Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-29 / 228. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1(79. szeptember ti. HATÁSOS SZÍNÉSZI JÁTÉK, VÁLTOZATOS KIFEJEZÉSI ESZKÖZÖK A Bulandra Színház Kecskeméten • Együtt Az elveszett levél díszes kompániája: Zoe (Mariana Mihut), a mellette álló kisvárosi kiskirály (Victor Rebengiuc), a nyugi, nyugi, mindenütt díszelnök Trahanache úr (Petre Gbeorghiu) és a kissé gügye, de képviselőnek pont jő Dandanache méltóságos (Fory Etterle). • Édes semmittevésben Leonce herceg (Ion Caramit- ru) és életrevalóbb szolgája, Valerion (Virgil Ogasanu). Jól tette a kecskeméti Katona József Szímház igazgatósága, hogy vállalta a Bulandra Színház vendégjátékát. Meg kell magyaráznom, hogy a szaíkmai körökben világszerte számontartott együttes fogadásával kapcsolatban ez esetben miért indokolt a kötelezettségre is utaló kifejezés. Nem mondanám ki a teljes igazságot, ha csupán a látogatás késéi véglegesülésére hivatkoznék. Az évad előtt mindenki telistele van munkával, nincs kire bízzák a szükséges előkészületeket. Alapos személyes és írásos propaganda nélkül pedig könnyen megeshet, hogy a másutt tapsos teltházakkal fogadott együttes a foghíjas nézőtérről számunkra kellemetlen következtetéseket vonhatna le. Jártunk már így, bár mind többen használják föl az ilyen ritka, kitűnő alkalmat a jelenkori művészet megismerésére, az összehasonlításra. D □ □ Szó, ami szó, most sem tolakodtak a pénztár előtt, de hála a szervezők fáradozásainak, a szolnoki, szegedi, fővárosi érdeklődőknek, vasárnap este sem zavartak túlságosan az üresen maradt székek, másnap egészen jól mutatott a nézőtér. A második világháború után alapított bukaresti színház harmadik bemutatójára bizonyára már elkapkodták volna a jegyeket; a siker a leghatékonyabb kedvcsináló. Szinte mindenki ekkor jött rá arra, hogy a társulatszervező művésznőről elnevezett együttes nem egy a csaknem félszáz romániai társulat kö- közül! A Bács-Kiskun megy székhelyén legföljebb néhány tucatnyi példányban megtalálható Színház 1978. októberi számában olvasható; „szintézist jelez, azt a fejlődési folyamatot, mely a háború utáni román színjátszás történetében a túlságosan irodalomközpontú, de a közönségre csaknem hatástalan, kezdeti színházi előadások után, ... a drámai szöveg és a színpadi megvalósítás egyensúlyozásához vezetett.” Sokat utaznak, második magyar- országi vendégszereplésük előtt az Egyesült Államokban turnéztak, innen Nyugat-Berlinbe mennek. Vendégszerepléseik során körültekintően választják ki repertoárjukból a külországokban leghatásosabb előadásaikat. Most is így történt. □ □ □ Érzésem szerint annyira kötődött Caragiale korának román valóságához művei annyira tükrözik nemzeti sajátosságaikat, hogy csak tőlük remélhető alkotásainak teljes értékű bemutatása. Sejtéseimet megerősítette a Kecskeméten is előadott Az elveszett levél. Hazánkban annak idején a mind silányabb, rózsaszín népszerű és a kuplés operett egyeduralma leszorította a színpadról a bontakozó polgári társadalom fonákságait bíráló realista komédiákat. Csak Csiky Gergely boldogult úgy- ahogyan, ám — például — Toldy István A jó hazafiak című szellemes játéka vagy a tehetségét, éles megfigyelőképességét igazoló Az új emberek szinte visszhangtala- nul enyészett el. Nemcsak az író érdemei miatt említettem a múlt század hetvenes éveiben írt két vígjátékot: Caragiale is a írázisos, pitiáner vidéki közéletiséget, az álforradalmi jelszavakkal taka- ródzó korrupciót, szánalmas szellemi sivárságot teszi nevetségessé. Az ő ügyeskedői azonban az eltérő történelmi körülmények folytán másfélék. Gátlástalanabbak, mivel a fiatal állam sovinizmusa is falánkabb volt mint a környező, így-úgy elkényelmesedő nemzeteké. A hazát cégérül használó népbolondító törtetők pedig semmitől sem riadtak vissza a hatalom megszerzéséért, mert csak így juthattak vagyonhoz, befolyáshoz. A monarchiában a vármegyék dzsentri siserehada vélt, gondosan ápolt biztonságérzetében, szinte idilli korlátoltságában, tunyaságával a tétlenséget, a szerzett jogok, előnyök fenntartását tekintette legfőbb életelvnek. A hazájából elűzött Caragiale, a nacionalista túlzásokat ostorozó Caragiale, a metszőén irónikus Caragiale feltehetően kissé meg szelídítettnek érezné a vígjátéki ötleteit, formai leleményeit kiválóan megvalósító Liviu Ciulei rendezését. Az építészből lett rendező ezúttal Caragiale könnyed meseszövését, ötletességét, derűjét részesítette előnyben a pompás ritmusú, látványos, üdítő előadásban. Minden pillanatban meggyőzött arról, hogy tökéletesen tisztában van a színpadi hatáskeltés lehetőségeivel. Sajátosan ötvözi az aprólékos, már-már naturális pon- tossságot követelő stílusában a realizmust, a fantázia-röpítő, képzeletet szárnyaltató megoldásokkal. Szép, kellemes játékában valamennyi színész jókedvűen, fel- felszabadultan mókázott, a ki tud. ja hányszázadik előadáson is élvezte az elveszett levélből adódó bonyodalmakat. Kifejezőbbnél kifejezőbb figurák tökéletes szakmai tudással idézték egy furcsa választást. A látvány- és légkörteremtésből a „választók, polgárok, közönség" jól egyénített sokasága példás lelkesedéssel vette ki a maga nem is oly kis részét. □ □ □ Büchner Leonce és Léna mesébe burkolt filozofikus töprengését a remekműhöz méltó színvonalon jelenítette meg a Bulandra Színház társulata. A modern színház ünnepe volt ez az est. Az innen- onnan ismerős ötletek is szervesen illeszkedtek a játékba, a túlzás, a végletesség sehol sem hatott túlzásnak és végletességnek. A fiatalon elhunyt zseni művétől, az abban mozgó figuráktól úgy távolodtak el a bukaresti társulat egynyelvű művészei, hogy közelebb léptek a közönséghez, nevezetesen a kecskeméti közönséghez, mert csak így kívülről szemlélve segíthették hatékonyan az írói szándékok érvényesülését, így ragyogtathatták föl pompás értékeit, emelhették ki időszerű tanulságait, kerültek közel a vígjáték lényegéhez. □ □ □ Jpl tette a kecskeméti Katona József Színház, hogy vállalta a Bulandra Színiház vendégjátékát. Heltai Nándor Á szolgáltató - szolgáltat? Erős szélvihar volt, s mire hazaértünk, az egyik ablaknak vége lett. Nem maradhattunk így éjszakára, másnapra, elindultam hát üveges után nézni. Hétfő lévén, fel sem merült bennem, hogy nem találok majd mestert a lakótelepen. Am egyiktől a másikig autózva, be kellett látnom: ez a szolgáltatásfajta különös ágazattá „fejlődött” az idők folyamán. A magánkisiparosok feladták az ipart, maradt a szövetkezet, amely ugyebár hétfőn szabad napot tart. „Szabad hétfő” — olvastam a táblát az ajtón, s egy — lassan-lassan cinikusnak tetsző plakátot — „Kevesebb is elég”. Ez utóbbi ugyan az energiatakarékosságra vonatkozott, az adott helyzetben azonban azt juttatta eszembe — valamiként több kellene a szolgáltató ipartól. Több figyelem, felelősség és mindenekelőtt az, hogy a szolgáltató — szolgáltasson. Mert újabban, tisztelet a kivételnek — a szolgáltató ipar „átment hivatalba”. A Patyolat, az AFIT közli feltételeit, a Gelka udvarias mondatfogalmazása sem rejtheti el — vegyem tudomásul, hogy rajta kívül szinte nincs más, akihez fordulhatok. A különböző szakipari munkákra „hivatott” szövetkezetek — ha egyáltalán elfogadják a megrendelést — olyan űrlapokat tesznek elém, amelyben minden jog számukra van fenntartva. Nekem egyetlen marad — fizessek. És aligha csak alkalmi rosszkedvem fogalmaztat lemondóan — ma, valamit elintézni a ház körüli javítanivalóból embert próbáló, időt rabló feladat. Miért? Mert a szolgáltató nem szolgáltat. Esetleg kegyesen vállal — ha van ösz- szeköttetésem a bádogoshoz, vízvezeték-szerelőhöz, az autószerelőhöz stb. Különös é9 egyáltalán nem örvendetes folyamatnak vagyunk tanúi. Miközben ugrásszerűen emelkedik a háztartások gépesítettsége — fölszereltsége — csökken illetve nem tart lépést ezzel a szolgáltatások fejlődése. Ma már több mint 250 hűtőszekrény, mosógép, csaknem kétszáz porszívó, hotvennél több személyautó és motorkerékpár 240—280 televízió, rádió jut minden ez.er lakosra — ugyanakkor a javító-szolgáltató ipar nagyjában-egészében az 1970-es évek szintjén áll. Amikor még százegynéhány hűtőszekrény, 23 gépkocsi, s körülbelül 170 televízió jutott ugyanennyi lakosra. Fejlődött, igaz az állami — szövetkezeti — szektor, ám az aránytalanul nagy mennyiségeket vállaló magánkisipar tovább zsugorodik, kivéve a konjukturális ágazatokat — az autószerelőt, a karosszéria-lakatost stb. Ez önmagában még nem lenne baj, ha a javító-szolgáltató tevékenység az igényekhez idomulna. E helyett azonban az történik, hogy a mennyiségi, a kapacitásnövelést részesítik előnyben — a szervezetei bővítik —, ahelyett, hogy a differenciálódó követelményekhez igazítanák a javítást, a szolgáltatást. . Itt van például az autójavítás: az országban az AFIT hatalmas nagyüzemi — tröszti — szervezetet hozott létre. Egy-egy autójavító olyan mint a gyár, ahol sorozatban készülnek a termékek. S mintha ez járt volna a fejükben a tervezőknek: a személygépkocsi-javítást is futószalagra szervezték. Nem tagadható — egyes esetekben alkalmas lehet ez a módszer, pontosabban — gazdaságos. Például az állami járműpark egy-egy típuscsaládjának) fődarabcserés-felújítás — jellegű javítása esetében. Ám a személygépkocsiipar kiszámíthatatlanul, tervezhetetlenebbül terheli az AFIT-műhelyeket. Azt mondja a szervizes: „Egy istennek sem jönnek akkor az autósok, amikor ráérünk, nézze most üresek az állások. Máskor meg az utcáig állnak ...” Csakugyan, a szolgáltatásoknak az a „természetrajza” —, hogy nem lehet mesterségesen öntörvényekhez, rendszerekhez idomítani. A magánautós nem fogja akkor vinni a kocsiját javítóba, ha erre nincs oka — pofon- egyszerű ez. Csak hát a nagy autójavitó szervizek futószalagszisztémája a rendszeres, ütemes megrendeléseket tételezné fel. Így aztán az is előfordul, hogy tényleg üresek a szervizek, kihasználatlanul áll a géppark, — miközben az autójavítás hiányaira, a kiszolgáltatottságra panaszkodunk. A gondok forrása ma már világos: sokkal szerencsésebb lenne az egymással versengő, kis egységekből álló autószervizek hálózata, amely méreteinél, szervezeténél fogva alkalmazkodhatna az igényekhez. Ráadásul, a kibontakozó verseny azoknak kedvezne, akikért a szervizek tulajdonképpen vannak — a megrendelőknek. De a szolgáltatás nem csupán a gépek javításából áll — az ember tárgyai, használati eszközei között olyanok vannak többségben, amelyek ma már nemigen ígérnek üzletet a javító iparosnak. Köztudomású, milyen nehéz szert tenni vállalkozóra, aki — ne szégyelljük kimondani — leengedné a gyerek kinőtt nadrágját, kicserélné a rossz cipzárt, rendbehozná az öregedő bútort. A vfecsaposerére, az ablakillesztésre; a könyvkötésre —. s hosszan sorolhatnám még a sort — ugyan hol kaphatunk jól dolgozó, szolid árat számító iparost?! Pedig a javító-szolgáltató tevékenység mindinkább tényezője hangulatunknak, és magánháztartásunk költségvetésének. Nem jó gyakorlat az, hogy egyébként kifogástalan tárgyakat kell kidobni, azért, mert sokszor többe kerül az utánjárás, mint maga a munka. Szembe kell nézni a világ követelményeivel: amikor az alapanyagok, nyersanyagok, ilyen rohamosan drágulnak, amikor gazdaságos felhasználásukhoz nem csupán magánérdekeink fűződnek — nem túlzottan hagy luxus arra „beállni”, hogy javíttatás helyett inkább vásároljunk újat? Másutt, nálunk gazdagabb országokban gyorsan és hatásosan feleltek erre a kérdésre. Reneszánszát éli a szolgáltató ipar, támogatják a javító-tevékenységet, s ennek a kedvező hatásai kézzel foghatóak. Nálunk az állam nem kevés pénzzel támogatja a javító-szolgáltató kisipart. De az állami támogatás ellenére, a kialakult szervezet ellentmondásai miatt mégsem tapasztalunk olyan fejlődést, amelyet az igények indokolnának. Viszont tapasztalunk „újításokat”, a szabad hétfőt, a korai zárást, a hatóságosdit. Azt. hogy a szolgáltató mintha elfeledkezne arról, hogy neki az a dolga, hogy szolgáltasson. M. I. Szabntay Mihály: (17.) Lerakta 6 is a kis csomagot, amit hozott Jusztinák, letett egy százast- eloltotta a villanyt. A sötétben dobta le magáról az inget és a nadrágot, és odabújt a lány mellé. Átölelte, az hanyatt fekve maradt csendben, csak a szuszo- gása erősödött föl. aztán Miki lassan tagolva, de részletesen elmondta neki a tervét. Hihetetlen, de most Juszti ellenezte, pedig nem Mikinek jutott eszébe, hanem Jusztinák- pontosabban Juszti nővérének, Margitnak, aki utolsó éjszakáján egész idő alatt magyarázta Jusztinák ezt az őrült lehetőséget, mint egyetlen lehe- hetőséget. és hogy ő nem fogja tudni megtenni, mert szerelmes emberébe, aki nem is fogja cserbenhagyni. de Jusztinák nem szabad kockáztatnia ... ő tehetséges, nagyon tehetséges ... neki karriert kell csinálnia, és ehhez minden lehetőség megvan, Bécsben rokonaik élnek, világhírű öreg színész-házaspár, miskolciak, apai nagyapjuk unokatestvére- és tartják is a rokonságot, minden hús- vétra, karácsonyra írnak üdvözlőlapot, mert a rokonság távoli ugyan, de egyetlen. A suttogó veszekedés egyre közelebb sodorta a két testet egymáshoz, olyannyira, hogy ami következett, az kimosta az időt, idegeikből a félelmet. Elzavarta — a fekete éjszakában melegen lihegő, fekete madarat — körülük: a veszélyt. Hanem hát mindennek van kezdete és vége. S vége szakadt idővel az időtlen időnek is, s hogy kifújták magukat, újra ott volt a fekete szárnycsapás. Tolla izzadt, meztelen testüket érintette, vissza kellett jönni a realitásba. Juszti fölgyújtotta a villanyt, kicsomagolta összes vagyonkáját, amit Margit adott neki, a „családi ékszereket”, és bánatosan nézte. Néhány vékony kis karkötő, négy jeggyűrű. bérmálási óra, nyaklánc, ezüstkereszttel, kis kék üvegkővel, fél marékra való ha volt. — Mit gondolsz, mennyit ér? — Nem tudom, nem értek hozzá. De valahogyan kijutsz, akkor munkából, a tehetségedből- a táncból kell megélned. A rokonaid majd biztos segítenek. — S te? — Mi az, hogy én? — Te mihez fogsz kezdeni? — Én? Majd meglátjuk. — Te! Nélküled nem megyek! — Jó, jó, most az a lényeg, hogy vigyázz magadra- legyél fegyelmezett! Olvasnivalód van? — Van, de már unom — mutatott Juszti arra a rakás könyvre, ami az ágy mellett volt felstó- szolva. — Siess! — Sietek. Megcsókolták egymást. Miki óvatosan távozott. A kertajtónál nem, de három házzal odébb hosszan időzött, hog'y mintegy pórusaival érzékelje, van-e mozgás, szokatlan moccanás, rebbenés a meleg éjszakában. Nem volt, nem érzékelt semmit, de azért nem valami nyugodtan indult a hosszú gyaloglásnak, a minden közlekedési eszköz nélküli éji sétának. Letelt a két nap, nehezen, de Robi nem jött. Bélától üzenet semmi. Pattanásig feszültek idegei, a kerületben már mindenkivel összeveszett, pedig rendesek voltak. Rendben, hogy tanulni akar, mondták, de miért ez a sietség. — Július van — felelte —, mindjárt itt a szeptember! Nekem vidéki egyetem is jó. Ezen aztán anyjával kaptak össze. Nem akarta engedni- nehezen ertette meg fia elvágyódását. Egyébként is ritkán volt otthon, mert most már nemcsak éjszakáit, de nappalait is Jusztival töltötte. Kata kétszer is kereste, de egyszer se volt otthon. Anyjától azt kérte, mondja mindenkinek: elment vidékre, csak ha Robi jön, őneki mondja meg, vár rá. nagyon vár, s hagyja meg- hol lesz elérhető. 24. A harmadik napot azért otthon töltötte. Barátja, osztálytársa nem Jött. Este ki Erzsébetre, reggel vissza, otthon lefeküdt, rögtön elaludt, sohase értette az altatós alvókat, rossz alvó volt, de — álmosság nélkül — akkor nem is aludt. Néha napokig nem- míg aztán villámcsapottként zuhant mély álomnélküli pihenésbe. Most arra ébredt, hogy ketten is rázzák. anyja meg egy katona állt az ágya mellett. Robi volt. Rövid ideig némán néztek farkasszemet, ő az alvás meleg-mély jónyugalmát hámozta magáról, a másik a várakozás feszültségével. Kinyitotta kezét, karját nyújtotta, keményen összecsapódott a két tenyér. — Ettél? — Persze, Annus néni jól tartott. Anyja elégedetten ment ki, egy-két kivétellel szerette Miki barátait, Robit különösen dolgos, rendes gyereknek tartotta,, és sajnálta. amikor a fiánál három évvel idősebb kölök-embert elvitték a gimnázium negyedik osztályából katonának. Határőr lett, s Miki beszélt Szabados Bélával, hogy figyeljen rá, ezért aztán kis ügyeskedéssel egy helyre kerültek. így kötődött össze Robi személyében Miki mitológiájának két köre. a városszéli gyerekseregé és a kamaszkori, a belvárosi iskoláé. — Tudod már miről van szó? — Részleteiben nem, de lényegében igen. Elég borzasztó — s elmesélte, hogy Béla amint visz- szaérkezett, megkereste őt, kimentek őrsszemlére, s a kocsiban elmondta neki a Duna-parti beszélgetést. öt pedig most azért küldte, próbálja Mikit lebeszélni erről az esztelenségről. Miki dühös lett. — Megmondtam Bélának, nem kell közösködni ezzel az üggyel. Nem akarok én tőle semmit, de én végigcsinálom! — Kuss! Ez Robi volt, aki láthatóan szintén megdühödött. — Fene azt a konok fejedet! Végigcsinálod? Mit csinálsz végig? Hiszen egyáltalán azt se tudod, mit csinálsz. Halljam elejétől végig a részleteket, közben igyunk. — Nem biztos, hogy van itthon ... — Nem iszunk civil piát! — azzal Robi elővett egy idomtalan kulacsot, barna darócban. fényezett bőrszíjakkal csüngőt. — Rumos feketét iszunk — mondta. A konyhából hozott két poharat, kitöltötte, megitták. Miki kiákogott. — Te hol van ebben a fekete? — Évekkel ezelőtt állítólag volt a kulacsban, az adja ennek a rumnak azt a jó aromáját. Más szöveg szerint azért kell rummal mindig gondosan kimosogalni, hogy eltűnjön a fekete rossz íze a kulacsból. Akarsz még egyet? Ittak. Miki pedig, ahogy a Du- na-parton, szép sorjában elmesélte Juszti esetét a világgal, sűrűn kérdezve: Te érted? és sűrűn felelve Robi néma fejcsóválására: Mert én se! Amikor aztán odaéri, hogy mit gondol konkrét teendőnek, mit kellene tenni, akkor Robi elővett egy darab cetlit. tollat, és rögtön gondolkozni kezdett, méricskélni, számvetést csinálva valamilyen lehetőségről. Aztán összegyűrte a papírgombócot. kinyitotta a cserépkályha fekete vasnyílását, bedobta, s nézte, hogyan kap lángra, ég el a papír, omlik össze a pernye. Visszacsukta, s csak aztán szólt: — öregem nincs, érted, nincs semmi józan lehetőség. — Biztos? — Biztos. Nincs semmi valószínűsége. Túl nagy a kockázat. Mikinek fölcsillant a szeme, nézte Robit, majd megkérdezte: — Kinek a kockázatáról beszélsz? — Mindenkiéről, aki ebben az ügyben benne van, vagy csalc hozzáér, akár tudattalanul is. Az bármi zűr esetén, komoly bajba kerül. Olyan bajba, amit nem igen tud kimagyarázni, arról nem is beszélve, hogy ahol ezekkel a bajokkal foglalkoznak, ott nincs magyarázkodás! Érted? Se neked, se Bélának, se nekem. Miki nyögött egyet fájdalmában. megitta a rumot. Most olyan I édeskés kátrány íze-szaga volt. Robi utána töltött. — Az a baj — folytatta Robi — ■ de lehet hogy neked, konok fejednek ez a szerencséje, hogy most már tudunk róla. És ha csinálod, és lebuksz... hajaj... márpedig segítség nélkül csinálod, semmi — érted-semmi — percentett egyet nagyujja körmével — esélyed nincs! Ha a körülményeket meg tudjuk teremteni — gondolkozott el — akkor tulajdonképpen még nekünk is iskolajáték, szóval akkor arra van esélyed, hogy nem buksz le rögtön. De hogy átjutsz-e? A fene tudja. Jársz még evezni? (Folytatása következik.)
