Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-24 / 197. szám
1979. augusztus 14. • PETŐFI NÉPE • 5 MIT MOND A MŰHELY, MIT A MESTER, MIT A TANÁCSELNÖK? A hartai népművész Rá se rántanak Himpelmann Péter asztalosmester cirmosai a kandúri méltóságukat fenyegető veszélyekre. Barátságosan nyújtóznak a műhelyben, tűrik a cirógatást. Sejtik talán, hogy legalább félévre elegendő macskaszőrt tartalékolt gazdájuk, így gondtalanul élhetik világukat. (Pásztor Zoltán felvétele.) Tisztelet a mesterségnek A hartai festett bútorok híres mestere előrelátó, okos ember, ideijében gondoskodik jó szerszámokról. Libatoll szárú, kanmacska szőrű ecsettel varázsolhatok a legszebb motívumok szekrényre, ágyra, dobozra, tékára — így tapasztalta. Hétszerhét nap hét éjjel dolgozna egyfolytában, akkor is kitartana a fölgyűjtött szerszámkészlet. Porokat is őriz bőséggel, kéznél van a koros őrlőgép és vigyázva őrzi a hartai kék előállításának a titkát. Ezt még talán a társaságunkban lévő Nánai Antal tanácselnöknek sem árulná el, noha szemlátomást becsülik, kedvelik egymást. Finom puhafenyő deszkák is sorjáznak a rekeszekben, maga a mester válogatta a nyersanyagot. Még véletlenül se keveredhet közibe mondjuk az időjárásra érzékeny vörösfenyő; előbb- utóbb ledobja hátáról a festéket. Pironkodhatna Himpelmann Péter. Világéletében félt az ilyen helyzebektől, mint ördög a szenteltvíztől. ezért mindennek megadta a módját. „Kantnira flugol- ja” — ha jól értettem — a bú- tornákvalót. Mint magától értetődő követelményt teszi hozzá: „persze kicsit holosra”. A szakmai nyelvezet tanúsítja: a köz- tiszteletben álló asztalos-népművész ősei is feltehetően tutajon érkezhettek bő 250 esztendeje a Duna fölső folyásától. Az ínség késztette őket a veszélyes útra, a töröktől tisztított vad vidékre. A szegénység századokig hű társa maradt legtöbbüknek. A kényelmes, ápolt, szép házban élő Himpelmann Péter mindkét nagyapja inaszakadtáig szolgálta a módosabbakat. Édesapja az uj hazát is, míg fiatalon szurony, vagy golyó, vagy ágyú nem végzett vele valahol a fronton. Tisztelet a tisztességnek A kis árvát jóval később, édesanyja második házassága után. kovácsmester nevelőapja igyekezett biztos pályára irányítani. Maga mellé vette, de csakhamar belátta, hogy ehhez nincs huzal- ma a gyereknek. — Nem tudtam megszeretni, hiába. Látta a fater, hogy Hoff- manékhoz kellene beajánlani. A rokonszenves, derűs mester ma is fejcsóválva emlegeti, hogy a híres helyi asztalosdinasztiá feje miként tette próbára az inasjelöltet. — Több pénzzel küldözgetett a boltba ezért-azért, mint ameny- nyibe az áru került, ám hamar rájöttem, miért téveszti el a számolást ... Nagyszerű ember volt, tőle tanultam a mesterség megbecsülését, a legjobb fogásokat. Iparkodtam, mi tagadás. Nyáron ötkor, télen hatkor kezdtünk, vacsora után is visszamentem, ha szorult a kapca. — Szabadulás után is megtartott, fölemelte a pénzt is, asztalánál kosztoltam, fájó szívvel kerestem új helyet. Hiába, minél több műhellyel meg kell ismerkedni. mielőtt az ember a saját lábára áll. Az az igazság, hogy nős ülésem után saját szakállamra dolgozgattam, amiért följelentettek, fizettem is kétnapi gyalognapszámnak megfelelő büntetést. Mondta a jegyző, nagykorúsit- sam magamat, mivel még nem töltöttem be a huszonnégyet és így folyamodhatok iparért. Tisztelet a hagyományoknak — Pénzt honnan kerített a berendezéshez? — Kevés kellett, váratott magára a villamosítás, kéziszerszámokat rendeltünk a lakodalmon összetáncolt pengőkből. Huszonegyévesen vezettem oltárhoz öt esztendővel fiatalabb feleségemet. Nehéz idők jártak. A rendelő végiglóstatta a hartai asztalosokat és ott kötött ki, ahol egy pengővel olcsóbban dolgoztak. Csak mostanában számoljuk, mi mibe kerül, akkor örültünk a a munkának. Még aratást is vállaltunk az asszonnyal egy-két nyáron a megélhetésért. Boldogok voltunk, ha stafírungot készíttettek velünk. — Miből állt a hozomány? — Egy ágy, egy szekrény, egy láda, egy tálalószekrény alul két ajtóval, egy fazéktartó deszka, két szék: nem emlékszem, hogy valaha is csináltunk volna két ágyat. Tudja a fiatalok ... És huncutul mosolyog. A stráffal spóroltak a szegényebbek. A csík minták nélkül maradt, olcsóbban adták az ilyen bútort. A margarétás, labdarózsás, tulipános motívumokkal díszített az igazi, ennek immár Népművészet mestere címmel kitüntetett mestere a 'hartai asztalos. Néhány esztendeje Népi iparművész is. Kiállított már a fővárosban, az érdeklődők láthatták remekeit a kecskeméti Cifrapalotában, a Duna menti folklórfesztiválon. Tisztelet az életnek — Minek tulajdonítja sikereit — kérdeztem a kiegyensúlyozott, megfontolt, dolgos mestertől, mert tőle magától szerettem volna hallani azt, amire némi vizsgálódás után magam is rájöttem. — Iparkodtam újítani. A falubeliek régen legföljebb a pataji vásárra kocsiztak. Ma a fél falu külföldet járt, sokat látott. Nagyobbak a lakások, mások az igények. Ezért keresik hartai stílusban készült tékáimat, díszdobozaimat, vagy a praktikus fűszertartókat. A népművészeti vállalat rendszeresen küld ezekből az Egyesült Államokba, Japánba és több európai államba. Bútort ritkán készítek, fogy az erő, csökkent irántuk az érdeklődés is. A népművésznél is otthonos tanácselnök mondja el a legfontosabbat: — A népi bútorkészítés központjaként emlegeti az új Néprajzi Lexikon községünket. Megállapítja, hogy a sárközi bútorok — az ottaniak által elhintett hiedelmektől eltérően — is hartai eredetűek. Himpelmann Péter legjobb ismerője az itteni népművészetnek. Ránézéssel kideríti, hogy melyik mester készítette ezt vagy azt a régi széket, tornyos ágyat. Nagy érdeme az ősi, kétszázéves motívumok fölfedezése, alkalmazása. Bútorait, dísztárgyait az ezekből „kötött” színpompás csokrokkal gazdagítja; macskaszőr-ecsettel, a munka, a hagyományok, a vásárló iránti végtelen tisztelettel, szeretettel. így igaz! Heltai Nándor Szülike házai SZ. LUKACS IMRE: A T ®zem /V szülikét, T őszive- tés-színű kendő takarja fehér haját, használt keze félszegen, rejti a csomós, kék ereket, kéken csillan a víz is a < fakult semlyéken, és újra zöldbeborult vetésed szélárnyékos Magyarország. Ablakunkra tüzel a Nap. Meleg menedékébe fogódzkodunk és arra gondolunk, akaratlanul, sohasem nyithattunk ennyi ablakot a fényre. Sokáig nem nézett be hozzánk a Nap, a nádtetők melegében megolvadt vékony kincsünk, kevés szalonnánk, zöldre festett ablakaink előtt nem futott betonjárda, a remény virágai sem kuporogtak cserepekben, fehér csipkefüggönyök helyett tintakék csomagolópapír takarta el a külvilágot, ne lássanak: ételünkbe, ne tudják ciberereggelinket., kukoricamálés ebédünket, görhés vacsoránkat. Már a földre csurgatott nyolcasok örömére sem emlékszem, csak a földpadlók édes szagára, hiába vártam a napsütéses délutánokat, estéket, hogy piros kendőjét meglobogtassa a Nap, reményeim elébe nyargaljon, felparázsoljon a tűz, a kerek kályhák vöröse, a marhaganék csípős keserűsége, a szedegetett és lopott fák éleszté- se. a morzsolt csutkák, csupasz ízékek fiatal heve, lobbanása, a kormos karikák utolérték a Napot. sámlira kucoroghattam és a pattogó tűz elvezetett a szegénység magányából. Honnan is tudhattam volna, hogy a tűz és a Nap színe maga a forradalom, vadlibák gágogása hallatszott a kis ablakok reményén, jó nekik, repültek, utaztak. szerettem volna csatlakozni, de azt Sem tudtam, hogy a vágy még nem cselekvés a két öreg ágy. a barna kanapé és a lelógó petróleumlámpa foglya voltam születésemtől, a roggyant asztal menedékében. Honnan is sejtettem volna, hogy egyszer kaput nyit nekem az élet, a szegénységből kilábaló Magyarország. Elődeim kopott derekain léphetek tovább, fájó emlék lesz csak a múlt. a pirítás, fokhagymás esték kegyelme, a kemencekuckók boldogsága, az ezer éve viselt göncök meaaláztatottsága, a diannás cukrok öröme, a savanyú szagú napok hiábavaló törődései, és a tegnapelőttekről kuporgatott kenyér fényessége. Jó lenne megkeresni azt a házat a Magyar Gyepszéleken, az olcsó árendás hajlékot, ahonnan méais elvadított a szegénység, űzött a jobb történelembe, a mi igazi és kemény utunkra, a mindenkori szegénység forradalmába, a vörös zászlós szocializmusba, hogy elvihessen engem is mai otthonomba, eljárogassál hozzám szülike és a könyvespolcos szobák közösségében újra idézzük sanyarú múltunkat. Kicsi szülikém, merre is bolyongtunk a másik Magyarországon, a tízgyerekes családok kálváriadombjain, az árendás házal: keserű kegyelmében, újra kezdenéd-e még a szerelmet, a két zománcos bögrét, a két kiló liszt örömét nyújtó házassággal, a tíz kölyök világraszülését, magad szánalmas és gyönyörű feláldozását a vissza nem téríthető sze- rctetben, a tábla nélküli házak magányát, kínlódó és reménytelen várakozásainkat a boldogságért? Elhiszem, hogy mindig boldog akartál lenni, szétporciózhat- tad erődet, legendás lemondásokba menekültél, a húsos ünnepek ritkaságaiban sem szeretted a jobb és laktatós falatokat, öreg, ócskapiacokon előtűnő kasztro- lyunkból magadnak mertél utoljára, aljáról kapartad a kozmát. A ruhák, lábbelik, utazások, szórakozások vígságát nem ismerhetted, zsenge korodban fogott meg a szegénység. A munka, elrejtette a tudós iskolákat., a könnyebb élet lehetőségét, minek kérdezném a boldogságod, szüléimre, testvéreimre gondolok, ötójükre, akiket felfalt a szegénység sivatagja. Sohasem álmodhattak tágas otthonokról, kényelmes mozizó szobákról, amiknek jóságát fitymálva élvezzük, emelkedik velünk az életünk, messzibbre látunk, kicsibbre szűkült a világ, és olyan távolinak tűnik a hantház-koporsó, az árendába kapott levegő, a cse- lédkedés négyes konyhái, hogy hátra se ütjük fejünket, csak a magunkkal cipelt batyuk emlékeztetnek. Látod édes szülikém. feszengve ülsz a fotelben, állandó aggodalommal nyúlsz a gázhoz, rettentő félelemmel, a minket szolgáló praktikákat úgy fogadod, mint valaha isten kegyelmét, amikor még volt hozzá szavad, nem hányta gyerekeidet, unokáidat a szegénység országútjainak jeltelen temetőibe. Nézz rám. szülike, anyám után anyám, és örülj! Mondd el házaid történetét, létezésednek 'golgotáit, ne feledhessem, hiszen nehezen idézem már a gyephantot, a földbe ásott gödröt, a vékony horogfákat, a rárakott keresztágakat. napraforgószárral védeti hajlékainkat, á szikföldból kimunkált sarakat, és a törpe kenyérsütögető kemencét a szabad ég alatt. Éltetek ti akkor, szülikém? Ütőn voltam-e már? Eleven földkoporsóba fektetted fiaidat, könnyű örömre szült lányaidat. félsz talán, hogy szemedre hányom? A silány költözködéseket. Gyepszél, Hatszáz, Űjosztás, az elűző nincstelenség ceremóniáit, az istállóból alakított szoba befogadó jóságát, azok a napok, látod már kitörölhetetlenek bennem, amikor együtt éltünk, zsíros, fekete kötőd kegyelmébe menekültem, a Porcsiny utca mályvafüvei közé, a hazátlanság időszaka volt, a libalegeltetéseké. a Cigányvölgy játéktalan játékaié. az volt nekünk a játék nélküli Magyarország hosszú fürdések a Gödrök-köz kubikmé- lyüléseiben. piszkos, posvány vizében. mekkora koncsorpások. n\ert a téglaszínű kecskénk kivetettje voltam, apám. anyám messze kóborolt a napszámok, kubikolások. olcsó és hitvány üzletelések birodalmaiban a szegénység könnyen kapható magánya vezetőéit, a szegényséa szén közösséaeihez ágyat, eperfát és kenyeret kínáló szomszédudva- rok. hányfelé vitt onnan az út. elöszómrlni se tudnám és milyen lélekütötte, görbe kanyarokkal talán te ezt már nem is éried. Hogy tarthattad meg a gyerekeidet? Mosolyodat megölte sorsod. dalolni sohasem hallottalak, pedig cifra és szívbemarkoló nótáid lehettek, amiken a könnyed kicsordult, szépséged elárulta magát, fényes gombként ragyogott a szemed, aztán a titkolt érzés elhomályosította, a nóta boldogsága, Vak Bálint nyikorgó hegedűje, a mezítlábas öregé, a hatházi Odüsszeuszé, aki soros gyerekétől vezettetve járta kenyeres tarisznájával a házakat, vitte az olcsó és megfizethető, beváltható és megrendelhető boldogságot, szépen dalolta. jóhangú gyerekeket csinált, és a kicsi öröm verdesett, megült az utcánkban, a szegénység házaiban, a fillérek, karéj kenyerek tisztes alkuján. Akkor már túl voltunk a -se- lédkedések szomorú évein, mesz- szire kerültünk Aranyos, Tomaj aelédházait, szégyelltük szegénységünket, a hajdani elesettség csak keserű emlékekben szállt utánunk, a fehér kenyér öröme kopogtatott hozzánk, és megtehettük, hogy nyitva hagytuk kapunkat kéregetőknek, bolyongtunk tovább a történelemben, megrántott bennünket a szalmabor, a két olcsó ház öröme, ami- kot tőled elszakadtam, a rizsföldek első esztendői, amikor pénzzel játszadozhattunk a porban, hajszoltuk lovainkat a keskeny földekre, a mindennapi robotokba. Jól emlékszem, mindig csak egy ruhád volt, és amikor elkelt a Porcsiny utcai ház, ahol még dacol az istállóból rekesztett szoba emlékeinkkel, korán örültél, mert Szentpéteri Ferus elszedte adóba, a fényes örökség egyetlen pár selyemharisnyára futotta, gyerekkorom fényes napjait herdáltátok, szegénységed kirekesztett a szegénységből. Pedig milyen ajándékozó voltál, elosztogattad örömeidet, kimeríthetet- lennek hitted magad, újra termelődtél gyerekeidben, unokáidban, az emberi csoda piros virágaiban. ők voltak az igazi házaid. Búcsúzkodol. pedig maradni szeretnél, várnak veled-öregedett készségeid, a megcsúszott nádtető. a kietlenné szomorodott udvar, véreid vagyunk, mégis mesz- sze estünk, csak vendég vagy otthonunkban, a fényes parketták vakítják ókuláréd, fehér bútoraink hidegek zárt és idegen néked ez a térség, szabadságom emlékműve, nyomaszt saját alkalmazkodásod, lépcsők, liftek monotóniája, fogolyként vergődsz szeretetedben, riaszt a viszonylagos jólét és kényelmesebb életünk. mániákusan gyűjtögeted a játékok közé szóródott fémforintokat gonddal őrződ a maradék levesek, hideo pörköltek fogyasztásának jogát szivedet öntenéd ezekkel pocsékba, takarékos vagy a mosóporokkal, nem tudsz tíz percig pihenni forgolódunk, viselkedünk körülötted, men ne bántsunk mégsem maradhatsz fürdőszobás kedvességünkben. Hová igyekeznél? Múltad mezsgyéi már halottak, tőlük csak hátrafelé visz az út, szedegetjük a keskeny és idejétmúlt síneket, szeretnénk szép hidakat a mához. Ne siessetek szülikék! Időzzetek a megérdemelt pihenésben, barátkozzatok holnapjainkkal, fehér hajatok országútjain szaladunk odáig, álmodozóbbak, kö- velelödzöbbek lettünk, nemesen vívjuk, küzdjük forradalmainkat, száguld, zúdul velünk vonatcsodánk elhagytuk a sohasem lesz szegénységet. szereteteitekat. megértéseiteket vihessük magunkkal. boldog és elfelejtkezett mosolyaitokat, mert megérdemeljük. ÚTTÖRŐÉLET Aranyoklevél Zánkáról Észtendők óta járhatnak rajzolni, festeni szerető gyerekek a kecskeméti úttörőház képzőművész szakkörébe, ahol Szabó Zsuzsanna tanárnő irányításával ismerkedhetnek a különböző stílus- irányzatokkal. technikai megoldásokkal. A szakkör tagjai esztendőről esztendőre sikerrel szerepelnek a különféle versenyeken, bemutatókon. vetélkedőkön. Évenként egv alkalommal a legjobban sikerült alkotásokat kiállítják a Városi mozi előcsarnokában. Az idén lehetőségük nyílt arra, hogy Zánkára, képzőművészeti táborba induljanak. A „belépő” a meghívóhoz két rajz volt; egy, a gyermekekkel kapcsolatos, egy pedig szabadon .választott. Meghívó Kovács Ildikónak és Lukgcs Gyöngyinek érkezett. Velük beszélgetünk a Zánkán töltött napoki ól. arról, hogy miért jó rajzban kifejezni gondolatainkat. — öt éve vagyok a szakkör tagja az úttörőházban —. mondja Kovács Ildikó. Zsuzsa nénit kérdeztem, hogy mehetek-e, és ő biztatott... jöjjek, bátran. Nagyon szeretem az óla i pasztell t. a papírmetszetet és a batiktechni- kát Lukács Gyöngyivel már régebben is barátkoztunk, de igazán a rajz szeleteié hozott bennünket össze. Mindketten naevnn örültünk annak, hogy Zánkára mellettünk. ott is festhettük. — Nagy örömet jelent, ha rajzolhatok —. veszi át a szót a szőke, hallgatag Gyöngyi. Amit szóban nem sikerül mindig pontosan kifejeznem, azt rajzban mindig el tudom mondani! Zánkán nagyon jól éreztük magunkat, azzal foglalkozhattunk, amit annyira szeretünk: rajzoltunk, festettünk. Amikor a táborozás előtt ünnepélyes eredményhirdetésre sor került, megtudtuk, hogy összesen három aranyoklévelet nyertünk! Olyan jó volt, örültünk neki! — Közösen is .festettünk egy nagy méretű képet — folytatja Ildikó —. a címe Tornagyakorlat. Ügy hiszem, még soha nem csináltunk ilyen nagy képet: négy méter hosszú, és egy méter magas textilre dolgoztunk. Biztosan jól sikerült, mert ott tartották, az állandó kiállításra, amit úttörők rajzaiból állítottak össze, nz Űl- lörőváros bemutatótermében. — A sok élmény után most mire készültök? — A moszkvai nemzetközi gyermekrajz-pályázatra szeretnénk pályaműveket küldeni. Ehhez már készítjük a ceruzarai- zokat. válogatjuk, melyiket lehetne pasztellal. vagy más technikai eljárással kivitelezni. — Ildi szép piros ruháját ugye ti mintáztátok? (Kis kuncogás. Gyöngyi és Ildi arca egy árnyalatnyit megszínesedik .. .) — Igen. mi csináltuk.... ez a butiknak az úgynevezett csomózott technikájával készült, ezért • Lukács Gyöngyi: Szalaggyakorlat. Aranyoklevelet nyert Zánkán. nem látszanak rajta a közismert viaszos technika erezetei. — Hogyan csináltátok? — A legolcsóbb fehér sifont több helyen megcsomóztuk, azután megmártottuk először sárga, azután piros festékben. Ennyi volt az egész. A két kislány még nem tudja pontosan, hol, merre akarnak az általános iskola elvégzése után tovább tanulni. Az azonban már bizonyos, hogy kézügyességük, ra.izkészségük. fantáziájuk az átlagost felülmúlja. Egyelőre szorgalmasan járnak az úttörőházba, készülnek a különféle pályázatokra. bemutatókra. Selmeci Katalin • Kovács Ildikó: Piacon. A kép új technikával, papirmetszéssol készült. M Kovács Ildikó; Táborba indulunk. Szanszkrit kéziratok „Az indiai kultúra — hagyományok és áramlatok" címmel a IV. Szanszkrit Világkonferencia alkalmából kiállítást rendeztek Weimarban. mely betekintést nyújtott az ó-indiai kéziratok és miniatűrök világába. A berlini Német Állami Könyvtárban 5200 ó-indiai kéziratot tartanak számon. melynek egyharmadát szanszkrit nyelven írták. A Német Demokratikus Köztársaság hét egyeteme közül öt nemzetközileg is jelentős indológiái kutatásokra tekinthet vissza. Berlin már a XIX. század elején az európai szanszkritológia központja volt. A XIII—XIX. századból származó kéziratok olyan leírásokat is tartalmaznak, melyek az i. e. I. századról szólnak. Ezek a költészet, mesék és drámák mellett a tudomány, a filozófia, a matematika, a csillagászat, az orvostudomány, a jog és a vallás kérdéseivel is foglalkoznak. 9 Kovács Ildi a közösen miniázott piros ruhában.