Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-11 / 212. szám
1979. szeptember 11. • PETŐFI NÉPE • 5 T udni j ó Nem. először haliam, hogy nem érdemes tanulni. Legföljebb bizonyítványt szerezni érdemes, de azt se mindig. Hányán hivatkoznak arra, hogy senki meg nem kérdezi, úgy kanalazták-e át az érettségin, vagy saját erejével jutott át a túlsó partra. A lényeg, hogy átjutott. □ □ □ Régi tanítványommal találkoztam egyszer. Csöndes volt mindig, jámbor, akármit kérdeztem, csak mosolygott, de nem felelt. Azóta természetesen felnőtt, és családos ember, komoly dolgokról beszélgettünk tehát. Kérdezem a fizetését, megmondja. Visz- 6zakérdez: és a tanár úré? Hajszálra annyi, mint a hajdani leggyengébb tanítványomé. Kellett nekem tizenhat évet átsorozni az életemből az iskolapadban? Tanítványként solha nem voltam a legutolsó, talán többre is vihettem volna, mint Jóska. Amikor mi tanulni kezdtünk, még ez volt a jelszó: tanulni érdemest A népi bölcsesség még hozzátette: azt nem vehetik el tőled, amit tudsz, akármerre fordul a világ. Hogyan lett ebből a visszája? Azok is sokan vannak, akik állítják, munkaerőgondjainkon akkor tudnánk hathatósan segíteni, ha egy csomó gyereket nem a továbbtanulásra, hanem a fizikai munkára biztatnánk. Ha mindenki professzor akar lenni, honnan veszünk tehenészt, péket, postást vagy utcaseprőt? Van néhány szakma, amire kevesen vállalkoznak, tehát meg kell fizetni. Azt hiszem, ilyen mindig lesz, sőt egyre jobban kell megfizetni. Aki tehát így akar sok pénzt keresni, megteheti. Szívem szerint mégis arra biztatnék minden fiatalt, tanuljon, ameny- nyiit csak tud. Sok tanult emberre lenne szüksége az országnak? Nem igaz. Olyan kellene sok, aki tud is, nemcsak tanult. Minden pályán nyert ügye van annak, aki a legtöbbet tudja. □ □ □ Sokan kérdezhetik most, ez valóban elhiszi, amit mond? Amit följebb ír,t, mind igaz, ez viszont szöges ellentéte, tehát nem lőhet igáz. At éke szarvához — csú- fondáros ispáni beszéd szerint — annyi is elég volt, hogy beálljon a béres az eresz alá, ha esik az eső. Milliókat ér most egy traktor, teljes fölszereléssel, van gazdaság, ahol érettségi bizonyítvány nélkül nem ülhet senki a nyergébe. Ki tudná megjósolni, a mostani dobbantótól mennyire ugrunk ihúsz-harminc év múlva? Pedig arra most kell felkészülnünk, ami akkor vár ránk. A sokoldalúan képzett, művelt, és bizonyos dolgokhoz különösen értő emberek ázsiója feltehetően óriásira növekszik. Aki most húzódik el az iskolától, vagy csak a tóié telhető tudomány alsó lépcsőjéig jut el, későbbi lehetőségek egész sorát hessenti el magától. Aki nem az iskolának, hanem magának, saját holnapjának tanul — az most igen sokat tanul. Azok is sokan vannak, akik az iskolapadból csak az íróasztalt látják. Akták aszalására gyöngébb képességű ember is elég, vagy az is fölösleges. Aki a paragrafusokból csak azt hámozza isii, mit miért nem szabad megcsinálni, mit miért kell visszautasítani, és esze kereke ritkán fordul oda, ahol a megoldás útja veze,t, feltehetően nem sokáig boldogul. Az előkészítések várhatóan minden területen akkora szerephez jutnak, hogy oda nagyon okos emberek kellenek. Különben összeomlik a ház, leszakad a híd, és görbe lesz a vasút. □ □ □ És a terv megvalósítói? Sok jól képzett ember kell oda is, mert azt sem bírjuk sokáig, hogy most is bütykölünk azon, amit két éve már használnunk kellene. Az akadályok bejelentése, az „objektív” okok jelentésbe foglalása séma szerint mehet — amíg mehet! —, azok elhárítására, vagy inkább megelőzésére azonban kevés a sablon. A sémákhoz ragaszkodó embert fel kell váltani az alkotni, teremteni tudó emberi észnek. Ha eddigi utunk lépcsőfokait nézzük, és így következtetünk a holnapra, biztosra vehetjük, a félművelt emberek előlhb-utóbb háttérbe szorulnak ott is, ahol még eltengődnek valahogy. Ha most arra utazik valaki, hogy csupán átmenni elég a vizsgán, sokat tudni nem nagyon muszáj, azt hiszem, hamar rájön, ennyit is fölösleges volt tanulnia. Mert ennyivel valóban nem jut mesz- szire. Hamarosan észreveszi, élete legnagyobb lehetőségét szalasztotta el, amikor „dekázott”, pedig tanulhatott volna. Az ilyen ember törtetni kezd, könyököl, kapaszkodik, egyszer aztán rájön, hogy lemaradt. Csak azt ne higgye senki, jól megy annak a sora majd, aki viszont minden időt kihasznál, és minden elérhető tudományt a fejébe gyűjtött. Miért éppen neki kellene keveset dolgoznia? Ha ő húz egy vonalat, aranyat ér, erről mondana le, aki tanulási költségeit fedezte? A tudomány arra való, hogy használják. Ez a racionális szemlélet azonban hamar elvezet a „kitenyésztett” ember fogalmához. Csak azért kellene sokat tanulnunk, hogy praktikus ésszel gondolkodó alkalmazottak legyünk? Ép elmével nem juthatunk -ide a gondolatsor végén. □ □ □ Az okos ember különb, mint a többi, ha igazán okos. Ha valóban emberebb ember akar lenni valaki, olyan, aki sok mindent tisztán értelmezni képes, olyan, aki sokféle hatásra rezdülni tud akiiben a gondolatnak és érzésnek is visszhangja támad — azt hiszem, neki még többet kell tanulnia. Hamar rájön az ember, tanulni azért érdemes, mert tudni jó! H. D. Szoborkompozíció • Halottvivők a címe annak a köztéri képzőművészeti alkotásnak, amelynek Kiss Sándor szobrász a készítője, s amelyet nemrégiben avattak (el Baján, az új köztemető előtt. (Szabó Ferenc felvétele) SZEPTEMBERI BESZÉLGETÉS Főiskolai tanár a mezőgazdasági szakmunkásképzésről Dr. Szabó Attila, a kertészeti főiskola tanszékvezető tanára korábban tizennégy esztendőn keresztül a Kisfáiban működő Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet pedagógusa volt. Egyebek között ezért kérdeztük meg, hogy miként vélekedik a szakmunkásképzés múltjáról, jelenéről. — Több mint harminc esztendeje szereztem diplomát az agrár- tudományi egyetemien — mondja. — A tanítást Szombathelyen kezdtem, majd Fehérgyarmaton folytattam, s végül ide, Kecskemétre kerültem. — Más iskolákhoz viszonyítva, milyen szinten állt akkor az intézmény? — Ami a technikai felszereltséget illeti, hasonló volt a többihez, a szemlélető eszközök hiányosak voltak, a technikát egyetlen körmös traktor képviselte.' Mégis, bizonyos szempontból itt sokkal jobbnak találtam a körülményeket. Nagyon megörültem például, amikor megláttam, hogy az intézet egy gyönyörű gyümölcsös kellős közepén van. Ilyen körülmények között még az is szoros kapcsolatba kerülhetett a természettel, a gyümölcsfákkal, aki nem nagyon szeretett tanulni. — Kikre emlékszik azok közül, akik elsősorban a szorgalmukkal emelkedtek ki akkoriban a tanulók közül? Legelőször Kecskeméti János neve jut az eszembe, talán azért, mert azóta kollégám és utódom lett, hiszen ma már ő is a kisfái intézetben tanít. Annak idején én a gyümölcstermesztést tanítottam, a feleségem pedig a szőlőtermesztés tanára volt. Kecskemétit mindketten kedveltük, mert nagyon érdekelte minden. Becsületesen elvégezte a rábízott feladatokat, de soha nem mechanikus, gépies beidegződéssel. Mindig gondolkozott, hogy mit hogyan lehetne megoldani ésszerűbben. Rengeteget kérdezett. Más típusú egyéniség volt, de nagyon szerettük Novák Istvánt is, aki jelenleg a kiskunlacházi termelőszövetkezet gyümölcstermesztési ágazatvezetője. Tevékeny, örökké izgő-mozgó gyerek volt, emlékszem, mindig ő javította meg a traktort, ha elromlott. Ilyen tekintetben hasonlított hozzá Elek Bertalan is, aki jelenleg a Debreceni Állami Gazdaságban területvezető. Izig-vérig parasztgyerek volt, ha csak keresztülment a szőlőn, már dolgozott, letépett egy kacsot, kirántott egy nagy dudvát —, egyszerűen nem tudta elviselni, ha körülötte nem volt valami rendben. — Visszatekintve az akkori évekre: mi volt benne a legszebb? Mi volt az értelme annak a szakmunkástanulók között el-1 töltött tízegynéhány esztendőnek? — Szinte nincs olyan nap, hogy ne találkoznék főiskolás tanítvá- ns’aim közül néhánnyal. Ennek bizonyos szempontból örülök, más szempontból viszont sajnálkozom miatta. Sokan maradtak itt a városban, ahol a mezőgazdasági • Pásztor Zoltán felvétele. diplomájuk birtokában adminisztrálnak, ellenőrizgetnek, aktákat tologatnak. Teszik ezt akkor, amikor kint a földeken égetően hiányoznak a jól képzett szakemberek. Viszont akiket a szakmunkásképző intézetben tanítottam, azok csak nagyon ritkán, elvétve fordítottak hátat a tanult szakmájuknak. A felsorolt három hajdani diákom példája is igazolja ezt. Ott állnak azon a helyen, ahol valóban a legnagyobb szükség van rájuk, s kitűnő eredményeket érnek el. S erre én, hajdani tanáruk, nagyon büszke vagyok. K. J. Új könyvek A romániai Kriterion Könyvkiadó karcsú, kis formátumú könyveit Magyarországon is jól ismerik. A Téka sorozat a közös könyvkiadási egyezmény keretében Magyarországon is forgalomba került: most a századik kötetet vehetjük kezünkbe. A tíz év alatt megjelenő kis könyvtárnyi gyűjtemény az egyetemes és a magyar művelődéstörténet értékes, ma már kevésbé ismert műveit mutatja be Aristotelestől Sin- kó Ervinig. A tematikus kötetek az erdélyi jobbágyok panaszlevelei, A megindult falu, a Kóbor poéta vallomása ma már kevésbé ismert történelmi korszakokkal ismerteti meg az olvasókat. A Téka szerkesztőinek jóvoltából széles körben válhatott ismeretessé az egyik legelső humoros magyar nyelvű írás: Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demok- rítusa, Bethlen Miklós önéletírása, Bölöni Farkas Sándor naplója, Wesselényi Miklós külföldön megjelent műve a Balítéletekröl, mely a reformkor egyik jelentős, alakító hatású, kiadványa vöt. Bolyai levelei, Apáczai Csere János Magyar logikácskája, Haller János Hármas históriája — mely a régi Magyarország egyik legtöbbet kiadott tankönyve volt. A legutóbbi, Magyarországon is forgalomba került két kötet szervesen illeszkedik ebbe a feltáró, régi vagy kevésbé régi értékeket bemutató koncepcióba. Moholy- Nagy Lászlóról nálunk is jelentek meg kötetek. Írásait két összefoglaló kötetben adta közre a Corvina Kiadó. E Téka-kötet, melyet Sugár Erzsébet állított össze és látott el jegyzetekkel, felöleli Moholy-Nagy elméleti írásainak széles skáláját. Amit az eddigi kiadványok viszont alig tettek meg, e kötetnek külön értéke: a kortársak írásaiból , összeállított válogatás. A Kortársak Moholy- Nagy Lászlóról című rész Kállai Ernő, Gaál Gábor, Gró Lajos és Giedion, Wescher írásait tartalmazza, valamint a Bauhaus alapítója és mestere, Welter Gropius értékelését e sokoldalú alkotó emberről: „A szín, a forma a fény szépsége megsejteti velünk az új látást, amellyel Moholy-Nagy és néhány kortársa ajándékozza meg a világot.” A Téka sorozat jubileumi, századik kötete az első erdélyi magyar nyelvű folyóiratot, az Erdélyi Múzeumot mutatja be. A magyar tudományos folyóirat-kiadás egyik legelső próbálkozása volt, megelőzve a magyarországi Tudományos Gyűjteményt is. Kazinczy kezdeményezésére indult 1814-ben. megteremtője Döbrentei Gábor volt, aki a folyóirattal a magyar tudományos nyelvet és kifejezésformákat kívánta megteremteni. Fáradságot nem kímélve szervezte, írta ezt a hat számot megért folyóiratot, s tette magas színvonalú orgánummá. Munkatársnak nyerte meg Kazinczyn kívül Berzsenyit, Kölcseyt', Szemere Pált, Vitkovitsot, Kis Jánost. A sorozat az Erdélyi Múzeum évfolyamaiból nyújt válogatást, kiemelve a legértékesebb, s a ma embere számára is legnagyobb érdeklődésre^ számot tartó darabokat. Benkő Samu az erdélyi magyar művelődéstörténet legkiválóbb ismerője szerkesztette a kötetet, előszóként tudományos igénnyel feldolgozta a folyóirat történetét, és kiegészítette jegyzetekkel, s a kötetben előforduló nevek magyarázatával. ÍSSSSSSSSS mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmsm Szabntay Mihály: m iMtó my 1. „Be kell vermem még egy Ri- dolt” — gondolta —, de inkább valami erős altatót, nyugtatót. Holnap nehéz napom lesz, legalább ötszáz kilométert fogok autózni.” .Még egyszer belenyúlt lapos tenyérrel az előtte tocsogó vízbe, szinte elsimította „szelíd hullámait”. Még egy utolsó pillantás, tért ölelő, át az utolsó partig, avval imént fel a sötétben álló kocsihoz. Hazaautózott. Mint mindig, mire hazaért, már most is elég késő ivóit. Mindenki aludt. Csendben ment be, lábujjhegyen, óvatosan csukta az ajtót, és csak szobájában gyújtotta fel az ágy melletti kislámpát. Altatót keresett, talált, csak úgy, a kancsó áporodott vizéből ivott, lenyelt két szem tablettát. Levetkőzött, eloltotta a lámpát, két kezét tarkójára kulcsolva nézte a plafont, a sötétség lomha árnyait, az ablak alatt menő autók fényének tört-szétszórt villódzását, s igyekezvén eltolni magától a mát, igyekezett elképzelni a holnapot. „Reggel garázs, benzinvétel, szerkesztőségi porta, kávé a büfében, indulás, 6-os út, Érd, Pécs.”, Elaludt, mint akit fejbe vertek. Akkor és ott érezte, tudta: nincs tovább! Ott volt kiszáradt torkában a félelem vérszagá, felszökött szájába, fel, tovább, az orrába, fémes íz, alvadt vér, .törött csont, por íze, veszély íz, pánik íz! Száraz széna szaga préselt gépe fölött! Semmi jelenlétének, űrtiszta üresség jele! Homloka bőre csupa csatak, árkaiban izzadságpatak, szeme égő riadalom, teste tüzel, gerince sziklának feszülő kőhúr és belül, ott messze legbe- lül a száraz bizonyosság. lEddig hát! így és itt! Erre születtem, erre a halálra. Nekifeszül háta a hűsítő és mindent lezáró fehér mészkősziklának, törött, homorú ívet formált teste érezte a kicsiny törések-re- pedések páfrányait, a prémes gyöngyperje lágyszőrű bugáit. Egybeépült a teste a kővel, izmai sziklává meszesedtek, kezében remegés nélkül, moccanás, fényvillanás nélkül, marka boltozatában az acélkékre égett penge. A semmi fényszínű anyag. S közte meg a halált formáló hóhér sihederek, barbár fattyak között pázsitfüvek ritkás gyapjúja, fodorka, nyúl. farkfű, édes perje, pápaszemfű, sárga koronavirág, molyhos napvirág, szürke napvirág kicsinyke szigetei. Lángoló nap-özönben ők az ezerszer megálmodottak és most megtestesedők, és ő, és ő, ő a szerencsétlen, a szabad törvényű, a senkitől, semmitől nem kötött, a sziklahasadék ámyékhá- romszögének pajzsában. Valaki rendbe szedi, sort formál a bűzlő. a gyapjúcondrák koszfehér sorából: valaki rendbe szedi őket. Parancsoló erő, törvény uralkodik felettük, a kivégzők észszerű rendje, a fölényben levők ész-okos nyugalma szervezi őket, ad nekik 'parancsokat, ki személyesen gyűlölni képes a törvényt megszegőt, a falikút elhagyót, a sorból kilógót. Máris fegyelmezett csapat, csoport, sor, sor után. Kemény, áttönhetetlen négyszög, cohors, mongol-tömény, zászlóalj: villanó emberszemek, anyaszülte testek mértani rendje. Hát ilyen a világ, .mindig ők, a testület, a clsapat, a szervezet ott és itt te, én, a legmagasabb rendűén szervezett anyag, a gyönyörű ember — az ott az erő, itt a kétségbeesés! Kaiptok hát táptalajt, — en- gem, egy-egy marék trágyát, csodálatos kis sziklavirágaim. Istent hívó pillanat volt, az istent soha nem ismerőnek is, és pillanat is — így nem tudta megmondani meddig tartott —, de egészen nyilvánvalóan, esküszöm, a megmaradt áttekinthető min- denségre, végtelenül soká tartott, így valószínűleg, az a parányi időegység alatt kellett lezajlódnia, amit pillanatnak szoktunk érzékelni. „Előreléptem, előre talán egy fél lépést, hogy kikerüljek a szikla homorú árnyékából, hogy fel tudjak egyenesedni, melleim kitárni, nekifeszíteni a semmi szélnek, hogy süsse a napfény fekete-ősz fejemet, fénysugárban fürödjenek fekete-ősz fürtjeim, hajam, szakállam koszorúja. Tarkómat feszíthettem így a sziklának, s már mozdultam volna tovább, előre, amikor még árnyékban levő mellkasomba, oda egészen le, szinte gyomorszáj-magasságban becsapódott az első lándzsa. Fehér végű, reszkető végű halálos bot. Remegett a napfényben, ami kikerült az a vége a fényben, ami árnyékban maradt, az ottmaradt árnyéknak!” És már szikrázva ült mellette a másik, a harmadik, a következő, szép félkörben fel a szív domborulatáig,, a hetedik, nyolcadik, tizedik, századik, kerek egész körben Toppantva bordát, gerincoszlopot, préselve bele a vérpiros műbőr ülésbei, a végső emlékezetmozzanat, utolsó érzékelés lehetőségébe. S megszűnt a valami, lett helyette ami nincs! Elmúlt az ÉN, és az Ö is! Ami maradt, az már csak AZ vagy EZ! Ennyi az egész, ennyi. 2. Csörgött a telefon, az öreg nyúlt a kagyló után, de a fekete membrán egyhangúan zúgott. Még kicsit ibamba volt, nem tudott a fényfüggönyök színpadteréből visszaérkezni a szobába, rádobta a kagylót a készülékre, bal tenyérrel rádőlt a falra, neiptámasztotta magát, jobb felső karjával végigsúrolta csatakos homlokát. A csöngő újra megszólalt, de akkor már valaki az ajtót is rúgta, de az öreg csiak nem tudott kitörni önmagából, átkozta a pillanatot, amikor a rossz hiúságból belement ebbe a játékba. Csak amikor már mögötte állt Márta és kocogtatta a vállát, és nézett rá ijedt-kérőn, hogy ki lehet az, nyitotta ki az előszobaajtót egy „Eh, senki!” — jelzésű mozdulattal. A bejárati ajtónál Ambrus állt volt főnöke, ha éppen össze nem vesztek, barátja, a magyar civil kurázsi világbajnoka. Az öreg értetlenül nézte a felhevült Ambrust, de szinte jobban érzékelte a huzat hűtő csapódását izzadt bőrén, és érezte is szagát saját iz- ziadtságának, almit mindig utált, és ami mindig idegesítette. Behúzta hát a szoba és az előszoba közötti ajtót: — Gyere — mondta Ambrusnak, azzal bement a fürdőszobáiba, beállt a kádba, és magára engedte a vizet. A tus sustorgó-szi- szegő hangján keresztül hallotta, hogy Ambrus valamit kiabál, de azzal az egykedvű nyugalommal, amitől már tizenötéves korában „öregnek” nevezték a gimnáziumban osztálytársai, azzal az önmaga páncél tornyát megteremtő magatartással szedte le magáról a nyirkosságot a bő vízzel, ami most azt jelentette, hogy tőle aztán összedőlhet a világ. Ambrus ezt tudta is, nekitámaszkodott hát a falnak, remegett szájaszéle, szeme tele lett könnyel, s csak motyogott, motyogott maga elé, mintha egy őshéber imát gajdolna magában, és minden sor végén egy csöndes jajt bólintott rá ősiszent görcsoldó ritmusban, és fölöttébb szokatlan módon. Amikor az öreg kiszállt, s magára terítette a fürdőlepedőt, a szűk helyen a lepedő sarka megcsapta Ambrust, akkor nézett rá az öreg. s vette észre, hogy az őszülő haj, fehér magas homlok alatt kidülledő kék golyvás szemek milyenek. — Hé, te, mi lelt?! — Engem? Engem semmi. Te csak fürödj nyugodtan, telefonálj a másik csajodért... — Mi van. összedőlt a ház? — Ugyan, hát nem történt sem- miaz ég világon, mi történt volna? Édes istenem, mi történt volna? A legjobb... az állítólagos legjobb barátod... és az én állítólagos legjobb barátom is! Mit beszélek már össze itt hülyeségeket, nekem aztán tényleg a legjobb barátom volt! — Zagyva vagy már megint — állapította meg az öreg tárgyilagosan, de most páncéltorony-szi- getelés nélkül, mert nem tudta kizárni Ambrust. Sose látta még sími, s tudta is, hogy a gyáva emberek nem sírnak, mert hamarabb beszarnak, mintsem sor kerüljön arra, hogy sírniuk kelljen ... Nézte, s ez most több volt, mint kérdés. — Szóval, fnost telefonáltak.' Rendkívül rossz volt az összeköttetés, valami kisvárosból, ... y-ból.' Miklós meghalt. Két órája történhetett. (Folytatása következik.)
