Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET ZELK ZOLTÁN; Mikor a rím írta a verset Az volt a jó világ, mikor a rím írta a verset, mikor a rím maga mögé hívta a szavakat, a költőnek dolga más nem akadt, csak cím kellett a vers fölé, s már úton a csapat: fölvirágzott szavak futottak és futottak és futott velük a vak, fehér botját térdén eltörve, minden utakon átszaladt! é „Mindenkié” Ma még utoljára megcsillantja színeit a Vili. kecskeméti népze­nei találkozó. S aztán ki-ki ha­zatér, esetleg már vissza is ér­kezett abba a dunántúli, észak­magyarországi, alföldi vagy épp erdélyi településre, netán a fö- vátosba, ahonnan útnak indulva megosztotta másokkal is a ráha­gyományozott kulturális kincse­ket. A népi énekesek, táncosok, hangszer szólisták, a kórusok és az együttesek tagjai, tudós ku­tatók, kórusvezetők és irodalmá­rok magukkal viszik mindazt, amit láttak-hallottak. Amit má­soktól tanultak. És még valamit: az idei népes találkozóra megje­lent kiadványt. Ezeknek az immár hagyomá­nyosan, kétévente sorra kerülő se­regszemléknek a leglényegéhez tartozik, hogy sokakra ható fó­rumot adnak a népi hangvétel­nek, előadásnak, egyáltalán: az eredeti megszólalásnak. Budai Ilona A népdaléneklési stílusról írva leszögezi: „Először és egy­értelműen, végérvényesen vissza kellene utasítani — Bartók és Kodály évszázadának lassan a végén járva — a népdal, nótás, érzelgős, finomkodó, népies, ro­mantikus, hihetetlenül lágy, a századforduló dzsentris, dekadens magyarkodó népdalfogásából ki­alakult előadásmódját”. S a ta­nulság: „Azt a vegetatív élethez, a természethez közvetlenül kötő­dő arányrendszert, amit a leg­szebb népdalok közvetítenek, Bartók után már magasabb szin­ten tudjuk értelmezni. De csak akkor, ha hiteles előadásban halljuk.” Cserey József a sokszor emlegetett ,.természetes hangvé­tel” meghatározásának adósságá­ból törleszt széljegyzeteivel. Csen- ki Imrével, az Állami Népi Együt­tes megalakítójával, Gyergyádesz László és Kálmán Lajos beszél­getett. A népi hangvétel mellett, fiataloknak szóló aktualitásként, a beat- és pop-szólistákról is szó esik: „Ez a — ráadásul felerősí­tett — zene nemcsak a hallást teszi tönkre (mintha állandóan reflektorral világítanának az em­ber szemébe), hanem fiziológiai­lag is ártalmas. Az ízlést és a hallást egyaránt rombolja. Ko­dály és más nagyok is megmond­ták: a zene döntően befolyásol­hatja a jellemet... Az új nép­zenei törekvésekkel viszont na­gyon egyetértek, minél több kel­lene Sebőékből, Muzsikásékból.” Az iskolai népdaléneklés helyze­téről és tennivalóiról pedig Barsí Ernő fejti ki a véleményét. Ta­nulmánya előadásként hangzott el az előző kecskeméti népzenei találkozón. A kiadvány portrékat és inter­júkat is felvonultat. Heltai Nán­dor a kecskeméti találkozók hű­séges vendégét, a nyolcvanadik életévéhez közeledő Ambrusáé Márton Kata erdélyi népi éne­kest mutatja be emberközelből, Jánosy István a vers és zeneiség szoros kapcsolatáról szól, Olsvay Imre pedig egyebek között el­mondja: „Ügy lesz a népzene mindenkié, ha az orvos, a mér­nök, a tanár, a közértes, a moz­donyvezető, az autószerelő épp­úgy beépíti a maga életébe, a maga érzelmi kultúrájába a nép­művészetet, mint azok, akik hi­vatásszerűen foglalkoznak művé­szetekkel. Ez lesz a népművészet igazi újjáéledése, s ennek az elő­jelei nagyon is megvannak. Kecs­kemétnek éppen az a jelentősége, hogy állandóan szembesíti az öröklött, eredeti népzenével, a született népi előadókkal a köve­tőket, a nyomukba szegődőket.” Jó dolog, hogy a „hírős város”- ban otthont találó népzenei ta­lálkozók tanulságai megmaradnak az események lezárultával is. Vi­tatkozó, számvető és tisztázó igé­nyű írások jelentek meg ez al­kalommal. A népzene közegében élő szerzők joggal igénylik a va­lóságos eredetiség hiteles meg­őrzését az iskolai oktatástól, a- közművelődéstől és a különböző vetélkedőktől egyaránt. De nem­csak a népzene, hanem az írás is igényli, hogy mindig tisztán szóljon, különösen ha a „tiszta forrás” vidékén kalandozik. Hi­szen a betű is mindenkié. Már­pedig több helyütt számonkérhe- tő az idei találkozó kiadványától például a műfaji tisztaság, a mél­tóan szép stílus következetessége, amit esetenként alighanem jog­gal hiányol ennek, az ismertető cikknek a szerzője: Halász Ferenc Dózsa-szobör Hartának • Népmese. A zánkai Üttörővárosban találkoztunk vele. • Kiss István, Kossuth- díjas szobrászművész. A pallosra szúrt fej egyúttal harang is. Meg lehet szólaltatni. Körülötte, mintegy intőén fel­emelt kéz öt ujja, kihegyezett karók magasodnak. Érdekes és szokatlan kompozíció. Történelmi színpadkép, vagy szobrászi for­mabontás? De hiszen ezek a for­mák tisztán, érthetően szólnak hozzánk. A pallosra tűzött fej Dózsáé. Nem kétséges, hogy ilyen megfogalmazásban még nem ta­lálkoztunk vele. Úgy él bennünk, mint heroikus hős. Tekintete lán­gokat szór, lépte súlyos, viharzó. Testét elemésztette a tűz, de alak­ját óriássá növelte az izzó trón, amelyre ráültették. Ez a szobor viszont olyan részletekből építi fel a maga sajátos jelképrend­szerét. amelyek nem a vezéri erényeket, hanem a szellem ka­lodáit szétzúzni hivatott ember mártíromságát hangsúlyozzák. □ □ □ — Hogyan született meg ez a Dózsa, és miként lett a hartaia- ké? — érdeklődöm Kiss István Kossuth-díjas szobrászművésztől.-*— Őszintén bevallom, semmit sem tudtam a községről. Ök kértek egy Dózsát és a lekto­rátus engem bízott meg a feladattal. Eleinte magam sem ér­tettem, hogy miért éppen Dó­zsához ragaszkodnak? Aztán ösz- szeismerkedtünk, és úgy érez­tem, hogy a szoborral éppen az itíetartozásukat szeretnék kife­jezni. Ez is közrejátszott abban, hegy történelmi példakép he­lyett, általánosabb érvényű gon­dolatok ■ •megfogalmazására töre­kedtem. — A Dózsa-évfordulóra készí­tett emlékműve heroikus erőt sugároz. Felemelő hatást tesz a nézőre. Melyiket érzi kifejezőbb­nek: azt az eszményi Dózsát, vagy ezt a belső drámát hordozó, harangszavú hartait? — Dózsa személyisége annyira összetett, hogy nem lehet lezárni egy szoborral. Az emlékmű el­készült, de a téma tovább foglal­koztatott. Csináltam egy szobrot — a hartai elődjét — természe­tesen csak magamnak. Ez végig­járta fél Európát. Abból indul­tam ki, hogy Dózsát egy történel­mi korváltás szülte. Erről való­színűleg kevesebbet tudott, mint forradalmár és tudós papjai. Lő­rinc és Múl ton, de képes volt az képzőművészeti alkotások egyen­lőtlenül lettek szétosztva az or­szágban. A fejlettebb területek, gazdagabb városok sorra kapták a szobrokat, a többinek szinte semmi sem jutott a központi ke­retből. Hogyan lehetne egysége­sen formálni a képzőművészeti Ízlést, ha az elosztásnál a falvak eleve szóba sem jönnek? Nekem tetszik, hogy Bács-Kiskun megyé­ben változtatni akarnak ezen a helytelen felfogáson is. — Harta példája bizonyítja, hogy mit jelent, ha az emberek olyan értékek birtokába jutnak, amelyekhez régen nem volt kö­zük. Gondolkodni kezdenek. Har- tán például kitalálták, hogy ha mái szobrot állítok nekik, vi­gyek oda kiállítást is. A rövide­sen sorra kerülő szoboravatás ne csak egy epizód legyen község életében, hanem alkalom az is­merkedésre. Kiállító helyük ugyan nincs, de felajánlották a parkot. Annyira megtetszett az ötletük, egyáltalán az érdeklődé­sük, hogy bármire kockázatos is egy szabadtéri kiállítás, szíve­sen belementem. — A megszokottól eltérő ábrá­zolást; azt, hogy a szobra nem felülről tekint le az emberekre, hanem köztük van, sőt haran­gozni is lehet rajta, nem találja kockázatosnak? Nem fél attól, hogy félreértik a rendeltetését és megrongálják? Nálunk ez elég sűrűn előfordul. — Ezzel is számolni kell. Azt szoktuk mondani, hogy a közön­ség még nem érett meg a mű­vészet befogadására. Sokszor köz­téri műalkotásokat tesznek tönk­re vandál módon. Ennek ellené­re állítom, hogy nemcsak a kö­zönség hibáztatható, hanem más is közrejátszik. Egy szobor ön­magában kifogástalan lehet, de bárhová nem jó. Lényegében az emberekben megvan a harmónia igénye, s előfordulhat, hogy ép­pen ezzel perel a szobor milyen­sége. vagy elhelyezése. Meg kell találni azt az arányt, amikor egy szóbor hatni tud a környezetre és a nézőire. Különösen a lakótele­pek dolgában állunk nagyon rosz- szul. Ezeknek az óriási betonsi­vatagoknak az emberszabásúvá tétele valamilyen módon, egy­szerre várospolitikai és művésze­ti feladat. Vadas Zsuzsa • A hartai Dózsa-fej, egyelőre a százados úti műteremben. (Fény­képezte: Radó Gyula) érzelmi és az értelmi azonosulás­ra. Vagyis sokkal több erő te­remtődött meg benne, mint ami­re tudatilag képes lett volna. Ez az oka, hogy kimagaslik a ko­rából, szimbólummá tudott válni. — Az egyik szobor kiegészíti a másikat. Ezzel lényegében az al­kotás befejezettnek tekinthető? — Nem hiszek a kész, befeje­zett dolgokban. Aki gondolkodik, mindig felfedez valami újat. És vannak gondolatok, amelyek új­ra visszatérnek. Az ember eze­ket-szeretné kifejezni, és maga a szobor csak eszköz. Egyébként befejezett szobor sincs. Elkészül, felavatják, de csak a munkát hagytuk abba. A pontot nem (et­tük. nem is tehetjük ki a végére. □ D □ Kiss István Kossuth-díjas szob­rászművész, a Magyar Képzőmű­vészek Szövetségének elnöke, az MSZMP Központi Bizottságának tagja. Köztéri szobrai az ország minden részében megtalálhatók, sőt a határainkon is túl, Baku­tól Washingtonig. Elismert alko­tó. nem kell hajszolnia sem a pénzt, sem a sikert. Válogathat. Ezért is meglepő, hogy örömmel tett eleget a hartaiak kérésének. — Sajnos. kultúrpolitikánk egyik nagy hibája volt. hogy a Posta Béla emlékezete Kecskeméten született 1862. augusztus 22-én. Iskoláit Baján kezdte, majd Kalocsán folytatta. A gimnázium befejezése után Budapesten a jogi karra iratko­zott be. Jogi tanulmányai mel­lett érdeklődése — elsősorban Torma Károly hatására — a ré­gészet felé fordult. 1883-tól a Magyar Nemzeti Múzeumban dol­gozott. Első' tanulmányait az érem-, pecsét- és címertan köré­ből írta. Régészeti munkásságá­nak első nagy eredményét a Zichy Jenő gróf oroszországi utazásán való részvétel hozta. Az itt szerzett tárgyak leírása, a népvándorláskori népek és a hon­foglaló magyarok keleten gyöke­rező kultúrájának felismerése jelentős tudományos tette volt. Döntő fordulat következett dr. Posta Béla életében, amikor 1899. áprilisában megbízták a kolozs- vári egyetem régészeti tanszéké­nek és egyben az Erdélyi Mú­zeum érem- és régiségtáránalc vezetésével. Űj munkakörének el­látásához is a rá jellemző alapos­sággal és teljességre törekvő el­határozással fogott hozzá. Fel­adatai közé egyaránt hozzátarto­zott egy nagy, egész Erdélyt át­fogó múzeumi gyűjtemény létre­hozása, új szakemberek felneve­lése, értő és támogató közönség toborzása. Nehéz munlia árán, számos akadályt leküzdve sike­rült elérnie, hogy 1903-ban meg­nyílhatott az újjárendezett érem- és régiségtár. Tudományos mun­káiban a honfoglaláskori leletek mellett Erdély középkori és re­neszánsz művészeti emlékeivel is foglalkozott. Posta Béla nemcsak tudósnak, hanem tanárnak is kiváló volt. A kolozsvári egyetemen egyéni ne­velési módszerével régészeti is­kolát alapított, és kitűnő tanít­ványok sóra került ki keze alól. 1910-ben megindította az első hazai kétnyelvű régészeti folyó­iratot. 1907-től a magyar múzeu­mok egyik országos régészeti fő­felügyelője lett, így múzeum- és tudomány fejlesztő tevékenysége nagyobb területen érvényesülhe­tett. A vidéki múzeumokat irá­nyító és támogató elvei, az általa kidolgozott szabályzattervezet he­lyességét bizonyította a két vi­lágháború közt híressé lett kecs­keméti múzeum is. Emlékét szülővárosa a Katona József Múzeumban elhelyezett emléktáblával őrzi. V. Székely György KULCSÁR JÁNOS: Sanyi meg a sárkány — És akkor Lacó anyja úgy sírt, hogy az isten­nek sem volt már maradása tőle. Még enni, még aludni sem bírt az isten... Sanyi elhallgat, s felnéz rám. Két szeme két aranyfekete napraforgó-tányér, de most a vád magvái peregnek belőlük. — Nem is figyelsz rám — rebegi becsapottam — De bizony figyelek. — Akkor mondd meg, miért sírt Lacó anyja? — Mert odaadták a fiát a sárkánynak három évre, hogy mesterséget tanuljon. És a sárkány azt mondta, hogy ha három év múlva ráismer még a fiára, visszakapja. Ha nem, akkor a sánkányé ma­rad ... Hálával gondolok az egykori néprajz-stúdiumok­ra, Sanyiban pedig talpára fordul a tótágast álló erkölcsi világrend. A mese valahogy mégis kiröp­penhetett gyapjas kis buksijából, mert tárgyilago­san megkérdi: — Holnap mikor jössz kezelésre? — Ebéd után, ahogyan szoktam. — Akkor nem is tudunk elbúcsúzni — fényte- lenedik el a fahéjbarna arcocska. — Mert engem már reggel hazavisznek, azt mondták. — A mama jön értem autóval — teszi még hozzá, lapos pil­lantással. — Nagy, sárga autónk van. Tegnap tele­fonáltunk a mamának. Otthon a konyhában van a telefonunk az asztalon. Piros. A szobában is vagy egy. Azon meg a kistestvéreim telefonálnak. Várja a hatást. Nézzük egymást. Hallgatunk mindketten. „Notórius hazudozó” csóválgatná a fejét Sanyi másik patrónusa, a szép szőke Ilka nővér, ám sze­rencsére csak egymás között vagyunk, így Sanyi töri meg ismét a csendet: — Aztán lehet, hogy mégis mentővel megyek ha­za. ELvihétem a könyveidet? — Hát persze hogy elviheted, hiszen neked hoz­tam őket... Furcsán kong a hangom, mintha a szomszéd szobából hallanám. * * * Betyárfészek inkább az ötvenes, mintsem a nagykönyv szerinti kórterem. Heten laknánk, akár a gonoszok, de sohasem válhat tartóssá a teljes létszám; a közénk csöppent „átmenők” egyikét napon belül a műtőbe kocsiznak, onnan meg szoli­dabb tájékra gurítják őket tapintatos -kezek. Fo­gadásokat kötünk, hogy; mennyi időt -tölt majd az ürge a műtőasztalon, a cuccáért melyik nővér ipar­kodik be hozzánk a másik folyosóról, s hogyan kezdi paskölni saját őrangyalunk az új huzatot a gazdátlan ágyneműn. Hajladozását élénk helyeslés kíséri, közöljük vele megfigyeléseinket, s ha szó- vátenné a kedves betegek modortalanságát, kórus­ban tiltakozunk: — Hol lát itt beteget, nővérke? Nálunk kizáró­lag sérültek vannak. Óriási különbség! Ez itt a Csontbrigád, a baleseti sérültek Korlátolt Felelősségű Társasága. Hajnalonként előkotorjuk a szíverősítőt, amelyet a legmódszeresebb ellenőrzés sem bírt még rejtekhelyéről kifüstölni, bárhogy fa­csarja is bűze az éppen ügyeletes orrokat. Meghúz­zuk az üveget fickósan, de gondosan ügyelve ar­ra, hogy cseppel se károsodjék a következő rész­vényes. Aztán kiöklendez bennünket a szoba a tágas folyosóra, ahol már ki-ki csak a Saját leleményes­ségére bízhatja magát aznapi első cigarettájának a védelmében. Kifelé mutat a szekerem rúdja, megtehetem hát, hogy már az ajtóban felikattintsam az öngyújtó lán­gocskáját. Szélfogó ujjaim résén át pillantom meg Sanyit, aki alig -karnyújtásnyira szerencsétlenkedik, az új betegek esengő bizonytalanságával, melyen ott púposodik eddigi életének tíz kurta kis eszten­deje. — Hét téged hogy hívnak? — Orsós Sándornak — feleli elszántan. — Keresel Valakit? — Mentővel hoztak — mondja, s szavában már több a dicsekvés, mint a panasz. — Leestem a szalmakazalról, és eltörött a kezem. De már egy cseppet sem fáj. Ottihon nem is tudják. Itt meg azt mondták, hogy dbbe a szobába kerülök. Csak még pizsamát meg papucsot hoz nekem a nővér... Ügy fogadjuk be Sanyit, mintha rajtunk múlnék a sorsa; épp csak népszavazást nem rendezünk. Tollászkodik begipszelt kis karjával, mint egy tö­rött szárnyú feketerigó, aztán olyan módszeresen veszi birtokába a velem szomszédos ágyat, mintha sohasem akarna kiszállni belőle. • * * Látogatási nap volt a mai, ám a Csontbrigád törzsszállásán valahogy most ez is balul sikerült. Senkihez sem az jött, akit igazán várt, s mikor a legutolsó jövő-menő után is bevágja a huzat a lép­csőházba vezető ajtót, elkezdjük gyűlölni egymást. Fortyog bennünk a lefojtott, néma düh az egész­séges külvilág iránt, s mind sűrűbben megcikkan egy-egy utálatos, rosszul célzott szellemesség a le­vegőben. Fellélegzünk, amikor a lázmérőket osztja az ügyeletes nővér, dehát ez sem tart sokáig. Ké­sőbb undorral félretoljuk a hideg vacsorát, aztán nézegetjük végeérhetetlen önéletrajzi filmjeinket a mennyezet sárgás mozivásznán egészen lámpao-1- tásig. Az öregé nagyon egyhangú lehet, s •túlontúl sokszor láthatta már, mert most megtöri a csendet, és Sanyit kezdi vizsgáztatni az egyszeregyből. A kölyök beszédhibás, mind riad- ta-bban kuporog az ágy fejénél, alattomos támadást szimatol, s már arra sincs szava, amit álmában is tud. Több sem kell a legénységnek; fertályórán belül az egész Csontbrigád a kis cigány rovására élcelődik. Utálkozom, de valahogy nincs erőm, hogy a védelmére keljek. Sanyi egyre kisebb lesz, már csak két szeme izzik sötéten az ágynemű-kupac mélyéről. Szerencsére belép a nővér, jóéjszakát kí­ván, és lekattintja a villanyt. Csak az ajtó feletti halvány, zöld lámpács-ka marad égve. Megnyiikordül az ajtónk, s a bevágódó fénypász­ma borzalmas jelenésre esik. Mezítelen váz-férfi imbólyog a küszöbön, arcát szörnyű hegek torzítják felismerhetetlenné, szeme felfelé fordul, csak vil­logó fehérjét látni. Vonít, mint a farkasok, kezében vizelettel teli edényt lóbál... Az agysérüléses az őrzőszabából; megszökött, amint egy percre fel­ügyelet nélkül maradt. A rém a gyerek ágyához közeledik, Sanyiból kiszakad a kétségbeesett sikol­tás. Kezemet nyújtom feléje; olyan görcsös erővel ragadja meg, hogy ujjai a bőrömbe vágnak. Pil­lanatokig tart az egész, rohannak a nővérek, el­vezetik az agysérülésest, de a gyerek tovább resz­ket, hallom, ahogy vacognak a fogai. Nincs jobb ötletem, mesélni kezdek neki. Sanyi manó törté­neteit mondom a Sárga Sündisznóról, a Létrás Törpéről. Huhu Varázslóról. Mire annak a mesé­nek is vége lesz, amelyben Sanyi manó elcsente az Üstfoltozó Cigány hat szem szilváját, a mi Sa­nyink összegombolyodva, édesdeden alszik, de ál­mában sem ereszti el a kezemet. * « * Reggel, útban a dohányzáshoz biztonságot ígérő ablakmélyedés felé, Sanyi hozzám szegődik. — Sanyi manó cigány volt? — érdeklődik vizs­gáló tekintettel. — Nem, nem volt cigány — lepődöm meg. — Egészen közönséges, réti manó volt, amiilyenből ti­zenkettő éppen egy tucat. — És ő lopott a cigánytól szilyát... ?- — ö bizony. De, jóvá is tette a hibáját. A manó meg én imigyen polgárjogot nyertünk Sanyi világában, s már árad is rám a kiérdemelt bizalom: — Én cigányul szoktam álmodni. Otthon mindig cigányul beszélünk. Magyarul csak akkor tanultam meg, amikor iskolába kerültem. — Miért ismételtél osztályt? — mutatom a jól- értesültet. Behúzza a nyakát, s bizonytalanul mondja: — Hát...-nem ment a számolás. Meg az írás se. De olvasni, azt szeretek. Létrejön az egyezség: ellátom Sanyit olvasni­valóval, ő meg viszonzásul számol velem, s meg­próbálunk együtt leszokni arról a csúnya selypí­tésről, amely igazán nem illáik a férfinéphez. Ali­juk is a szavunkat vitézül, s bizony beleizzadunk a becsületbe, viszont egy hét múlva Sanyi úgy megropogtatja a „paprikáskr.umpli” hangjait, hogy gyönyörűség figyelni rá. Először én költözöm haza a kórházból, s már csak a folyosón találkozhatom kis barátommal na­ponta, aztán kitelik Sanyi ideje is. A nővérektől hallom meg másnap, hogy a gyerek szipogva bú­csúzott, 'húzta az időt, s nem akart beszállni a fé­nyes-fehér mentőkocsiba, pedig különben rajong az autózásért... * * * A barátságos sárkányra gondolok, aki megérin­tette leheletével a törött szárnyú fiókát, miután az kizuhant a rozoga fészkéből. Sanyi előbb-utólbb el­indul a keresésére, hogy leszolgálja nála az idejét. Kemény próba vár rá. De hiszek Sanyiban, s tudom, hogy akkor is rá­ismerünk majd egymásra, amikor ismét útjára bo­csátja a sárkány. Mi ketten együtt tanultuk a varázsigét. • A szobor kicsinyített mása.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom