Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-17 / 192. szám

1979. augusztus 17. • PETŐFI NÉPE • 5 Tevan Andor emlékezete EGY FALUSI NÓTÁRIUS BUDAI UTAZÁSA ♦ * TEVAN KIAIWS ♦ B‘ Békéscsabán 1903 óta volt a Tevan-család birtokában egy kis könyv- és papírkereske­dés. Hozzá tartozott egy kezdetle­ges, lábbal hajtható tégelysajtó, amellyel névjegyeket, meghívókat lehetett előállítani. Ez a kis gép nagy hatást gyakorolt a tulajdo­nos legidősebb fiára, az 1889. augusztus 15-én született Tevan Andorra: elhatározta, hogy nyom­dász és könyvkiadó lesz. Apja nem ellenezte szándékát, sőt, elősegí­tette azzal, hogy a bécsi grafikus főiskolára küldte tanulni. Tevan tanulmányai befejezése után 1909-ben tért. haza és nyom­ban hozzáfogott merész terve megvalósításához. Első feladata a nyomda korszerűsítése volt. Há­romévi hitelre beszerzett két kor­szerű gyorssajtót és két modern betűkészletet. Már ebben az esz­tendőben megjelentetett néhány kötetet, de komolyabb formában csak 1911-ben kezdődött kiadói tevékenysége. Sokat járt a fővárosba, s itt barátságot kötött a Nyugat köré csoportosult fiatal írókkal. Kiadvá­nyai sorában az ő műveiken kí­vül Anatole France regényei kap­tak a legnagyobb számmal helyet. A Tevan Könyvtár Hazánkban a századforduló után két olyan jól ismert füzetes sorozat volt, amelyik olcsó áron színvonalas irodalmi és tudomá­nyos-népszerűsítő műveket adott a közönség kezébe, az Olcsó és a Magyar Könyvtár. Mindkettőt erősen konzervatív szellemben szerkesztették; a modern, haladó irodalmat teljesen mellőzték. Két tőkeerős cég, a Franklin és a Lampel adta ki. Velük vette fel a versenyt a minimális felszerelés­sel rendelkező, még középüzem­nek sem mondható nyomda tulaj­donosa, Tevan Andor, amikor 1913-ban megindította a Tevan Könyvtár nevű sorozatát. Füze­teiben elbeszélések, regények, színdarabok, esszék, versek, pub­licisztikai írások kaptak helyet. A sorozat jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha a ben­ne kiadott szerzők névsorát átte­kintjük. A magyarok közül említ­sük meg Ady, Csáth Géza, Ju­hász Gyula, Kaffka Margit, Ka­rinthy, Kosztolányi, Krúdy, Nagy Lajos, Szép Ernő, Színi Gyula, Tabéry Géza, a külföldiek közül pedig Anatolé France, Leonid Andreev, Claudel, Hauptmann. Gottfried Keller, Kuprin. Hein­rich és Thomas Mann, Maupas­sant, Strindberg. Tolsztoj és Mark Twain nevét. Eszméiket, mű­ködésüket a kritikusok, az Akadémia, a korabeli lapok túl­nyomó része és általában az egész „hivatalos” Magyarország vagy elítélte, vagy hallgatással mellőz­te. Tevan elévülhetetlen iroda­lomtörténeti érdeme, hogy a Nyugat-nemzedék legjelentősebb kiadója lett. Abban a korban, amikor a tudományos, irodalmi és művészeti életben mindent csak Budapest fémjelzett, a kis alföl­di város nyomdája jelentette meg a leghaladóbb szellemű irodalmi műveket. Amatőr kiadványok Tevan szenvedélyesen szerette mesterségét, mindig arra töreke­dett, hogy szép könyvek kerülje­nek ki sajtója alól. De a verseny- képes ár miatt legtöbb kiadvá­nyát olcsón, egyszerűen kellett ki­állítania. Tudását amatőr köny­veivel bizonyította be, amelyek a Kner Nyomda termékeivel együtt a magyar könyvművészet újjászü­letését jelentették. Szíj Rezső 14 ilyen munkáját sorolja fel. Sorukban az első 1913- ban 500 példányban Kosztolányi kötete, A szegény kisgyermeke pa­naszai. Keskeny formájával, ne­mesen egyszerű tipográfiájával már ez is nagy tetszést aratott a könyvbarátok közt, az igazi, át­ütő erejű sikert azonban 1916-ban aratta Krúdy Aranykéz utcai szép napok című könyvével, amely Major Henrik finom, könnyed il­lusztrációival jelent meg. Ettől kezdve 1926-ig majdnem minden évben adott ki 200—300 példány­ban — többre nem akadt vevő! — bibliofil könyveket a régi magyar irodalom gyöngyszemeiből. Faze­kas Ludas Matyijét, Csokonai ver­seit, Kármán Fanni hagyományai című kiregényét, Kisfaludy Sán­dor regéit, Kisfaludy Károly Tollagiját, Fáy Andrástól a Külö­nös végrendeletet, Vörösmarty Két szomszédvárát, Petőfi Apos- tolját. Ezekben a kötetekben a tartalom és a külső csodálatos harmóniában olvadt össze. Divéky József és Kolozsvári Sándor il­lusztrálta, de a Kármán-regény- hez maga Tevan készítette a nyo­módúcokat, mert grafikusnak is kiváló volt. Az első világháború idején tö­retlen erővel folytatta a kiadói tevékenységet, noha az anyag­hiány egyre több nehézséget oko­zott. A Tevan Könyvtárnak a há­ború végéig 200 füzete jelent meg. De az 1919 utáni ínséges időben — mint egyik levelében írta — „csak silány papíroson ocsmány festék­kel” tudott nyomni, ezek a művé­szi törekvéseitől távol eső köny­vek „valóságos undort ébresztet­tek benne”, s ezért 1925 után ki­árusította egész könyvkészletét. Ettől kezdve csak néhány köny­vet adott ki. nyomdájában főleg propagandakiadványok, báli és egyéb meghívók, hivatali nyom­tatványok készültek. A Horthy-korszak végén újból sor került egy nagy művészi becs­vággyal tervezett kötet kiadásá­ra. A bölcs Esópusnak fabulái címmel újból megjelentette régi olasz metszetekkel díszítve Hel- tai Cáspár 1566-ban kiadott mű­vét. 1943 karácsonyára készült el 1200 példányban. Az utolsó évtized 1944-ben a fasiszták elhurcol­ták Tevant, Bécsben kellett romo­kat takarítani és havat lapátolni. A felszabadulás után azonnal új­jászervezte nyomdáját. Ekkor a szükségleteknek megfelelően el­sősorban gyógyszeresdobozokat készített. Nem tudott azonban hűtlen lenni a könyvkiadáshoz sem. 1948-ban megjelentette Ke­leti Artúr fordításában, Hincz Gyula 120 színes rajzával díszít­ve Anatole France művét, a Nyársforgató Jakabot. A tipogra- fizálás mellett vésőt is ragadott, és maga metszette az illusztrációk színeit nyomó linóleumlapokat. Az utolérhetetlen művészettel ké­szült kiadvány nemcsak az év legszebb könyve címét nyerte el, hanem a szakértők szerint sokkal szebb a francia kiadósoknál is. 1949-ben Tevan felajánlotta nyomdáját az államnak, maga pe­dig a Művelt Nép és az Ifjúsági Kiadónál gyümölcsöztette szakér­telmét. Sokoldalúságára jellemző, hogy Török Bálint álnéven fordított is németből, franciából és vitacikke­ket írt a betű és rajz kapcsola­táról. Utolsó műve a terjedelmes A könyv évezredes útja. Sajnos, a szerző a kézirat nyomdába adása­kor, 1955. október 5-én elhunyt. Ennek a* műnek az előszavából idézzük azt a mondatot, amely egész életművére jellemző: „A szép könyv iránti érdeklő­dést igyekeztem felkelteni, vala­mit átplántálni (az olvasóba) ab­ból a sok örömből, gyönyörűség­ből, amit nekem a szép könyvek­kel való foglalkozás jelentett.” V—s Vivaldi vonósai néhány má­sodperc szünetet tartanak, egy szék megreccsen, valaki a zseb­kendőjébe köhög, a karmester la­poz a partitúrában, s a szabadtéri koncertpark villanyfény-vi tágí­totta fekete-zöld lombjai alatt felhangzik a Nyár. Napsugár, bú­zakévék, mezei virágból kötött csokor, kergetőző felhők, csillogó víztükör. Öröm, kötetlenség, pi­henés. A kép idillikus és valódi is. Bár a nyár szóra felmerülő kép igaz az üjjongásra késztető va­kációnak is van másik oldala. A munkáé. A szántóföldé, a mű­helyé, a terepé, a kórházé, a fű­szerbolté, az íróasztalé, az autó­busz volánjáé, a kohászstangáé. Sztereotip és hiányos felsoro­lása ez ama bizonyos másik ol­dalnak, ,a másik oldal képsorá­nak, tehát tetszés szerint bővít­hető. kiemelhető belőle ez és az, kinek-kinek megítélése, s a do­log társadalmi fontossága szerint, Válogatunk tehát, és válogatás közben kicsit irigykedve gondo­lunk azokra, hagyjuk ki azokat a munkagépek sorából, akik együtt vakációznak a már eleve kihagyottakkal, a színházzal és az iskolával. E most kihagyottak pedig nem mások, mint a műve­lődési intézmények, és azok. akik ott dolgoznak. Azok, akik a köz­művelődési évad idején ,nem a ma és a holnap, hanem a hol­napután lehetőségeit teremtik meg a tudás, az ismeretek felnőtt embereknek való továbbadásával, s áttételesen bár, de végered­ményben anyagi értékeket te­remtenek a jövő számára, akár­csak a tanítók és a tanárok. * De helyes-e kihagyni a hivatá­sos népművelőket' a nyári munka képsorából? Száz ember közül kilencvenkilenc azt mondaná, hogy igen. Ugyan mi dolga is le­het a népművelőnek, „uborkasze­zonban?” Nos. hagyjuk a nyári progra­mokat, ne beszéljünk most a szabadtéri koncertek, színielőadá­sok megszervezéséről, végügyelé- séről. de beszéljünk a beat-kon- certekről. ahol — a szabadtéri színpad méreteihez képest — nyolcszáz. vagy ezernyolcszáz fe­gyelmezetlen és arénázó ifjú em­bert kell féken tartaniok. Ne be­széljünk arról, hogy sok városban a gyerekek szórakoztatására még a strandokon is ügyeletet tarta­nak a kicsikkel, sportversenyeket rendeznek számukra, színes rajz­filmeket vetítenek — ne beszél­jünk ezekről, hiszen az őszi— téli—tavaszi évad munkájához kénest mindez csakugyan cse­kélység. Ám beszéljünk arról, br.gv éppen ezekben a hetekben é« hónapokban készül el gondo­láiban é« papíron mindaz, amit az ifjú és az idősebb közönség észtéi nvár elejéig kapni fog színházban hangversenyterem­ben. kiállítási teamekben, klubok­ban. szakkörökben, öntevékeny művészeti csoportokban. A nyár a következe évad előkészítésének irleie minden népművelő számá­ra. nem nedig a gondtalan, kö­tetlen. végeláthatallanul hosszú' vakációzásé. Illesszük csak a többi közé ezt a képet, a nyáron is dolgozó népművelő képét, és gondoljuk el, mi minden szükséges ahhoz, a tárgyi adottságokon túl per­sze. hogy egy város, egy község művelődési háza azt nyújtsa, s olyan mennyiségben és minőség­ben, ami egyrészt kielégíti a vá­ros vagy a község lakóinak igé­nyét, másrészt igényt kelt a kö­zönségben, azaz egy lépéssel min­dig előbbre jár a közkívánalom­nál és a közízlésnél. * Sok év elmúlt már azóta, hogy a vidéki kultúrházakban megje­lentek az első, még „nem szak­másított” népművelők. Azóta a kívánalmak megsokasodtak, az­óta megszületett az irányelveket és keretei adó közművelődési törvény — napjainkban már nem­csak a hídépítés technológiája más, mint volt. hanem a tudat- építés technológiája is. S válto­zott a felhasználandó nyers­anyag összetétele is, elavult for­mákkal éppúgy nem lehet ma már az emberek elé állni, mint elavult ismeretanyaggal. S éppen ilyenkor, a tervezés időszakában ébred rá a népmű­velő arra. hogy nehezebb dolgok­ra kell vállalkoznia, mint a meg­előző nyáron. Gondoljuk csak meg: a tudományos forradalom hullámai csapkodják tudatunk partjait; tudományos és műszaki középkáderek tízezerszámra hagy­ják el az oktatási intézményeket. Mit ért és fogad be ebből az úgy­nevezett köznapi, a tudomány- nyál közvetlen kapcsolatban nem levő hivatású, vagy munkakörű ember? Semmit, vagy legalább is nem sokat. így gondolja az em­ber, pedig tudja azt. hogy az em­beri ismeretek épületének egy­mástól legtávolabb eső szárnyai, falai, szobái is összefüggnek egy­mással, hogv az emberi kultúra egy és oszthatatlan. Kell tehát, hogy az emberekeS érdekelje, kell. hogy ne menjenek el kö­zömbösen e dolgok mellett, s bár ma már polihisztor nem lehet senki, ugyanilyen lehetetlen, hogy bárki is tokba bújt ember mód­jára vegetáljon, rábízva a világ dolgát — minden tekintetben — a többiekre. Pontosan ez a felnőttekkel, az iskolán-szakiskolán túliakkal fog­lalkozó népművelő elsődleges dolga, ennek a kíváncsiságnak, az általános, a minden iránti ér­deklődésnek felkeltése, meehagv­va. s ápolva persze a szakirányú érdeklődést is. * Művelődéspolitikánk ideálja a sokoldalúan képzett szakember, aki egyúttal társadalmi érdeklő­désű is. Az az ember, aki nem emeli bálvánnyá sem az úgyne­vezett humán, sem a természet- tudományos műveltséget. Az az ember, aki zárt ismeretskatulyák helyett a teljességre, illetve a tel­jesség felé való nyitottságra tö­rekszik. Akinek van igénye mind­arra, ami emberi vívmány, s aki az összefüggések felismerésére törekszik. Ilyen igénnyel lén fel. illetve ilven igényt realizál ma már a népművelők képzése, s ez az igény realizálódik ma már minden jó népnevelő munkájá­ban. A nyári munkában, az előké­szítésben is. K. D. .'.V.V.V.V.V TUDÓSOK, ÍRÓK, MŰVÉSZEK, EMLÉKEK „Elviszem én ingyen is, ha honvéd az úr” Mészáros Lázár altábornagy azonnal fölismerte az elvesztett 1849-es temesvári csata tragikus következményeit, kétségbeesve rögzítette nemzetveszejtő jelen­tőségét: „Augusztus kilencediké uz elhamarkodott megütközés miatt szintén oly gyászos napja lett a magyarnak — csakhogy dicstelenebb — mint a mohácsi." Néhány nap múlva Görgey Ar­túr 32 314 társával együtt felté­tel nélkül letette Világosnál a fegyvert. Hiába állt még a má­sik három magyar hadsereg, a politikai vezetés összeomlása megpecsételte a szabadságharc sorsát. A Facsét, Karánsebes kör­nyékén gyülekező honvédek úgy döntöttek, hogy megpróbálnak hazaszökni, vagy külföldre tá­voznak. A súlyosan beteg Vajda János költő, nemzetőr-százados — később rövid ideig a kiskun­halasi kataszteri hivatal tisztvi­selője — is dülöutakon bujkálva törekedett dunántúli otthona felé, éppen százharminc eszten­deje. Szerencséjére Kecskemétnek irányította lépteit, nem is sejt­ve tán, hogy itt szívesen segítik a honfiakat. A mai Batthyány ut­ca egyik házában talált menedé­ket Horváth Mihály miniszter is, míg hamis papírokkal az apaji pusztákon, a bakonyi rengetegen át külföldre távozhatott. 1869-ben írta meg Vajda János szabadságharcos emlékeit, amely most újra olvasható a Magyar századok sorozatban megjelent Küzdelem, bukás, megtorlás című kötetben. Emlékirataiból most a hírős városhoz kapcsolódó részeket kö­zöljük. (H. N.) Vajda János: Bujdosás Csongrádról gyalog indultam Kecskemétnek. A földeken dol­gozó munkások fölismerve mesz- sziről, hogy alkalmasint honvéd- féle lehetek, kijöttek elém az út­ra. és tiszteletteljesen, mint ez a magyar pór szokása, kérdezget, tek a haza állapotja felől. Hal­lották mái;, de nem akarták hin­ni a fegyverletétel, a harc vég- jeges megszűntének hírét. Én egy kissé értettem a nép nyelvén szó­lam, s elmondtam röviden, amint éreztem, ami egyébiránt egyhan­gú véleménye volt az összes ma­gyarságnak, hogy jobb vezérlet mellett ki lehetett volna tartani, de a mozgalom élén álló egyé­nekben hiányzott az egyetértés. Leírhatatlan szomorúság tükröző­dött e jó emberek arcán, a leg­tisztább, legnemesebb hazafájda­lom szorongatta szíveiket. Méltó tárgyai lehettek volna egy remek festőnek, mert hitem szerint sem­miféle nemzet pórja a haza esz­méjéért úgy lelkesedni, mint a magyar, nem képes, s e tekintet­ben a mi népünk egyetlenséget képez a keresztyén népcsaládban. — De ugyan már miért tették ezt a vezérek? Hiszen még eddig úgyszólván csak a gyerekek vol­tak oda harcolni. Jól viselték ma­gokat azok is. De hát csak gyön­ge fejletlen fiúk voltak. Mi, a java nép, a férfiak még mind itthon voltunk. Miért nem hitt bennün­ket Kossuth? Majd akkor látott volna még harcot a világ, mikor a huszonnyolc—harminc éves emberek vették volna át a fegy­vert! — De hiszen nincs még Vége a dolognak. Nem lehet a! Ez volt vége rendesen a töp­rengésnek Egy jó órányira lehettem Kecs­keméttől. midőn egy félreeső ta­nyából egy kabátos úr jött felém, s kérdé. hová megyek, mondom, hogy Fehérbe igyekszem. — Ne menjen be Kecskemétre, mert elfogják. — De hát mit tegyek? Hová menjek? — Egyetlenegy bejárásnál nin­csen őr, azt én ismerem, s beszál­lítom önt kocsimon, ott benn az­tán akármely magyar ember elrej­ti, akinek katonája nincsen. A derék hazafi befogott, s nem­csak ingyen beszállított, de még pénzzel js kínált. Csakugyan nem volt őr azon a zugútcán, ahol be­lopott a városba. S alig tett le ÚTTÖRŐÉLET Rajtitkárképzőn, Balatonfenyvesen • Fenyvesen, a szabadtéri színpadnak kiképzett teraszon készült a kép a résztvevők egy csoportjáról. összesen hatvanhat úttörő ér­kezett a soron következő rajtit- kárképző táborba, Balatonfeny- vesre, a kecskeméti, bajai és ka­locsai járás, valamint Kiskunfél­egyháza és Kiskunhalas úttörő­csapataitól Lozsy Márta úttörő­elnök vezetésével. A tizenegy napos táborozás ide­je alatt alaposan felkészítették őket a következő mozgalmi esz­tendő programjával kapcsolatos fejadatok elvégzésére. Megismer­kedtek a testvér pionírszervezetek életével, a rajok tízperces műsor­ral jelenítették meg a szovjet, a csehszlovák, a lengyel és az NDK- beli pajtások életét. Részletesen és alaposan foglal­koztak a mozgalmi élet alaki sza­bályaival. az egyenruhák jelzései­vel. az út-, síp- és karjelekkel. A portyákat, kirándulásokat termé­szetesen nem hagyták ki a prog­ramból, a szövetség szervezeti felépítését az úttörőtanács, a rajvezetőség szerepét, feladatait is aprólékosan megismerték. Készí­tettek különféle programterveket, naptárakat, rajfalat, tábori kiál­lítást. Különösen jelentősnek tartották a bemutató rajfoglalkozásokat, a vetélkedők szervezésének és lebo­nyolításának megismerését. Az úttörőcsapatoknál tevékeny­kedő rajvezetők első számú segí­tőtársai közülük, rajtitkárok kö­zül kerülnek ki. A táborvezető jó munkájukért dicséretben részesí­tette a tábor két résztvevőjét, a hajósi Alföldi Angélát és a Dá- vodról érkezett Galló Attilát, mert a képzés idején lankadatlan szor­galommal. figyelemmel dolgoztak. Úgy jöttek, akár társaik: jó újtjtörőmunkájuk jutalmául. És úgy készültek a további feladatok elvégzésére, akár az Apostagról érkezett Sztrinkó Kati, a fajszi Felgyöi Sándor és a szalkszent- mártoni Borbély Éva, aki csapa­tánál eddig a krónikás tisztét töl­tötte be. Valamennyien most lesznek he­tedikesek, érdeklődési körük alapján ebben az esztendőben már nyilvánvalóan eldöntik, hol, mer­re tanulnak tovább, választanak életre szóló hivatást. A rajtitkárképzőn gyermekve­zetőkké képezték őket, a továb­biakban elvárják tőlük, hogy pél­dás magaviseletükkel és tőlük tel­hető jó tanulással -társaik előtt példaként álljanak! A Balatonfenyvesen töltött idő alatt a mozgalmi képzés mellett jutott idő keszthelyi kirándulás­ra, a Festetich-kastély kincseinek megtekintésére. Jártak Bada­csonyban, a Kisfaludy-házban. — szabatos mondatokban mondják el élményeiket, és mindazt, amit a Kisfaludyakról, a Helikon-ün­nepségekről. Jókai Mórról, Szé­chenyi Istvánról és a Balatonról tudnak. Búcsúzóul a rajfalakat mutatják meg. Nagyon ötletesen, kevés pénzből oldották meg a házi ki­állításoknak is felfogható, az itt töltött napok eseményeit rögzítő beszámolót. A hatvanhat úttörő négy rajfala valamennyiüknek példa, rajzolják, füzetbe írják mindazt, amit a másik falon jónak találnak, otthon hasonlóan, vagy kissé módosítva kiviteleznek. A rajtitkárképzőről haza Bács- Kiskunba azzal a. megnyugtató érzéssel indulunk, hogy Fenyve­sen komoly, jó segítőtársakat ké­peztek a. megye úttörőcsapatának vezetői, rajvezetői, és a csapat tagjai részére! S. K. az utcán, amint az első ház előtt elmegyek, künn ácsorgó asszo­nyok szólítottak meg: — Hová mén az istenért? Hiszen mindjárt elfogják! Jöjjön be hozzánk, el­rejtjük, átöltöztetjük, jól tartjuk, azután majd, ha tisztul a levegő, odábbmehet. Megköszöntem ' szívességüket, hogy majd csak a kocsmába me­gyek. De e hívás minden háznál is­métlődött. — Tegye el azt a sipkát! Jöj­jön, adunk egy rossz kalapot. Te­ri ngettét. ne menjen tovább! Nem látja, hogy teli van a város hun­cut némettel? Alig bírtam szabadulni. Én va­lósággal abba bíztam, hogy beteg vagyok, ha elfognak is, megint csak kórházba küldenek, s onnan könnyű elszabadulni. De meg azt is észrevettem, hogy olyannyira teli van a város katonával, misze­rint nemigen bajlódnak a foglyok elszállásolásával. Ügy is tudták ők, hogy előbb-utóbb kezükbe kerül minden bújdosó, aminthogy úgy is lett. De a nép nem hitt a vég­leges veszteségben, s azt gondo- lá, hogy csakhamar kiüt a harc megint, addig is menekedjék, aki tud. Az asszonyok gondoskodása, buzgósága és áldozatkészsége olyan általános volt, mintha va­lóságos tervszerű összeesküvés eredménye lett volna. Hiába men­tegetőztem, végre is asszonykéz­be kerültem. A korcsmárosné is csak olyan lelkes hölgy volt, mint a többi. Eldugott egy különszobá- ba, pompás vacsorát adott, s hiá­ba mondtam, hogy nem ehetem, egyre kínált, s nagyszerű ágyat vetett. Reggeli kilenc órakor ke­zében két kalappal tért haza a piacról. Az egyik fehér molnár­kalap, a másik egy fekete hen­gerkalap volt. Akármelyiket tet­tem föl, mindkettő oly tökélete­sen kivett formámból, hogy alig ismertem magamra. Végre is a hengerkalapot választottam. Mert a korcsmárosné egyáltalán meg nem engedte. • hogy a honvédsip­kában menjek ki az utcára. Mert, úgymond, a szörnyű gyalázatot, hogy tőle egy honvédet elfogja­nak, magára nem veheti. Lenne neki mit hallani a többi asszony­tól ! A hengerkalapban kimentem az utcára. Oly sült német arcom volt első tekintetre, hogy egész bátran jártam-keltem a katonák leözt, s olvasgattam a főőrség sze­me láttára a falakra aggatott hir­detéseket, melyeken az akasztófa, lőpor és golyó kifejezések csak úgy hemzseglek. A téren palotai meszes kocsikat találtam, akikkel, miután Fehér­váron voltak keresztül menendők, a hazavitel iránt alkuba bocsát­koztam. Ezek a borzasztó tilalom dacára magyar bankjegyeket vá­sároltak be. öt forint magyar bankjegyet három osztrák forin­tért váltottak be. — Maguk elveszik a magyar bankjegyet, ugye? — kérdém az egyiket. Gyanúsan pillantott hengerem­re, ha nem vagyok-e kém. De amint jól arcomba nézett, elne­vette magát — El hát — mondá —, ameny- nyit beválthatok. Csak ide vele. — Én nem akarok egyebet, csak hogy amiért hazavisz, a fu­varbért magyar pénzjegyben fi­zethessem ki. — Hisz elviszem én ingyen is, ha honvéd az úr. Népművelők nyáron

Next

/
Oldalképek
Tartalom