Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET A NÉPI KULTÚRÁRÓL Kimeríthetetlen kincsesbánya Rövid hírből értesülhetett az újságolvasó egy háromnapos ta­nácskozásról, amely fontos ese­mény volt a népnyelv és a népi kultúra kutatói számára. Az ön­kéntes Néprajzi és Nyelvjárás­gyűjtők IX. Országos Találkozóját ez év augusztus 17—19-e között rendezték meg Egerben. A ta­lálkozó vándorgyűlés jellegű, s kétévenként más-más városban tartják. 1973-ban például Kalo­csa volt a vendéglátója. Ami eze­ket a találkozókat élteti, amiről ott szó esik, egy rövid hírnél töb­bet érdemel. Egy kicsit mindenki nyelvész is, meg néprajzos is; hisz leg­többünk fölkapja fejét egy-egy furcsa szóra, odafigyel számára szokatlan szokásra, tárgyra. A népnyelvi kutatás és a néprajz azonban nem furcsaságok gyűjté­se, hanem az emberi élet egészét betöltő évszázadok alatt formá­lódott népi kultúra szóban, cse­lekvésben és tárgyakban meg­nyilvánuló jelenségeinek rend­szerbe foglalása. Akik tehát ezzel foglalkoznak, nem különcök. Nem a kuriózumokat keresik, nem azokkal akarnak ámítani, hanem a névtelen ezrek és ezrek sorsát és érzésvilágát akarják feltárni. Miként finn és észt rokonaink­nál, nálunk is a tudományok kö­zül éppen a nyelvészet és a nép­rajz tudta a legnépesebb társa­dalmi bázist létrehozni önkéntes munkatársaiból. Közöttük taná­rok, tsz-tagok, lelkészek, gyári munkások, diákok és nyugdíjasok egyaránt találhatók. Ezek az emberek az önként vállalt munka lelkesedésével év­tizedek ótá hallatlan értékeket mentettek meg. Pályamunkáik sok százezernyi lapja, fényképeik, rajzaik, magnetofonfelvételeik tö­megei a Néprajzi Múzeum etimo­lógiai adattárában évtizedekig, évszázadokig kimeríthetetlen kin­csesbányái lesznek a jövő tudo­mányos kutatóinak. Az elméletek ugyanis változnak, de a jól rög­zített adatok időtállóak. Az ön­kéntes gyűjtők munkáját a Ha­zafias Népfront Honismereti Bi­zottsága fogja össze, szakmai irá­nyításukat pedig a Magyar Nép­rajzi Társaság és a Nyelvtudo­mányi Társaság végzi. Az első előadáson dr. Bakó Fe­renc, a több megyét érintő pa­lóckutatásról beszélt. Csak saj­náljuk, hogy ez a nagyszabású munka megyénk palóc jellegű községeinek néprajzi vizsgálatai­ra nem terjed ki. A nyelvjáráskutatás munka­ülésén Markó Imre Lehel és Ga­luska Imre a megjelenés előtt álló tájszótáraik munkáiról szá­moltak be. Dr. Morvay Péter, a Néprajzi Társaság önkéntes Gyűjtő Szakosztályának elnökei itt hirdette meg az Ezerjófű-ak- ciót, a népi növénynevek és a ve­lük kapcsolatos hagyományok gyűjtését. Ebben a témában er­délyi munkatársaink szép ered­ményeket értek el, miként erről Péntek János és Szabó Attila elő­adása tanúskodott. Egyébként az orvostudomány világszerte nagy érdeklődéssel fordult az utóbbi időkben a népi gyógyászat felé, s meglehet, hogy a néprajzi gyűj­téssel feltárt anyag. forrása lesz még a gyógyszerkutatásnak. Az anyagi kultúra munkaülésén Márton László, a békési paraszti lótartásról tartott szemléletes, színes és tanulságos előadást. Dr. Hofer Tamás pedig elmondta, mit kíván a néprajztudomány az anyagi kultúra önkéntes gyűjtői­től Az utolsó napon a népművé­szeti mozgalmak és a néprajztu­domány kapcsolatáról hangzottak el előadások. Megyénket két múzeumnak több .szakembere és három ama­tőr néprajzos képviselte. Jó vol­na pedig, ha ezekre a találko­zókra minél több érdeklődő el­juthatna. Akkor talán Bács-Kis- kun megye nem lenne az utolsók között az évenként meghirdetett néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpá­lyázatokon. Ugyanakkor a művé­szeti tömegmozgalom is szilár­dabb alapon állhatna. Fehér Zoltán • Atlasz (Pálfy Gusztáv szobra). NIGÉRIA MŰVÉSZETE Kiállítás a Néprajzi Múzeumban Az utóbbi években — mintha csak műveltségünk hiányosságait pótolnánk — sorra jelennek meg az európaiak számára idegen kul­túrákról szóló cikkek, könyyek, s nyílnak kiállítások. Most fedez- zül fel Afrika, Ázsia és az ősi Amerika művészetét. Letűnt né­pek alkotásait, azték városok ma­radványait, sumér ötvösremeke­ket csodálunk meg. A Néprajzi Múzeumban levő ki­állítás Nigéria ősi és mai művé­szetével ismerteti meg a látoga­tókat. Az első terem — az egyetemes művészettörténetben is rangos he­lyen álló — noki, ifai és benini kultúrát mutatja be. A Szudántól délre eső, őserdővel határolt terü­leten a Nők folyó völgyében, már az időszámításunk előtt fejlett új- kőkorszaki kultúra alakult ki. A terrakotta fej- és állatszobrok magasfokú stilizáltsága, letisztult formája még ma is meghökkenti az embereket. Az ősi joruba mű­vészet központjai. Ifa és Benin a • Bisi Fakeye: Válás XII. és XIII. században épült fel a Niger deltájánál. A két város­állam mindössze százötven kilo­méternyire feküdt egymástól. Azonos, „viaszveszejtő” réz- és bronzöntési technikát használtak. Papkirályokat ábrázoló szobraik mégis feltűnő stílusbeli eltérést mutatnak. A joruba civilizáció a XVII. században bomlott fel. ami­kor a rabszolgakereskedeiemtől az őserdő és a tenger már nem tudta megvédeni. Hosszú szünet után csak 1920- ban kezdődött új korszak Nigéria művészeti életében. Ekkoriban juthattak el a nigériaiak Európa művészeti iskoláiba. Szinte \ a semmiből teremtették meg modern' festészetüket, szobrászatukat. Bár eleinte minden egyéni íz nélkül alkalmazták az Európában tanul­takat, később, az 1960-as években jelentkező „ultramoderneknél” a vadonatúj technika már tökéle­tesen egyéni látásmóddal, afrikai tartalommal ötvöződött. • Ayo Ajayi: Beszélgetés Történet egy zongoráról — Sutuséknak megvan a zongo­rájuk. — Meg? — Az ám! Tízezerért vették, kéz alól, de nagyon jó ... Kitölti a fél szobát. Szőttes Ferenc estebédkor új­ságolta el a hírt feleségének, az­után, hogy odakinn a zetort a sötétnek pányvázta. Habár nem is nagyon kellett pányváznia — elvolt az szépen reggelig a háznál. Csíkos, a házőrző vigyázta, nem tudni milyen hosszú láncon. Tisz­téből csak reggel mentette föl a gazdája, miután felkerekedett, hogy újra a téeszmajornak vegye az útját. „Zongora” — ízlelgette a szót Szőttes Ferenc egész héten. Nem bánta, hogy a kibetonozott garázs odalenn még üres. Autó annyi szaladgál már a faluban, ahány liba tollasodott régebben a jómó­dú házaknál, de zongorának még nincsen párja. Majd lesz! Szőttesné, Ilona asszony akarta is, meg nem is. Félt tőle. Hátha bajt hoz rájuk. Ügy jár majd vele, mint a lemezjátszós rádióval. No, az aztán betette a kaput! Hogy,' hogy nem, egy napon füstölni kez­dett. Büdös, kátrányszagú elegy göndörödött elő valahonnét, a le­mezjátszó korongja alól, míg ő a „Tűzpiros virág volt minden csókod kedvesem!” című tánc­dalra dúdolgatott. A lemez lejárt, de a füstölgés nem hagyott alább. Addig-addig csavargatta az orrát, hogy a har­madik gyerek — szegényke, kis­lány lett volna az is — ettől halva született. És ennek az az átkozott lemezjátszó az oka! Mert ha az nincs, nem füstöl, kutyabaja a gyereknek... Ilonka hajthatatlan. Állítja ma is: ez történt. Rontás volt az, nem egyéb. A gonosz akarta így. Hogy nekik csak kettő legyen. Kettő. Ennek a kettőnek, Pannikának és Valikának, jobb életet akarnak. Részmunkaidős takarítást vállalt egy községükbe települt szabászati üzemben. Kel éjfél után, 1 órakor. Négyre végigporszívózza a mun­katermeket, letörölgeti a gépeket, és mire reggel a disznóknak mos­lékot kell önteni, a csirkéknek eleséget szórni —■ már otthon van. Otthon: reggelikészítés, taka­rítás, piac, ABC, főzés, mosás, ab­laktisztogatás; a veteményest megszedni, hiszen annyi a papri­ka meg a paradicsom; a kutya és a macska is elvárja, hogy jól tart­sa őket; a tű és a cérna is ott kelletti magát egész nap a varró­dobozban; és hogy a szomszédasz- szony se haragudjon rá, azt is meghallgatja, mit látott, mit hal­lott aznap a faluban. Hiszen Ilon­ka úgyis csak otthon van nap­hosszat, ráér. Háztartásbeli, igaz, „egy kis mellékessel”: havi há­romezer-egyszázért. Ezért már csak délután 4-kor kell újra visz- szamennie takarítani, és ha a de­rekát mozdítani bírja, este hét órára végez. Ekkorra kerekedik a két fél műszak egy egésszé, önálló keresetté. Tévé semmi vagy alig, viszont ilyentájt muszáj lefeküd­nie, mert éjfélkor: ébresztő. Két osztályához oda tudná-e még verekedni a hiányzó hatot? Már nem. Soha. Marad hát a rontás. A kívül nagyon erős, de belül elesett em­ber egyetlen fogódzója. Negyvenéves. Rettenetesen fá­radt. Míg ujjai közt remeg a Ro­mánc, egyre csak az mardossa be­lülről: „Mennyi hiányzik még eh­hez?” „Mennyi hiányzik még ahhoz?” Annyi, de annyi még a venni- való! És most — itt dörömböl ez a zongora. „Engedjetek!... Engedjetek be! Másnak is van!.. Beengedték. Egy hirdetés pár soros baráz­dáin indultak el érte egy messzi városba. Fogadott emberek hozták el a faluba, Volán-kocsival. Elég olcsón, hatezerért meg­szerezték; bár nem minden baj nélkül. Alig bírták feltuszkolni a magas, ám szerencsére széles lép­csőkön, — de a fekete, testes tárgy hátulját az istennek se akarta egy hórukk-ember sem tartani, úgy odavoltak a cipekedéstől. Szőttes Ferenere nehezedett a végén min­den súly. Annyira, hogy amikor felértek a nagyszobába, Ilona asz- szonynak panaszolta: — Ügy érzem, megemeltem ma­gam. A hátam ... Mégis, ki tudott egyenesedni. Felhajtja a zongoratetöt, mire Ilonka elkezdi betűzni: — Wi-en. — Osztrákból való. Szép — si­mogatja jólesőn a fekete politúrt Szőttes Ferenc. A zongora pedig fekete-fehér elefántcsont sokszemével belebá­mul az új ismeretlenbe. A vitrin­ből egy porcelán kotlós néz ki rá ellenségesen. Egy meredt góllövő csatár ugyanonnan tüntetőn ellen­kező irányba készül elrúgni a labdát. Egy sokszorosított balerina a fali vászonról le akar lépni. Áporodottan sóhajt az operett­díszletekből ellesett kettős, bojtos ajtófüggöny, és a lila, piros, zöld, kék, sárga és fehér filcvirágok lankadva gubbasztanak. Por. Csönd. Semmi. Ettől éltek ezek idáig. Mígnem betelepedett közé­jük ez a fekete testes tárgy: a zongora. Amely elöbb-utóbb úgy­is elszívja előlük a levegőt. — Gyerekek, gyertek zongo­rázni! Ilona asszony hangja csendül, olyasformán, mint amikor őket, mai szülőket, az ő szüleik még így szólongatták be estefelé a tarló­ról: „Gyerekek, vacsorázni! Lábat mosni, feküdni!” Ma pedig: zongorázni. Pannikát és Valikét azonban dehogy is kell hívni — jönnek azok maguktól is! Pannika 8 éves. Valika 11. Kézre kapják a billentyűket és leütnek minden hangot. Olyan szép, olyan új még minden hang, hogy nem győznek betelni vele. Bár a zongora, meglehet, átment egypár viszontagságon. Szőttes Ferenc feleségével ott áll a gyerekek mögött. Állnak, mint esküvőjükkor a fényképész előtt, ma is egyfajta beteljesülés­érzéssel, hogy „lám, itt vagyunk, idáig jutottunk, és ha keservesen is, elérkeztünk a rézerdőből az ezüstbe, és megyünk továbbaz aranyerdőn át az üveghegyre. Mindenáron. Mindenáron. Csak hát rajtunk még a rontás — ugye, mit müveit az a büdös lemezját­szó is?! —, azért kell nekünk kétszer odavágni, ahová másnak egyszer is elég. És mekkorát! De mekkorát!...” ' Hallgatják a zongorát, a hango­kat, tovább. Néha egyet-egyet ők is leütnek, csak hogy hallják. Pró- bálgátják. A hangokat, amelyek már, az övék és amelyek ugyan­olyan szépek, mint amilyen fáj­dalmasak. Kohl Antal író a színpadon Beszélgetés Hubay Miklóssal író a színpadon? — A művé­szeti élet berkeiben jártasabb ol­vasó bizonyára hitetlenkedve kap­ja fel fejét a cím olvastán, hiszen jól emlékszik az egyik drámaíró nemrégiben publikált panaszára, miszerint úgy érzi, hogy nincs rá szükség a színházi előadásban. Az ilyen olvasó jól tudja azt is, hogy az utóbbi években egyre sűrűb­ben jelennek meg nyomtatásban hasonló vélemények, amelyek nyomán szinte köztudott: az író és a rendező, a megírt és a szín­padon megjelenített drámai mű igen távol áll egymástól manap­ság. Ennek tükrében csakugyan figyelemreméltó az a tény, hogy az Én vagyok Ravelszky című Károlyi-dráma első próbáján Hu­bay Miklós drámaíró is jelen volt a Katona József Színház színpa­dán ... • — Igen, pedig ennek természe­tesnek kellene lennie: az olvasó­próba az utolsó lehetősége az író­nak az aktív szereplésre, amikor mintegy átadja a darabot a színé­szeknek. S nem csupán a szöve­get. hanem néhány kulcsot is a mondanivaló megfejtéséhez, hiszen a felolvasás némileg értelmezést is jelent. Még akkor is így van ez, ha nem a saját művemről, ha­nem egy általam adaptált alkotás­ról van szó. Egyébként az adap­tálás — ami felfogást és elfoga­dást jelent — hangzásában is, je­lentésében is nagyon közel áll az adoptáláshoz, azaz az örökbefoga­dáshoz. — Megtudhatnánk valamit en­nek az „örökbefogadásnak” a történetéről? — A drámát, amelyet Károlyi Mihály az első emigrációja idején, tehát a húszas években írt Pá­rizsban és Londonban, én a hat­vanas évek elején kaptam meg a nagy magyar forradalmár özve­gyétől. Az első pillanatban előad- hatatlannak tűnt. Nemcsak töre­dékes — darabos is volt. A drá­mairodalom történetében azonban gyakran előfordult már, hogy a jól megírt darabok feledésbe me­rültek, torzó alkotások pedig óriá­si jelentőséget kaptak az idők fo­lyamán. Egyre erősebben éreztem, hogy ez az utóbbi sors vár Káro­lyi Mihály darabjára is: hiszen minden esetlegessége ellenére ott feszült benne egy óriási drámai gondolat! És nem volt abban a korban senki az ügyes színházi szerzők között, aki erre rájöhe­tett volna! Ehhez kellett az ő fen­ti és lenti tapasztalatokban egy­aránt gazdag élete, az ő konfliktu­sos személyisége, az ő aggodalma és szorongása az emberiség jövő­jéért. Ne feledjük a megírás dá­tumát.' Pár évvel az első világhá­ború okozta szenvedések és a Ma­gyar Tanácsköztársaság, a közép­európai forradalmak leverése után, a fenyegető gazdasági vál­ság, a fasizmus és az új világhá­ború előtt született a mű. Az üze­net, amely nem egy politikus ve­zércikkben is megfogalmazható üzenet volt. S ha Károlyi Mihály — politikus létére — a drámát választotta, ezt a számára szokat­lan műfajt, akkor azért tette, mert ráérzett arra, hogy a drámának sajátos logikája és különlegesen eleven hatóereje van. Az én dol­gom az volt csupán, hogy — min­den drámaírói képességemet és taipasztialiatomat latba vetve — megadjam ennek a rendkívül je­lentős drámai gondolatnak a leg­inkább megfelelőt, leginkább ért­hető és élvezhető drámai formát, így jelent meg az adaptált dráma könyvalakban, kilenc esztendővel ezelőtt. Majd Beke Sándor kéré­sére, az ő fiatalosabb, modernebb igényeitől indíttatva, így dolgoz­tam át újra a kecskeméti Katona József Színház számára. — Konkrétan miről szól o mű? — Egy forradalmi pártról, amelynek vezére ellen a reakciós kormány merényletet követ el. A főváros közvéleménye úgy érte­sült, hogy a pártvezért megölték, és ezen felháborodva, kirobbant­ja a már amúgy is esedékes for­radalmat. A harc győzelemre ve­zet, de közben visszatér a fővá­rosba a halottnak hitt fővezér is. Jelenlétéről, életben maradásáról azonban csak a párt legszűkebb vezérkara tud, amely úgy dönt, hogy Ravelszky — ő a darab hőse — örökre tűnjön el. vonuljon tit­kos emigrációba. Ravelszky az ügy érdekében vállalja ezt. Ám a £ idők folyamán pártja megalkuvó­vá lesz és — miközben egyre nö­velik a halottnak hitt vezér kul­tuszát — lassan elsikkasztják, visszacsinálják a forradalom vív­mányait. Ravelszky ezt nem bírja elviselni. Hazatér. S ekkor tény­leg meg kell halnia, hogy meg­szüntesse azt a nagy hazugságot, amelyben a nép él. — Megrázó és elgondolkodtató történet. Hiszem, hogy ritkaság- számba menő. színházi élmény lesz majd a darab előadása. — Én magam is bízom benne. Bízom Beke Sándor főrendező­ben, és az egész társulatban. Mint néző. már több alkalommal meg­fordultam ebben a színházban, s szinte minden alkalommal igazi élménnyel gazdagodtam. Utoljára Sarkadi Imre drámáját, az Osz­lopos Simeont láttam. A darabot annak idején még kéziratban ol­vastam, majd Sarkadi halála után öt vagy hat esztendővel a Stúdió Színpad műsorára tűzte, Pártos Géza rendezésében, Gábor Mik­lóssal a főszerepben. Életem egyik legfontosabb, egyik legmeghatá­rozóbb színházi előadásaként tar­tom számon ma is. A kecskeméti előadás — Gábor Miklós rendezé­sében — mégis tudott nekem úját adni: ha Budapesten azt éreztem, hogy robbanóan újszerű dráma az Oszlopos Simeon, akkor most utóbb Kecskeméten arról győződ­tem meg, hogy magyar dráma- irodalom egyik klasszikus -műve lett. Meggyőződésem, hogy a most bemutatásra kerülő Károlyi-darab hasonló jelentőségű eseménye lesz a magyar színházi életnek. S számomra nagy öröm, hogy ami­kor sok helyütt a színház „mulat­ság” csupán, akad vidéki város, ahol a nemzet legigazibb érté­keire irányítják a közfigyelmet. Megtisztelőnek és. sokra kötelező­nek érzem, hogy mint író, ebben jómagam is részt vehetek. — Köszönöm a beszélgetést. Káposztás János TÁRNÁI LÁSZLÓ: nem én vagyok én csontot koponyát hány a föld a másodperc darabokra hullt évezredeiben nem én vagyok én születésének meg nem születésnek helye ideje nincs emlékszem neandervölgyre ringattak názáreti jászolban kárpátok forrásaiban mostam arcomat mocskoltam arcomat hirosimában nem én vagyok én megfejthetetlen vagyok csak utólag derül ki mikor hazudtam mikor nem mondtam igazat nem én vagyok én

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom