Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

TVARDOVSZKIJ: Köszönöm... Megköszönöm az ilyen reggelt, az ily csendet, mi itt fogad, amellyel a kis erdő megtelt, amely honol a fák alatt, mikor az ösvény hajlatában arany ága bukkan elő, és a szellő fuvallatában megrezzen a kedves fenyő, és a bájos-csendes örömben hála érzete tör reám, hogy mindezt-mindezt megköszönjem, kicsit — magamnak is talán. (Fordította: Antalfy István) KILENCVENÖT ÉVE SZÜLETETT M. Bodon Pál Csontjai a soltvadkerti teme­tőben porladnak, de hosszú-hosz- szú évtizedeken keresztül Kecske­mét város közmegbecsülésnek, nagy tekintélynek örvendő szemé­lyisége volt. Olyasvalaki, aki ki­tartó, sok fáradság mellett vég­zett. kemény munkával lett mél­tán elismert és méltán népszerű a „homokvilág metropolisában”. Ki is volt M. Bodon Pál, akire most, születésének 95. évfordulója alkalmából emlékezünk? Egyike azon keveseknek, akik keményen,, megdolgoztak azért, hogy ebben a városban, ezen a vidéken a dal igazán kivirágozzék, hogy a ze­nei kultúra fellendüljön. Aki a neves-rangos Szent-Gály Gyulá­nak — és másoknak, a tekintélyes elődöknek — művét tovább foly­tatta, erősítette, s aki jóidéig Bar­tóknak, Kodálynak is közvetlen segítője, munkatársa volt. M. Bodon Pál 1884 augusztusá­ban a Gömör megyei Horka köz­ségben született. Apja asztalos mester volt. aki néni kevés áldo­zat árán igyekezett taníttátiji gyermekeit. Budapesten érettségi­zett, állami reáliskolában, majd a bécsi Konservatorium der Musik­freunde növendéke. Később a bu­dapesti Zeneakadémián bővíti is­mereteit, ott igyekszik kibonta­koztatni a tehetségét. Többek kö­zött az akkoriban különösen nagy tekintélyű Koessler Jánosnak a tanítványa. 1907-től kezdve egy ideig részt vesz Bartók és Kodály népdalgyűjtő munkájában is, mes­tereinek a javaslatára, majd - is­mét külföldre megy: Dél-Német- országban tanul, készül tervsze­rűen későbbi hivatására. Közben — egészen fiatal kora óta — zeneszerzéssel is foglalko­zik. Sikert ér el a Magyar rondó című művével, majd megzenésíti az akkor már híres költőnek, Ady Endrének az egyik népszerű ver­sét. Egy ideig a fővárosban tanít, majd — 1910-től kezdve — a Kecskeméti Városi Zeneiskola igazgatója lesz. Ebben a munka­körben megmarad egészen nyug­díjazásáig, 1949-ig. Oldalakon ke­resztül kellene sorolni mindazt a nagyszerű és hasznos tevékenysé­get. amellyel igyekezett gazdagí­tani a város kulturális életét. Többek között együttműködött és jó barátságban volt Kacsóh Pongráccal, majd — többek kö­zött —, Vásárhelyi Zoltánnal. 1919-ben a haladó mozgalmakhoz csatlakozott, amiért a fehérterror uralomra jutása után felelősségre is vonták. Hosszú-hosszú éveken át szoros kapcsolatban állott kora zenei életének vezető alakjaival. A már említetteken kívül, például Szabolcsi Bencével, Basilides Má­riával, Molnár Antallal és Hubay Jenővel. M. Bodon Pál nagyszerű és sok­oldalú nevelői, szervezői és zene­szerzői tevékenységével rangot, tekintélyt vívott ki magának. Nagy kár, hogy életének fő mű­vét, „Az intonálás iskolája című /összefoglaló tanulmányát ném láthatta meg nyomtatásban. Ugyanis ez csak halála után né­hány hónappal láthatott napvilá­got. Könyve viszont ma is sokat emlegetett, alapvető szakmai mű­nek számít. Életének legutolsó időszaka meglehetősen lehangoló, sőt ugyancsak szomorú volt. Az ak­kori időszak visszásságainak ő is áldozata lett. Méltatlanul szorult háttérbe, s ment egy időre fele­désbe élete, életműve. 1953-ban így érte a halál Soltvadkerten, a teljes ismeretlenségben. Ott is van eltemetve. A gazdag hagyatékát gyermekei a Kodály Zoltán Zene- pedagógiai Intézetnek adomá­nyozták. A kitűnő zeneszerző és zenepedagógus sokszorosan meg­érdemli, hogy születésének évfor­dulóján a figyelem ismételten rá­irányuljon. Varga Mihály Ki az amatőr? Aki jó úton halad előre. Az amatőrség nem minőség, hanem állapot. Semmilyen arisztokratizmus nem indokolt, hiszen gyakran előfordul — az autodidakta, a naiv festő, az amatőr esztétikailag „lekö­rözi” a hivatásos alkotót. A képzőművészet forrása ugyanis nemcsak a főiskola, a tehet­ség több helyről bukkan elő. Nagy névsort sorolhatunk azon mesterekről és alkotókról, akik önképzés útján váltak szobrászokká, festőkké, így többek között Borsós Miklós, Baksa Soós György, Vén Emil, Nolipa I. Pál — a fiatalabbak közül Janzer Frigyes, Kau- bek Péter, ifj. Keleti Jenő, Tavaszy Noémi. Tilless Béla. Szabadiskolák A munkás amatőr mozgalom holnapja Nagy I.ászló Ex librise. • Viszi György: Egervár. A munkásfestők saját önképzé­sükön túl tulajdonképpen az ipa­ri folklór letéteményesei, őrzői. A régi és mai munkás hétköznapok emberi és tárgyi környezetét is feltárják néprajzi, politikai és mű­vészettörténeti értékkel egyaránt bíró tevékenységük. Gondolati, eszmei leltár ez az esztétikum el­térő színvonalán — tárgyban fennmaradó emlékezés, kornyo­mat; tehát történelem. L. M. A Dési Huber István kör. a ba­jai Rudnay szabadiskola.' a Vasas képzőművészeti szakkör. Hermann Lipót, Aba Novák Vilmos, Uitz Béla szabadiskolájában váltak művészekké az amatőrök. A folya­mat napjainkban is folytatódik. A felszabadulást követő tehetségku­tató mozgalom keretében nőtt fel egy új nemzedék a budapesti Derkovits és a nagymarosi Nagy Balogh János népi kollégiumok­ban, elég ha Kántor Lajos, Óvári László és Kiss Nagy András nevét említem. Napjainkban is erősödik a képzőművészeti amatőr mozga­lom, a megújulás egyik forrása. Hűhelyek révén. Rákospalotán Orosz László és Nagy Előd erjeszti ezt a mun­kát, mindketten festőművészek és kört is vezetne^. A Kőbányai Mű­velődési Központ Könyvtárában alapította meg M. Kiss József gra­fikusművész a 25. Galériát, ahol sok művészjelölt készülődik pá­lyájára és kap kiállítási lehetősé­get. Amatőr honvéd képzőművészek A Magyar Néphadsereg régóta és egyre inkább segíti és támogat­ja a szolgálati idejüket töltő ka­tonák képzőművészeti tevékeny­ségét. Ennek keretében tartották meg 1977-ben Zalaegerszegen a honvéd amatőr képző-, ipar- és népművészeti kiállítást. Jellemző a számadatokra, hogy Vizel nyolc- száz művet küldtek be a pályá­zatra, melyből végül is kétszáz munkát javasolt bemutatásra a zsűri, több mint száz alkotó ké­pét, szobrát, iparművészeti jelle­gű tárgyát. Ez a tárlat azt igazol­ta. hogy a Magyar Néphadsereg katonái és polgári személyzete közül több tehetséges festő, szob­rász érheti el további távlatait — így elsősorban Unyi István, Viszt György. Petrovics Adorján. Béres János. Harmincesztendős jubileumát ünnepelte a Csepeli Munkásott­hon Képzőművészeti Köre. ahol Ék Sándor, Olcsai Kiss Zoltán, Ilosvai Varga István. Gádor Emil irányításával olyan alkotók érték el a hazai és nemzetközi szintet, akik régebben amatőrök vagy egy­szerűen a festészet jelöltjei vol­tak: Bakallár József, Misch Ádám, Németh Miklós. Ilyen művészter­mő alkotóműhely működik évti­zedek óta a Ganz-MÁVAG-ban. a Május 1. Ruhagyárban, Zebegény- ben. Debrecenben. Kiemelkedő a Vasutasok Szak- szervezetének patronáló tevé­kenysége. melv azt eredményezte. bőven. 1948-ban szervezte meg Ledniczky Gyula munkásfestő a SORTEX-ban a képzőművészeti szakkört, melyet Iván Szilárd ve­zetett. Ez a műhely lendítette a továbbiakban sok tehetség kibon­takozását, elég ha Bartl József nevét említem. A munkás ama­tőr mozgalom célja kettős. Egy­részt örömet biztosít az amatőr színvonalon maradó alkotók né­pes táborának, másrészt a festői, szobrászi utánpótlás része. Fellendült a képzőművészeti élet a váci Híradástechnikai Gyár­ban, ahol Toman Gyula munkás­festő kiállítását rendezték meg az üzem ebédlőjében. Hasonlóan cse­lekvő élet jellemzi a XX. kerületi Kisduna Galéria festői szakkörét, ahol Bodnár Ede és Pánti Imre egy személyben munkások és egy­re kitűnőbb képek komponálok Budapest első gyűrűjében, a hajdani külvárosokban fellendü­lőben van az amafőr képzőművé­szeti mozgalom, elsősorban a szakszervezetek és- a Hazafias Népfront cselekvő közreműködése • Ledniczky Gyula: Csónakok. hogy szerte az országban működ­nek vasutas képzőművészeti kö­rök. s egy nemzetközi vasutas képzőművészeti kiállítást is ren­deztek a Műcsarnokban az 1960- as évek elején. Vasutas képzőművészek Eseményszámba megy az évi vasutas képzőművészeti kiállítás. Hol a Nyugati pályaudvar kul- turvárótermében, hol a VIII. ke­rületi székházban tartják. A szobrászok vezetője Kirchmayer Károly. A tudatos, évtizedes ha­gyományokkal rendelkező közös tevékenység azt eredményezte, hogy az ország vasutas festő- és szobrászjelöltjei lendületesen fej­lődtek Miskolcon, Szegeden, Szombathelyen . és Budapest agg­lomerációjában is. Erinek köszön­hető, hogy ebből a tág körből ke­rült ki Ficzere László, Szemők György, Nagy János, Klimaj György. Ök már nem nevezhetők amatőrnek; festők, szobrászok. Kiemelkedő példák adódnak MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET Munkásfestők, amatőrök Petőfi nyomában /~\lvasóink már értesülhettek az újságokból arról, hogy a Kiskőrösi Petőfi Társaság és az IBUSZ megyei irodája egy erdélyi körutat szervezett azzal a céllal, hogy a résztvevők felkeressék az ott található, nevezetesebb Petőfi- emlékhelyeket, s július 31-én dél­után megkoszorúzzák a fehéregy­házi csatamezőn — Segesvár mel­lett — azt az emlékművet, ame­lyet a költő halálának színhelyén emeltek. A negyvenhat tagú csoportnak magam is tagja lehettem. Július 30-án a hajnali órákban indul­tunk egy panorámás Ikarusszal a hosszú útra. Délután Nagyvára­don, a Hotel Dacia éttermében fo­gyasztottuk el késői ebédünket, majd rövid városnéző séta után Désre indultunk, ahol — mert Nagyváradon nem kaptunk szál­lást — egy a közelmúltban elké­szült hotelban, igen kellemes kör­nyezetben töltöttük az éjszakát. Nehezen aludtam el. A száz­harminc évvel ezelőtti júliusra gondoltam. Arra, hogy Petőfi 1849. július 29-én Marosvásárhelyről küldött levelet feleségének, aki Tordán, Miklós Miklós reformá­tus lelkész otthonában talált me­nedéket. „Kedves, édes Juliskám, e szempillantásban értem ide vissza hatnapi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem úgy reszket, alig bírom a tollat...” — kezdődik az utolsó levél. Arra gondolok: a költőnek még két nap volt az életéből, a testi valóság­ból. Próbálom előre elképzelni Se­gesvárt. a fehéregyházi csatame­zőt. azt a helyet, ahol a gyalogo­san futó költő szembe fordult az őt már beérő lovassal... Noha fényképekről régen ismerős a táj, az Ispánkút melletti buja bokrok halmaza, mégis abban remény­kedem, hogy talán a tömegsírt is lesz alkalmam látni. Képtelen és immár meddő kérdések gyötör­nek: miért arra, s miért nem másfelé futott. Mert ha elfogadja a felkínált segítséget:... ha nem a kút felé, de balra fordul... ha nem megy ki a csatatérre fegy­ver nélkül, ló nélkül .. Az őt megölő kozák megtudta-e vala­mikor, hogy kit szúrt szíven va­lahol Erdélyben egy út mellett? Megtudta-e? Aligha! Neki egy menekülő, „ellenségnek” számító valaki volt a világirodalom egyik legnagyobb alakja ... TTtazásunk másnapján, július 31-én hajnali ötkor kel­tünk. Fázósan, ólmosan. ka­vargó gyomorral, bűzös cigaret­tafüstben kuporogtunk a remegő buszban. Késleltetni szerettem volna a pillanatot, amikor elém tárul a fehéregyházi csatatér ké­pe. Tudtam, hogy tervünk szerint akkor kell oda érnünk, amikor a költő halála bekövetkezett: há­rem és négy óra között. Mert százharminc évvel ezelőtt. 1849. július 31-én délben még élt, dél­után kettőkor még élt... Az autó­busz azonban könyörtelenül ha- ‘ ladt. Képtelen gondolataimmal egyedül voltam a buszban ... Oegesváron nem álltunk meg. egyenest haladtunk Fehér­egyháza felé, majd a parányi köz­ségen átrobogva hamarosan kiér­tünk az emlékműhöz, amely az út jobb oldalán, néhány fától övezve áll. Sokan megállnak itt, mert egyúttal parkolóhely is a szemben levő, tehát az út bal ol­dali része, ugyanakkor a vala­mikori Ispánkút vizét ide vezet­ve; egy ivóhelyet alakítottak ki. A parkolóhelyen hatalmas nyer­gesvontatók állnak, alig húszéves fiatalemberek ülnek a volánnál. Az emlékmű körüli, töredezett padokon fiatalok, idősebb embe­rek ülnek. Arcukon meghatottság, némelyek szemében könny. Az emlékművön néhány szál virág és egy koszorú. Közelebb lépek, s a koszorú szalagján olvasom: Fe­héregyháza község Tanácsa. A csoport tagjai körülveszik a szik­lából épült emlékművet. A tár­saság elnöke rövid emlékezést ol­vas fel, aztán a csoport legidő­sebb és legfiatalabb tagja elhelye­zi a koszorút. Rajta két szalag. Egy piros-fehér-zöld és egy vörös. Az elnök emlékezéséből, majd a koszorúzás után elénekelt „Kis k k áll a nagy Duna mentében” című dalból még a legközelebb állók is alig hallanak valamit, mert a parkolóhelyen felbőgnek a nyergesvontatók motorjai. Tú­raztatják mind a négyet. Ez a tú- raztatás pontosan addig tart, amíg az ének, a dal ... Megrendültén állok a torok­szorító fájdalomban. Társaim már megindultak föl a dombra. Utá­nuk ballagok, látom a bokrokat, a lenyírt mezőt, ahol ebben az évben búza termett. A hajlaton túl kombájnok dolgoznak. Közben valaki ismerteti a 130 évvel ez­előtti eseményeket. Száraz tárgyi­lagossággal kiszámítja, hogy nagy költőnk azon a napon negyed óra alatt hány kilométert futott. Meg­jegyzést hallok: „Ja! Ha kerget­nek valakit...” A dombtetőn egy főiskolás lány áll. Szeméből pa­takzik a könny. Közelébe érek, rám néz, s fojtott hangon meg­szólal : — Ne haragudjon ... \I isszafelé a fehéregyházi Pe- ’ tőfi Múzeum elé kanyaro­dunk. Zárva. Egy asszony szalad ki a közeli házból, s magyarázza, hogy nincs öt perce sem, amikor el­ment a múzeumőr. Tanácstalanul állunk a kerítésen kívül, s néz­zük a szépen gondozott udvart, közepén egy hatalmas emlékmű. Körülnézek, s egy lendülettel már bent is vagyok a gyepen. Példá­mat sokan követik: átmászunk a kerítésen. Az emlékművön két­nyelvű felirat: „Jertek ki hozzám s ott kiáltsatok / síromnál éljent a respublikára”. Igen, ismerős az idézet. A Respublika című ver­set 1848-ban Pesten írta Petőfi. Segesváron városnézés követke­zik. Alig egy óra múlva indul­nánk Székelyudvarhelyre, de a csoportra várni kell. Többen sö­röznek valahol, mások „beszerző körúton” vannak. Mégis elindu­lunk, ismét ott haladunk el az 1969-ben állított emlékmű előtt. Néhányan megdöbbenve tapasz­taljuk, hogy koszorúpkról eltűnt a piros-fehér-zöld szalag ... ért a túra neve Petőfi nyo- mában volt, nem beszélek másról, mint az emlékhelyekről. Koltó azért következik most, mert a kastélyt már a hazafelé vezető úton kerestük fel, noha ennek jó­val előbb kellett volna következ­nie — ha időrendben akarjuk meglátogatni — mint Segesvár­nak, Fehéregyházának. Petőfi 1846-ban, egy Várady Antalhoz írót levelében a következőket mondja: „Alkalmasint nem tudod, hol az a Koltó, honnan e levelemet kapod; hát megmon­dom : Erdélyben ... Nagybányától egy órányira ...” Nos, ez az egy órányira bizonyára gyaloglást, jobb esetben szekerezést jelenthe­tett. Mert az Ikarusz negyed óra alatt megfutja a távot, s máris a kastély előtt állunk. Lassan, ün­nepélyesen indul a csoport a jár­dán be a kastélyba. Százados fa az ajtótól jobbra, csókák acsar- kodnak rajta. Egy fiatalasszony messze kiált az épülő háznál dol­gozókhoz, hogy szóljatok a Mi­hály bácsinak ... Később meg­tudjuk, hogy Varga Rozália taní­tónő a kiáltó és Sebők Mihály a költői „idegenvezető”. A hajdani kastélyban most is­kola van. Két kicsi és egy nagy szobát sikerült Petőfi-múzeummá kialakítani — hallom később Mi­hály bácsitól, aki földműves, de éltetője Petőfi és a koltói kastély. Mindent tud a költőről, és itteni tartózkodásáról. A múzeum sze­gényes. Néhány kétes értékű, s eredetű tárgyi emlék, képek, le­nyomatok, fotók, Petőfi-ábrázo- lások. Mihály bácsi azonban a megszállottak hevületével, ritkán tapasztalható tisztelettel és tu­dással, rajongásig felnövelt sze­retettel beszél Petőfi Sándor és Szendrey Júlia kpltói tartózko­dásáról. Varga Rozália tiszta,. ér­zéssel dúsított hangon énekli el a Szeptember végén-t (férje a kolozsvári operaház tagja.) Kint állok a hatalmas torná- nácon. Próbálom kifürkészni a reggeli párában „a bérei tetőt", a kerti virágokat. Az ablak előtti nyárfát régen elvitte az enyé­szet. De ez a tornác csodálatos: merengésre, gondolkodásra, alko­tásra és filozofikus társalgásra serkentő hely. Teleki Sándor, a „vad gróf” tapintatosan magára hagyta a fiatal párt a koltói ősz­ben. pontosabban „elkergette” druszája, Petőfi Sándor. A kőrisfát, amelynek árnyéká­ban. a kerek kőasztalon írta a költő a világirodalom legszebb szerelmes versét, Mihály bácsi háromnapi munkával mentette meg. Alatta állva és a Szeptem­ber végén sorait memorizálva akaratlanul a fehéregyházi csata­mező jut eszembe: ....... fejfámra s ötét lobogóul akaszd .. ” De hol az a fejfa, hol az a síri világ? Hiszen a költő csontjai szét­szóródtak a síkon. Gál Farkas

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom