Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-10 / 186. szám

1979. augusztus 10. • PETŐFI NÉPE • 3 Barangolás Bács-Kiskunban Rém • Kisközség a kiskunhalasi járásban. Lako­sainak száma 1549. Területe 3993 hektár. Határában van a megye leg­magasabb pont­ja, a J74 méte­res Ólom-hegy. Városépítők, -szépítők Kalocsai tövisek A KUNÉP Vállalat kiskunfél­egyházi főépítésvezetőjével, Seres Józseffel beszélgettünk városépí- tó-szépítő tevékenységükről. — Sok problémával küszkö­dünk — kezdi a főépítésvezető. — Megkezdtük egy 8 tantermes ál­talános iskola alapozását, de az építéséhez addig nem tudunk hoz­zákezdeni, amíg a Beton- és Vas­beton Ipari Művektől meg nem kapjuk az elemeket. A jövő év végére már át tudnánk adni az intézményt a tanulóknak, ha csak rajtunk állna, de így késni fog a közel 25 millió forintos beruházás befejezése. — A Centrum Áruházban mi­kor vásárolhatunk? — Mi szeptember végén átad­nánk az épületet, ha idejében megkapnánk az orosházi üveg­gyártól a portálüvegeket. A két­szintes épületben 1530 négyzetmé­teres eladótér áll a vásárlók ren­delkezésére, mintegy hatvanmillió forintos beruházással épült. — Milyen épületek kivitelezé­sén dolgoznak még a vállalat dol­gozói ? — A kórház rekonstrukciójá­nak első üteménél tartunk. UNI- VAZ-elemekből készült egy 95 ágyas belgyógyászati pavilon és év végéig átadjuk az egész kór­házat ellátó gázkazánházat. A jö­vőben még nagy feladatok várnak ránk a kórházban, a központi épület is felújításra szorul. Az el­ső félévben adtuk át a kenyér­gyárat és komoly munkát végez­• Állványerdő borítja a tanácsházát. tünk a kiskunhalasi olajipari be­ruházásoknál. Kecskeméten nö­vényvédő állomást építünk, jelen­leg az alapozása folyik. — Lakásépítés? — A harmadik negyedévben átadjuk a Kossuth Lakásépítő Szö­vetkezetnek a 12 lakásos épületet, mely hatmillió forint értékű. Ha­gyományos technológiával épül egy 15 lakásos társasház a Petőfi Sándor utcában, ezeket jövőre ve­hetik birtokukba a lakók. Ki­n-vsíiaBSKísai ibRV&w rtfidsi vesszük a részünket a meglevő épületek felújítási, karbantartási munkálataiból is. Tatarozunk, te­tőt szigetelünk, belső víz-gázsze­relési munkálatokat vállalunk. Je' lenlegi leglátványosabb munkánk a kiskunfélegyházi tanácsháza, melynek felújítjuk a homlokza­tát. Szeptemberben lekerül'róla a „lepel”, lebontjuk az állványo­kat és régi szépségében pompáz­hat az épület. —s i— alocsa virá- gokkal fo­gadja látogatóit. Rózsák illatoznak a kertekben, fes­tett virágcsokrok díszelegnek az üzletekben, cuk­rászdákban. mindenütt. A virág­festés kalocsai jellegzetesség. So­kan csak azért utaznak ide, hogy forráshelyén tanulmányozzák a kalocsaiak világhírűvé lett nép­művészetét. Ajándékbolt van, áru nincs Mister John Smith és felesége sokat hallott és olvasott a város­ról. Amerikaiak. Nem milliomo­sok, akik két kézzel szórják a pénzt, ellenkezőleg. Az idős há­zaspár több éve spórolt erre az útra. Nem szórakozni, mulatni jöttek, hanem látni, ismerkedni. Főleg az ország népművészetével. Kalocsán első útjuk a múzeum­ba vezetett. Ámuldozva nézték a pingálóasszonyok legszebb mun­káiból összeállított kiállítást. A zöld, sárga, drapp vagy hófehér alapon kibomló füzéreket, a szí­nek és a hajlitások egyéniséget tükröző sokféleségét. Szerettek volna többet is megtudni a fes­tőasszonyok személyéről, tudomá­nyáról. Sajnálkozva vették tudo­másul, hogy ismertetőfüzet nincs. Nem is készült. — Pedig mindenki azt keresi — pillant fel kalocsai hímzéséből a teremre vigyázó asszony. — Ide mindenki betér, legyen az külföl­di, vagy hazai turista, és rögtön azzal kezdik: füzet nincs? Renge­teget eladhatnánk, ha lenne. Smithékkel hamarosan talál­koztunk ismét. Elveszetten bo­lyongtak az utcán, a Népművésze­ti Házat keresték. Többször is kör­bejárták az épületre mutató táb­lát, amelyről félig már lekoptak az amúgy is parányi betűk. Mi i.s nagy nehezen tudtuk csak elol­vasni. A Népművészeti Ház vasárnap is nyitva tart. Jönnek is a láto­gatók. Csoportok busszal, csalá­dok autón. Ügyeletes idegenveze­tőről is gondoskodtak, aki aprólé­kosan elmagyarázza, hogy melyik szobában mi látható?. Miután a vendégek megcsodálták a festett falakat, az eredeti berendezés szépségét, a menet átvág az udva­ron. bekanyarodik az ajándék­boltba. Itt éri őket az igazi meglepe­tés. A díszterem vitrinjeiben cso­dálatos kézimunkák pompáznak, valósággal felaizva a vásárlók kedvét, a bolt készlete annál le­hangolóbb. !— Nagyon kevés blúzunk van — tárja szét karját a boltvezető—, riseliőnk, apróbb kézimunkánk — semmi. Meg sem tudom számolni, hányán fordulnak meg nálunk na­ponta, és távoznak üres kézzel. Az áruhiány a bevételünkön is látszik. Tavaly bőven el voltunk látva, és 1 millió 200 ezer forin­tot tett ki az éves forgalmunk. Az idén 365 ezer forintot árultunk, és már túl vagyunk a féléven. Ho­lott a tervünk magasabb a tava­lyinál. Hogyan lesz meg? Rej­tély. — Mit keresnek legjobban? — Látta azt a szép riseliős blúzt a vitrinben? Mintadarab, de min­denki azt vinné. Természetesen a kisebb térítők, alátétek a legke­resettebbek. Ezeket a kispénzűek is megvásárolhatnák, de egy da­rab sincs. Nagyon kapós lenne a festett kerámia, ilyet nem tart­hatunk. Nincs elismerve népmű­vészeti terméknek, tehát tilos a bolti árusítása. Festett dísztojáso.- kat is egy-kettőre szétkapkodják. Tojást kért az amerikai Smith asszony is. Neki adták el a tojás­tartóban árválkodó utolsó darabot. Prospektust azonban itt is hiába keresett. Volt, de már régen elfo­gyott, azóta sem pótolták. Mindenki tányért pingál A szombathelyi szövőlányok is lehangoltan távoztak a boltból. Nagy utat tettek meg idáig, és ti­tokban reménykedtek, hogy hoz­zájutnak néhány mutatós apróság­hoz. Kovács Béláné most költö­zött új lakásba és az a terve, hogy festett korsókkal, tányérokkal, „ta­pétázza” az étkezőfülkét. Ahová az üzem kirándul, mindenütt vesz egyet-kettőt. Hallotta, hogy már Kalocsán is festenek dísztányéro­kat, de ha a Népművészeti Ház­ban nincs, akkor hol keressen? Tényleg hol? A következő sar­kon ez a fogas kérdés is választ kapott. Egy idős, sovány asszony, látva, hogy jobbra-balra nézelő­dünk, mint az idegenek, hozzánk lépett. Elénk tartotta a szatyrát. Tömve volt festett csempékkel, cserepekkel. Mit mondjak? A ri­kító mázolmányoknak annyi kö­zük volt Kalocsa népművészeté­hez, mint az amatőr zongoristák kalimpálásának Richter virtuóz játékához. A megszorult látogatók mégis ezt veszik, sőt, örülnek, ha ilyenhez is hozzájutnak. És aki nem látott hozzáértő kéz festette cserepet, honnét tudhatná, hogy az igazi kalocsai virágfestés silány utánzatában, annak eltorzított, giccses változatában gyönyörkö­dik? — Az a baj — véli Vén Lajos- né, a népművészet mestere —, hogy aki ecsetet tud fogni, mind fest. Mindenki ezt csinálja. Ez nincs megtiltva. A szövetkezet elismerten jó íróasszonyai azonban hiába készítenek szebbnél-szebb és garantáltan kalocsai mintájú cserepeket, ezeket a központ nem fogadja el, és így az ajándékbol- ban sem árusíthatók. Pedig a ke­reslet nagy, és ha az erre hivatott taknak nincs módjában kielégíte­ni, marad, sőt egyre jobban terjed a „maszekolás”. Ennek a minősé­ge végképp ellenőrizhetetlen. Molnár Gábornénak, a Népmű­vészeti és Háziipari Szövetkezet vezetőjének is az a véleménye, hogy az írás és a pingálás adott­ság. Születni kell rá. Ránézésre megállapítható, hogy az ecsetet — a .jrieszelőt” — irányító kéz ér­ti-e a dolgát, vagy csak ügyet­lenül másol. Ugyanez áll a hím­zésekre is. A gépi hímzést már nem győzik — Az utóbbi években nagyon felkapták a kalocsai népművésze­tet — mondja Molnárné. — Hir­telen úgy megnőtt rá az igény, hogy képtelenek vagyunk kielégí­teni. Két hete sincs, hogy adtunk az üzletnek 500 dísztojást, rgár el­fogyott volna? Persze, ha jelzik, hogy fogytán a készlet, feltöltjük. Sajnos, a kézimunkákat illetően ezt nem ígérhetem meg. 1980 ta­vaszáig az összes termékünket le­kötötték exportra. A belföldi el­látást már nem győzzük. A gép­hímzés fizikailag és szellemileg is annyira fárasztó, hogy egyre ke­vesebben vállalkoznak rá. Bedol­gozót nehéz kapni, mert nincs megfizetve ez a munka. És az or­szágban mindenki hímez, a ri- seliőt pedig Kalocsán készíttetik. Ezek a megrendelések jövedelme­zőbbek, amit a szövetkezet fi­zethet. — Nagyon hiányzanak a Nép- művészeti Házat bemutató füze- tecskék is. — Tudom. Volt német, angol és orosz nyelvű ismertetőnk is, de elfogyott. A Képzőművészeti Alap­nál még tavaly megrendeltünk egy leporellót, most kaptuk meg az akadályközlő levelüket, augusz­tusban tudják csak szállítani. — Népművészek által pingált tányérok miért nem kaphatók? — Három éve próbálkozunk az elfogadtatásukkal. A Háziipari Szövetkezet ragaszkodik ahhoz, hogy égetett cserép kerüljön for­galomba. Próbaként kiégettünk néhányat Balatonfüreden, ezt sem fogadták el. ök nyilván attól tar­tanak. hogy a cserépfestés, amely­nek nincs hagyománya nálunk, valahol ront, hamisít az eredetin. El kellene dönteni, hogy mi a jobb? Engedélyezni a népművé­szeknek, hogy tehetségük így még hozzáférhetőbb legyen, elérhető a tömegek számára is, vagv hagvni a giccsek terjedését? Állítólag a Belkereskedelmi Minisztérium hoz majd egy rendeletet, miszerint mindenki csak zsűrizett, tehát le­pecsételt cserepet árusíthat. Ak­kor talán a mi népművészeink, vagy majdnem ezen a szinten pin- gáló asszonyaink termékeit is si­kerül „becsempészni” a boltunkba; Jön a kalocsai tapéta ? Búcsúzóul megsúgja, hogy ér­dekes kísérlettel foglalkoznak A Képzőművészeti Alap megbízásá­ból elkészítették a kalocsai min­tás öntapadós tapéták mintater­veit. Vén Lajosné festette a tetszés szerint összerakható virágmintá­kat. Van közte koszorú és girland is. hogy minél változatosabban le­hessen felhasználni a lakások dí­szítésére. Amennyiben a zsűri jó­váhagyja a terveket, máris meg­kezdik a gyártását. Talán ez a hír némileg káló­tól ja azokat, akik üres kézzel kénytelenek eljönni Kalocsáról. Vadas Zsuzsa BULGÁRIAI ÚTINAPLÓ (5.) H agy omány őrzés és vállalkozókedv Gabrovo, Bulgáriának ez a köz­ponti helyet elfoglaló, nevezetes történelmi emlékhelyekkel körül­vett városa nem csak humoráról híres, mint az előző írásból ki­derülhetett. Hanem lakói kezde­ményezőkészségéről, vállalkozó kedvéről és szorgalmáról is. Hi­szen a gazdag Doncso Popovot sem csupán úgy őrzi az emlé­kezet, hogy előszeretettel kímélte ünneplő ruháját még a vendég­ségben is. Ugyancsak ő volt, aki „kétezer arannyal járult hozzá a gabrovói színház építéséhez”. A művelődési ház épülete előtt szo­bor emlékeztet az iskolaszervező V. E. Aprilovra (1789—1847), a „bolgár világi oktatás megszerve- zőjé”-re. S a messzi földön is­mert humorfesztiválok megszerve­zése sem megy befektetések nél­kül. Itt az ipari gyémánt A város az egyik legkisebb bul­gáriai megye székhelye. Annál büszkébb ez a terület az iparoso­dás eredményeire — az összter­melés 95 százalékát különböző üzemek, vállalatok adják. Külö­nösen a műszeripar, szerszámgép- gyártás ért el magas fokot, lekö­rözve a hagyományos textilipart. Ezenkívül kábelek, szigetelő anya­gok, vegyi cikkek, bőrök és cipők öregbítik a megye jó hírét. S ta­lán a legnagyobb meglepetést váltja ki, hogy a természetesnél tartósabb és keményebb ipari gyé­mántok gyártásának a közelében járunk. — Negyvenszeresére nőtt az ipari termelés a néphatalom ide­jében — jegyzem fel az egyik tá­jékoztató adatát. — A turista vagy látogató egyszerűen nem tudja összevetni a jelenlegi helyzetet azzal, ami volt. Patak vize hajtja/. Biztosan így van, bár az össze­vetésre ad némi lehetőséget a vá­roshoz közeli Etár falu. A folyócs­ka melletti kis településen ugyan­is egyedülálló skanzen idézi az évszázadokkal túlhaladott múl­tat. Csak idézi, hiszen egy szabad­téri múzeum — még ha élő, ak­kor is — eleve idillikus képet su­gall a régi épületekről, életmód­ról és kézművességről. Annyit viszont tudok: amilyen gondos­sággal átmentették itt a hagyomá­nyokat, annak a párjával még nem találkoztam másutt. Meg­örökíthették azokat az indulási pontokat, ahonnan az ipari terme­lés egyáltalán eredeztetheti ma­gát. Méghozzá úgy, hogy minden él, tehát nem kezdi ki az idő: az egyik bográcsban kelmét fest a mester, a hegyi patak vizét tar­ka, keresztcsíkos szőnyegek tisztí­tására, malomkerék és szövőgé­pek hajtására fogják be, kávéfő­ző- és rézedényeket formál a ka­lapács, működik az olajütő és a kovácsfújtató. A régi szakmák tudói egykori szerszámaikkal a nyugdíjukat egészítik ki ily módon, illetve for­dítva, hiszen havi 150 levát is megkeresnek kötetlen munkaidő­ben. S nevelik, tanítják az után­pótlást, hogy ne menjenek ve­szendőbe a mézeskalács, bocskor, nyereg, törökös papucsok, bics­kák, vagy a más-más hangú ko- lompok készítésének fogásai sem. összesen ötvenötén dolgoznak a múló időhöz alkalmazkodó rit­musban. A papucsokat, dzsezvá- kat, edényeket helyben árulják egy-egy gabrovói stílusban épült ház földszintjén, az emeleten tö­rök kávét már a felszolgálólány. Ez a skanzen tényleg fenntartja magát a bevételeiből. Mesél az Etár vize A hathektáros terület egy ré­szén szemlélődve él tudom kép­zelni, hogy Gabrovo a középkor egyik legélénkebb városa volt bolgár földön. A kézműves mű­helyben fát, vasat, gyapjút és bőrt dolgoztak fel. A kereskedel­mi kapcsolat szálai elértek Mon­góliába, a török birodalomba, Oroszországba és Romániába. A hazaváró otthonok kétszintes­re épültek, az alsó felük kőből, a kiugró felső rész napszárította téglákból és fából készült. A szo­bában beépített szekrények előle­gezték a mai „garderobokat”, a padlón kecskeszőrből szőtt vas­tag és puha takarók kínáltak ké­nyelmes fekvőheilyet. Vannak napok, amikor hatezer vendég járja be rácsodálkozó kí­váncsisággal az élő szabadtéri múzeum utcáit, műhelyeit és üz­leteit. A fák között csobog az Etár vize, mintha régmúlt évszázadok­ról és a hagyományőrzés titkair® mesélne a soknyelvű turistanép­nek. Halász Ferenc • Egyenjogúság van: férfi mos­sa a szőnyeget a hegyi patak vizében. 0 Jobb oldali képünkön: az iskolaalapító Aprilov. szobra. Kiváncsi külföldi turisták az élő skanzen „főutcáján”.

Next

/
Oldalképek
Tartalom