonylag hamar pótolni tudják. Baján horvát-szerb nyelvű tanítókat, Kecskeméten óvónőket képeznek ki például. Mindkét helyen országos beiskolázás folyik; ez sokat enyhített máris a régebbi gondokon. S hogy egy másfajta pozitív példát is említsek: Bács- Kiskunban immár működik a délf szláv óvodai szakfelügyelő is. Ami az egyéb feltételeket illeti, ezekről nagyjából az mondható el, hogy általában megfelelnek a magyar tannyelvű iskolák átlagának. Nincs tehát okunk panaszra, és ez a lényeg. — Mit gondol ön arról, hogy a velünk szomszédos baráti Jugoszláviával való, országok közti kapcsolatokat miként befolyásolhatja — vagy befolyásolja-e — az a tény, hogy élnek hazánkban délszláv nemzetiségi likosok? — Sokan és sokszor elmondták már, csak ismételni tudom: igen, méghozzá elsősorban azzal, hogy a 'híd szerepét tölthetik — és töltik is — be a két ország között a nemzetiségi polgárok együttesen. Az egyéni és csoportos látogatások, tapasztalatcserék, a kölcsönös tanulmányutak, közös kulturális megmozdulások mind-mind ezt segítik elő. — Ezzel a kérdéssel összefüggésben már nem egyszer idézte Kádár Jánosnak egyik mondatát. Megismételné most ezt? — Szívesen. Kádár elvtárs ezt mondta az egyik dunántúli beszédében: A világ a népek kórusából áll, s ebben a kórusban, mindenki a maga nyelvén szóljon és énekeljen, s lehetőleg a szocializmus, a nemzeti függetlenség, a béke dallamát szólaltassa meg. Gondolom, ehhez nem kell különösebb kommentár, magyarázat. — Végezetül csupán egyetlen kérdés maradt: mit jelent önnek, az egykori csávolyi pedagógusnak Bács-Kiskun? — Ha a megyébe lépek bármi-''1 kor, otthon érzem magam. Büszkeség tölt el az ottani nagyszerű eredmények láttán. Ott vagyok igazán otthon tehát, s remélem: nyugdíjas éveimet ott, egykori szűkebb hazámban töltöm majd el. Mert hogyan is írta egyszer a költő, Sípos Gyula? Valahogy így, ha jól emlékszem: „Aki egy tájat, várost, vagy akár egy utcát nem érez szívéhez közelinek, annak a hazaszeretete is csak általános szólamé, gyökér nélküli.” Varga Mihály A debreceni egyetemi könyvtár • „Az magyaroknak dolgairól” című könyv, melyet Heltai Gáspár 1575-ben jelentetett meg Kolozsvárott. Debrecenben a Kossuth Lajos Tudomány- egyetem Könyvtára 1918 májusában nyílt meg. A könyvtárnak 1932-ben már 200 000 kötet könyve volt, napjainkban ez a szám egymillió. A könyvtárban szak- könyvtárak is működnek. Jelentős a 100 ezer egységet tartalmazó zeneműtára. (MTI-fotó — Oláh Tibor felvételei — KS) • A debreceni egyetemi könyvtár olvasóterme. Kecskeméti utcanevek Nemrégiben tetszetős, jól olvasható táblák kerültek fel a kecskeméti sarokházakra és a kerítésekre. Ha imitt-amott helyesírási hiba csúszott is be, mégis szükség volt ezekre. Az alábbi sorokban nem lesz szó az új városrészek utcáiról, sem azokról az utcákról, amelyeket nemzeti és városi nagyjainkról, valamint művészeti ágak kiemelkedő személyiségeiről neveztek el. Csak olyan eredeti utcanevekkel találkozunk, amelyek némi tájékoztatást is adnak Kecskemét múltjáról. Az első utcanevek Egy 1338-ból származó oklevél említi először Kecskemétet, mint várost. De Hornyik János és a ma is munkálkodó Joós Ferenc kutatásai alapján tudjuk, hogy itt már századokkal előbb is jelentős település volt. Hogy a település neve honnan származott, és pontosan mit jelent, talán sosem fogjuk megtudni. Arra viszont ha igen hézagosán is — bizonyítékok találhatók, hogy a tatárjárás után a többi városhoz hasonlóan Kecskemét is épített magának várat, még ha ennek falai csak sárral erősített sövényből készültek is. A belső várfaltól jóval távolabb húztak egy hasonlóan „erős” városfalat is. Az itt közölt vázlatos térkép valamelyest érzékelteti a középkori Kecskemét útelrendezését, amely az akkori polgárok gyakorlatiasságát is bizonyítja: (térkép).. Kis magyarázat a térképhez: a Nagybudai út Budai út néven ma is megvan, méghozzá az E—5-ös nemzetközi autóút egyik áteresztő szakasza. A Budai utcának ma Jókai és bentebb Móricz Zsigmond utca a neve. A Szolnoki út ma is tartja nevét, a Szolnoki utca most Vörösmarty és a hosszabb Bem utca. A Csongrád felé vezető útnak elnevezésében jóformán semmi különbség nincs. A Halasi utcát még a múlt század végén tisztelte meg a város azzal, hogy az aradi tizenhármakkal egyidőben kivégzett első független magyar miniszter- elnöknek. Batthyánynak a nevével jélzett utcatáblákat rakattak fel a sarkokra. A Vásári utca részenként még nem is olyan régen Gáspár András és Kada Elek utca volt. Ma Petőfi Sándor utca. A többi kifelé vezető út neve századok óta — néhány szakasz kivételével változatlan maradt. A térképen satírozott kis folt a XIII. századbeli belső vár helyét jelzi, amelyik azon a magaslaton épült, amelyet ma a Munkácsy, Lugossy, Simonyi és Mária utca övez. A szaggatott vonal a várost védő külső sövényfal nyomait követi. Mint a rajzból is kivehető, minden fontosabb utca végénél volt egy városkapu, amelyen át csak elfogadható írással lehetett bejönni, esetleg erőszakkal, amire a török és a kuruc időkben volt néhány példa. Ide tartozik még az is, hogy a térképen fehéren maradt terület jelentős része ekkor még nem volt beépítve, a sövényfalon kívül, de belül is nádas mocsarak terpeszkedtek, melyekben igen jól érezték magukat a kacsák és libák. No meg itt voltak a „hegyek”. Ezeken ma már új városrészek (majdnem új városok!) épülnek.- Akkor viszont ezeken a „hegyeken” termett meg yiáxia az a borocska, aminek hatására vidáman vészelték át a kecskeméti polgárok a törökök időnkénti zaklatását is. Amikor alig volt szükség utcanévre A török és kuruc korból eredeti utcanevünk nem maradt fenn. A mai Szultán, vagy Török utca elnevezése is egészen újkeletű, Rákóczi út sem volt, hogy lehetett volna, amikor még kilencven évvel ezelőtt is nádfedeles lakóházak összevisszasága töltötte be a mai sétáló-betonjárdának, és szegélyező füves-parkos sávoknak a helyét.,' Ezeknek a házaknak két girbe-görbe utca volt a határa. Az utcák neve nem is fontos, hiszen századokkal előbb nem is volt szükség utcanevekre. Azokban az időknen a lakosság többnyire sógor-komaságban állt egymással, mindenki tudta, hogy ki melyik kocsmától, malomtól hányadik nádfedeles, vagy zsalutetős házikóban lakik. Mindkét támpontból volt elegendő. A malmok tucatjaihoz szekerezték be a környékbeli parasztok az őrleni, vagy darálni valót. Persze nem gőz- és villanymalmok voltak ezek, hanem Jámbor lovak jártak egész nap körbe, és forgatták a malomköveket, amelyek: azóta már igencsak beépültek házalapokba, vagy pedig a járda bitumenje fedi maradványaikat. (Folytatjuk.)