Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET RÓZSA ENDRE: Örömeink születése Hogy zúdul a víz a tetőkről! Csattanva az utcakövön, szőkőkutat ütnek a csorgok. Sugarazva suhint, csupa ág-bog, Csurom ragyogás az öröm. S ami formál, zúgva, belülről. — noha önmaga még sose formás — búvópatakokban üregről üregre görgeti vak moraját legelőbb.- majd' csengve bukik ki a forrás. Az a vágy csak a mely. melyet el­mélyít a beteljesedés: ívatlan a bőhozamú kút kiszikkad: iszapba sosem fúl ajkad, míg a szomjra megérsz! Zománcozott jelek Nyolc napja megnyílt az V. Nemzetközi Zománcművészeti Al­kotótelep kiállítása Kecskemé­ten, a Megyei Művelődési Köz­pontban — jelezve, hogy ismét véget ért egy alkotótelepi idény. Igaz, nem akármelyik, hanem az ötödik. Festők, ötvösök, grafiku­sok, ékszerészek és építészek ke­rültek közelebb a zománcművé­szet titkaihoz. Beavatottak lettek. A legtöbbjük egyébként már többszörösen is az. Vagyis visz- sza-visszatérően vannak jelen a tábor életében. Ez önmagában nem baj; hiszen lehetőséget ad a közösségi továbbfejlődésre. A megkezdett művekre néhányan csak egy év múlva tesznek pon­tot. Lehet valakinek úgy is bi­zalmat szavazni, hogy biztos meghívót érez a zsebében. Meg­hittebbé válnak a találkozások, könnyebben ki tudják találni egymás gondolatait. Elég egy szempillantás. Vagy egy fél mon­dat. Ismétlődnek a nevek az alko­tói együttlét eredményeit jelző címkéken is. A tárlatlátogatót persze ez aligha zavarja. Hiszen nem köteles visszaemlékezni, hogy már a tavalyi kiállításon is találkozott velük. A bennfen­tes. a szakmabeli, a jólértesült körökhöz tartozó pedig örülhet, hogy össze tudja vetni a fris­sebbeket a korábbi művekkel. Sőt. segítsége is akad: a nem először dicsért katalógus. Mindig egy évvel korábbról szól és mégis időszerű. De ha továbbra sem cserélődik a szereplőgárda, akkor előbb-utóbb félő, hogy a visszhangként közölt tavalyi N- .'ikák sorsa 1.» az ismétlődés # Kátai Mihály;' Napsugár. lesz. Egyszerű dolog; nem kell másikat írni. Csupán megint közölni kell őket. Mert sem a művész, sem a kritikus nem tud kibújni a saját bőréből. Az utób­bi most mégis óvná valamitől az előbbieket. A zártságtól. Sza­bó Lőrinciéi együtt sóhajt fel. vagy — ha úgy tetszik — a köl­tővel fütyüli: Nyitni kék! Pél­dául a külhon irányába. Először talán valamelyik vajdasági mű­vészteleppel lenne érdemes föl­venni a kapcsolatot. Mondjuk, kölcsönös meghívási alapon. A szovjet vendégek rangját sem fokozná le, ha a kfími testvér­megye egy-egy küldötte is rend­szeresen velük érkezne. (Eddigi tapasztalataim szerint a frissítés a legritkább esetben szokott ár­tani a művészi vérkeringésnek. Lehet, hogy épp két ggymást kö­vető esztendő az ideálisan együtt tölthető, kölcsönösen ösztönz.0 kapcsolatokat kifejlesztő időke­ret. amikor alkalom kínálkozik a megkezdett-művek befejezésére is. Ám kellenek az új és még újabb inspirációk!) De hiszen nyitott az alkotóte­lep! Az idén is bővítette össze­tételét. Méghozzá új művészeti ágat kapcsolt magához: meghí­vott három építészt, s kettő el is jött. Módosult tehát a tavalyi prog­ram. Akkor így hangzott az egvik részlete: ..Nem az épületek, ha­nem a közöttük húzódó utcatér. a közlekedés, az emberi mozgás­tér helye az, amivel foglalkozni kell." Nyilván érdemes volt to­vábbgondolni ezt a leszűkítő megfogalmazást. Miután világossá válit. hogy teljes falfelületek burkolása is ellenkezne az. éssze­rűséggel. zománcművészek és építészek már együtt keresték az idén azokat a „kitüntetett pon­tokat”. amelyeken különböző dí­szítések. megkülönböztető jelek szervesen következnek az épület tömegéből, és egybe is kapcsol­ják a házakat a város történel­mi hagyományaival, jellegzetes kit vány kultúrájával. Csete György hitvallása példá­ul éppenséggel a „szokványos lakótelepi házhasábok” tagadásá­ból ered. Elképzeléseit kockákból rakta ki. Pontosabban szólva: az elképzeléseiket. (A közös model­lezési folyamatot színes, vetített diaképek érzékeltetik.) tlv módon formába öntött, szemlélhető 'javaslatok' jelenték meg a kiállításon — ,a várostest­be szervesen beépülő ferde, vagy magas tetős, lépcsőzetes tömegű paneles lakóépületekre, illetve ..önálló városstruktúrakánt épít­hető. minden térirányban lépcső­zetes, közösségi épületegységek­re". Ezeknek a díszítése egyebek között úgy kapcsolódhat szerve­sen az épülethez, a „nagy plasz­tikához". hogy a megkülönbözte­tésre és díszítésre készülő „kis plasztika" azonos törvényszerű­ségeket érzékeltet, kisebb válto­• Kulakov Vagyitn: Aranyszauna. zatban ismétli és variálja a kö­zös elemeket. (Példák is van­nak rá: Kátai Mihály tűzfalra szánt, szárnyas ember formájú Vízöntője és az épületsarokra" állítható kecskeméti jelképe.) Kovács Ferenc ötletesen irányító .számtáblákat zománcozott be, s az egyhangúságot oldó. az épii- létformák jellegére utaló, válto­zatos színhatású loggia-mellvéde­ket tervezett. A lakótelepi sivárság ellen ki­dolgozott programot folytatja több alkotás. Stílusos ifj.. Kaffan Károlynak a Balaton utca vo­nalát megismétlő, vízhullám raj­zolatú eligazító táblája. Az „ut­cabútorok” elkészítéséhez egy díszkapuval kapcsolódik, amely jelenlegi méreteivel ablaknak, vagy szekrényajtónak is megte­szi. Báron László befejezte nagy alakú Madarát, és a tavalyi ka- puoszlophoz. helyezett makettból pihenésre hívogató valóságos pad lett. Kétségtelen technikai fej­lődésről tanúskodik Túri Endre Kompozíciója és Életfája is. A szovjet vendégek közül Syrnev Viktor a meghasadt sziklából elő­gyöngyöző vízcseppek plasztikus megmintázásával, Indulis Urbans pedig szökőkútmakettjével lép ki a tűzzománc hagyományos — egyébként tetszetős — műfaji köréből. A többiek, az eredmé­nyek tanúsága szerint, látható távolság', art ássál figyelhették az. alkotótelep műhelyvitáit. Ezek között alighanem az. úgy­nevezet! jelkutatás állt az első helyen. A program ugyanis ki­mondja. hogy formateremtő-ala- kjtó modellként kívánják „fel­használni a mindenkori szerves felépítésű művészetek hagyomá­nyait, melyeket mindmáig a nép­művészet őrzött meg számunkra.” Kátai Mihály az ősi kultúrákban ás a gyet mekrajzokban közös formákból hozta létre Napsugár című zománcozott faszobrát. Sor Júlia óvodai falfelületként felál­lítható Mesefalán a Nap. Hold. víz, hegy. égig érő fa. ezüst-, arany- és réz.vár jelei várnak ar­ra. hogy a gyerekek saját rajza­ikkal egészítsék ki az elvonat­koztatott ábrákat. Legerősebb szólamként a jelek • Ifj. Koffán Károly: Díszkapu belső térbe. (Tóth Sándor felvé­telei) varázsos hangzása csendül fel a kiállítóteremben. Bűvösnek és varázsosnak kell lenniük, ha min­denki velük foglalkozik a kis táblaképektől a nagyobb igényű térplasztikákig. Mégsem egységes ez a zománc-zengés. Vannak túl­hajtott! motívumkifejtések, bár enélkül nehezebben válnának be­fogadhatóvá a pépművészeti al­kotásokat létrehozó közegtől va­lószínűleg mindörökre elszakadt mai közösségekben. Hiába: az életfa, a képírás, vagy a régi sá­mánizmus emlékei nem tudnak mindenkit önmaga legjobb for­májába hozni. Furcsa módon á félig-meddig, vagy félresikerült művek — köztük a gyemekraj- zok több. felnőtfesen idegen zo- máncu'tánzata —, mintha azt sugallnák: vissza kell nyernie polgárjogát a felszabadító intui­tív ráérzéseknék. a sokfélé-sok­félé tájékozódásnak is. (Valahogy szeretnék végre egy olyan kiállításról írni. az előző évitől lehető legjobban különbö­ző ismertetést, amelyben a fő szólamot a zománc és az ember épületkörnyezeti kapcsolata játsz- sza. s ebben természetesen a je­lek is helyet kapnak.) Halász Ferenc MAI MONOLOG Földközelben Czegény, bácsalmási napszámosok gyereke vagyok, akiknek a harmincas évek közepén már volt ugyan két hold szőlejük, de az is haszonél­vezettel terhelt jószág volt: a termés fele a nagy- szüleimet illette. Ráadásul apám meghalt, s az anyám ott maradt három pici gyerekkel. Alig várta, hogy kijárjam a hat elemit, s hogy vigyek haza egy kis pénzt, legalább én. Kilencszázharminchétben gondol­tam egy nagyot: én bizony elmegyek valamilyen is­kolába! Gondoltam egy merészet tehát, és beállí­tottam a helybeli szőlőtelep tulajdonosához. Szívesen fogadott, és azt mondta, hogy a lehető legjobbkor jelentkeztem nála: nemrégiben határozta el. hogy telepít egy százhúsz holdas gyümölcsöst, és szüksé­ge volna egy megbízható szakemberre, akire a te­lepítést is, a kezelést is nyugodtan rábízhatja. En­gem ismer, csak jót hallott a munkámról, megfe­lelnék neki. Csak ne a mildóstelepi borásziskolába, hanem Kisfáiba jelentkezzek a kertmunkásképző intézetbe, ö tudna nekem segíteni, hogy minél előbb bekerüljek. A kérvényre szinte napokon belül meg is kaptam a választ: mehetek a pályaalkalmassági vizsgálatra! Megfeleltem, felvettek. A több mint há­romszáz jelentkező közül mindössze húszán örül­hetünk ennek a szerencsének! Csupa hozzám hasonló, szegénysorsú fiatallal kerültem össze: cselédek, napszámosok, néhány hold- nyi földecskén gazdálkodó^dsparasztok gyerekeivel. Az állatgondozók már hajnali háromkor ott sora­koztak az iskolavezető ablaka alatt. Az egyikük meg­kocogtatta az üveget, és bejelentkezett, szigorúan az előírt módon: alázatosan jelentem, az állatgon­dozók vagyunk, megkezdjük a napi munkát. Az öreg hálóingesen kihajolt, végignézett rajtunk, és ha rendben talált mindent, mehettünk az istállóba. Az elsőévesek az almozáshoz láttak, a másodévesek pedig az etetéshez, illetve a jószágok tisztogatásá­hoz. Az utóbbi már komoly szakmai feladatnak szá­mított. Én. ha csak egy mód volt rá, a trágyaszóró tragacs szarvát markoltam meg. Nem szerettem fej­ni. Volt egy Címer nevű tehén — főleg azt kerültem messziről: rúgós volt az átkozott, rúddal kellett fal­hoz szorítanunk, ha fejni akartuk. A többieknek va­lamivel később, fél ötkor kellett sorakozniuk az épü­let előtt, aztán a rövid szemle és eligazítás után fog­ták a szükséges szerszámokat, s mentek ki a földre dolgozni. Ott is maradtak, egészen fél nyolcig, amíg valamelyik oktató egy vasdarabbal rá nem vert né­hányat az ebédlő előtti fán lógó ekevasra. Ez a hang hívott reggelire. Mindenki kapott két és fél deci te­jet. meg egv kiló kenyeret, aminek aztán egész nap­ra elégnek kellett lennie. Utána folytattuk a munkát, egészen déli tizenkét óráig, az ebéd idejéig. Hogy mi lesz a tányérban, azt tudtuk mindig előre: aminek éppen a szezonja van. Almaérés idején például almaleves és alma­szósz. valami kis hússal. Bizony előfordult, hogy néhány nap után egyikünk-másikunk már megunta a változatlan menüt, és otthagyta az ételt. A szakács­nő persze ezt azonnal észrevette, és már újságolta is az iskolavezetőnek. Az letette a kanalát, és hosszú prédikációba kezdett, aminek a vége mindig ugyan­az volt: akinek ez nem tetszik, az fogja a cókmókját, és menjen haza. Erre aztán az érintettek gyorsan elfogyasztották, amit a tányéron hagytak, és jöt­tek ki velünk együtt újra a földre, egészen este hat óráig. Akkor megvacsoráztunk — bekaptunk egy tányér krumpli- vagy bablevest, s vonultunk a hálónkba, mert megkezdődött a kötelező naplóírás. Minden tanulónak volt egy füzete, amiben rögzítenie kel­lett az aznap történteket. Éppen ezért a reggeli mun­kaelosztásnál már árgus szemekkel figyeltük, hogv ki kerül a gyümölcsösbe, ki pedig az üvegházba, az­tán este megkerestük egymást, és beszámoltunk a történtekről. Miután a naplókat az ügyeletes begyűj­tötte. és leadta — úgy fél kilenc körül —, kezdőd­hetett a tanulás, s ez tartott egészen tíz óráig. A Kiskertész című könyvek., a Növényvédelem és Ker­tészet című folyóirat példányait és mellékleteit, va­lamint a jegyzeteinket lapozgattuk. Jócskán elfá­radva persze, mert egész nap gyalogolni a szőlőso­rok közölt, s cipelni a magasnyomású permetező- gépet vagy a vállra vett, érett birkatrágyával meg­rakott nagy kosarakat, bizony nem tartozott a köny- nvű munkák közé. XTéha eltűnődöm: milyen nevetséges apró­1 Ságoknak tekintenék ma azokat a hibákat, amiket akkoriban szinte főbenjáró vétségként bírál­tak el! Éppen a napokban figyeltem a mérnök fia­mat, ahogy a kertünkben gereblyézte a földet: a nyél legvégét fogta és úgy huzigálta azt a szerencsétlen szerszámot. Mondtam is neki: tíz évig tanultad a szak­mát, mégsem tudsz gereblyézni? Hát hogyan kell annak a nyelét meglógni? A fogaktól negyven cen­timéternyíre az egyik kézzel, utána szintén negyven centiméternyire a másik kézzel. Próbáltuk volna csak másképpen csinálni! Vagy metszés közben csat­togtatni az ollót! Azt a kezünkkel vissza kellett tar­tani. Mint ahogy az sem volt mindegy, hogy. az pl ló éle fölülről lefelé, vagy fordítva, lentről fölfelé mozgott-e. S hogy a tartórész az ágnak melyik felét nyomta meg. melyiket roncsolta. Amelyik lehullott, vagy amelyik fennmaradt? TT a valaki erről megfeledkezett, azzpl a Ta­1 *■ nár úr letette az ollót, majd elkiáltot- ta magát: Gyertek ide valamennyien! Amikor az­után mindenki ott volt, elkezdte a leckéztetést: Hát van neked lelked, édes fiam? És van legalább egv csöppnyi eszed? Tudod, hogy micsoda kárt csinálsz, amikor így dolgozol? Ilyen esetben a pofonnál is nagyobb büntetést szabott ki: az illetőnek félre kel­lett állnia, és csak távolról nézhette, hogyan dolgo­suk a többi. Iszonyatos érzés volt, magamról tudom! Valójában nagyon szeretett minket, bízott bennünk. A vizsgák előtt ezt ki is mutatta így vagy úgy. Ahogy visszaemlékszem. az utolsó hetekben egé­szen megváltozott. Egy ízben például azt mondta: Gyerekek, ha bármelyikőtök bajba kerül odakint, fogjatok tollat és papírt. írjatok nekem, és én segítek, ha tudok. Dolgozzatok becsületesen, úgy ahogy itt azt megtanultátok, és ha ezt nem he­lyesli valaki, ha valamelyik uraság, vagy intéző jobban akarja tudni nálatok, szakképzett kert­munkásoknál. hogy mit és hogyan kell csinálni, hát írjatok, és majd én eligazítom az illetőt. Jóval később hallottam, hogy többen is írtak neki, és az öreg minden esetben meg is jelent. Mesélik, hogy az első útja mindig a kertbe vezetett: megnéz­te, rendben van-e minden. Ha úgy volt. azt mond­ta: fiam. pakold össze a holmidat, itt ne dolgozz tovább! Kerítünk neked egy jobb helyet, ahol meg­becsülnek a tudásod, a szorgalmad után. — Kezdetben minden simának látszott; minden az eredeti elképzelésnek megfelelően zajlott. Harminc­kilenc március hetedikén volt a vizsgánk és április el­sején elfoglalhattam a megígért beosztásomat. Gyü­mölcskertész lettem. Havi százötven pengőt adtak s mellé többféle természetbeni juttatást. Mit kellett ezért tennem? Lelkiismeretesen kezelnem a gond­jaimra bízott húszholdnyi gyümölcsöst; azaz jól megszervezni a kezem alá adott tizenkét ember mun­káját. Természetesen nagy ambícióval láttam mun­kához, és mindent szerettem volna úgy megcsinál­ni, ahogyan azt az iskolában megtanították velem. Ebből persze rengeteg vitám, összetűzésem kereke­dett. Még azt sem bírtam elviselni, hogy az embe­reim úgy indultak el reggelente: na, akkor ma ki­megyünk fát pucolni. Megállítottam őket, és elkezd- lem magyarázni nekik, hogy a magyar ember leg­feljebb a disznóólát, vagy a cipőjét pucolja, bár helyesebben tenné, ha azokat is tisztítaná. — A felszabadulás után a borkereskedőnek fel­csapott nagybátyámhoz szegődtem, majd miután az ő vállalkozását is államosították, a Bácsálmási Ál­lami Gazdaságban próbáltam elhelyezkedni. Rám­bíztak egy elég tekintélyes területű gyümölcsöst. En­nek örültem. Azt viszont fájlaltam, hogy mint bri­gádvezető. az ötszáz forintos fizetésemmel egy sor­ba kerültem jó néhány, szakképesítés nélküli beosz­tottammal Ezt. szóvá is tettem. Kivizsgálták az ügyet, igazat adtak, és átminősítettek segédagronó- mussá, most már nyolcszáz forintos fizetéssel. V/Tozgalmas évek következtek. Hamarosan ki- neveztek a főkertész helyettesének, majd áthelyeztek a Nagymágocsi Állami Gazdaságba, fő­kertésznek. Ez nagyon nehéz poszt volt. mert egy­ben a főállattenyésztő munkáját is el kellett lát­nom. Reggeltől estig futkostam ide-ofla, éjszaka pe­dig a szakkönyvek mellett ültem, és tanulmányoz­tam a takarmányozás, meg a tejképződés rejtel­mes összefüggéseit. Őszintén szólva, megváltás volt, amikor egy év után visszahelyeztek ide. Kunbajára, főkertésznek. Egy idő után igazgatóhelyettes lettem, három éve pedig mint igazgató dolgozom itt. Sokat olvastam, tanultam, és tanulok ma is. de ennek a több ezer hektárnyi területű és több száz embert foglalkoztató gazdaságnak az irányítását még ma is jórészt azzal a képesítéssel látom el. amit negyven évvel ezelőtt Kisfáin, a kertmunkásképző intézet­ben szereztem. Ritkán ülök itt az igazgatói asztal mögött. Jobban szeretek — metszőollóval a kabát­zsebben — a szabadban, a gyümölcsfák, a szőlősorok és az emberek között mozogni. Az igazi kertész csu­pán így érezheti jól magát. így tanultam. így hi­szem és így érzem ma is. Elmondta: Weichl István Lejegyezte: Káposztás János Bodri Ferenc grafikája.

Next

/
Oldalképek
Tartalom