Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-19 / 167. szám
1979. július 19. 9 PETŐFI NÉPE • 5 Messzire villog a hajósi pincék homloka... Aki csak egyszer is átutazott ezen a különös szépségű tájon, nem felejti el. Messzire villog a hajósi pincék fehér homloka, s első látásra is bennünk marad a falu: százéves házaival, rózsa- ágyásaival, feketébe öltözött apró asszonyaival, napsárgára festett templomával. Érdemes megismerni, megörökíteni, maradandóvá tenni ezt a lassan tovatűnő világot, hangulatot. Ezért érkeztek ide vésővel, ecsettel, tollal, krétával a Bács-Kiskun megyei művészek, tanárok, diákok: a II. hajósi képzőművészeti tábor lakói. □ □ □ A falu hamar befogadta őket. Délutánonként a tábor udvarán ácsorog, téblábol, segédkezik a teknővájó cigánylegénytől az éppen boltba induló hetvenéves parasztbácsiig, a református lelkésztől a suttyó legény kéig, a falu apraja-nagyja. — Rokonszakma — jegyzi meg az udvaron dolgozó fafaragókra pillogva a teknővájó cigányfiú, és rövid szabódás, rábeszélés után érdekes, rusztikus virágot munkál a kemény tölgyfa lapba. — Rááll a keze! Látszik, hogy megszokta, ismeri a fát — dicséri a legényt a „mester”-nek titulált Szalontai György rajztanár, aki maga is e napokban lett megszállottja a fának. Ugyancsak az udvaron dolgozik Nagy Lajos festő, fafaragó. Hatalmas termetével, bozontos ősz fejével úgy áll a szomszédos nevelőotthonból átszivárgóit aprónép gyűrűjében, mint egy igazságtévő Olümposz-lakó... — Rajzolj nekem gitárt! — kéri egy térdig érő négyéves, de választ sem várva elvüharzik, és felpattan Nagy Kristóf testes falovára... □ □ □ Az udvarra néz az asszonyok szobája. Gubányi lmréné naiv festő irigylésre méltó derűvel, nyugalommal pingálgatja a valamikori Homokmégy „szépszegé- nyei”-nek és gazdag parasztjainak házait, a falu régi figuráit, a kártyavető vénasszonytól a summáslányokig. — Én itt benn jól megvagyok. Lecsukom a szemem és visszagondolok a lánykoromra. így festek. Hogy kerültem ide? Az Alföldi Berci hívott. Mondom, három napra eljövök, csak úgy próbára, most meg már elűzni sem lehet innen ... A szoba másik lakója a kis- kunmajsai Paizs Éva, valóságos szerelmese a környéknek. Ott sorakoznak a keze alatt a diófapác-, pasztellkréta- és tollrajzok: a hajósi pincék száz arcban. — alakban. — Nagyszerű dolgunk van itt. Ingyen kapjuk az anyagot, mindennel ellátnak. Kitűnő ötlet volt a szervezőktől, hogy az idén fafaragókat is hívtak. Sok festő cserélte próbaképpen baltára-vé- sőre az ecsetet. A fában rengeteg variációs lehetőség rejlik. * □ □ □ A véső feltöri a hozzá nem edződött kezet, a tölgy csersava lilás-feketére fogja a tenyeret, de ki törődik itt ezzel? A táborban minden alkotó szabadon, kötetlenül, kedve szer'nt dolgozhat. Nem szól rá senki Cseri Antal fafaragóra, hogy ne kopácsoljon reggel ötkor. Senki sem furcsállja, hogy Weintrager Adolf haj-' nali négyig forgatja az ecsetet, hogy a langaléta kalocsai rajztanár a tűző nappal sem törődve ül a szójaföld közepén, festőállványa társaságában. — Ez volt, és ez is lesz a célunk — szögezi le Alföldi Albert művelődésiház-igazgató, a hajósi alkotótábor egyik szervezője. — Létrehozni egy olyan alkotóközösséget, melynek humánus, nyílt, demokratikus légkörében jó dolgozni, s melyben kitűnő alkotások születhetnek. E közösség vezetője, Tóth Menyhért személyében egy olyan művész, aki a legmélyebb, legszenvedélyesebb, legigazibb ismerője, értője ennek a tájnak, világnak. Lelkesedése, humánuma, szigora a művészet etikai kérdéseiben jó példát, indítást ad főiskolásainknak és fiatal alkotóinknak. — Miért éppen Hajós lett az alkotótábor színhelye? — A táj szépsége, a község adottságai, különleges karakter- jegyei, gazdag motívumkincse, az itt élő emberek, nemzetiségi kultúrák sokfélesége, mind-mind inspiráló lehet. Mindemellett — és ez roppant lényeges! — olyan mecénásokra találtunk, akik nem röstelltek az alkotótáborra pénzt áldozni. A Hosszúhegyi Állami Gazdaság és a Gemenci Állarni Erdő- és Vadgazdaság jóvoltából telik itt sok mindenre: az alkotáshoz szükséges eszközökre, anyagokra. Eszmei irányítóként lépett be a Bajai Tanítóképző Főiskola művészeti tanszéke, s szervezőként a hajósi művelődési ház. — Mi lesz az alkotótábor további sorsa? Milyen tervek, elképzelések születtek? — Hajós csodálatos értékek őrzője lesz. Képzelje el, tíz év múlva legalább háromszáz képünk lesz, mely ezt a különleges tájat, világot ábrázolja, teszi maradandóvá. A közeljövőben szándékunkban áll több fafaragót hívni, monumentális szobrok alkotóit. Ezeket a szobrokat a ma is már muzeális értékű hajósi pincefaluban helyezzük el, olyan szoborsétányt létesítünk, mely az országban egyedülálló lesz. Hajós e nagyszerű tervek megvalósulásával válik majd különleges értékek őrzőjévé. Posváncz Etelka • Szalontai György rajztanár próbaképpen vésőre cserélte az ecsetet. • Paizs Éva munka közben. (Straszer András felvételei.) • Nagy Kristóf fafaragó és édesapja, Nagy Lajos Etyekről érkezett. • A hajósi alkotótábor lelkes tervezője, Alföldi Albert művelődésiház-igazgató. ¥ MÓRA ISTVÁN VISSZAEMLÉKEZÉSEI „Mögötte a köznek volt a mi kis öreg házunk” Leletmentésnek mondhatók a szegedi Somogyi Könyvtár forrás- kiadványai. Régi, mutatóba maradt hírlapok és könyvtárak mélyén lapuló könyvek múlandóságai közül jó érzékkel hozzák közénk a figyelemre, a megőrzésre érdemest. Péter László kandidátus a legfőbb tudója, mozgatója ennek a pompás életre keltési folyamatnak. A Hazaemlékezések címmel közzétett Móra István-írások nélkül kevesebbet tudnánk a hajdani Kiskunfélegyházáról, az elsősorban öccse révén elhíresült családról. Jó testvérek voltak, noha az akkori szokás szerint a tizenöt esztendővel idősebb másodszülöttet máturájáig bácsizta a családba nyolcadik gyerekként érkező második Ferenc, a majdani nemzeti szolgálómester. A vérségi köteléken kívül az írói hajlandóság is összesodorta őket. István nevét is őrzik művek, lexikonok. Hiteles krónikása a kiskun városnak is, hiszen „ha csak azokon az utcákon megyek is végig, ehal valaha lakltunk, emitt áren- riában, ez a ház meg itt, ez az Aranykéz utczai, már majdnem egészen a mienk volt, mikor a kezünkről letudta Kislaczi-Var- ga”. (Dajkám.) Számára valóban „nem térkép e táj”, otthonos az eldugott szögletekben is. „Valaha ezen a zsidótemplom közin, aki a néhai Céhház uccából a Széles uccába átvisz, kocsi nem járhatott. A közepétől kezdve a Céhház utcába árok húzódott. Büdös és papsajtos.” Az emlékek rögzítéséig, 1969-ig sajgóit a nagy bánat: „Pirosnyelű szép kis budli- bicskám beleesett az árokba.. Bizonyosan bele is temették Mégis, mintha csak látnám öregapám vette pünkösdkor! Mögötte a köznek volt a mi öreg házunk. Nemrég, hogy otthon jürtam, nem volt már teteje. Aztán fala sem volt. Most szép nagy sarokház van ottan. Eleje a Széles utca felé, valami szerszámgyár vagy mi.” A Kompektor utcából a Szent János utcába kerültek. „443 volt a házszámunk. Az uccára nem szolgált ki az a ház.” Kecskeméti gimnazistaként építgette jövőjét István gyerek — idevalósi emlékeit is megírta 1928-ban a szintén elmúlt Tóth László biztatására —, amikor „bérbenlakónak mentünk lakni a Csongrádi nagy- uccától félre .........az akkori Bak os uccájába.” Amikor először látta a sokáig Ferenc szülőházának hitt Daru utcai deszkatetőst, akkor „már minden deszka két széle összeperdült és engedelmet adott eső- nek-hónak be a padlásra”. Legszívesebben a fél könyvecskét ideidézném, olyan ízesen, szemléletesen támasztja föl a félegyházi hazát. Micsoda remek figurákat hoz föl az emlékezet vödreivel, a Paprika Ágnyis. meg a Boca Magda „ki ábrázatra is, természetre is cseppentett vasorrú bába volit”, meg a város gulyásává avandzsírozott szépapa, meg a kalácsízű kenyeret teremtő édesanya, meg az öreg .Haj- nalné az utolsó bűbájos („Feri öcsém mesemondója”), meg a darutollas, csizmás, márjásos óra- láncú Molnár tanító úr... A szerény, csinos, olcsón kivitelezett kiadvány Kiskunfélegyháza város tanácsának támogatásával jelent meg mindössze ezer példányban, Fazekas István és Fekete János lektori közreműködésével, szerkesztője Péter László. H. N. HOZZÁSZÓLÁS A KM «VITÁHOZ A vezetőségen sok múlik A klubokról folyó vitában az elhangzottakhoz fontosnak tartok két dolgot hozzáfűzni. Az egyik: fontos egy klub életében, hogy az őt támogató gyár, vagy intézmény fiataljainak nyújtson szórakozási, művelődési lehetőséget. Mert sajnos, elterjedt az a gyakorlat, hogy a klubok városban reklámozzák magukat, ahelyett, hogy a működtetőnél dolgozó fiatalokat megnyernék. így szinte az utcáról hívják be azokat a fiatalokat, akik a munkahelyet nem is ismerik sokszor. Az így verbuvált tagságot nehéz becsalogatni komoly, igényes programokra. Arról nem is beszélve, hogy a gyárak, intézmények azért támogatják klubjaikat, hogy a saját fiataljai, a kollégák, munkatársak szórakozzanak, művelődjenek benne. Egy gyár fiataljait, akiket összeköt a munka, a KISZ, a közös gondok, örömök, köny- nyebb jó közösséggé formálni a klubban is, mint azokat, akiket csak a szórakozásvágy köt össze. A másik, hogy sok hozzászóló sokat időzött a klubhelyiségek külső arculata hiányosságain, a felszerelés szegényességén. Szerintem egy jól működő klubban a vezetőségnek rendszeresen, hetente kifejtett sok energiája fekszik. Hétről hétre meg kell szervezni a programot, megfelelő propagandát kell kifejteni a munkahely fiataljai között, hogy eljöjjenek. E feladatok ellátásának egyikét sem pótolja semmilyen nagyságú anyagi támogatás; ezért szerintem elsősorban a vezetőség munkáját kell a figyelem középpontjába állítani. A klubok helyzetének javításához tehát feltétlen szükséges, hogy az érintettek: klubvezetők, kultúr- felelősök, KISZ-titkárok ezt a két észrevételt is figyelembe vegyék. Szöllősi Béla KISZ-kultúrfelelős MEGYÉNK TÁJAI • A bugaci ménes. (Tóth Sándor felvétele.) Bugac Irta: Stalaymé Bodóes Ért A pásztorok mindennapi eledele a lebbencs, tarhonya, fehér szalonna, szárított hús, szárított spenót és a hűsítő „tarhó" volt. A tarhó oltott joghurtszerű aludttej, de annál jobb ízű. A szárított hús úgy készült, hogy előbb meg- abálták, aztán suba szőrén megszárították, és bürgebőr iszákban tárolták. Friss hús ritkán került a bográcsba, a számadó vett időnként egy-egy birkát, vagy a mészárosnál marhahúst. Persze, az is előfordult, hogy „megdöglött” egy-egy tinó. Napbarnított, pozsgásarcú. ügyes és bátor emberek voltak a pásztorok. Éjjel-nappal a szabad ég alatt, a puszta kristálytiszta levegőjében éltek, őseiktől örökölték a testi erőt. kemény izmokat, erős csontokat. A pásztormesterség apáról fiúra szállt, a testileg gyengébbek kiváltak erről az életpályáról. Közismert bugaci pásztorcsaládok voltak: Ár- va-Tóth, Dobos, Zubornyák, Sáfár, Nyers, Józs, Gányó, Borka, Oroszi, Kerekes. Csapak, Uzbég, Fekete, Deli, Kúti, Tüzes-Tóth és Bárány családok. A puszta végtelen csendjében szemlélődő, hallgatag emberekké váltak. Félelmet nem éreztek, de azért óvatos és tisztelettudó emberek voltak, akiket nem volt tanácsos measérteni. A bugaci pásztor népviselet - pásztor népszokás: a pünkösdölés A pásztorember szerette a tisztaságot, a szép ruhát. Viseletűk borjúszájú fehér ing, rojtos végű bő gatya, kék posztómellény, hatalmas, hosszúkás ezüst pityke- gombokkal. Széles karimájú, kerek ka.lap. A gatyaszár korcában a pipa és a dohányzacskó, kovakővel és szikrgvető acéllal. Ä lábon csizma, nagy melegben a pusztán papucs. Katalinkor szétverték a. barmot a városban, itt a hideg időben vitézkötéses posztónadrágot és zsinórokkal díszített kabátot viseltek. A bojtárok minden álma egy remek cifraszűr, vagy mesterien kivarrott suba volt. A számadó nem sajnált egy fiastehén árát adni egy ilyen mesterremekért. Hétköznapokon pásztorbottal jártak. _ de ünnepi alkalmakkor remelcbe faragott nyelű rézfokossal. Legeltetés idején csak a számadó járhatott a városba. Asszonynépnek nem volt helye a pusztán a cserénynél. Volt azonban két kivételes nap, a pünkösdi ünnepek. Pünkösd szombatján megrakott kocsikon jöttek a pásztorok asszonyai a „Mu-- szály" városrészből, afroi a Juhász és a Pásztor utca őrzi annak az emlékét, hogy a század első évtizedeiben ez volt a pásztorok városrésze. A kocsikon friss kenyerek, sült tyúk, töltött káposzta, foszlós kalács, kuglóf, pogácsa, kishordóban, kulacsokban piros bor. Amikor a kocsik a szemhatárhoz értek, egy-két csikós lóra pattant, és elébe vágtatott a lányoknak, asszonyoknak. A cserény körül leterített subák várták őket, ez volt a pásztorok asztala. Vidám asszonyi hangok költöztek a puszta csendjébe. Megnézték, megbírálták a gulyát, a ménest. Ezután jött az ünnepi ebéd és vidám poharazás. Meglátogatták a szomszéd cserénye- ket, bebarangolták az erdőt. Estefelé előkerültek a cserényből a citerák, tamburák, és a puszta végtelennek látszó csillagos ege alatt megszólaltak a mélabús pásztornóták, felcsendültek a víg dobogós csárdások, amire táncra perdültek. így telt el a két szép nap: ez volt a pünkösdölés. Máskor is történtek vigadozá- sok a cserény körül, de asszonynép nélkül. A lovak billegezése- kor, csikónyíráskor, amikar kijöttek a gazdák. Ilyenkor kijárt a kishordó bor. Aki fösvénykp- detit, annak leghamarabb „döglött” meg egy tinaja, csak a bőrét kapta meg, mert azzal kellett ilyen esetben elszámolni. „Lóra csikós, lóra, elszaladt a ménes” Legnehezebb dolga olyankor volt a csikósnak, amikor megvadult, és világnak szaladt a ménes. Ez leginkább júniusban történt, amikor a véresre csípő bögölyöknek a petézési ideje van. Ilyenkor még mérgesebben csípik az állatokat, megkapaszkodnak a szőrükbe. A lovak nem tudják lerázni, vagy a farkukkal lecsapni a sok élősdit. végül megvadulnak a fájdalomtól. Az egész ménes elkezd cél nélkül rohanni végkimerülésig vágtatnak azon az úton, amelybe éppen beletévedtek. Ilyen nagyarányú ménesrohanás volt 1939. június 5-én. Szemtanúja voltam ennek a félelmetes- ségében is csodálatos látványnak. A Batthyány utcán jártam, amikor dübörgés, paták csattogása, nyerítés ütötte meg a fülemet. Pillanatok múlva, megnyúlt testtel, lobogó sörénnyel, ötös sorokban vágtattak a csikók a Szabadság tér felé. Örökre emlékezetemben marad a kép, az utcán rohanó ménes. Négyszáz állami csikó vadult meg ezen a napon, és rohant Kecskemét felé. Három csikós vágtatott be a városba, egymáshoz kötözték a lovakat — száz kilométert is lovagoltak a csikósok ezen a napon —, mire összeszedték a már megcsendese- detl csikókat. 1942. május 9-én megismétlődött ez az eset, 132 csikó vadult meg, de ekkor mindössze 30 vágtatott be Kecskemétre. A csikósbravúrok történetéből nem lehet elhallgatni azt, ami 1820-ban történt A rossz emlékű Ferenc császár látogatta meg ekkor „hű magyarjait”. Tiszteletére Pestlőrincen lovasversenyt rendeztek. Huszonnégy kecskeméti, bugaci pásztort rendeltek fel erre az alkalomra. A délceg, bámulatos lovas csikósok szőrén ülték meg a legrakoncátlanabb csikót is, mintha összenőttek volna a lóval. Futtatásban maguk mögött hagyták az angol teli véreken versenyző úrlovasokat. Az ügyességi versenyben is bámulatot kel-' tettek. Egy csoport borjúból a zsűri által kijelöltet kellett vágtatás közben, megállás nélkül a lóra felkapni és célba vinni. A csikósok farkuknál kanták el'a borjúkat, és lendítették maguk elé. Ezrek ünneplése vglt a csikósok jutalma. (Folytatjuk.)
