Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-26 / 225. szám
1979. szeptember 26. • PETŐFI NÉPE • 5 ÉVADKEZDÉS ELŐTT Mindenki bizakodó • Molnár Zsuzsa, Sinkó László, Fabó Gyöngyi és Beke Sándor főrendező az Én vagyok Ravelszki próbáján. (Tóth Sándor felvétele) — Föltűnt, hogy a tavalyinál alaposabban készültek az új évadra — mondtam Sajtos Géza igazgatónak, amikor legutóbb a műsortervről beszélgettünk, ö is, a főrendező is készségesen vállalkozott az első bemutató előtt szokásos tájékozódás megkönnyítésére; módot adtak újabb találkozásra. — Csodálható? 1978 tavaszán hetekig nem találkoztam Beke Sándorral, a kinevezésére váró új főrendezővel. Miskolcon rendezett, odakötötte munkája. A társulat egy része elmenőben voít, új ember vette át a gazdasági irányítást is. Ráadásul sejtelmünk sem volt a közönség magatartásáról. Kitartanak-e? Most a színház vezetősége lényegében változatlan maradt. A rendezők közül tavaly is itt dolgozott Szőke István. Tömöri Péter vendégként kapott kétszer is feladatot. Kevesebb a bizonytalansági tényező! Tavaly ősszel csak találgattuk, hogy mikor költözhetünk a felújított kamaraszínházba, idén ott kezdhetjük a kecskeméti évadöt. Megkönnyíti munkánkat az elmúlt évad, főként közönségkapcsolataink tapasztalatainak gondos elemzése. Ügy vélem, bizonyíthatjuk: nem csökken együttesünk szakmai tekintélye, ha tudatosabban építünk bérlőink, alkalmi látogatóink igényeire. Arra törekedtünk, hogy a viszonylag csekélyebb értékű műveket is jó előadásban mutassuk be. Az Olasz szalmakalap — például — aligha sorolható a drámairodalom csúcsteljesítményei közé. A szórakoztató játékon mindenki remekül érezte magát, „pedig” a kiváló előadás élesen^ kritikusan ábrázolt egy társadalmi csoportot, módot adott egy kimagasló színészi teljesítményre. Mesterkéltnek tartom a közízlés és a korszerű művészet merev szembeállítását. Közönség nélkül nincs színházi előadás, de a jobb, a hatékonyabb kifejezési formák, eszközök keresése nélkül sincs színház. Jó hír hozza az igazgatóhoz Cseh Erzsébetet, a szervező iroda vezetőjét. Négyszáz új bérletvételről szeretné tájékoztatni főnökét. Mi meg jövetelén örvendezünk; így első kézből kapunk képet a közönség érdeklődéséről, az új műsorterv fogadtatásáról — Eddig mindenki dicsérte a programot. Egyöntetűen helyeslik az Imádok férjhez menni műsorra tűzését, nagy érdeklődés előzi meg a Károlyi—Hubai drámát. A nézők általában nem egyes előadást kívánnak vagy kifogásolnak; a műfaji arányokat nézik. Jól szer- vezhetőnek tartom az 1979—80-as évadot. Bízom abban, hogy a tavalyinál valamivel több bérlőnk lesz. Így számolnak olyan rutinos közönségszervezők is, mint Rozgonyi Gáborné (Pincegazdaság), Csapó Sándorné, Studer'Béla (ZIM). Előnyösen változott a műsorrend is. Megmarad a repertoár- rendszer — mint az igazgató erről tájékoztatott —, de a bemutató utáni öt-hat hétben minden bérletre sor kerül. így nem fordulhat elő, hogy egy októberi „újdonságot” februárban láthasson a bérletesek kisebb-nagyobb csoportja. Az érdeklődéstől függően kerülnek a műsorrendben szereplő vígjátékok, drámák a szabadon hagyott játszási napokon a közönség elé. Beke Sándor főrendező már az 1980—81-es évadra is gondol. — Amennyiben együtt marad a társulat, akkor — régi tervünknek megfelelően — néhány repertoárdarabot átviszünk a következő évadra, így is érzékeltetve a folytonosságot. A jövő ősz még mesz- sze van, elég helyt állni a mostani színházi nagyüzemben. Három helyen próbálunk, három bemutatóra készülünk. Szinte az egész társulat érdekelt valamelyik készülő előadásban, közben kezdődik a tájolás. Kitűnő a hangulat, szívesen dolgoznak azok is, akik egyikmásik nagy létszámú darabban képességeiknél talán kisebb feladatot kaptak. Biztos, hogy júniusig mindenki legalább egyszer tudását, tehetségét alaposan kipróbáló szerepben is bizonyíthat. Mit kívánhat a társulatnak szurkoló, jó kecskeméti színházi évadra vágyó újságíró: ilyen hangulatban beszélgethessünk az évad végén is. Keltái Nándor Hárman a százötvenből Az új tanévben csaknem százötven fiatal pedagógus kezdte meg a tanítást friss diplomával, a megye különböző oktatási intézményeiben. Birtokukban a főiskolák, egyetemek pedagógiai elmélethalmaza, s a néhány hetes gyakorló tanítás kevéske tapasztalata. Hogyan boldogulnak a tegnapi diákok? Miről számol be egy eldugott kis tanyai iskolában kezdő tanítónő, mit mond egy nagyközség ösztöndíjjal végzett tanára és egy modern, jól felszerelt városi intézményben tanító pedagógus? Helytől, tanintézettől függetlenül valamennyien sok-sok izgalommal, gonddal tervezgették az első napok, hetek munkáját. Példaképek nyomdokain Élénkpiros, napsárga, tintakék. Csupa vidám szín a vadonatúj kecskeméti tanintézet, a Lánchíd utcai általános iskola. A mész- és festékillatú folyosón egymáshoz támasztott szekrényajtók árválkodnak, a földszinti zsibongóban még csempéznek, ragasztanak, de a tanítás már javában folyik. Do- mokosné Bíró Évát az ugyancsak átmeneti állapotban levő fizika— kémia szertárban találom. — Én aztán nem panaszkodha- tom, hogy életem első munkahelyén nincs semmi dolgom! Ez a hatodik nap, hogy reggel nyolctól este nyolcig bent vagyok. Költözködünk, leltározunk, rendezkedünk. De majd csak vége lesz! Csodálatos ez az iskola, és boldog vagyok, hogy ide kerülhettem — közli szinte egyszuszra. — Nem, ebben az évben még nem taníthatom a szaktárgyaimat — folytatja szaporán. — Talán majd jövőre. Egyelőre napközis nevelő vagyok, könyvtároskodom. helyettesítek és kezelem az úttörőcsapat pénztárát. Hogy mindezt mennyiért? Kétezer-hatszázért. Nem foglalkoztat túlzottan a pénz. Elsősorban a pálya érdekel. Édesanyáméknál lakunk, s ez so- kac jelent, lakásra egyelőre nincs kilátásunk. Domokosné Bíró Éva a kecskeméti Katona József Gimnáziumban érettségizett. Először orvos, majd pszichológus szeretett volna lenni. Végül kedvenc tantárgyát, a matematikát választotta, s a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára jelentkezett matematika—fizika szakra. Volt tanáraira szeretettel emlékezik. Közülük nem egyet példaképként említ. Azt hiszem: a tudásukban, a megnyerő emberi, tanári személyiségükben rejlett a titok., Szeretném elérni, hogy egyszer rám is így gondoljanak vissza a tanítványaim. „Tanyai diák voltam én is” Ballószög csupán néhány kilométer Kecskeméttől, mégis mintha sokkal távolabb lenne. Igazi tanyavilág: bokáig érő porral- homokkal, acsarkodó kutyákkal, görbe dűlőutakkal, fehérre meszelt parasztportákkal, szőlő- és kukoricatáblákkal. Az iskolaépület, ahol Rácz Izabella tanít, csaknem százéves. Alacsony homlokzatú, tiszta, hűvös, ám korszerű oktatástechnikai eszközökkel felszerelt. A belső-ballószögi iskola négy épületszárnyában tizenegy pedagógus tanít százhat-v van nebulót. — Nem akartam városba menni — jelenti ki határozottan a bajai tanítóképzőben végzett Rácz Izabella. — Én is tanyai diák voltam, tudtam mit vállalok. Szánkon laktunk tizenkét évig. majd beköltöztünk Kiskunmajsára... Hogy mikor szántam el magam erre a pályára? Nyolcéves koromban. Egy alkalommal az iskolában arról beszélgettünk: ki mi szeretne lenni. Én kiböktem: tanító. A társaim kinevettek érte. Elmosolyodik, szinte belepirul a hirtelen felvillanó emlékezésbe, majd így folytatja: — Sokan azt mondták: fiatalon .(elásom” magam a tanyavilágban. Ez nem igaz. Ugyanolyan lehetőségeim vannak, mint egy városi kollégának. Busszal negyedóra Kecskemét. A gyerekeket bármikor bevihetjük moziba, kiállításra. Szeretem a tanyai lurkókat. Fantasztikus, mi mindent tudnak például a természetről! Mintha nagyobb lenne bennük az önfegyelem, a felelősségérzet is, mint a városiakban. Talán azért, mert otthon mindegyiküknek • Szűcs Péter. megvan a maga kis munkája, feladata, amit el kell végezniük. — Azt mondják, hogy szigorú. A zárótanítása után is így jellemezték ... — Lehet. Engedékenyebbnek kellene lennem és többet mosolyognom. Néhány napja kifejezetten ügyelek erre. Érzem, hogy most már oldódik a kezdeti feszültség. Napról napra jobb kapcsolatot sikerül kialakítanom a gyerekekkel. Rácz Izabella huszonegy éves, a BÁCSÉP munkásszállójában lakik. Tanítványai annyi idősek, mint ő volt a kinevetett gyermekkora álmok, az első pályaelképzelés idején. A katedra másik oldalán A tizenháromezernyi, egy kisvárosi lélekszámot elérő Lajos- mizse központi iskolájában tanít Szvcs Péter. A tanyai iskolák megszüntetése, a szép és korszerű diákotthon átadása óta alaposan megnövekedett az intézményDen tanulók létszáma. Ezerháromszáz diákkal jelenleg hatvannyolc pedagógus foglalkozik. A tanintézet vezetői a megüresedett állásokra igyekeznek fiatal, friss diplomás tanerőket szerződtetni. A huszon- és alig harmincéves tanárok közül többen a lajosmizsei iskola növendékei voltak. A magyar—történelem szakos Szűcs Péter szintén itt végezte az általános iskolát. A kecskeméti Katona József Gimnáziumban töltött évek után ösztöndíjasként a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanult. — Furcsa érzés ugyanabba az iskolába visszakerülni, ahol diá- koskodtam — kezdi elgondolkodva. — Ismét itt vagyok, csak éppen a katedra másik oldalán. Volt tanáraim — mostani kollégáim — úgy érzem egyenrangú félnek tekintenek, befogadtak. Szűcs Péter — talán, hogy bizonyítson is — nagy-nagy szorgalommal, lelkesedéssel készül az óráira. Részletes vázlatot ír, jó előre tervez, mindent alaposan átgondol.- A hatodik óra után sem ér véget számára a munkanap. — Három ötödikben is tanítok: történelmet, meg magyart. Nem lehet és nem is szabad a három osztályban ugyanúgy leadni az órákat — mondja meggyőződéssel. — Az egyikben minden kérdésre, gondolatra reagálnak a gyerekek. Ügy jelentkeznek, majd kiesnek a pádból. A másikban változó eredménnyel dolgozunk, a harmadik pedig kemény embe- ri-szakmaj próba elé állított. Nem figyelnek, nehezen mozdulnak, lassan gondolkodnak. Sok mindent kell újból és újból elmagyaráznom. Roppant nehéz velük. Ki kell valamit találnom. Valahogy meg kell nyernem őket! □ □ □ Reméljük, lesz hozzá —, s a későbbiek folyamán több nehéz feladathoz is — elég türelme, lelkesedése, energiája, emberszerete- te. Miként a többieknek is kell hogy legyen, pályakezdő pedagógusoknak. Csak így válik valóra mindaz, amit gyermekkorukban, később a pályaválasztás idején elképzeltek, megálmodtak. Posváncz Etelka Szatontay Mihály: 9 (14.) Beesteledett már, de Béla nem jött, közben kijött Szabados néni is hozott nekik zsíros kenyeret hagymával, aztán még egyszer zsíros kenyeret kovászos-uborkával. Szóval el voltak látva minden földi jóval, míg be nem sötétedett, és tulajdonképpen fel nem riadt abból a kizárólagos, egyedi nyugalomból, amibe egy kedves, szeretett lénnyel együtt birtokba vehette a közelmúltat. Jelenlevőnek, s mégis meghaladottnak, tehat valóságosnak tudhatta. Benne önmagát otthon levőnek. Felejthetetlen érzés. Csak aki sokat játszott nyári napfény porában, kerítetlen kis kértek fái alatt, csak az tud e megnövekedett nagy fák árnyékában így visszafeledkezni. 19. Felriadt, tudta, Béla ma már nem jön, ha meg majd jön, ő már nem lesz itt, de nem érezte hiábavalónak ezt a napját. Mint Anteus erőre kapott, legalábbis úgy érezte. Megpihent a feje, lomha vére gyors mozgásba jött. izmai duzzadnak. Fejében repülni, száguldani tud majd a még ki nem gondolt gondolat. Csak jól kell ügyelnie a világra. Pontosan kell érzékelnie, mi van a háta mögött, látnia kell oda is, hol nincs szeme. Érzékelnie kell maga körül minden rebbenést, a jót és rosszat egyaránt, és a jóra jóval, a rosszra kemény határozottsággal kell felelnie. S akkor nem lesz semmi vész^: „az élet szép Mátyás bakója, Setét Lajos, tenéked magyarázzam ..Nappal a nap süt, éjjel a csillagok, hát lehet baj ? Bármi baj az életben, amin nem tudunk úrrá lenni? Nevetséges! Két sort lefirkantott egy darab papírra Bélának_hogy fontos és sürgős, hogy kell, hogy muszáj, hogy addig ne menjen vissza, amíg nem beszéltek. Azzal elbúcsúzott Pircsitől, mamájától, kis- Bélától, aki — hirtelen most az est végén döbbent rá, maga fe- lejtkezésében csak most vette észre — nem is a nagy-Bélára várt, hanem Pircsi miatt körözött egész délután, este körülöttük. Másnap a Margit-híd pesti hídfőjénél találkoztak, a kis Ilkovits előtt. Onnan mentek le a cukrászda pincéjébe. Béla rögtön mondta, hogy Géza is jön, várják meg őt is. Géza is újhelyi volt, de vele Miki együtt járt gimnáziumba is. az érettségi, után aztán Géza rögtön rendőrtiszti iskolára ment, s most mint ifjú rendőr hadnagy dolgozott egy határmenti városban,, Kőszegen. Géza tíz-tizenöt percet késett, ő nem kért semmit, így hát kisétáltak a Duna- partra. Ragyogó napfény volt, kemény, éles, tiszta nyári nap, július végi meleg, de az alsó rakparton járt egy kis szellő, és amikor leültek a fehér mészkőlépcső- Bor alján az egyik’ fokra, lábuk majdnem beért a vízbe. — No, ki vele! — biztatta Béla —, mi az a nagy baj? Gondolkozott, hogyan adja elő nekik, s tulajdonképen mit? Előbb hát közbe kérdezett: — Robi? Robi hogy van? — Jól — felelte Béla, s válaszolt a föl nem tett tulajdonképpeni kérdésre is. — Jól megvagyunk. Rendes, értelmes srác, abszolút tisztességes. Örülök, hogy hozzám küldtétek. Most ő a sofőr nálunk. Csak nem vele van valami? — A! Velem. Géza érdeklődve nézte: — Valami őrültséget csináltál? — Még nem, de félek tőle, nincs más kiút. — Hogy érted ezt? — Na kezdd az elején 1 — Rég nem találkoztunk... — ... hát velem.., — szólt közbe Béla. — De Géza minden héten Pesten van. — ... mi össze is futottunk néha — bólogattak Gézával, — de elég sűrű dolgok történtek velem, nehezen fogom tudni elmondani, ha nem hagytok beszélni — Van idő — mondta Béla. — Holnap délben indul a vonatom, addig dumálhatsz! — Szóval szerelmes lettem. Nem olyan villámcsapásszerűség volt ez, tudjátok rendszeresen eljártam Gabi kórusába, ott találkoztam a lánnyal. Sokáig nem volt semmi, majd egyszerre hirtelen összeborultunk. Azóta tart — Mióta? — Hát fél éve. — Nem olyan nagy szerencsétlenség, van nagyobb is. — Várj, nem is volt semmi baj. — ... te. ez nem azonos azzal az öreg nővel, ugye? — kérdezte Géza. — Nem — mondta megadóan, ő — nem azonos. Béla is intett, hogy nem, dehogy, neki akkortól volt ismerőse Kata, mint Mikinek, végigasszisztálta a fura-csodás kapcsolatot. — No, jó, folytasd! — Tulajdonképpen nincs is több. Illetve csak annyi, hogy a lány. nagy bajban van, s rajtam kívül most aztán nincs is senkije. — Hány éves? — 23. — Anyja, apja? Testvérei? — Vannak, de apját is, anyját is meg a nővérét is már elvitték ... Mély, néma csenddel szállt közéjük a hallgatás, most hallották először a víz csobbanását, vették észre a túlsó partot, kezdték érezni, hogy itt is meleg van. Ez volt a lényeg. — Talán ez valami rablógyilkos család? — kicsit rekedtesen futott ki Géza szájából a mondat. — Idétlen —, hördült fel Béla. — Nem — mondta ő —," nem rablógyilkosok. — Az apja bak- ter, az anyja háziasszony, a nővére fogorvos. — Hát akkor? Nem értek sémmití — Politikaiak? — Igen. — Miért? — Azt nem tudom. 20. — Ide figyelj Miklós, te voltál köztünk a legfutóbb eszű. Hiába voltál nálunk fiatalabb, te voltál, az, akihez mindig mindenben tanácsért mentünk. Neked soha semmi nem kerülte el a figyelmedet. Aggályosán bámultál rá a környezet részleteire, és mindig minden kis szart, jót és rosszat, észrevettél. Néha kicsit túl aggá- tyoskodtad, az igaz, de megtanulhattuk tőled ezt a fajta észjárást, és ez nem akármilyen előny. Nem értem én ezt az egészet még, de ha azt akarod... — Ne folytasd! Nagyon valószínűnek látszik, — mondom valószínűnek, de nem értem... — Te, akkor itt valami nem tiszta. Akkor ezt az ügyet messzire ki kell kerülni. — Kikerülném, én, ha tudnám, de nem tudom már. Jusztit egy hete keresik otthon. Kivittem Erzsébetre. — ... S Beretvás néninél eldugtad! — Hülye! Hogy tehetsz ilyet? Ha be is viszik, kihallgatják, ártatlan, elengedik — Nono... — Nekem ne nonozz! Te is éppúgy egyenruhában izzadsz, mint én! — Másnak nem is nonoznék, csak neked. Tudod, amikor mostani állomáshelyemre kerültem, mint frissen végzett rendőr hadnagy, rögtön egy nagy ügybe cseppentem. Begyűjtöttünk vagy harminc embert, dolgoztunk éjjel- nappal. Pesti utasításra tettük, onnan jöttek a nevek is. öregem én a mai napig sem tudom, hogy tulajdonképpen mit kellett tőlük kérdeznem, és milyen ügyben nyomoztam. Szétvágott papírcsíkokat kaptunk, mint a kisdiákok minden reggel az eligazításon, azt kellett kérdezni. De hogy az egész társaság milyen konkrét ügyben,' vagy „ügyekben ellenség... érted? A lényegi összefüggéseket nem tudtam, nem is tudom. Most hogy már ott élek fél éve, kezdek megismerkedni az emberekkel. Ha hiszed, ha nem, most'kevésbé értem azt az ügyet, mint akkor. — De hát tárgyalás csak volt? — Hogyne. Egy részinek. A többinek csak munkatábor. De a tárgyalásról se tudok semmit, csak azt, hogy cetlit osztogató főnökömet behívták tanúnak. A házban," ahol lakom, él egy öreg néni. Az első héten sírva letölt, mint egy pengős malacot, mert hogy az ő ártatlan, mindenkivel jót tevő öccsét is, csak azért mert a ház az övé volt, elvitték abban az ügyben. — Rokoni elfogultság. — Valószínű, de az kiderült nekem, hogy a kisöreg soha ki nem mozdult a házból, 40 éve nem érintkezett senkivel. Szóval, hogy ez a pasas összeesküvő nem lehetett, az biztos. (Folytatása következik.) • Domokosné Bíró Éva. (Straszer András felvételei) Rácz Izabella.
