Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-24 / 197. szám

1979. augusztus 14. • PETŐFI NÉPE • 5 MIT MOND A MŰHELY, MIT A MESTER, MIT A TANÁCSELNÖK? A hartai népművész Rá se rántanak Himpelmann Péter asztalosmes­ter cirmosai a kandúri méltóságukat fenyegető ve­szélyekre. Barátságosan nyújtóznak a műhelyben, tűrik a cirógatást. Sejtik talán, hogy legalább fél­évre elegendő macskaszőrt tartalékolt gazdájuk, így gondtalanul élhetik világukat. (Pásztor Zol­tán felvétele.) Tisztelet a mesterségnek A hartai festett bútorok híres mestere előrelátó, okos ember, ideijében gondoskodik jó szerszá­mokról. Libatoll szárú, kanmacs­ka szőrű ecsettel varázsolhatok a legszebb motívumok szekrényre, ágyra, dobozra, tékára — így ta­pasztalta. Hétszerhét nap hét éj­jel dolgozna egyfolytában, akkor is kitartana a fölgyűjtött szer­számkészlet. Porokat is őriz bőséggel, kéznél van a koros őrlőgép és vigyázva őrzi a hartai kék előállításának a titkát. Ezt még talán a társa­ságunkban lévő Nánai Antal ta­nácselnöknek sem árulná el, no­ha szemlátomást becsülik, ked­velik egymást. Finom puhafenyő deszkák is sorjáznak a rekeszekben, maga a mester válogatta a nyersanya­got. Még véletlenül se kevered­het közibe mondjuk az időjárás­ra érzékeny vörösfenyő; előbb- utóbb ledobja hátáról a festéket. Pironkodhatna Himpelmann Pé­ter. Világéletében félt az ilyen helyzebektől, mint ördög a szen­teltvíztől. ezért mindennek meg­adta a módját. „Kantnira flugol- ja” — ha jól értettem — a bú- tornákvalót. Mint magától érte­tődő követelményt teszi hozzá: „persze kicsit holosra”. A szak­mai nyelvezet tanúsítja: a köz- tiszteletben álló asztalos-népmű­vész ősei is feltehetően tutajon érkezhettek bő 250 esztendeje a Duna fölső folyásától. Az ínség késztette őket a veszélyes útra, a töröktől tisztított vad vidékre. A szegénység századokig hű társa maradt legtöbbüknek. A kényel­mes, ápolt, szép házban élő Him­pelmann Péter mindkét nagyapja inaszakadtáig szolgálta a módo­sabbakat. Édesapja az uj hazát is, míg fiatalon szurony, vagy golyó, vagy ágyú nem végzett vele valahol a fronton. Tisztelet a tisztességnek A kis árvát jóval később, édes­anyja második házassága után. kovácsmester nevelőapja igyeke­zett biztos pályára irányítani. Maga mellé vette, de csakhamar belátta, hogy ehhez nincs huzal- ma a gyereknek. — Nem tudtam megszeretni, hiába. Látta a fater, hogy Hoff- manékhoz kellene beajánlani. A rokonszenves, derűs mester ma is fejcsóválva emlegeti, hogy a híres helyi asztalosdinasztiá fe­je miként tette próbára az inas­jelöltet. — Több pénzzel küldözgetett a boltba ezért-azért, mint ameny- nyibe az áru került, ám hamar rájöttem, miért téveszti el a szá­molást ... Nagyszerű ember volt, tőle tanultam a mesterség meg­becsülését, a legjobb fogásokat. Iparkodtam, mi tagadás. Nyáron ötkor, télen hatkor kezdtünk, va­csora után is visszamentem, ha szorult a kapca. — Szabadulás után is megtar­tott, fölemelte a pénzt is, aszta­lánál kosztoltam, fájó szívvel ke­restem új helyet. Hiába, minél több műhellyel meg kell ismer­kedni. mielőtt az ember a saját lábára áll. Az az igazság, hogy nős ülésem után saját szakállamra dolgoz­gattam, amiért följelentettek, fizettem is kétnapi gyalognap­számnak megfelelő büntetést. Mondta a jegyző, nagykorúsit- sam magamat, mivel még nem töltöttem be a huszonnégyet és így folyamodhatok iparért. Tisztelet a hagyományoknak — Pénzt honnan kerített a be­rendezéshez? — Kevés kellett, váratott ma­gára a villamosítás, kéziszerszá­mokat rendeltünk a lakodalmon összetáncolt pengőkből. Huszon­egyévesen vezettem oltárhoz öt esztendővel fiatalabb feleségemet. Nehéz idők jártak. A rendelő végiglóstatta a hartai asztaloso­kat és ott kötött ki, ahol egy pengővel olcsóbban dolgoztak. Csak mostanában számoljuk, mi mibe kerül, akkor örültünk a a munkának. Még aratást is vál­laltunk az asszonnyal egy-két nyáron a megélhetésért. Boldo­gok voltunk, ha stafírungot ké­szíttettek velünk. — Miből állt a hozomány? — Egy ágy, egy szekrény, egy láda, egy tálalószekrény alul két ajtóval, egy fazéktartó deszka, két szék: nem emlékszem, hogy valaha is csináltunk volna két ágyat. Tudja a fiatalok ... És huncutul mosolyog. A stráffal spóroltak a szegé­nyebbek. A csík minták nélkül maradt, olcsóbban adták az ilyen bútort. A margarétás, labdaró­zsás, tulipános motívumokkal dí­szített az igazi, ennek immár Népművészet mestere címmel ki­tüntetett mestere a 'hartai asz­talos. Néhány esztendeje Népi iparművész is. Kiállított már a fővárosban, az érdeklődők lát­hatták remekeit a kecskeméti Cifrapalotában, a Duna menti folklórfesztiválon. Tisztelet az életnek — Minek tulajdonítja sikereit — kérdeztem a kiegyensúlyozott, megfontolt, dolgos mestertől, mert tőle magától szerettem vol­na hallani azt, amire némi vizs­gálódás után magam is rájöttem. — Iparkodtam újítani. A falu­beliek régen legföljebb a pataji vásárra kocsiztak. Ma a fél falu külföldet járt, sokat látott. Na­gyobbak a lakások, mások az igények. Ezért keresik hartai stí­lusban készült tékáimat, díszdo­bozaimat, vagy a praktikus fű­szertartókat. A népművészeti vál­lalat rendszeresen küld ezekből az Egyesült Államokba, Japánba és több európai államba. Bútort ritkán készítek, fogy az erő, csök­kent irántuk az érdeklődés is. A népművésznél is otthonos ta­nácselnök mondja el a legfonto­sabbat: — A népi bútorkészítés köz­pontjaként emlegeti az új Nép­rajzi Lexikon községünket. Meg­állapítja, hogy a sárközi bútorok — az ottaniak által elhintett hie­delmektől eltérően — is hartai eredetűek. Himpelmann Péter legjobb ismerője az itteni népmű­vészetnek. Ránézéssel kideríti, hogy melyik mester készítette ezt vagy azt a régi széket, tornyos ágyat. Nagy érdeme az ősi, két­százéves motívumok fölfedezése, alkalmazása. Bútorait, dísztár­gyait az ezekből „kötött” szín­pompás csokrokkal gazdagítja; macskaszőr-ecsettel, a munka, a hagyományok, a vásárló iránti végtelen tisztelettel, szeretettel. így igaz! Heltai Nándor Szülike házai SZ. LUKACS IMRE: A T ®zem /V szülikét, T őszive- tés-színű ken­dő takarja fe­hér haját, használt keze félsze­gen, rejti a csomós, kék ereket, kéken csillan a víz is a < fakult semlyéken, és újra zöldbeborult vetésed szélárnyékos Magyaror­szág. Ablakunkra tüzel a Nap. Meleg menedékébe fogódzkodunk és arra gondolunk, akaratlanul, sohasem nyithattunk ennyi ab­lakot a fényre. Sokáig nem né­zett be hozzánk a Nap, a nádte­tők melegében megolvadt vé­kony kincsünk, kevés szalonnánk, zöldre festett ablakaink előtt nem futott betonjárda, a remény vi­rágai sem kuporogtak cserepek­ben, fehér csipkefüggönyök he­lyett tintakék csomagolópapír ta­karta el a külvilágot, ne lássa­nak: ételünkbe, ne tudják cibere­reggelinket., kukoricamálés ebé­dünket, görhés vacsoránkat. Már a földre csurgatott nyolcasok örö­mére sem emlékszem, csak a földpadlók édes szagára, hiába vártam a napsütéses délutánokat, estéket, hogy piros kendőjét meg­lobogtassa a Nap, reményeim elébe nyargaljon, felparázsoljon a tűz, a kerek kályhák vöröse, a marhaganék csípős keserűsége, a szedegetett és lopott fák éleszté- se. a morzsolt csutkák, csupasz ízékek fiatal heve, lobbanása, a kormos karikák utolérték a Na­pot. sámlira kucoroghattam és a pattogó tűz elvezetett a szegény­ség magányából. Honnan is tudhattam volna, hogy a tűz és a Nap színe maga a forradalom, vadlibák gágogá­sa hallatszott a kis ablakok re­ményén, jó nekik, repültek, utaz­tak. szerettem volna csatlakozni, de azt Sem tudtam, hogy a vágy még nem cselekvés a két öreg ágy. a barna kanapé és a lelógó petróleumlámpa foglya voltam születésemtől, a roggyant asztal menedékében. Honnan is sejtet­tem volna, hogy egyszer kaput nyit nekem az élet, a szegény­ségből kilábaló Magyarország. Elődeim kopott derekain léphe­tek tovább, fájó emlék lesz csak a múlt. a pirítás, fokhagymás es­ték kegyelme, a kemencekuckók boldogsága, az ezer éve viselt göncök meaaláztatottsága, a diannás cukrok öröme, a savanyú szagú napok hiábavaló törődései, és a tegnapelőttekről kuporgatott kenyér fényessége. Jó lenne meg­keresni azt a házat a Magyar Gyepszéleken, az olcsó árendás hajlékot, ahonnan méais elvadí­tott a szegénység, űzött a jobb történelembe, a mi igazi és ke­mény utunkra, a mindenkori sze­génység forradalmába, a vörös zászlós szocializmusba, hogy el­vihessen engem is mai ottho­nomba, eljárogassál hozzám szü­like és a könyvespolcos szobák közösségében újra idézzük sanya­rú múltunkat. Kicsi szülikém, merre is bo­lyongtunk a másik Magyaror­szágon, a tízgyerekes családok kálváriadombjain, az árendás há­zal: keserű kegyelmében, újra kezdenéd-e még a szerelmet, a két zománcos bögrét, a két kiló liszt örömét nyújtó házassággal, a tíz kölyök világraszülését, magad szánalmas és gyönyörű feláldo­zását a vissza nem téríthető sze- rctetben, a tábla nélküli házak magányát, kínlódó és reményte­len várakozásainkat a boldogsá­gért? Elhiszem, hogy mindig bol­dog akartál lenni, szétporciózhat- tad erődet, legendás lemondá­sokba menekültél, a húsos ünne­pek ritkaságaiban sem szeretted a jobb és laktatós falatokat, öreg, ócskapiacokon előtűnő kasztro- lyunkból magadnak mertél utol­jára, aljáról kapartad a kozmát. A ruhák, lábbelik, utazások, szó­rakozások vígságát nem ismer­hetted, zsenge korodban fogott meg a szegénység. A munka, el­rejtette a tudós iskolákat., a könnyebb élet lehetőségét, minek kérdezném a boldogságod, szü­léimre, testvéreimre gondolok, ötójükre, akiket felfalt a sze­génység sivatagja. Sohasem ál­modhattak tágas otthonokról, ké­nyelmes mozizó szobákról, amik­nek jóságát fitymálva élvezzük, emelkedik velünk az életünk, messzibbre látunk, kicsibbre szű­kült a világ, és olyan távolinak tűnik a hantház-koporsó, az árendába kapott levegő, a cse- lédkedés négyes konyhái, hogy hátra se ütjük fejünket, csak a magunkkal cipelt batyuk emlé­keztetnek. Látod édes szülikém. feszengve ülsz a fotelben, állandó aggodalommal nyúlsz a gázhoz, rettentő félelemmel, a minket szolgáló praktikákat úgy fogadod, mint valaha isten kegyelmét, amikor még volt hozzá szavad, nem hányta gyerekeidet, unokái­dat a szegénység országútjainak jeltelen temetőibe. Nézz rám. szülike, anyám után anyám, és örülj! Mondd el há­zaid történetét, létezésednek 'gol­gotáit, ne feledhessem, hiszen ne­hezen idézem már a gyephantot, a földbe ásott gödröt, a vékony horogfákat, a rárakott kereszt­ágakat. napraforgószárral védeti hajlékainkat, á szikföldból ki­munkált sarakat, és a törpe ke­nyérsütögető kemencét a szabad ég alatt. Éltetek ti akkor, szüli­kém? Ütőn voltam-e már? Ele­ven földkoporsóba fektetted fiai­dat, könnyű örömre szült lányai­dat. félsz talán, hogy szemedre hányom? A silány költözködése­ket. Gyepszél, Hatszáz, Űjosztás, az elűző nincstelenség ceremó­niáit, az istállóból alakított szo­ba befogadó jóságát, azok a na­pok, látod már kitörölhetetlenek bennem, amikor együtt éltünk, zsíros, fekete kötőd kegyelmébe menekültem, a Porcsiny utca mályvafüvei közé, a hazátlanság időszaka volt, a libalegeltetése­ké. a Cigányvölgy játéktalan já­tékaié. az volt nekünk a játék nélküli Magyarország hosszú fürdések a Gödrök-köz kubikmé- lyüléseiben. piszkos, posvány vi­zében. mekkora koncsorpások. n\ert a téglaszínű kecskénk kive­tettje voltam, apám. anyám messze kóborolt a napszámok, kubikolások. olcsó és hitvány üzletelések birodalmaiban a sze­génység könnyen kapható magá­nya vezetőéit, a szegényséa szén közösséaeihez ágyat, eperfát és kenyeret kínáló szomszédudva- rok. hányfelé vitt onnan az út. elöszómrlni se tudnám és mi­lyen lélekütötte, görbe kanyarok­kal talán te ezt már nem is ér­ied. Hogy tarthattad meg a gyere­keidet? Mosolyodat megölte sor­sod. dalolni sohasem hallottalak, pedig cifra és szívbemarkoló nó­táid lehettek, amiken a könnyed kicsordult, szépséged elárulta magát, fényes gombként ragyo­gott a szemed, aztán a titkolt ér­zés elhomályosította, a nóta bol­dogsága, Vak Bálint nyikorgó he­gedűje, a mezítlábas öregé, a hatházi Odüsszeuszé, aki soros gyerekétől vezettetve járta ke­nyeres tarisznájával a házakat, vitte az olcsó és megfizethető, beváltható és megrendelhető bol­dogságot, szépen dalolta. jóhangú gyerekeket csinált, és a kicsi öröm verdesett, megült az ut­cánkban, a szegénység házaiban, a fillérek, karéj kenyerek tisztes alkuján. Akkor már túl voltunk a -se- lédkedések szomorú évein, mesz- szire kerültünk Aranyos, Tomaj aelédházait, szégyelltük szegény­ségünket, a hajdani elesettség csak keserű emlékekben szállt utánunk, a fehér kenyér öröme kopogtatott hozzánk, és megte­hettük, hogy nyitva hagytuk ka­punkat kéregetőknek, bolyong­tunk tovább a történelemben, megrántott bennünket a szalma­bor, a két olcsó ház öröme, ami- kot tőled elszakadtam, a rizsföl­dek első esztendői, amikor pénz­zel játszadozhattunk a porban, hajszoltuk lovainkat a keskeny földekre, a mindennapi robotok­ba. Jól emlékszem, mindig csak egy ruhád volt, és amikor elkelt a Porcsiny utcai ház, ahol még dacol az istállóból rekesztett szo­ba emlékeinkkel, korán örültél, mert Szentpéteri Ferus elszedte adóba, a fényes örökség egyet­len pár selyemharisnyára futotta, gyerekkorom fényes napjait her­dáltátok, szegénységed kirekesz­tett a szegénységből. Pedig mi­lyen ajándékozó voltál, eloszto­gattad örömeidet, kimeríthetet- lennek hitted magad, újra ter­melődtél gyerekeidben, unokáid­ban, az emberi csoda piros virá­gaiban. ők voltak az igazi há­zaid. Búcsúzkodol. pedig maradni szeretnél, várnak veled-öregedett készségeid, a megcsúszott nádte­tő. a kietlenné szomorodott ud­var, véreid vagyunk, mégis mesz- sze estünk, csak vendég vagy otthonunkban, a fényes parketták vakítják ókuláréd, fehér búto­raink hidegek zárt és idegen né­ked ez a térség, szabadságom emlékműve, nyomaszt saját al­kalmazkodásod, lépcsők, liftek monotóniája, fogolyként vergődsz szeretetedben, riaszt a viszony­lagos jólét és kényelmesebb éle­tünk. mániákusan gyűjtögeted a játékok közé szóródott fémforin­tokat gonddal őrződ a maradék levesek, hideo pörköltek fogyasz­tásának jogát szivedet öntenéd ezekkel pocsékba, takarékos vagy a mosóporokkal, nem tudsz tíz percig pihenni forgolódunk, vi­selkedünk körülötted, men ne bántsunk mégsem maradhatsz fürdőszobás kedvességünkben. Hová igyekeznél? Múltad mezs­gyéi már halottak, tőlük csak hátrafelé visz az út, szedegetjük a keskeny és idejétmúlt síneket, szeretnénk szép hidakat a má­hoz. Ne siessetek szülikék! Időz­zetek a megérdemelt pihenésben, barátkozzatok holnapjainkkal, fe­hér hajatok országútjain szala­dunk odáig, álmodozóbbak, kö- velelödzöbbek lettünk, nemesen vívjuk, küzdjük forradalmainkat, száguld, zúdul velünk vonatcso­dánk elhagytuk a sohasem lesz szegénységet. szereteteitekat. megértéseiteket vihessük ma­gunkkal. boldog és elfelejtkezett mosolyaitokat, mert megérdemel­jük. ÚTTÖRŐÉLET Aranyoklevél Zánkáról Észtendők óta járhatnak raj­zolni, festeni szerető gyerekek a kecskeméti úttörőház képzőmű­vész szakkörébe, ahol Szabó Zsu­zsanna tanárnő irányításával is­merkedhetnek a különböző stílus- irányzatokkal. technikai megol­dásokkal. A szakkör tagjai esztendőről esztendőre sikerrel szerepelnek a különféle versenyeken, bemutató­kon. vetélkedőkön. Évenként egv alkalommal a legjobban sikerült alkotásokat kiállítják a Városi mozi előcsarnokában. Az idén lehetőségük nyílt ar­ra, hogy Zánkára, képzőművésze­ti táborba induljanak. A „belé­pő” a meghívóhoz két rajz volt; egy, a gyermekekkel kapcsolatos, egy pedig szabadon .választott. Meghívó Kovács Ildikónak és Lukgcs Gyöngyinek érkezett. Ve­lük beszélgetünk a Zánkán töl­tött napoki ól. arról, hogy miért jó rajzban kifejezni gondolatain­kat. — öt éve vagyok a szakkör tagja az úttörőházban —. mond­ja Kovács Ildikó. Zsuzsa nénit kérdeztem, hogy mehetek-e, és ő biztatott... jöjjek, bátran. Na­gyon szeretem az óla i pasztell t. a papírmetszetet és a batiktechni- kát Lukács Gyöngyivel már régeb­ben is barátkoztunk, de igazán a rajz szeleteié hozott bennünket össze. Mindketten naevnn örül­tünk annak, hogy Zánkára me­llettünk. ott is festhettük. — Nagy örömet jelent, ha raj­zolhatok —. veszi át a szót a szőke, hallgatag Gyöngyi. Amit szóban nem sikerül mindig pon­tosan kifejeznem, azt rajzban mindig el tudom mondani! Zán­kán nagyon jól éreztük magun­kat, azzal foglalkozhattunk, amit annyira szeretünk: rajzoltunk, festettünk. Amikor a táborozás előtt ünne­pélyes eredményhirdetésre sor került, megtudtuk, hogy össze­sen három aranyoklévelet nyer­tünk! Olyan jó volt, örültünk neki! — Közösen is .festettünk egy nagy méretű képet — folytatja Ildikó —. a címe Tornagyakorlat. Ügy hiszem, még soha nem csi­náltunk ilyen nagy képet: négy méter hosszú, és egy méter ma­gas textilre dolgoztunk. Biztosan jól sikerült, mert ott tartották, az állandó kiállításra, amit úttörők rajzaiból állítottak össze, nz Űl- lörőváros bemutatótermében. — A sok élmény után most mire készültök? — A moszkvai nemzetközi gyermekrajz-pályázatra szeret­nénk pályaműveket küldeni. Eh­hez már készítjük a ceruzarai- zokat. válogatjuk, melyiket lehet­ne pasztellal. vagy más technikai eljárással kivitelezni. — Ildi szép piros ruháját ugye ti mintáztátok? (Kis kuncogás. Gyöngyi és Ildi arca egy árnyalatnyit megszíne­sedik .. .) — Igen. mi csináltuk.... ez a butiknak az úgynevezett csomó­zott technikájával készült, ezért • Lukács Gyöngyi: Szalaggyakor­lat. Aranyoklevelet nyert Zánkán. nem látszanak rajta a közismert viaszos technika erezetei. — Hogyan csináltátok? — A legolcsóbb fehér sifont több helyen megcsomóztuk, az­után megmártottuk először sárga, azután piros festékben. Ennyi volt az egész. A két kislány még nem tudja pontosan, hol, merre akarnak az általános iskola elvégzése után tovább tanulni. Az azonban már bizonyos, hogy kézügyességük, ra.izkészségük. fantáziájuk az át­lagost felülmúlja. Egyelőre szor­galmasan járnak az úttörőházba, készülnek a különféle pályáza­tokra. bemutatókra. Selmeci Katalin • Kovács Ildikó: Piacon. A kép új technikával, papirmetszéssol ké­szült. M Kovács Ildikó; Táborba indulunk. Szanszkrit kéziratok „Az indiai kultúra — hagyo­mányok és áramlatok" címmel a IV. Szanszkrit Világkonferencia alkalmából kiállítást rendeztek Weimarban. mely betekintést nyúj­tott az ó-indiai kéziratok és mi­niatűrök világába. A berlini Né­met Állami Könyvtárban 5200 ó-indiai kéziratot tartanak szá­mon. melynek egyharmadát szanszkrit nyelven írták. A Német Demokratikus Köztár­saság hét egyeteme közül öt nem­zetközileg is jelentős indológiái kutatásokra tekinthet vissza. Ber­lin már a XIX. század elején az európai szanszkritológia központ­ja volt. A XIII—XIX. századból származó kéziratok olyan le­írásokat is tartalmaznak, melyek az i. e. I. századról szólnak. Ezek a költészet, mesék és drámák mellett a tudomány, a filozófia, a matematika, a csillagászat, az orvostudomány, a jog és a vallás kérdéseivel is foglalkoznak. 9 Kovács Ildi a közösen miniá­zott piros ruhában.

Next

/
Oldalképek
Tartalom