Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-10 / 186. szám

1919. augusztus 10. • PETŐFI NÉPE • 5 A kultúrfelelős Miből, mennyit? Eredetileg csupán színházjegyekre vo­natkozott a fenti kér­dés, hiszen közönség- szervezők társaságá­ban hangzott el. Köz­tük volt Orbán Edit is, aki az SZTK szám. viteli osztályán a kisiparosok ügyeivel foglalkozik és társa­dalmi munkában áru­sítja a jegyeket, mi­vel a szakszervezeti bizottság kultúrfele- lőse. Kezdetben ő is számokat sorolt, de szavainak folyása egyre mélyebb, egyre szélesebb medret ásott magának, és egyszer csak azt vettem ész­re: összeállt, kirajzo­lódott egy lelkes fia­tal portréja. Egyéniségének egyik fontos jellemzőjéről, a másokra is figyelni tudó emberségéről mindjárt az érkezésé­nek percében képet alkothattam; ahogyan mentegetőzött a né­hány perces késede­lem miatt, s ahogyan pár mondatban el­mondta az egyik sze­rencsétlenül járt ügyfele történe­tét. Később kiderült, hogy bármibe is kezd, nem éri be formális meg­oldásokkal. A közönségszervezést is képtelen üzleti szellemben vé­gezni, csupán arra törekedve, hogy egy-egy előadásra minél több jegyet eladjon. Minden munkatársának ismeri az érdek­lődési körét, és a legtöbb esetben tud azokról a körülményekről is, amelyek az embert időlegesen megakadályozhatják, visszatart­ják attól, hogy a szenvedélyének, a kedvenc időtöltésének hódoljon: tudja, hogy X-ék kocsira gyűjte­nek, igyekeznek megfogni tehát minden fillért; vagy hogy Z-éknél megszületett a régen várt baba, s emiatt egy ideig nem tudnak ki­mozdulni otthonról. Jó néhány munkatársára viszont mindig szá­míthat. A nyugdíjosztály vezető­je például az irodalmi előadáso­kat kedveli, a KISZ-titkár pedig a zenés rendezvényeket részesíti előnyben. A leggyakoribb jegyvá- sái lók sorában Orbán Edit a szak- szervezeti bizottság vezetőjének, a pártalapszervezet titkárának és több más vezető beosztású dol­gozónak a nevét is megemlítette, mégpedig tudatosan. Szerinte ugyanis a munkahelyi vezetők példamutatásának köszönheti el­sősorban, hogy egyik-másik kul­turális rendezvényen vagy szín­házi előadáson minden második vagy harmadik dolgozó megjele­nik. Ha már a példamutatásnál tar­tunk, akkor persze feltétlenül meg kell említeni, hogy Orbán Edit maga is gyakran megfordul a művelődési intézményekben, és nemcsak azért, hogy a jegyeket elhozza, vagy hogy az értük ka­pott pénzzel elszámoljon. Nagyon szereti a neves színészek vers­mondását hallgatni, és szívesen nézi a különböző együttesek mű­• Orbán Edit. sorait is. Az Állami Népi Együt­tes legutóbbi fellépését például, amelyen az Ecseri lakodalmast táncolták, a legszebb élményei közé sorolja. Talán mindezek után nem kelt meglepetést az olvasóban, ha le­írom: Edit másik jellemző voná­sa a kiapadhatatlan buzgalom, a lankadatlan tenniakarás. Jó pél­da erre az, ahogy munkásőr lett belőle. Egy ízben megkérte a pártalap­szervezet titkára, hogy legyen a segítségére, és közösen szervezzék meg a kulturális foglalkozást an­nak az egységnek, amelyikben a párttitkár is munkásőr. Edit ter­mészetesen vállalkozott a feladat­ra. és egyebek mellett bemutatta — egy városnéző séta keretében — Kecskemét építészeti, képző- művészeti nevezetességeit. Jártak a Megyei Művelődési Központban, megtekintették a Technika Há­zában Michelangelo szobrainak gipszből készült másolatát, vala­mint a Kerámia Stúdiót. Este pe­dig, amikor a munkásőrök őt is meghívták a közös szalonnasütés­re, s amikor megkérdezték lőle, hogy lenne-e kedve neki is be­lépni a testületbe, igent mondott. De nemcsak belépett: az avatás után szinte azonnal munkát is vállalt. Ma propagandista, aki a Munkásőr című lap és a külön­böző pártkiadványok terjesztésé­vel foglalkozik. Rejtély, hogy ennyi elfoglaltság, ennyi társadalmi munka mellett, hogyan jut ideje tanulásra is. Nemrégiben végezte el a könyve­lői tanfolyamot, jelenleg pedig a marxista—leninista középiskolába jár. Arra a kérdésre tehát, hogy „miből, mennyit?”, Orbán Edit így felel a tetteivel: szorgalomból, tisztességből, segítő igyekezetből és használni akarásból — a lehe­tő legtöbbet. K. J. ZÁNKÁRÓL PÁHIBA Szavak nélkül is megértik egymást... Két összesimuló kéz, minden szónál töb­bet mond a barátságról. A gyerekeknek nincs szükségük tolmácsra sem, mosollyal, szeretetük. figyelmük sokféle jelével képe­sek érintkezni. Ezt érezte, tapasztalta lépten- nyomon a felnőtt, aki kissé gondterhelten érkezett Zánkára. a balatoni úttörővárosba. Mi tagadás, feszélyezte a tudat, hogy 34 or­szág 44 delegációjának képviselőivel talál­kozik. és mi lesz. ha minduntalan nyelvi kor­látokba ütközik a kíváncsisága? Hamar ki­derült. hogy ilyen aggályai csak felnőttnek lehetnek. A gyereknyelv ugyanis, amelyet a kezek és a tekintetek beszélnek, a világon mindenütt egyforma. Együtt játszani és nevetni „Tisztelet a játéknak!” Erre a napra, amelyet a játéknak szenteltek Zánkán, túláradó lel­kesedéssel készült mindenki. A gyerekek tréfás vetélkedőkön mérték össze az ügyességüket. Az egyik a gyurmázásban jeleske­dett, a másik a rajzolással tűnt ki. Az együttjátszást az is él­vezte, aki kitalált valami ere­detit, és az is, aki pompásan mu­latott a mókákon. Délután jel­mezbe, népviseletbe öltöztek, el­kezdődött a vidám, tarka zánkai karnevál. Szólt a zene, a bur- nuszokba, sombrerókba, raffia- szoknyákba, tréfás jelmezbe, vagy színes formaruhába bújt menet dalolva-táncolva vonult a sport- csarnokba. — Megyénkből 81 gyerek ka­pott meghívást Zánkára — tájé­koztat Kruchió Mihály csapat- vezető. — Kisdobosok, kiváló út­törők és néhány ifivezető. Leg­többjük nem először jár itt, ez a mostani táborozás mégis egé­szen más. Ezúttal küldetésben vannak itt, barátkozásuk más or­szágok gyerekeivel a 'béke ügyét hivatott szolgálni és erősíteni. A program gazdag és válto­zatos. — Első nap fákat ültettünk közösen — mesél élményeikről Szalay Gabriella és Pongó Zsu­zsa, mindketten a bajai Kállai Éva Ének-Zenei Általános Iskola tanulói. — Az egyik nemzet nyír­fát, a másik hársat, fenyőt, pla­tánt ültetett. A barátság-park­ban remélhetően nagyra nőnek majd a mi akácaink is. A kiskunhalasi Balogh Anikó­nak legjobban az tetszett, hogy a barátság tábortüze körül ott ült, dalolt és nevetett a világ szinte minden országának gye­rekképviselője. Rengeteg jelvényt, zászlót cseréltek, megtanulták egymás dalait, táncait. „Mintha testvérek lennénk.. Árnyas fák között vezet az út a 3-as táborba. Itt helyezték el a 12-es csapatot, vagyis megyénk, valamint a gyermektalálkozón részt vevő vietnami úttörőket is. Nem véletlenül kerültek egy helyre, közös táborba. Supka Éva ifivezető büszkén meséli, hogyan vált valóra a Páhiban élő gyereke forró kívánsága. — Tavaly, amikor az a nagy árvíz pusztított Vietnámban,» a gyerekek úgy érezték, hogy ezt ők sem nézhetik tétlenül. Az út­törőtanács úgy döntött, hogy meghívnak hat vietnami gyere­ket, töltsék a nyarat Páhiban. Kruchió Mihály megerősíti Évi szavait. Szó szerint így történt. Az úttörőtanács elhatározásáról ő is úgy szerzett tudomást, hogy Antalicz Évi odament hozzá és közölte a csapat szándékát. A levelet is saját maguk fogalmaz­ták meg és elküldték az Üttö- rőszövetség elnökségének. Akkor nem volt mód a kérésük telje­sítésére, de a tavalyi kezdemé­nyezésnek köszönhető, hogy mos't Bács-Kiskun megyét jelölték ki a vietnami úttörődelegáció foga­dására. Természetesen Páhi köz­ség úttörői a vendéglátók. Zánkán máris összeszoktak, szinte elválhatatlanok. Egy szo­bában laknak, együtt, kéz a kéz­ben mennek fürödni, játszani, kirándulni. — Ügy megszerettem Hai-t — fut oda nyurga „védencéhez” a kisdobos Tóthpáí Gáspár —, mintha testvérek lennénk, ö a mi vendégünk lesz odahaza is. A nagyfiú magához öleli a ki­csit. A vietnami pajtások Ra­gaszkodása annyira őszinte és megindító, hogy a mi gyereke­ink szavak nélkül is megértik, átérzik a távoli, baráti nép szen­vedését. ölelésre tárják a kar­jukat. „Testvérek vagyunk, ösz- szetartozunk!” — olvassák egy­más tekintetéből. Gyerekek még nem tudják pontosan kifejezni, mit éreznek. A mieink csak azt látják, hogy a vietnami gyerekek pontosan olyanok, mint ők. Szeretnek ját­szani, dalolni, szeretik a. hazáju­kat és a családjukat. Miért nem élhetnek békében, biztonságban, mint mi? Miért égetik fel a há­zaikat, gyilkolják meg a hozzá­tartozóikat, még az ő életüket sem kímélik!? A tizenöt vietna­mi gyerekből öten Hoang Lien Son tartományból érkeztek. Köz­vetlenül a kínai határ mellől. Egyikük — Tran Thi Mai Hong, 14 éves kislány — csodával hatá­ros módon menekült meg a ha­láltól. A kínai támadók szinte az egész családját kiirtották. — Itt szerető kezek nyúlnak feléje — szólal meg Nguyen Xa Hoi, a hanoi dokumentum- és híradófilmgyár rendező-operatőr­je, aki filmet készít a gyermek­találkozóról és a vietnami dele­gáció magyarországi tartózkodá­sáról. — Számunkra nagyon fon­tos, hogy tudjuk, tapasztal juk: vannak barátaink. Gyerekeink előtt sem ismeretlen, hogy az Önök országa mindig mellettünk állt, támogatta népünket. Ügy indultunk most is, mint akik hazamennek. És úgy érzem, hogy a fogadtatás felülmúlt minden várakozást. Családi körben A barátság napjával kezdődött a zánk,ai táborozás. A pajtások fákat ültettek, ismerkedtek az esti tábortűznél. A következő napot a játéknak szentelték, ezt követte a sport n'ápja, majd a béke napja. A szolidaritás nap­ja munkával telt. Gyümölcsöt szedtek, növényeket • ültettek, parkosítottak. Pénzt kerestek á munkájukkal és ezt az összeget befizették a szolidaritási alap­ra. Jusson belőle élelem, ruha azoknak a gyerekeknek, akik éheznek, nélkülöznek. A művé­szet napjának középpontjában, az alkotómunka megismerése állt. A tegnapi nap a búcsúzásé volt. A délutáni záróünnepségen ün­nepélyesen levonták a zászlókat, utoljára dalolt, táncolt, szórako­zott együtt a találkozó több ezer résztvevője.. De az együtt táborozok útjai nem váltak szét. Minden megye egy-egy külföldi delegációt lát vendégül. így Zán- káról nem haza. hanem Páhiba indulnak a vietnami pajtások.. Ma este a kultúrházban Markó Sándor, az MSZMP községi tit­kára fogadta őket. Ezt követően minden vietnami gyerek a tá­borban kiválasztott kis- vagy nagytestvér családjához költözik. Páhi úttörői egy egész nyarat szerettek volna együtt tölteni hat vietnami pajtással. Most tizenötöt láthatnak vendégül, igaz. csak öt napra, de ezt szeretnék szép­pé, felejthetetlenné tenni. Meg­mutatják nekik Petőfi Sándor szülővárosát, Kiskőröst, ellátogat­nak Kecskemétre, lesz közös für­dés, ünnepélyes csapatösszejöve­tel, tábortűz. A legfontosabb mégis, hogy együtt, családi kör­ben tölthetik ezt a néhány na­# Az egy tömbbé kovácsolódott magyar—vietnami csapat. • Supka Éva és Antalicz Eva, a páhi úttörőélet legtevékenyebb mozgatói. • A vietnami fiúk elhozták ma­gukkal sajátkészítésű, mókás maszkjaikat is. H Az elválaszthatatlanok: Hai és Gáspár. (Fényképezte: Radó Gyu­la.) pót. Ha Zánkán testvérekre ta­láltak vietnami vendégeink, Pá- hdban bizonyára szerető otthonra lelnek. Vadas Zsuzsa •••••••••••• (Sxíf/x) j)ál: Minden kör bezárul (Regényrészlet) (A\ Nem érettük tartom. Hanem V *•/ az elkövetkezendő újvilág­rendért tartom. Mert hiszen én azt éreztem, hogy soha. soha nem lettem hűtlen hozzá az olasz front óta. Még akkor sem, ha egyet-mást néha adtam a hata­lom felé. Mert csak akkor ad­tam, amikor már tudtam, hogy menten ránkdől a világ és agyon­nyom megannyónkat, s az egész népet. Most, annyi idő után kicsit restelkedem, hogy ilyen sokat kell beszélnem magamról, de mégis csak saját életemet próbá­lom írni, azt se úgy, ahogyan a lehető legjobban átszűrődik raj­ta az akkori irodalmi, s politi­kai s társadalmi helyzet. Éppen ezért hadd álljon még itten Móricz Zsigmondnak is egy levele, ami­ből valami kitetszik abból, hogy milyen viszonyban is maradtam én a Szabad Szóval, mint fele-, lős szerkesztő. És még csak any- nyit, hogy Farkas Feriék akkorra valamilyen KFT-t (Korlátolt Fe­lelősségű Társaságot) hoztak lét­re, ez volt gazdasági felelőse, egy­szóval gazdája a Szabad Szónak, íme a levél: 1941. szeptember 18. Kedves Palim, úgy eltűntél szem elől. hírt se hallani Rólad. Egy szép vo- vellát szeretnék kapni tőled. A régiekhez méltót. A Kelet Népe úgy látszik most egy kicsit me­gint lépik egyet. Ha sikerül, egy kissé mutatósabb lesz, hogy el lehessen adni. Belől nem válto­zik, csak kívül s valamit megint kezdek fizetni is az írásért. Legjobban szeretném megszün­tetni. öregkoromra elég volna az adósság, amit most felgyűjtöt- tem, s nem hagynak meghalni a barátok. Adósságról eszembe jut, hogy én 1000 pengővel tartozom ne­ked. Erre Farkas Feritől január elsején azt a kedves ajánlatot kaptam, hogy ha kérem, a Sza­bad Szó vár addig míg rentábi­lis nem lesz a lap. Én nem tartozom a Szabad Szónak ahogy az írásokat meg­néztem, csak neked. Tehát én a Szabad Szónak nem is fizetek, csak ha te írod alá az elismer­vényt ... ... Hogy megy a méhészkedés? Mikor jössz Pestre? Feleséged s gyerekeid hogy vannak? A remekbeszabott elbeszélést várom s ölel öreg barátod. Ne hagyd a tollat! írjál! Mindent cserbe lehet hagyni. de a művész a maga művésze­tét soha el ne hagyja. Móricz Zsigmond Igaza van. Az írást nem lehet többé abbahagyni, ha egyszer megkezdte az ember. Világos, hogy én soha semmit, senkit nem hagytam, barátot sem cser­ben, nem azért, mert Horácíus megírta híres versében, hogy: „Aki a barátját cserbe hagyja, annak fekete a lelke, óh, ró­mai !”, hanem azért, mert ez vol­tam s ilyen voltam. Én nagyon szerettem az embert. A baráti társaságot néha elszórta mellő­lem a megint és megint másmi­lyen politikai vihar, vagy hely­zet, mint tollat a szél. De ért­hető, hogy újfent megint és me­gint barátok vettek körül. A régiek közül megmaradt jó ba­rátomnak Kovács Imre, Féja Gé­za, Farkas Feri. Üj barátaim let­tek többek között Holló Valéria is és a férje, Szegedi Maszák Gyurka, vagyis György, aztán Hartyáni István, a Turul könyv­kiadó vállalat igazgatója. Holló Valéria nagyon művelt, kedves asszonyka volt, Győrlfy Istvánnak, a nagyszerű és tiszta életű néprajzos professzornak a tanítványa s akinek népművésze­ti boltja volt fent, a Múzeum körúton. Találkoztunk párszor a boltjá­ban, aztán egy kedves, derűs délután, kirándultunk, tán a Sváb-hegyre, és másnap már fel­keresett Hartyáni István a szer­kesztőségben. Ezerkilencszáznegy- vennek a nyara volt akkor, ami­kor hazafelé készülődtem. S kér­dezi, hogy nem lenne-é valami írásom az induló kiadóvállalat számára? — Nincsen egyelőre, de lehet­ne róla beszélni. — Hogy-hogy lehetne? — Ügy, hogy van egy tervem, megírni pontosan azt a falut, amely eltűnik a minden pillanat­ban bekövetkezhető történelmi változásban. Méghozzá menthe­tetlenül. Pista (Hartyáni István) keve­set gondolkozik, aztán kérdezi: — Van már valami készen be­lőle? Nekem szemem se rebbent, mert ebben a pillanatban minden más érzést elárasztó bizonyosság­gal láttam megírandó könyvem mondanivalóját: — Valami száz oldal... — mondom határozottan. Hartyáni szó nélkül a zsebébe nyúl, szerződést vészén ki, hogy írjam alá, aztán pénzt számol le az asztalra, mint előleget. Szerződésem szerint havi járan­dóságot kapok, s minden ezután megírandó regényem az övék. s a megjelenő művek után pontos elszámolás. S Hartyáni István lett az igazi, s minden eddigi ki­adómnál megértőbb kiadóm. Eddig a Püski Sándor Magyar Élet Kiadójánál mint főiskolás fiatal, könyvterjesztő volt, s ha­sonló nevű ferjesztővállalatnál. anyai jusson valami pénzt örö­költ, s így lett a terjesztőből ki­adó. Persze, nem ő maga egyedül, hanem értelmiségi emberek cso­portja állott össze. Ez a csoport bővült, egyre bővült, és „Iroda­lompártoló Társaság” név alatt évkönyvét ki is adta, s irodalmi díjat osztott ki. De ez már jóval későbben, negyvennégyben tör­tént. Előző évben is díjazták ugyan az írókat, én ezek között nem voltam, nem is tudom, kik­ről lehetett szó. Általában eddig semmiféle díjat nem kaptam. Negyvennégyben kaptam nyolc író között, s velük egyenlő össze­get, 3000 pengőt. Mit jelenthetett ez értékben akkor? Egy német gyártmányú „Népautó” ezen idő­ben négyezer pengő volt. Hát kö­rülbelül ez volt az arány. És ó, némely dolgokban mégis csak ért­hetetlen ember vagyok én, ^nem autót akartunk venni (már regeb­ben vehettünk volna), hanem egy könnyű kis szekeret és belé egy póni ilovat. De inkább lovacskát. És ezzel járni ki a tagra, hozni haza dinnyét, tököt. ezt. vagy amazt... De hát ezt se vettünk, mert egyre dübörgőbben közele­dett a történelem. Na de hát ez egy kicsit még odább van, egyelőre még csak alig pár napja, hogy itthon va­gyok. Ügy látszik, hogi' hóttig naiv ember maradok én, mert azt hit­tem, hogy ezen túl csak írok, sé­tálgatok a falu körül a végtelen­be vesző csöndben és békességben. Hallgatom az udvaron a fák lomb­jának hol neszező. hol viharosan hullámzó muzsikáját, meg, hogy mit kiabál a világba a bábaszarka a diófáról! Meg aztán a kert alat­ti réten minden gázlók, s minden másmilyen madarak! Sasok ke­ringenek a magasságban, meg gólyák, meg a fecskék ahogyan gyülekeznek ehnenőre ..'. Vala­hány őszi virágzású vadnövénye van a réti földnek, mára mind ki­nyílt, s méhek lepik a virágokat. Egyik virágnak fehér a nektár­ja, a másiknak sárga, vagy csak sárgás, vagy egészen barna, sok még a tarlóvirág, meg a naprafor­góvirág. Nincs jobb az őszi méz­nél. Szinte ezer íze van, s ez a rengeteg íz mintha az életnek az íze volna. Aztán a közeli, s távolabbi zajok, szekérzörgések, emberek, ismerősök, rokonok, ba­rátok, s néha felzendül az utcán a temetési ének, de szerelmek, kalandok, pletykák és a paraszti munkának soha meg nem szűnő lendülete! Mert hiszen ez soha, soha nincsen úgy elvégezve, hogy végre, készen van és két tenye­rünket összecsapkodjuk és nincs tovább. Ebben élek én már ez­után. Ezt, ezeket írom meg. Meg aztán a szilasi birtokot, meg a tógazdaságot, meg a paraszti négyzetes kukoricavetést, a füves vetésforgót, a szikkel való soha meg nem szűnő nehéz és keserves harcot, az adóssággal küszködő gazdát, de a gőgös, büszke pa­rasztot is, a tanítót, a papot, a jegyzőt, a szivornyás kisparaszti öntözést, a vőlegényt, a kisgyerme­ket az anyóst, a vöt, a vénem­bert. A bölcsőt, még a temetőt, s mindazt, ami föld, kenyér vágy és falu, és tegnap és ma és ki­váltképpen azt hogy mégis, érde­mes élni és majd milyen szép lesz a jövendő! De kiváltképpen vissza kell fi­zessek valamit annak, akitől én mindent, mindent, az egész és való életemet kaptam, mert ha az a Valaki nem volna, már én se volnék régen, nagyon régen, s az életem nem lenne más, mint egy friss vakondtúrás, amit azon fris­sen széjjelzúzott vagy a legelésző csorda, vagy pediglen a kerékvá­gás ... (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom