Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-23 / 223. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MINÉSZET A tehetség útkeresése A harmincas évek derekán Kecskemét egyik iskolájában elégtelen osztályzatot kapott a diák rajzból. Nem azért, mintha a rajz nem lett volna tökéletes, hanem mert a tanár tudta, nem annak a munkáját látja a papí­ron. aki azt elé teszi. A rajzot Felföldi László készítette osztály­társának, barátságból. Kicsönge­tés után a tanár magához intette a fiút. — Ide figyelj, fiam! — mondta Felföldi Lászlónak. — Tudom, hogy te kiváló rajzoló vagy, hogy úgy mondjam őstehetség. De ha még egyszer ilyen szívességet te­szel az osztályban valakinek, ne­ked is beírok egy szekundát! — Hát én ezt a szekundát nem vártam meg, hanem egy éjszaka • Kecskemétről hazaszöktem apám tanyájára, otthagytam az isko­lát. Ügy gondoltam, jobb lesz ne­kem kint a természetben, a sző­lők, gyümölcsfák között. Mindig ott éreztem magam a legjobban. Most, ötvenen túl már nagyon bánom, hogy nem fejeztem be a poigárit, hogy nem tanultam to­vább. De a tizenéves gyerek nem a távoli jövőre gondol. Sajnos, apám se kergetett vissza, aminek akkor örültem, a sajnost, csak most teszem hozzá — mondja Felföldi László, akivel lakásán, a kecskeméti Külső-Szabadság út 8. szám alatt beszélgetünk. Mert a korán megmutatkozott tehetség utat tört magának, a természet szeretete sem hagyta el, s ez a kettő párosulva végül is festővé érlelte a hajadani diákot. — Talán hat-hét évvel ezelőtt nyúltam először ecsethez és fes­tékhez. «Rajzolni persze mindig szerettem, rajzoltam is, de a fes­tés az más. attól mindig féltem egy kicsit. Egyszer aztán úgy alakult a sorsom, hogy unatkoz­tam a lakásban. Egyedül voltam, nézegettem a konyhában fel­akasztott, festett tányérokat. Gon­doltam egy merészet, s elhatá­roztam, hogy mire a feleségem hazajön, meglepem néhány új festett tányérral. Azonnal hozzá is fogtam, s délutánra már há­rom-négy sorakozott az asztalon. Hazajött a feleségem, mutatom neki. Nem Hitte el, hogy én készí­tettem. A szeme láttára kellett bizonyítani. A házi sikeren felbátorodtam, másnap vásznat, festéket, ecse­teket vásároltam, s elkezdtem festeni. Mit festettem? Csakis azt, ami mindig közel állt a szívem­hez: a természetet, fákat, tanyá­kat, folyókat, erdőrészleteket. Rokonaim, ismerőseim, barátaim felfedeztek. Később meglátoga­tott több, Kecskeméten élő ne­ves festő is. Biztattak, véleményt mondtak képeimről. Ez a néhány itt a szobákban csak elenyésző részét képezik annak, amit eddig festettem... Igen! Felföldi Lászlót is utol­érte az őstehetségek sorsa. Mi­előtt a közvélemény, a nagy nyil­vánosság megismerhette volna művészetét, a hozzá közel állók már széthordták képeit, a leg­jobb festményeket.; Az termé­sÉpWs«' • Téli fát. (Tóth Sándor felvételei) • Öregasszony. szeles, hogy közvetlen rokonai­nak ajándékozott bel ülök, hogy barátai kérésének engedett, de vannak, akik „megőrzésre” vittek el tőle tízesével igen jó képeket, s most neki kell fára­doznia azon, hogy visszakérje azokat: a holdfényben ázó tanyá­kat, a vibráló virág-csendélete­ket, portrékat, a lombsusogást sejtető erdőrészleteket. Képeinek erős szubjektivitásán túl különös értéket adnak a színek es a portréin található sajátos vo­nalak. A holdfényben megfestett magányos tanyák nem a romanti­kát sugallják, nem nosztalgia van a képeken, hanem á tény tudo­másul vétele a festőművész esz­közeivel: ez már eltűnő világ. Talán legszívesebben, s legna­gyobb festői erővel éppen ezt az eltűnő világot tudja megörökíte­ni Felifölidi László. Portréin kü­lönös harmóniája uralkodik az akaratnak és a megtörtségnek. Az általa megfestett öregek nem a sorsukba beletörődött, immár mindenről lemondat^ sajnálatot keltő emberek .benyomását kel­tik. Mert bár testileg megtörtek, tekintetükben, arcuk vonásaiban keménységet, határozottságot, már-már elszántságot látunk. Az öregség nála nem azonos a végső feladással, az ő öregei lélekben soha nem adják meg magukat az elmúlásnak, s ezért szimpatiku­sak, ha úgy tetszik, korszerűek. Ebben a kettős érzelmi-gondo­lati körben fogannak tájképei is. Egyik legjobb példa erre a Téli fák című festménye, amelyen az ágak körül fölvitt, ködszerű, egé­szen enyhe, csupán sejtelmes zöld árnyalat jelzi, hogy élnek a fák, nem adták meg magukat a húsig hatoló fagynak, a mindeneket le­bíró télnek ... De nem képelemzést írunk itt, hanem egy festőt kívánunk be­mutatni. Felföldi Lászlóról szólva korábban azt a. jelzőt használtuk, hogy őstehetség. Ez kétségtelen, de benne az őstehetség nem pá­rosul naivitással, Felföldi tehát nem naiv festő, hanem tudatos és elhatározott. A természetes, hogy nem minden képe egyenlő szín­vonalú, s vannak kevésbé, vagy egyáltalán nem sikerültek is. Ez azonban mitsem von le érté­keiből, különösen azért nem, mert ezzel ő maga is tisztában van. G. S. ANTALFY ISTVÁN: Csontváry Ott lezárult a végtelen. Mennyben, pokolban, sivatagban. Megoldottan-megoldhatatlan magányos-baljós szerelem. Fák, színek, szívek, emberek: látható-láthatatlanul. De a homok hull, egyre hull — és mindent-mindent eltemet. PROVAZNIK GÉZA: lehunyt szemmel akkor bennem nézted magad most vonalakba zártan gyönyörű-halottkén, örökké-utóljára megcsalt-kezedben furcsa virágnak látom magam Nikolaj Rajnov (Bulgária): A párizsi metró. mmmv Ezer forint jutalom Thorma Pál betanított lakatos november 8-án adta be a felmon­dását, két nappal azután, hogy kiosztották az üzemben a törzs- gárdajutalmakat. Valójában másodszor tette már le a műve­zető asztalára a dülöngélő sorok­kal telerótt kockás papírlapot, mert nemrég, amikor első ízben kopogtatott be az irodába, a fő­nöke azt mondta: — Ha most felmond, nem ré­szesülhet jutalomban. Nem érné ez meg magának, hogy még két hétig maradjon? Thorma Pál elgondolkozott a dolgon. Csakugyan, nem érné meg? Afelől nem volt kétsége, hogy mire számít a művezető. Hallott ő már nem egy esetről, amikor valamelyik munkás nagy hirtelen megírta a felmondólevelet, mert okkal, vagy ok nélkül feldühö­dött valamin, aztán néhány nap­pal később meg pironkodva to- porgott a művezető asztala előtt, hogy mégis maradna inkább. Olyan is volt, aki póruljárt, mert éppen jutalomosztás volt, vagy az órabéremelés időszakára esett a mehetnékje, s mivel fel­mondás alatt állott, természete­sen kihagyták a javaslatból. Az- ' in meggondolta a dolgot, vissza­maradt és dolgozott tovább, ke­vesebbért, mint a többiek. Hát nem! ö nem lesz ilyen ba­lek — határozta el Thorma Pál. Kivárja a pénzosztást, és csak azután int búcsút a kapufélfá­nak. Azt ugyan lesheti a műve­zető, hogy ő megváltoztassa a szándékát, abból nem eszik! Ki fog tartani az elhatározása mel­lett. Ki is tartott, sziklaszilárdan. Előbb azonban nyakkendőt kö­tött, öltönyt húzott, úgy ment a vállalati ünnepségre. Peckesen lé­pett ki a vörös drapériával leta­kart asztal elé, amikor a nevét szólították. — Gratulálok, és további ered­ményes munkát kívánok — mondta az igazgató, mélyen a szemébe nézve, és keményen megszorította a kezét. Hű, ez tud valamit! — bor- zongott meg Thorma Pál, és lesü­tötte a tekintetét. Ezért nézett hát többször is őrá beszéd köz­ben! Különösen, amikor ahhoz a részhez ért, hogy „megköszönve a gyár érdekében végzett eddigi tevékenységüket, kérjük, hogy to­vábbi odaadó munkájukkal, a gyárhoz való hűségükkel járulja­nak hozzá a későbbi évek ideihez hasonló, s még kedvezőbb ered­ményeihez ...” Gyorsan elrebegett egy bágyadt köszönömfélét, aztán sietett vissza a helyére, ahol az első dolga volt, hogy furcsamód szorosra húzódott nyakkendőjét meglazítsa, és a föl­ső inggombot kigombolja. — Pfü, de meleg van! — pa­naszolta a szomszédjának, de az nem figyelt rá, a jutalomosztást leste, izgatottan várva, hogy mi­kor hangzik fel végre az ő ne­ve is. Thorma Pál is arrafelé nézett, és ismét csak arra a meggyőző­désre jutott, hogy egyik munkás kezét sem szorítja meg olyan ke­ményen az igazgató, mint az övét, és egyiknek sem néz olyan sokat- mondóan a szemébe. De honnan tudhatja? — töprengett nyugta­lanul. A művezető jelentette vol­na neki, vagy ő szólta el magát ostobán, valahol?... Nyitott sörösüvegek sorakoztak, végig a fehér abroszokkal leta­kart hosszú asztalsoron. Thorma Pál óvatosan teletöltötte az előt­te álló poharat. Ivott. Aztán újra töltött, és leöntött a torkán még egy pohárral. S csak most nézte meg a kezé­ben szorongatott, izzadtságtól át­nedvesedett "borítékot. Ezer fo­rint ! Nagyot dobbant az örömtől a szíve. Ennyire bizony nem szá­mított, azazhogy... És hirtelen kiszáradt a torka. Hogy is van ez? ... Hiszen ha tudták, ha tud­ta az igazgató, hogy ő már gya­korlatilag felmondott, akkor ki kellett, volna, hogy húzza a név­sorból! Aki szóban, vagy írásban bejelenti kilépési szándékát, az nem kaphat jutalmat! Miért ka­pott hát ő mégis, méghozzá ez­ret? Mert az, hogy tudja az igaz­gató. nem lehet vitás. Az a kéz­szorítás, az a tekintet!... Thorma Pál iámét megborzongott és gyor­san lehajtott még egy pohár italt­De nem olyan ember volt Thor­ma Pál, aki csak úgy szíre-szóra megváltoztatja az elhatározását. Ünnep után tehát, annak rendje és módja szerint bekopogott a művezetői irodába. — Elhoztam ismét... — És le­tette az asztalra az írást, amely így szólt: „Tisztelt Vezetőség! Ezennel felmondok a gyárnak, kérem kiadni a munkakönyvemet, Senki ellen nincs panaszom. Thorma Pál betanított lakatos.” — Hát mégsem gondolta meg, Pali bácsi? — nézegette kedvet­lenül a papírlapot a művezető. — Nem én, Sanyikám, és nem is fogom! — És azt miért írta ide, hogy senki' ellen nincs panasza? — Nem akarnám én, hogy azt gondolja bárki, hogy talán nem fértem össze valakivel. Jó em­berem nekem mind ez á gyári nép... — Mégis itt akar hagyni ben­nünket? — Tudja, hogy van az, Sanyi­kám. Van az embernek felesége is, meg családja, oszt’ családi probléma is csak előadódik hébe- hóba. A művezető kétségbeesetten törte a fejét, mit kérdezhetne még, mivel tarthatná vissza ezt az embert. Családi probléma! Ez bizony vakvágány. Nincs őneki joga ebbe belekérdezni. Ezzel a Thorma Pállal most őszintén beszélgetni kellene, ki­kérdezni. Lehet, hogy nem is csa­ládi probléma miatt akar kilépni. De nehéz mesterség, a kutya min- denit!... A betanított lakatos már men­ni készült, a művezető meg még mindig azon töprengett, hogy mit mondhatna neki, amikor váratla­nul megcsörrent az asztalon a te­lefon. ( — Tessék? — kapta föl a kagy­lót a művezető. — Thorma Pált hívatja az igaz­gató elvtárs — közölték a titkár­ságról. A művezető egy időre nyitva felejtetté a száját. Végül kibökte: Pali bácsi, az igazgató elvtárs hívatja! Thorma Pál égő arccal lépett be a párnázott ajtón. — Igazgató elvtárs, én tudom, hogy vissza kell fizetni!... — Mit kell visszafizetni, Pali bácsi? — állt fel íróasztala mö­gül az igazgató, hogy üdvözölje a munkást. — Hát a jutalmat. El is hoz­tam, itt van ni!, — És kivette a zsebéből a gyűrött borítékot. — Ugyan miért kellene azt visszafizetni? — csodálkozott az igazgató. • — Tudom én a szabályt, igaz­gató elvtárs. Aki szóban, vagy Írásban bejelenti kilépési szándé­két, nem részesülhet jutalomban. — Ez igaz, de hát Pali bácsi nem tett ilyet. — Hogy én nem-e? Hát nem tetszik tudni?... — Nem tudok semmit — komo­lyodott el az igazgató. Thorma Pál zavartan toporgott. — Pedig megesküdtem volna. Az a kézszorítás, az a tekintet... — örültem, Pali bácsi, csak­hogy akkor még nem szólhattam. Mert csak ma reggel lett biztos a dolog. Végre megoldódik a problémája. Tanfolyamot indí­tunk, szakmunkás-bizonyítványt szerezhet! De... miről is kellett volna tudnom? Lehorgasztott fővel állt Thor­ma Pál. Késő! — gondolta szo­morúan. Pedig milyen régóta ké­ri már a vezetőséget, hogy le­vizsgázhasson, de valahogy sose jött tető alá a dolog. Mondta is eleget az asszony: „Mert te csak betanított munkás vagy!...” — Csak nem mondott fel tény­leg, Pali bácsi? — faggatta az igazgató. — Éppen az imént tettem le a művezető szaktárs asztalára a pa­pírt. — Akkor még semmi sincs veszve — vidult fel az igazgató. — Tessék csak bátran visszamen­ni hozzá, és eltépni azt az írást. Sanyi örülni fog, higgye csak meg. — Hát lehet? — csillant meg Thorma Pál szemében az öröm. — Mindent lehet Pali bácsi, csak akarni kell! — És ... akkor talán a jutal­mat sem kell visszafizetni? — Hát persze, hogy nem, miért is kellene. — ■ Akkor hát... viszontlátásra, igazgató elvtárs. — Viszontlátásra, Pali bácsi, j Az ajtóból azonban még visz­szafordult Thorma Pál. — Igazgató elvtárs?... Tény­leg nem tetszett tudni? Az igazgató csodálkozva nézett rá. — Ha tudtam volna Pali bácsi, akkor maga egy huncut fillért sem kap — mondta szigorúan, de a szeme nevetett a vastag szem­üveg alatt. Sitkéi Béla A • Felföldi László | otthonában.

Next

/
Oldalképek
Tartalom