Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-10 / 159. szám

1979. Július 10. • PETŐFI N£PE • S A tűzzománc szépsége és haszna Kátai Mihály kiállításáról • Tulipános tűzzománc falikép. • A „Déli bába” és nézői. • Ifjú tárlatlátogatók. (Straszer András felvételei) Kiskunfélegyházán, a Móra Ferenc Művelődési Központ ka­maratermében egy hónapon át nemhiába várta a látogatókat Kátai Mihály itűzzománcművéez kiállítása. Az emlékkönyv be­jegyzései szerint főleg iskolások, diákok jöttek csoportosan, de a város lakói mellett az átutazó hazai és külföldi vendégek is elismerő sorokat róttak a könyv lapjaira. Egyszerű kifejezésekkel tudatták a művésszel, hogy tet­szett, amit láttak, szépnek ta­lálták, s ilyen egyszerűen üzen­ték azt is, hogy: „Nagyon szép Volt” és „nagyon tetszett”. Kátai Mihály bizonyára előre számolt közönségével, és szán­dékosan nem élt a csillogás, a magamutogatás csábító lehetősé­gével. Nem akarta elkápráztatni közönségét, csupán megmutatta a tűzzománc két olyan alkalmazási körét, amelyben otthonosan érzi magát, s amelynek variációiban művészi tehetségét, képzelőerejét, tudását is a néző elé tárhatta. Az egyik falra ikonszerű, keret­be foglalt tűzzománc képeket ra­kott fel, pontosan hetet. Egy-egy női fej, női test körül burjánoz- nak a fegyelmezett szimmetriájú és a tűzzománc természetes szí­neinél íogvá mégis alig ismétlő­dő, archaikus és népi motívu­mokkal összefonódó díszek.1 '"“A művek címei pontos és tárgysze­rű útmutatók is: Virágkoszorús; Madaras; Főkötős nő; Tulipános; Szarvasos; Kígyós és Tollkoszo- rús. Az alapszínek és a díszíté­sek felvonultatják nemcsak a művészi ábrázolás, a festői látás gazdagságát, de a tűzben fémre olvadó festék majdani megjele­nési formáját előre megérző tech­nikai készséget is elárulják. „A tűzzománc az ékszerek éke — vallja Kátai az ismertető fü­zet lapjain. — Drága, kőfényű, üvegtestű anyag ... hangsúlyos, uralkodó, központba kívánkozó ... Ékesít: hordozóját megjelöli, ki­emeli. Ott ragyogott a kegytár­gyakon, a tornyok tetején, az ol­tár felett, a kitüntetéseken, a királyi koronán.” • Kiállítása egyik oldalfalán mintha művészeti ágának ezt az ékességét oltárképszerű szépség­gé akarná bizonyítani. A másik oldalon ugyancsak hét motívum, a Hét boldogasszony — ősi pogány mezőgazdasági ünne­pek — női figuráinak fekete, pi­ros kockákból kirakott variáció­ja látható. S középen, szemben a bejárattal nagyméretű faldísz, mintha keresztszemes hímzést ngyítottak volna a falra. Az út­baigazító szöveg szerint: Ágas­egyházi madonna. (1:5 léptékű anyagterv építészeti síkdíszítmény rézlemez zománcozva.) S ugyan­az gipszfehér színű fakockákból, a térből mintegy kilépve — épü­letplasztika. „Lakótelepeink arcnélküliek, jellegtelenek, egészükben átala- kíthatatlanok. Feloldásuk csak a monotónia meg-megszakításával lehetséges.” — írja Kátai, sv er­re a feladatra, a hétköznapok fö­lé emelkedő tevékenységek jelö­lésére, jeles pontok ékesítésére, az egyhangúság feloldására a fel­szikrázó „tűzszemeket” képzeli el és javasolja a művész. Talán úgy, ahogy — a sokszor vitát és érthetetlenséget kiváltó — kecs­keméti új lakótelepi szerény kí­sérletnél. Vagy ennél bátrabban, merészebben, ha az a nagy „ke­resztszemes” tűzzománc falidísz, mondjuk, a kecskeméti „fűrész­fogú” házak csupasz oldalfalán, vagy más hasonló alkalmas fal­felületen világítana. Amihez per­sze az építész, a megrendelő és a képzőművész alkotó, szoros együttműködése kellene — s fő­leg messzire látó tervszerűség és városfejlesztő fantázia. Kátai ugyan nem mond ilye­neket, s a 'kiállítás nézői sem írtak ehhez hasonlót az emlék­könyvbe. De tetszett nekik a kalocsai népművészeti ház udva­rán felállított „Déli bába” — a haranglábhoz hasonló falplasztika itt kiállított pályázati terve, s maga az összkép, a színek har­móniája és rendje. S a művész ezzel el is érte célját. A sok ifjú látogató kö­zül néhány biztosan maga is a nehéz tűzzománc technikával — a színek, formák felidézésével. Mai nyelven úgy mondanánk: se­gített a művész a látáskultúra fejlesztésében. Valljuk be, ez sem kis feladat. T. P. A Kodály-szeminárium hangversenyei A zenei tanfolyamok hangver­senyei már hagyományos esemé-* nyeivé váltak Kecskemét nyári kulturális életének. Az idei kon­certek változatos műsorai, a meg­hívott művészegyéniségek fellé­pései maradandó élményt, igazi csemegét jelentettek a tanfolyam résztvevőinek és a város zenera­jongóinak egyaránt. A június 25-i nyitó koncerten ismét hallottuk a Collegium Musicum együttest, mely ezúttal új oldaláról mutat­kozott be. A hangverseny első részében előadott barokk szóló és kamaraművek előadásaival bi­zonyították, hogy a régi korok magyar és külföldi darabjainak kitűnő tolmácsolásán túlmenően otthonosan muzsikálnak más stí­lusban is. Stadler Vilmos block­flőte-, Kakukk Balázs barokk cselló-, és Szilvássy Gyöngyvér csembalójátéka Händel d-moll szonátájának előadásánál nemcsak az egyéni hangszertudás legja­vát mutatta, hanem a magas­szintű együttes muzsikálás példá­ját is. A polifónikus tételek bo­nyolult dallamszövései, zakatoló ritmikája világos megformálást nyertek értő kamarazenélésük nyomán. Külön örülhettünk Te­lemann barokk fuvolára írt D-dúr koncertjének, ahol leginkább a varázslatos szépségű, széles ívű dallamok gondos kidolgozása ér­zelemdús előadása ragadta meg figyelmünket. A koncert második részében hangulatos összeállítást hallottunk a XVI—XVIII. századi magvar zene legjavából. A korabeli hang­szerek (blockflőték, barokk furu­lyák stb.) különleges hangszíneit hatásosan egészítették ki Zemp­léni László virtuózán kezelt ütő­hangszerei. Június 28-án ugyancsak ritkán hallott különlegességeket vonul­tatott fel Tusa Erzsébet és Lan­tos István zongoraestje. Külön­ít ülőn már mindketten ismerősek voltak a kecskeméti közönség előtt a nyári szemináriumok ese­ményei kapcsán, illetve a Fil­harmónia koncertjei révén. Együttes fellépésük részben ezért keltett fokozott érdeklődést. A négykezes zongoramuzsika részben műfaji és előadási nehéz­ségei miatt — sajnos, századunk­ban sokat veszített népszerűsé­géből, s így a koncertpódiumról egyre inkább a zenepedagógia műhelyeibe került át. Ezért is tekinthetjük óriási jelentőségű­nek, hogy néhány előadóművé­szünk vállalkozik a négykezes irodalom kiemelkedő alkotásainak nyilvános előadására. Bizet Gyer­mekjátékok című sorozata a mű­faj kevéssé ismert darabjai közé tartozik. Tusa Erzsébet és Lan­tos István előadásában a gyer­mekélet miniatűr világa a maga teljességében bontakozott ki a játékos elemekben bővelkedő ap­ró tételek egymásutánjában. A Bizet-sorozatban, s ugyanúgy Debussy Kis szvitjeinél a tökéle­tes együttmuzsikálás, zenével együtt lélegzés, az ösztönös és tu­datos interpretáció kivételes egy­sége jellemezte zongorázásukat. A koncert második részében Liszt-műveket hallottunk. Az Ün­nepi polonéz és a XVI. magyar rapszódia csillogása, virtuóz ra­gyogása mintegy nyitányként szólt a „másik” Liszt, a Lenau F’austjához írt két jelenet föl­döntúli magasságait és pokoli mélységeit feltáró zeneszerzőjé­nek interpretációjához. A szintén ritkán hallható Éj­szakai vonulás hatalmas tablói, szemléletes képei, a sorsának be­teljesedését felismerő hős vívó­dása éppúgy érzékletes hitelt nyert e két művész technikai nehézségeket nem ismerő tolmá­csolásában, mint a Mefisztó-ke- ringő döbbenetes könyörtelensé­ge, lírai részeknél is félelmetes szenvedélyessége. E filozofikus mélységek után igazán, hálásak lehettünk a ráadásként hallott két Diabelle-tétel bájosan köny- nyed, oldott és felszabadult meg­szólaltatásáért. Június utolsó napján került sor Keönch Boldizsár és Somorjai Paula dalestjére. Schumann dal­remekei közül először A költő szerelme ciklust hallottuk Keönch Boldizsár előadásában, a tőle megszokott igényességgel, érzel­mi gazdagsággal, kitűnő szöveg- mondással. Egyéni szépségű te­norjával — mely ezúttal is a fel­sőbb regiszterekben szólt igazán megragadóan — a drámai és lí­rai elemek gyors váltásaira, az apró árnyalatok hű kifejezésére is képesnek bizonyult. Hasonló tendenciát figyelhet­tünk meg Somorjai Éaula ének­lésénél, aki a Myrten című cik­lusból adott elő néhány dalt. Kellemes szopránhangja inkább a lágyabb, líraibb dallamok elő­adásánál érvényesül, előadói egyé­nisége, muzikalitása azonban a drámaibb kitörések és csúcspon­tok megoldásánál is kifejezésre jut. Az est csúcspontja a máso­dik rész duettjeinek előadása volt. Schumann e remekei, sajnos, alig ismertek a nagyközönség számá­ra, pedig különleges szépségük méltóan gazdagítaná hangver­senyprogramjainkat. A két énekes hangja szinte eggyé olvadt a da­lok során, a legapróbb részletek precíz kidolgozása és biztos meg- - formálása nagy kifejezőerőt és kisugárzó hatást kölcsönzött a produkciónak. E fölényes techni­kai és zenei biztonság adott egyé­ni színt és varázst az Altatódal melankolikus líraiságának épp­úgy, mint a záró szerenádok paj­kos dramaturgiájának. Dorothy Gange végig megfelelő alázattal igyekezett megszólaltat­ni e Schumann-dalok korántsem mellékes, hanem időnkénti lénye­gi mondanivalót hordozó zongo­rakíséretét. Horváth Ágnes 7 Soknemzetiségű filmművészet A Szovjetunióban minden ta­vasszal megrendezik a nemzetek filmművéeeeti seregszemléjét. Az idei fesztivált Tünkménia főváro­sában, Ashabadban tartották; ezen képviseltette magát az ország mind a 39 filmstúdiója. Az immár hagyományossá vált seregszemle mindannyiszor hűen tükrözi a soknemzetiségű szovjet filmmű­vészet eredményeit, útkeresését. Az idei fesztiválnak különös jelentősége volt, minthogy ebben az évben ünnepük a szovjet film­művészet hatvanadik születésnap­ját. Türkménia, Kirgizia és más közép-ázsiai köztársaság rendezői összemérhették tudásukat a le- ningrádi, a moszkvai, a kijevi al­kotóműhelyek elismert szakembe­reivel. A seregszemlén összesen mint­egy száz filmalkotás került be­mutatásra, köztük Vitautasz Zsa- lakjavicsusz „Kentaurok” című filmje, Igor Talankin „Szergij atya” című műve, valamint Bo- lot Samsdjev „Az emberek között” című alkotása. ORGONAEST TIHANYBÁN • A Tihanyi Apátsági Templomban, július 3-ával megkezdődtek az esti hangversenyek. Az Országos Filharmónia rendezésében, először Margittay Sándor adott orgonaestet Pavlánszky Edina énekesnő köz­reműködésével. FÖLDES ANNA: így élt Móra Ferenc (24.) Tőle magától tudjuk, hogy öt perc múlva már fenn ült szobá­jában a Villa Jeanette-ban, és fel is írta a címet: Ének a búzame­zőikről. Azután másnap délig fel sem kelt az íróasztalától. Javítás, törlés, változtatás nélkül rótta a kutyanyelveket, mintha egy bel­ső hang diktálta volna a monda­tokat. S nem egészen négy hét alatt készen volt a kétkötetes re­gény. Bele sem fáradt a mun­kába, szinte észre sem vette, hogy dolgozik. Amikor az egyik lapot teleírta, dobta be egy üres szekrénybe, és vette elő a kö­vetkezőt. A teleírt kutyanyelve­ket rendbe tenni, megszámozni nehezebb volt, mint maga a re­gényírás. Erre azonban minden valószínűség szerint már hazai földön került sor. A könyvben ugyanis két dátum jelzi a mű születését: 1927. áp­rilis 25. Abbázia—1927. május 19. Sziromszék. Mert amikor az olaszországi. vakáció „letelt”, Móra Sziromszéken — Csányi Mátyás tanyáján folytatta a munkát. A regény élő hősei kö­zött, ha lehet, még jobban ment a munka. Etel. az asszony, saját nevén szerépei is a könyvben, de a férfiét, Kazi Ferencét meg­változtatta. Minek ismerjenek rá­juk az emberek? Mégis tudta mindenki, kikről szól a história! — így emlékezett Kotormány Já­nos a gazda munkájára. A falu bánatáról több szó esik a regényben, mint a búzamezők népének anyagi nyomorúságáról. De azért olvasás közben belénk hasít a felismerés: micsoda szá­zados földéhség élhet azokban az emberekben, akik soha nem vol­tak saját földjük urai, mindig csak rabszolgái! Akik közül a legderekabb is, amikor válasz­tásra kerül a sor, fia helyett a földjét választja! És hogy élhet­nek a parasztok ott, ahol tíz skatulya gyufa és öt szappan vá­sárlása — ezt szerzi be Ferenc, amikor hazaérkezik — már sze­met szúró költekezésnek tűnik! A regény hőseinek sorsa tra­gédiába torkollik. Móra nem fejti meg ezt a tragédiát, csak felmutatja. Mint a korabeli pa­raszti sors kiúttalanságának, megoldhatatlanságának fájdal­mas példáját. De azért Etel és Ferenc sorsa mégsem csak paraszttragédia. Ortutay Gyula Tömörkény Ist­vánról írott tanulmányában fi­gyelmeztet: Móra nem szűkítette le a világot, az írói alkotást a parasztproblémákra, őt az embe­ri élet nagy, általános kérdései izgatták, és azokra keresett vá­laszt. Méghozzá ott, ahol saját élettapasztalataira támaszkodva a legbiztosabban megtalálhatta. Tehát a parasztság körében. Egy francia irodalmi folyóirat körkérdésére válaszolva Móra ki is fejtette: Igaz, hogy ő egész életében az alsóbb néposztályok­ról írt, de nem programszerűen, hanem ..mert nem tud más sípot fújni, mint amit a kiskunok a bölcsőjébe tettek.” De egyáltalá­ban nem tartotta szükségesnek, hogy mindenki azt a sípot fújja, amit ő, sőt „egészen rossz dolog- • nak tartaná, ha az is ezt művel­né, aki másra született. Van, aki­nek a zongora áll kezére, van, aki orgonára termett, s van, aki hegedűre született...” És ő egy­formán megbecsüli valamennyit, csak tehetséges művész legyen, és becsületesen adja bele a lel­két ... De azért nagyon pontosan érez­te, tudta Móra azt is, hogy a magyar társadalom korabeli sors­kérdése: a magyar parasztság sorsa. Ennek változását és vál­tozatlanságát vizsgálta a kortár­sak közül Móricz Zsigmond, Tö­mörkény István, Szabó Dezső is. Móra Ferenc parasztregényét ezúttal közös örömmel és egy­másnak ellentmondó érvekkel ünnepelte a kritika. Olyan is akadt, aki nem regénynek, ha­nem megint csak lírának nevez­te, vagy a mű címére utalva — hőaköl töménynek. Regényének fogadtatásáról így számolt be a szerző: „A parasztból a népszínmű ár- valányhajas maszkát, a kabaré- és a vicclap figurát csinált, de a komoly irodalom nem akarta be­fogadni. Mikor én a paraszt regé­nyem kéziratát letettem a kiadóm elé — a kiadó, az üzletember, aki nem a maga szemével néz, ha­nem a közönségével —, megcsó­válta a fejét. — Kedves igazgató űr, hogy gondolja ezt? Kétkötetes regényt a parasztról? — A Reymont regénye kétak-* kora. > — Igen, a lengyel parasztról. Az más kérem. A norvég paraszt, az orosz paraszt, a spanyol pa­raszt: az igen, az kell a közön­ségnek. De kit érdekel Magyaror­szágon a magyar paraszt?” Csakhogy az üzletember — ki­vételesen tévedett.’Az Ének a bú­zamezőkről első kiadása 30 000 példányban fogyott el, ami a ko­rabeli 2—3000-es példányszámok között rekordsikernek számított. S hogy mi volt a siker titka?t Talán valóban nem a téma, a társadalomrajz, hanem a mitikus ködben eloszló szomorú történet, és Mórának minden olvasót szí­ven ütő embersége. A magyar paraszt, a magyar föld és a magyar táj iránt érzett, szinte túlcsorduló szeretete. Móra kendőlobogtatás nélkül, a vallomás hitelével írta: „Szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt embe­rei.” A föld szeretetében, a Föld­nélküli Jánosok városi képviselő­je — hőseivel osztozott. A táj szeretete pedig a regény leíró ré­szeiben érződik igazán. A köz­nyelvnek az a régen elkoptatott fordulata, hogy valami „festő ecsetjére kívánkozik”, Mórát tet­tekre ösztönözte. 0 szavaival va­lóban lefestette, árnyalta és szí­nezte a tájat. De sohasem ön­magában, hanem mindig a táj­ban élő ember lelkiállapotának, az ottjálszódó jelenetek hangu­latának parancsa szerint. Ügy, ahogy csak írók tudnak festeni. S a festő ezúttal a költővel szö­vetkezett: regényének minden fe­jezete a poétika szabályai szerint való hőskölteménynek egy-egy prózai éneke. És a tiszta hangú ének — ha halkan szól is — mindig messzi­re hallatszik. Móra Éneke hama­rosan németül, angolul, finnül és hollandul is felcsendült. Vakországban - a hajnal pártján 1926 tavaszán robbant ki a Horthy-korszak legszélesebb körű államilag szervezett bűnügye, a frankhamisítás. Filmrendezőket ihlető história, hogyan készültek az Állami Térképészeti Intézetben a hamis ezerfrankosok, és hogyan kerültek az ellenforradalmi Ma­gyarország diplomáciai futárának bőröndjébe. Milyen szerepe volt e bűntény megtervezésében és megszervezésében Windischgraetz hercegnek és Nádasdy főkapi­tánynak, majd a hamis pénz for­galomba hozatalában — az akko­ri Nemzeti Banknak? A korabeli ellenzéki sajtó már azzal is töb­bet vállalt magára, mint lehetett, hogy egyáltalában szellőztette az ügyet. Ahogy dagadt a botrány, « Vi­lág tudósításai napról napra nyíl­tabbá váltak. A kormány táma­dott — a szerkesztőség, amíg csak tehette, nem hátrált. De a hatalom mégis erősebbnek bizo­nyult, s végül is betiltották a Vi­lágot. Szellemi örökét — és ki­próbált munkatársait — az új­jáalakuló reggeli ellenzéki lap, a Magyar Hírlap vette at. Bará­tai és harcostársai azt szerették volna, ha Móra Ferenc vállalja a főszerkesztői állást. Móra azon­ban nem szívesen vált meg Sze­gedtől, a Kultúrpalotától, a föld­alatti Magyarországtól, és ezért szabódott. Végül is akadt, aki a lap kor- rnányrúdjához állt, és Mórának „csak” a vezércikk- és tárcaírói főmunkatársa feladatait kellett ellátnia. De ettől azután kedve­zőbb ajánlatokkal sem tudták őt eltántorítani, elcsábítani — halá­láig. Móra nem felejtette el, hogy annak idején a Világ hasábjain léphetett az országos nyilvános­ság elé. Most a Magyar Hírlap „új” munkatársa már ismert, nép­szerű író, lelkes olvasótábora van. És ez az esztendő Móra pályá­ján a fordulat éve. Egyszerre hat kötettel lép a megnövekedett, or­szágos nyilvánosság elé. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom