Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-09 / 185. szám

1979. augusztus 9. • PETŐFI NÉPE • 3 t „HALOVÁNY IRODALMI ÉS KÉPZŐMŰVÉSZETI MELLÉKLET” Még egyszer egy hasznos könyvről Magasra tette a mércét a Nemzeti park a Kiskunság­ban legtöbb feje­zete. Kitűnő szak­emberek. tudósok . általában ponto­san, nagyszerű helyismerettel, az eddigi tudomá­nyos eredménye­set saját kutatá­saikkal kiegészítve mutatták be a táj természeti viszo­nyait, növény- és állatvilágát. Színvonalas tájékoztatást kapunk a mezőgazdasági termelésről, jól összefoglalták az erdészetre, a halászatra és a vadászatra vo­natkozó tudnivalókat, szemlélete­sen tárták föl a nemzeti park egységeinek, a gondozásra vállalt védett területeknek értékeit. A néprajzi fejezetben a tanyai élet­forma kereteit históriailag is tár­gyaló tanulmány a legalaposabb. (Sajnálatos, hogy a pásztor- és népművészetre mindössze 42, vi­tatható megállapításokkal szep- lőzött sor jutott.) Élvezettel ol­vasható a Felső-Kiskunság törté­nete fejezet. *~ Nem dicsérhető fenntartás nél­kül az irodalomjegyzék. Olyan alapvető művekről feledkezett meg összeállítója, mint dr. Hollós László Kecskemét vidékének gombáiról kiadott könyve, Bíró I.ajos a megyeszékhely állatvilá­gát bemutató híres dolgozata, a magyar zoológusok 1890-es buga­ci tanulmányútjáról készült be­számoló, Váry István jeles Mathiász-kötete, Molnár Frigyes. A homoki szőlőtermesztés kor­szerűsítésé. valamint Horváth Sándor és Szegedi Sándor Szőlő- és gyümölcstelepítés a homokon című könyve, dr. Szodfridt Ist­ván Kecskemét környékének er­dői. erdőtársulásai és ökológiai viszonyai című tanulmánya. Cím­leírási következetlenségek is csök­kentik e fontos közlések használ­hatóságát. Valóban Kaán Károly, az al­földfásítás kezdeményezője érvé­nyesítette a leghatározottabban és legkorábban a természetvédelmi szempontokat, de említést érde­meltek volna „az alapítást meg­előző időszak javaslatai” között Herman Ottó 1895-ös cikkei, a Magyar Földrajzi Társaság első, kecskeméti 1907-es vándorgyűlé­sének megállapításai, Lóczy La­jos három évtizeddel későbbi el­gondolásai: „A magam részéről is nagyon fontosnak tartom, hogy egy-egy részét az őseredeti ma­gyar tájnak konzerváljuk egy- egy kis nemzeti parkként”. Szerencse, hogy fordítva ér­vénytelen a „ha a vége jó, min­den jó” szólás, mert a Nemzeti park a Kiskunságban záró feje­zete az „Irodalmunk, • művésze­tünk vallomásai a Kiskunságról” — talán íróink, művészeink még- inkább írók, művészek a Kiskun­ságról! — rész. Bevezetőjében azt mondja: „cé­lunk olyan képeket keresni, ame­lyek előző fejezeteinkhez mintegy irodalmi és képzőművészeti mel­lékletet nyújtanak, felvillantják, hogyan tükröződnek irodalmunk­ban, művészetünkben a Kiskun­ság természeti, történeti és gaz­dasági sajátosságai". Miért minő­síti ehelyett ötletszerűen és eny­hén szólva vitathatóan az itt dol­gozó alkotókat? Szerinte Sántha György — és mások — írásai „megrekednek... a verselgetés. íróskodás rangján". Én inkább F'éja Gézával tartok, aki úgy véli, hogy a kecskeméti költő „Arany homokon nomád felhők alatt” kö­tetével „egy színárnyalattal gaz­dagabb lett líránk”. Molnár Erik­kel értek egyet Donáth György megítélésében: kiváló marxista gondolkodót pusztított el fiatalon a fasizmus, ezért háborít föl az idézett műben ráragasztott „pro­vinciális” jelző. Rangsorolja a festőket, nép­művészeket, ahelyett hogy leg­alább megközelítő teljességre tö­rekedne. „Irodalmunk vallomásai” közé sorolja az angol Brown úti­rajzait, de meg sem említi Loson- czi László szép tájleíró költemé­nyeit, Hanusz István tucatnyi ri­portját. Senki sem írt olyan gyö­nyörűen a bugaci ősborókásról, mint Tamási Áron, a homok meg­szelídítéséről, mint Szabó Pál (Szépülő szegénység), a kiskunok­ról, mint Varga Domokos. Móra István emlékezéseiből szemlélete­sen rajzolódnak ki a hajdanvolt élet jellegzetes alakjai. Jókai nemcsak a 'Hétköznapok­ban idézi kiskunsági élményeit. Kecskeméti történet és környezet a Mire megvénülünk. A hírős vá­ros iránti nosztalgia színezi a Tengerszemű hölgy több fejezetét. Valóban forrásértékűek Baksay Sándor néprajzi megfigyelései: miért nem olvashatunk remek le­írásaiból? A majsai Mátyás Fe­renc, Féja Géza, Darvas József a félegyházi diák is jellemző ripor­tokat, verseket írt a Kiskunság­ról. Sok helyet követelne a tárgyi tévedések, pontatlanságok felso­rolása. Csak néhány példaként: a régi magyar irodalom nagy tu-, dósát Szilády (és nem Szilágyi) Áronnak hívják. Csokonai nem Mátyás Józseffel, hanem Mátyá­sival barátkozott, Madarassy László sohasem volt a kecskeméti múzeum igazgatója, Goor Imre egyetlen képet sem festett, egy verset sern írt; Goór Imre annál többet. Markovits Mária tíz esz­tendős korában — a könyv állí­tása szerint 1885-ben — aligha teremthette meg Dékáni Árpád társaságában a halasi iparművé­szetet. (1905-ben készült el az első halasi csipke!) Nem „Kiskunság tágabb pátriájában"!?) rendezik meg a népzenei találkozókat, ha­nem Kecskeméten, és már 1967- től! A Városi Dalárdát csak nyolc évig irányította Vásárhelyi Zol­tán, és nem tizenhat esztendőn át. Az első kecskeméti Kodály-bemu- tatókra 1929-ben került sor, de ez a tett a Városi Zeneiskola lány­karához fűződik, és nem a Városi Dalárda érdeme, mint ezt a Nem­zeti park a Kiskunságban kötet sugallja. 1934-ben kezdődtek a nagy ős­bemutatók. Több Bartók-mű is itt hangzott el először, erről sem szól ez a túlságosan is vázlatos fejezet, mint ahogyan az sem em- lítődik. hogy • a természetkedvelő zeneszerző kellemes órákat töltött Bugacon Tóth Aladár, az amatőr ornitológus, kiváló zenetudós tár­saságában. Rabindranath Tagore úgy látszik rokonszenvesebb a Bugacpuszta és a Nemzeti Park Múzeum fejezet szerzője számá­ra. mert szerinte ő is volt Buga­con. Az egykorú források szerint azonban a hindu költő sógornője és néhánv ismerőse szórakozott a pusztán, igaz. közben „szót ejtet­tek” a világhírű művészről. A szerkesztő szerint elsősorban a tanulóifjúságnak és az őket ok­tató pedagógusoknak szánták ezt a fontos, időszerű kiadványt. Té­vedésben senki sem hagyható, legkevésbé ezek a rétegek. A megvásárolt, vagy a könyves­boltokban még található kötetek­ből kigyomlálhatatlanok a dud- vák. A méltán nagy érdeklődés azt a reményt kelti, hogy néhány év múlva új kiadására is gondol­hatnak. Jó lenne, ha azt már fenntartás nélkül méltathatnánk, ha színvonalasabb „melléklet” szí­nesítené az elmondottakat. Bellái Nándor (Sztthfl 'pót!: Minden kör bezárul (Regényrészlet) /? \ Sinka még inkább di- V~,v vatba jött, a Vád-nak igen szép sikere volt, s azóta is rendre jelennek meg versei, sőt, prózai kötetei. Novellás kötete is jelent meg, amelyben van egy novella, a hőse bemegyen egy faluba, de eltéved és nem tud kijönni belőle. Hallotta ezt va­lahol nyilván, de arról nem tu­dott, hogy Mikszáth már egyszer megírta. Ügy látszik, Mikszáth előbb hallotta. Erdélyi Józseffel még beszélői viszonyban sem voltam már ezen időben. Egy másik író vezércikk­ben támadott egy Imrédy-lapban, de nemcsak az írókkal lett má­ról-holnapra ilyen a viszonyom, hanem általában. A kisgazdapárt balszámyabeli emberekkel már csak azért sem lehettem jóbarát­ságban, mivel külön pártot segí­tettem csinálni, sőt, vállaltam az elnökségét, és röhögtek, amikor nem egészen sikerült. A paraszt­pártiak — már csak a pestiek! — más égtáj, vagyis csillagok felé tájékozódtak, és én ott áll­tam az immár megpakolt teher­autó mellett, s mintha szita vol­nék, úgy zúdult át rajtam a Mú­zeum-körűt minden moraja, za­ja. Ma már tudom, de akkor nem tudhattam, rinert valami egészen mást éreztem, azt, hogy merőben vadul és idegenül áll velem szemben az egész világ. Volt barátaim kótya-vetyére hajítot­tak, magyar népről, nemzetről, kommunizmusról beszélnek (me­lyik micsodás), és engem gázol­nak le. Elsősorban azok, akik mindég csak kaptak tőlem, de soha nem adtak, mivel nem is adhattak! Mert nem volt nekik. Könnyű volna most felsorakoz­tatni neveket, akik voltak, per­sze, hogy voltak, de mára ak­kor sincsenek, ha meg nem hal­tak, hát akkor minek? Könnyű volna ide iktatni leveleket is, amelyek megvannak, de azt is minek? Az akkori keserűség úgyse fáj már. Ezek az emberek írnak, beszél­nek az emberi közösségről, új társadalmi rendről, és ők, ma­guk képtelenek egyéni létükkel példázni azt, amit hirdetnek. Ha magyar népi közösséget hirdet valaki, hogy,.. nem „eu- róper”, hanem „biharoper", akkor egyéni életével mutassa, bizonyít­sa, hogy úgy élek, mert így kell élni egy „biharópernek”. Ha... szocialista forradalmár valaki, és az eljövendő legmagasabb tár­sadalmi rendről ír és beszél, ak­kor már úgy éljen, az legyen, amilyennek kell lennie a majdani embernek. De általában: csak két fogalom, mint meghatározás jelentette a legtekintélyesebb forradalmi író szocialistát is, és­pedig: a végtelenbe törekvő egyé­ni becsvágy, és senkinek nem adni semmit, mert ha ád, hát­ha kompromittálja önmagát? Vi­szont, mindent elfogadni, ami szerinte nem csorbítja egyéni ér­zetét, s hírnevét. Persze, kivételek voltak, de azok inkább nem az írók között voltak, hanem mun­kások, diákok, sőt, parasztok, mégpedig szép számmal. A Szabad Szóval kapcsolatban már említettem, de itt van az ideje, hogy tisztázzuk egyszer s mindenkorra a tényeket: azt hit­ték itten némelyek, hogy nincsen rám többé szükség, tűnjek el a süllyesztőbe. A lap megindult, a parasztság elfogadta, s most már majd ők csinálják. De ki az az ők? Vagyis kicsodák? Nem érdekes, hogy kik. Akkor is teljesen tehetetlenek, szinte tárgyalóképtelenek voltak, azóta meg már nincsenek is. Még ak­kor se. ha valahol esznek, emész­tenek, lélegzőnek. Persze, azt hitték, hogy én áttörtem a falat, 'most már mehetek, mert ami hátra van, az már machiavelliz- mus, és (...) ahhoz értenek ... Azt hitték, hogy én nem tudok semmiről semmit, pedig mindent tudtam. Tudtam, hogyan terjesz­tették rólam a züllöttséget, az „intellektuális perspektíva hiá­nyát”, hiszen, nem volt nehéz szerepük, mert hasonló hírveré­sek eleitől kezdve körülvettek, s csaholva kísérgettek, mint ádáz, kuvasz-kutyák. Ekkor, főként ekkor éreztem először tisztán és határozottan, hogy aki engem gáncsolt, a magyar népet mocs­kolta és gáncsolta. Voltak köz­tük sokkal többre képes emberek, akiket olyan fájdalmas mellék­ösvényre vitt az általuk vallott és ismert és tudott „intellektuá­lis perspektíva”, ök vajon töb­bet, emberibbet tettek, végeztek, mint én, vagy hozzám hasonlók? Nem tettek többet. Kis dolgok­ról sokat és szépen beszéltek, népi-nemzeti öntudat kimunkálá­sát akarták, írták, de művésze­ti s elméleti készségük alapindu­lásban egyrészt az akkoriban európai virágzásba kezdett léte­zési Ortega-elmélet és élettani filozófia. A fasizmus Európára készülő kirobbanásának előesté­jén! Számukra a formai és tar­talmi és művészi ideál: a nyu­gati nagy családregények! Az az író az ideál, akik úgy menekül­tek regényeikbe, mint a kései lo­vagkor lovagjai a kijavításra szoruló fellegvárakba. Annyira hódított ez a vágy itten, hogy a hatása nemcsak azonossági léte­zési és látási tudat, hanem tár­gyi és szószerinti átvétel is. Oszipnak egy regényében például egy idős özvegyasszony kézimun- kálás közben a kötőtűjét bele­szúrja a Bibliába, és ahova a tű hegye ér, azt a részt elolvas­sa. Egy honi kortárs emigyen magyarította ezt meg egy regé­nyében, írván: „ .. .és most bök­JÉGREVÜRŐL JÉGREVÜRE Az idei nyár szokatlanul gazdag kultu­rális választéka újabb csemegé­vel bővül: Bu­dapesten, a Kisstadionban vendégszerepei a világhírű Ukrán Jégrevü 105 tagú együttese. \ Műsoruk címe: „Olimpiai pará­dé”. Nem véletlenül: a program az olimpiai gondolat jegyében ké­szült. öt világrész dalait, táncait idézi az előadás, az egyes jelene­tek a többi között görög, szovjet, japán, ausztráliai, latin-amerikai és afrikai dalokat, táncokat, nép­viseleteket és népszokásokat mu­tatnak be. Mindezt természetesen — korcsolyára komponálva. Az Ukrán Jégrevü 1975-ben már vendégszerepeit Budapesten, ám mostani műsoruk teljesen új számokból áll és a társulat nagy része is kicserélődött, fiatalokkal erősödött. Az együttes tagjai nem­csak kitűnő korcsolyázók, de ma­gasan képzett táncművészek is. Az idei Olimpiai parádé egyes képeit a világhírű grúz balettmes­ter, az állami és Lenin-díjas Vahtang Csabukiani írta. koreog- tafálta és tanította be. Csabukia­ni egyébként — még mint aktív balett-táncos — 1966-ban ven­dégszerepeit egy szovjet balett- együttes élén a Szegedi Szabadté­ri Játékokon, egy évvel később pedig hosszúbb időre Budapestre tette át székhelyét, mint az Ope­raház vendég-balettmestere. A Szovjetunióban igen népszerű műfaj a jégrevü. Szervezeti fel­építésük alapvetően eltér a világ többi hivatásos jégtáncegyütte­sétől. Tagjai ugyanis nem „kiöre­gedett”, amatőr versenyzőből pro­Olimpiai parádé jük bele tűnket az idő könyvé­be ..." Szánalmas. Sőt, félelmes. Mért volt ez? Miért írták, hit­ték ezt, ezek így? Ha a család- regény lovagvár az író számára, akkor ő marad, ha lent, a síkon, vagy a völgyben halomra dől is a nép és össze is dől a világ? Na de mit akartam én? Ez ideig alig tudtam valamit adni, mint író, hiszen falakat döngettem, rohamoztam, hogy le­gyen az, amiről már beszéltem, s hogy legyen most hova hú­zódjanak bé azok, akik semmit, de semmit nem tudtak csinál­ni, se népért, se eszméért. De most beteg vagyok, beteg. S ez a betegség az ő malmukra hajtja a vizet, örülnek nagyon, hát rendben van. Elmegyek. Rá­juk hagyok mindent, csak aztán jól gazdálkodjanak ezután. A la­kásba vezető telefondrótot már elvágták Varga úrék napokkal ezelőtt, és... i(Varga úr nyugalmazott Hor- thy-hadseregbeli főhadnagy volt és Farkas Ferenc hozta bé, mint adminisztrátort, hogy valóban ez volt-é a szerepe, vagy az is, hogy adott jelre vágja el az én tele­fondrótom, ezt az egyet nem tu­dom.) Indulunk hát haza, kocsit fo­gadok, pakolunk fel, a sofőr ké­szen van a kötözéssel, felszállók a feleségemmel és gyerünk. Amit lehetett, itt is elvégeztem, és csi­náljunk legalább olyan irodalmat, ami a miénk, magyar népé. és ami legyen jó majd kezebelinek az elkövetkezendő történelmi vál­tozásban. A sofőr indult, a motor feldü­börög, és én hátra fordulok még, s nem a szám, hanem az indula­tom, tehát a szivem mondja: — Le vagytok szarva. De tán még haza se értünk jóformán, máris kisült, hogy ná­lam nélkül mégsem megyen olyan egyszerűen a dolog. Mert. ha nem leszek felelős szerkesztő, nincs lap. Mert . nincs-lapenge­dély. Na dehát ezek után, amit velem tettek, tartsam továbbra is a hátam őérettük? {Folytatjuk) fivá vált műkorcsolyázók, hanem olyanok, akik még gyermekkoruk­ban választják hivatásul a jég­táncot. Számukra külön önálló jégiskola működik Kijevben, in­nen kerülnek ki az ország jó né­hány jégtáncegyüttesének leendő tagjai. Az Ukrán Jégrevünek sa­ját otthona van Kijevben: az ot­tani hatalmas jégstadion, melyben évente 50—60 előadást tartanak. Emellett k'özel kétszáz alkalom­mal vendégszerepeinek más szov­jet városokban, főként pedig kül­földön. Az Ukrán Jégrevü az el­múlt években nagy sikerrel mu­tatkozott be Csehszlovákiában. Bulgáriában. Romániában, az NDK-ban, Lengyelországban, az NSZK-ban, Mexikóban, az Egye­sült Államokban és Kanadában. Budapesti vendégjátékuk után is­mét Csehszlovákiába, majd Ju­goszláviába látogatnak, ősszel pe­dig francia és spanyol turnén vesznek részt. Az együttes tagjai közül het­venen kötnek korcsolyát, és mű­sorukat 25 tagú saját zenekaruk kíséri, amelynek vezetője Viktor Falkovszkij, aki egyébként a társulat egyik alapító tagja. A jégtáncosok közül 30-an birtoko­sai már a ,.Sport Érdemes Mes­tere” címnek, 11-en pedig meg­kapták az Ukrán Szovjet Szocia­lista Köztársaság Érdemes Mű­vésze kitüntető címet is. A Kisstadion játékterét alapo­san át kellett építeni a vendég­játék céljaira, hogy elférjenek a látványos díszletek, s a hatalmas fényágyúk, valamint a hangszó­ró-berendezések, melyeket a tár­sulat különvonata hozott magá­val a magyar fővárosba. Az egyes jeleneteket a magyar te­levízió népszerű bemondónői: Kudlik Júlia, Takács Marika és Tamási Eszter konferálják. A teljes programot egyébként fel­veszik és a későbbiek során mű­sorára tűzi a televízió. Az Uk­rán Jégrevü augusztus 20-ig ösz- szesen tizenhétszer lép fel a Kisstadionban, s így a programot több mint 200 ezren láthatják „élőben”. Az előzetes érdeklődés is bizo­nyítja. hogy a magyar közönség szereti ezt a műfajt. Miért, hogy mégiscsak ritkán, s „import” út­ján juthat hozzá? Az idősebbek bizonyára még emlékeznek arra, hogy volt egy­szer Magyar Jégrevü is. 1957. no­vember 1-én mutatkozott be a budapesti Jégstadionban, és 1965- ig működött. Tagjai között volt Nagy Mariann, Botond Györgyi, Kovács Marietta, és Kovács Il­dikó, Jurek Eszter, Rákosi Kati, V.ida Gábor, és Jelfi Gyula, va­lamennyien többszörös magyar bajnokok, sőt európai és olimpi­ai helyezettek. A 30 tagú társu­latot Németh Imre, a Népstadion, akkori igazgatója alakította, mű­vészeti vezetője Széchy Ági, ba- lettmestere Jesznszkij Endre, ve­zető koreográfusa pedig Sallay Eta volt. Több műsorukat Hor­váth Tivadar, a Vidám Színpad jelenlegi művésze rendezte. Az a 30 magyar jégtáncos volt a főszereplője az akkoriban készült „Napfény a jégen” című, egész estét betöltő színes magyar jég- revü-filmnek, melyet Bán Frigyes redezett. Az együttes saját sátor­ral és jégfejlesztő berendezéssel is rendelkezett, rendszeresen tur­nézott szerte az országban, több alkalommal vendégszerepeitek át­ütő sikerrel a Szovjetunióban, az NDK-ban, Lengyelországban, Ro­mániában és Csehszlovákiában, Bulgáriában és Törökországban. Sajnálatos módon 1965-ben szelnek eresztették a társulat tagjait, A. hivatalos indoklás sze­rint: ráfizetéses volt. Valójában azonban az akkori sportvezetés rossz szemmel nézte, hogy a legjobb hazai amatőr műkor­csolyázók, jégtáncosok — „pro­fikká” váltak. Hogy milyen ki­tűnő erőkből állott a 30 tagú együttes, mi sem bizonyítja job­ban, mint hogy tagjait nyomban szerződtette a híres Bécsi Jégre­vü. valamint a legnagyobb olasz jégrevütársulat, de többen elju­tottak a leghíresebb nyugat-né­metországi és amerikai jégszín­házakba is. A Magyar Jégrevü fennállásá­nak éveiben fénykorát élte a ha­zai jégsport is. A fiatalok számá­ra vonzerő volt ez az együtte», sokan pedig előadásaik megte­kintése után kaptak kedvet a versenyszerű korcsolyázáshoz. Most nincs hazai társulat, s a sportág is éppesak hogy létezik. De kiürülnek az utcák, ha a te­levízió külföldi korcsolyaverse­nyeket közvetít. Lehet, hogy az Ukrán Jégrevü hazai vendégsze­replése ismét kedvező hatással lesz erre a látványos sportágra, s talán egyszer ismét lesz Ma­gyar Jégrevü? Tankönyvek a nyomdában • A Kossuth Nyomdában befejezéséhez közeledik tizenhétféle tankönyv nyomása. Eddig négy­százötven tonnányi tankönyvet készítettek a következő tanévre. A képen: az utolsó műveleteket végzik, kötésre készítik elő az általános iskola 4. osztályos tankönyveit a nyomda Bécsi úti telepén. (MTI-fotó — E. Várkonyi Péter felvétele — KS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom