Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-08 / 158. szám

• Stílusosan kapcsolódnak a „Klapka-házhoz” az új szobák. (Tóth Sándor felvételei.) VARGA MIHÁLY: Régi nyarakra ügyelve Hová lettek a macskaléptű, lomha reggelek? Hová a levegő-áramütéses délelőttök és a dunyhaillatú derengés a csendben? Az esőtlen, sokat-szidott tavaszok és a gyémántzáporos nyarak hová lettek? Mert apám kertje régóta néma: a csendre szótlansággal felel... ölében fázósan bújnak meg a meggyfák, s felette csak néha-néha csendül a szűkülő ég rozsdás harangja. De ma mégis: apám kertje mozdul a fűszálak halk zenéjével, és mozdul az udvara is, ahonnan eltávoztak a régi lakók: a párnapuha tyúkok, dölyfös kakasok, rekedt kacsák és göndör malacok. Mert fehér galambcsapat írt jeleket a tüdőt-szorító ferde égre, és hollóarcú felhő hozott üzenetet. És ő elindul, régi nyarakra figyelve — ásóval, gereblyével a kézben. HATVANI DÁNIEL: Kopjafa hajnalodik Füvekre kése kicsorbul szöcsketermő aszály kering el mitológiák tündökölnek gólyakeleppel délibábbal varasodó békamiriggyel Uj évezred felé ügetnek füstöket nyergelö tanyák már ágyam mögül kél a nap s a láthatatlan tornyokig árnyékom nyújtja csak tovább He nem járt országutakra hiába szólít tüzes angyal csak egy-egy zsombék minden város ösvényem önmagába fordul hiteti meztelen talpammal Vár rám kun puszták naplementje jobbágyvérben felhőkig gázló sebek lentről jajszó alulról tenyér és kenyér összerímel átvérzett gyolcs lesz minden zászló Heverek öreg akác alá törzsében kopjafa hajnalodik holott verhetném vasvesszővel átokkal szelek korbácsával a nomád paták nyomait. ANTALFY ISTVÁN: Hiába Valakik nagyon kiabálnak, a vasárnapot félre tették, el is tevedtek a világban, a részegekkel egy úton, és hiába sütött a Nap, hiába muzsikált az ünnep, művirágokkal illat nélkül egyszer minden szó néma lett, könnyet csillantott meg az alkony ... 0 Tizenhetedik-tizennyolcadik századi bútorok. 0 A néprajzi gyűjtemény „alföldi szeglete". A zt mondja a reneszánsz hangulatú belső kis ud­varban Bozsó János, hogy bárcsak másoknak is annyi örö­met adnának a környező szobá­kat megtöltő tárgyak, mint neki. Legszívesebben minden látoga­tó mellé odatelepedne és szíves szavakkal tudatná, miként, hol találkozott a szemlélőt is meg­rezzen tő, érdeklődését fölkeltő népművészeti, iparművészeti al­kotással, készségesen szólna von­zalmuk kibomlásáról. A Duna partján föstögetve tűz­re szánt farakásban botlott meg a szakértők ámulatát is kiváltó különleges, több száz éves nye­regben. Roskadozó tanyák padlá­sairól gyönyörű falitányérok ke­rültek elő, lim-lomok között fe­dezett föl elmúlt mesterségeket idéző eszközöket. Nincs az édes hazának egyetlen szöglete talán, amely ne említödne. Ha megfeszülné, sem tudná ki­deríteni azonban, hogy mikor fo­gott a gyűjtéshez. — Fontos ez? — kérdi a hol­naptól nyilvános, a közönségnek átengedett gyűjteménye bejáratá­nál. — Ösztönösen kezdődött! Egyszer csak azt éreztem, hogy ez a butélia, vagy az a mázas edény, furmányos beretvatartó, vagy naiv Madonna otthonosab­bá. szebbé, sugallatosabbá tenné műtermemet. Gyorsan benépesí­tették munkahelyemet. Megteltek a szabad polcok, a kétszáz éves ház vastag ablakmélyedései, tá­rolásukhoz új bútorok után kel­lett néznem. Jó barátságba kerül­tem mindegyik „lakótársammal", gyönyörködtem bennük, faggat­tam őket. Sokat mondanak azok­nak. akik nem sajnálják az időt és a figyelmet. Beszélgess velük! A legjobb, ha a habánokkal kezded az ismerkedést. G yönyörű sorozatban, sejtel­mes kékben pompázó edény húzza magára a te­kintetet. A Dél-Tirolból hitükért hazánkba vándorolt népcsoport második-harmadik nemzedékének kifinomult ízlését, formateremtő készségét dicséri. Jól olvasható készítésének ideje: 1698. Duna- földvárról, cserével került a fes­tőművészhez. Erdélyből származ­nak a karcsúbb, többnyire barna színezésű bokályok, a Felvidékről a kötöttebb formavilágú habán kerámiák. A Bozsó-gyűjtemény- ben nyomon követhető az egy­kori anabaptisták színeváltozása: a környezet, az igények hatására fokról-fokra feladják elveiket, lassan a korábban hitüktől tilal­mas ember- és állatfigurákkal dí­szítik készítményeiket. A XVIII. században már szakrális tárgya­kat is készítenek. Nehezen halad tovább a szem, pedig száz meg száz csudálni- való várat magára. Erdélyi fes­tett tányérok koszorújában egy­szerűségükkel ható tékák, azaz faliszekrények függeszkednek hó­fehér falon. A nagyobb a kony­hai szükségesek elhelyezésére szolgált, a kisebb, a bibliát, a ka­lendáriumot őrizte. Ácsolt tisztántúli. festett du­nántúli ládák régi falusi lakó­szobák hangulatát keltik. A gyertyamártogató edény ren­deltetéséről nagyon kevesen tud­nak, a kuglófsütő messziről kia­bálja funkcióját. Nincs új a nap alatt, elődeink is kedvelték a hét országra szóló lagzikat, mi má­séit formálták volna ekkorára a lakodalmas edényeket. A két nép­rajzi szobában láthatunk igazi lábas (lábokon álló) edényeket, lőporszarut és tokmányt, csiga- tészta-csinálót és ivócsanakot, tu­catnyi mángorlót és szokatlanul nagyméretű, ménesnyi lófejjel cifrázott citerát, kétszáz éves gye­rekjátékokból bő választékot és szuszékot, és butéliákat, és pá­linkás butykosokat számolatlanul. Mennyire félthette gazdája az ides- stova négyszáz éve elmúlt túrke- vei lakos Sallai János itókatartó- ját, mert szigorú versezettel fi­gyelmeztette a rossz hajlamúakat: „Jusson Pest-Buda utcáin taliga­tolásra. Szent Gellért hegy tete­jén az akasztófára’'. A festő hajdani, boltíves mű­termében láthatók a népi szak­rális tárgyak, egyházművészeti remekek. Nagy múzeumok meg­irigyelnék a valószínűleg a rilai kolostorból származó keresztet. Aprólékos, kis méretű faragvá- nok bibliai történeteket mesél­nek. Külön cikket érdemelnek a könyvritkaságok, meg az ikonok, meg az ötvösmunkák. Az egyik 1594-ben (!) formáit plaketten izgalmas vadászjelentről tudósít a művész. A z 1786-ban épített, a mű­emlékvédelem során 1957- ben városunkban először felújított, két esztendeig Klapka Györgynek is szállást adó házhoz szervesen illeszkedő, az eredeti­nél nagyobb bővítményt ragasz­tott az ügyszeretet, a megyei és r> városi tanács áldozatkészsége és az Ingatlankezelő Vállalat di­cséretes támogatása. Csibrány Pál igazgató személyes, hivatali kö­telezettségét messze fölülmúló se­gítsége nélkül aligha gazdagodha­tott volna Kecskemét ilyen gyö­nyörű kiállítással. Az új részben kialakított hatalmas helyiségek­ben kaptak helyet az iparművé­szeti tárgyak. Porcelánok a világ sok tájáról, fényáteresztő festék­kel művelt poharak, hutaüvegek, polgári ízlésvilágra valló tükröző hútorok. hatalmas csillárok, mű- kincs-festménvek. M egtekinthetik a látogatók az értékeit hagyományozás útión szülővárosának jut­tató művész festményeiből össze- ál'ított állandó kiállítást is. Isme­rős arcok, néhai Orbán Pista fa­faragó és mások fogadják a hét­végeken nyitva tartó gyűjtemény bizonyára sok-sok látogatóját. A falakon körbe-körbe kiskunsági tájképek, tiszai füzesek, dunai ár­teres erdők; az a vidék, amely fel növesztette, ilyen szépségekre fogékonnyá és adakozóvá alakí­totta a nincstelen máriavárosi fiút, akinek végül is köszönhető ez a nagy élményeket kínáló új • Ahány butélia, annyiféle. gyűjtemény. Sugározza százado­kig létrehozói nemes szándékait, áldozatkészségét. Heltai Nándor MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Magángyűjtemény a közösség gyönyörűségére A farkasfogak visítva martak a kéregbe, felbőgött a mo­tor, szanaszét repkedtek az* aranyló forgácsok. Halk roppanás hallatszott, a fatörzs lassan dőlni kezdett, majd sziszegve hasította át a levegőt, és a földre csapódott. Az ember lerázta kezéről a forgá­csokat és továbblépett a követke­zőhöz. Visítás, motorbőgés. roppa­nás, sziszegés. Aztán újra, tizenkétszer egymás után. A? öregember száját összeharap­va, hunyorogva nézte a könyörte­len mészárlást. A holtukban is összefonódó ágak, az egymásra zu­hant törzsek kuszasága tömegsír­ra emlékeztetett, egy-egy épen maradt ág az ég felé meredt. A kutya a lábainál lapított, minden egyes zuhanásra megre­megett. Lehajolt hozzá, megsimo­gatta a fejét. Az állat ráemelte a szemét, s az öreg meglepetten vet­te észre, hogy az egyiket füstszínű hályog borítja. Abbamaradt a fűrész vijjogása, a motor köhhentett néhányat, az­tán süket csend támadt. — Na, ezzel megvolnánk — lé­pett az öreghez a pufajkás, dél­utánra már itt lesznek a dózerek, úgy felfalják egy óra alatt az egész hóbelevancot — mutatott körbe —, hogy nyoma sem marad! Leg­alább nem kell majd kerülgetni a kombájnosoknak... Ránézett az öregre. Az behunyt A dolgok rendje szemmel állt. pilláján könnycsepp ült. — Ugyan már, papa! Csak nem sír? Egy vacak tanya miatt sírni..; Jön egy nagyobb szél, úgy elfújja, mint a kártyavárat, maga meg si­ratja, mintha palota volna! Város­lakó lesz papa! Az bizony! Kép­zelje csak, esténként jó filmeket nézhet a tévében, meg aztán azt beszélik, hogy ott benn az otthon­ban csinos menyecskék is akad­nak, még kurizálhat is! — próbált kedélyeskedni. Az öregember már nem sírt, ar­cán megkeményedtek a vonások. — Ez a dolgok rendje! — mond­ta a pufajkás kissé fellengzősen. — Jövőre itt már akkora búzatáb­la lesz, hogy egy nap alatt körül se lehet járni. Valóságos búzaten­ger ... C end támadt, aztán az öreg halkan megszólalt: — A dolgok rendje... Ezeket a jegenyéket még az apám apja ül­tette. Merthogy tanya soha nem lehet jegenyék nélkül, mondogat­ta mindig. Valamikor ez volt a dolgok rendjét.. Azt hittem, ezek a fák túlélnek engem, mint ahogy túlélték az apámat is. Erősek, egészségesek voltak. Nézze meg: egyetlen féreg se bújt beléjük. Gyakran kiültem ide a tanya elé. néha késő estig hallgattam ahogy beszélgetnek a szélben ... — Bolond beszéd ez, öreg! Még- hogy a fák beszélnek! — Ültetett már életében fát? — kérdezte színtelen hangon az öreg. s választ se várva folytatta: Mert akkor igazán tudhatná, hogy ak­kor érzi az ember, hogy hatalma van ... Amikor egy suhángból a szeme láttára lesz óriás, amikor először heveredik le egy maga ül­tette fa árnyékába... A pufajkás a földet rúgdosta a bakancsa hegyével. — Mennem kell. papa. Nincs harag, ugye? Én csak a dolgomat végeztem ... S elindult a motorbi­cikli felé. — Ezt meghagyom! — bökött áliával egy fiatal meggyfára. — Ha a dózereseknek nem tetszik, majd kitúrják! Annyi szépet mon­dott a fákról, hogy nincs szívem kidönteni. Na, isten áldja, papa! Ne feledje: ez a dolgok rendje! A motor felberregett, felhőt ka­vart a dűlőút porából és eltűnt a * messzeségben. — Gyere, Csimasz! Szedjük a betyárbútort, nemsokára jönnek! A kutya előreszaladt, megállt az ajtóban. A félhomályban az öreg szeme végigsimogatta a roskatag bútorokat, a megvakult petró­leumlámpát. Szakállas Krisztus nézett rá a falról, tétován érte nyúlt, aztán félúton megállt a ke­ze. „Csak a legszükségesebbeket, Józsi bátyám!” Vajon honnan tudhatná az a tej­fölösszájú, hogy egy parasztem­bernek mi a „legszükségesebb”? Legszívesebben mindent magával vitt volna innen, az elromlott fa­liórát, amely valamikor bársonyos gongütésekkel búcsúztatta az időt, a lecsempült szélű kisbögrét a lo­vát ugrató nyalka huszárral, vagy az elhasadt csizmahúzót... Csak a legszükségesebbeket... Dehát az ember hogyan vigyen magával egy orgonaillatú estét, egy hajnali derengést, a kasza pendülését... Sóhajtott. A kutya hirtelen fölneszeit. Kintről egészen halk, majd egyre erősödő motorzúgás, lánctalpak csikorgása hallatszott. Az öregem­ber kilépett a ház elé, szemével a hangok forrását kereste. Mintha csak összehangolt támadást hajta­nának végre, óriási rovarként másztak a tolólappal felszerelt, hernyótalpas gépek a védtelen ta­nya felé ... K itavaszodott. Néhányan ki­ültek az otthon hosszú ve­randájára, arcukat fürösz- tötték a napsütésben. Fekete ru­hájukban olyanok voltak, mint egy pihenő varjúcsapat a fán. Köztük volt az öregember is. Ki­csit lesoványodott, a bőr fényesen ráfeszült az arccsontjára. Hallgattak. A hosszú téli estéken már száz­szor átrágták magukat minden történeten, s most valami furcsa nyugtalanság futkározott bennük. Sohasem gondoltak rá, de testük minden porcikája tavaszi riadót fújt, kitágult orrlyukkal szívták be a sarjadó fű semmihez sem ha­sonlítható illatát, amelyet a szél oly fukar kezekkel hozott el a városig. Aznap éjjel az öreg álmatlanul forgolódott az ágyában. Szobatár­sai el-elakadó lélegzettel horkol­tak, nehéz, fülledt férfiszag ülte meg a szobát. Lassan felkelt, a szekrényhez lépett, felöltözött, az­tán a legkevesebb zajt ütve végig­ment a sötét folyósón. Éjszaka volt még, de az ég alján halvány derengés jelezte, hogy nincs már messze a hajnal. Át­vágott az otthon szépen gondo­zott pánkján, egy pillanatra visz- szanézett a sötétbe vesző épület­re, majd halk csikordulással ki­nyitotta a kaput. L egalább három kilométert gyalogolt a girbe-gunba mel- tcákon, mire kiért a lassan ébredező városból, s rátért a határba vezető földútra, amelyet simára döngöltek a nehéz gépek abroncsai. Nem sietett; komóto­san, kitartóan gyalogolt, csak az orra'hegyére ült ki egy apró iz- zadságcsepp. A nap olyan hirtelen bukott feü a látóhatár mögül, mint egy parafadugó a víz színére. Suga­rai gyorsan át melegítették a le­vegőt, megsimogatták a végte­lenbe vesző, harsogóan zöld bú­zatáblát, Az öregember odaért a dűlőút kereszteződéséhez. Megállt, keze- fejével letörölte az apró izzad- ságcseppeket a homlokáról és lassan körbejáratta a szemét. Észrevett valamit és elmoso­lyodott. Most látta csak meg, hogy a dűlőút szélén apró jege- nyesuhángok sorjáznak egymás­tól szabályos, kimért távolságban, ujjnyi vastag törzsükön mintha aprócska lobogók lennének, vi­dáman zizegtek az üdezöld leve­lek. „A dolgok rendje...” — mo­solygott az arca, és ujjal hegyé­vel megsimogatta a f ácskát, majd felemelte a tekintetét. Nem is olyan messze tőle fehér folt vi­rított a búzatáblában. Virágbaborult, fiatal meggyfa hajladozott a széliben, akár egy ottfelejtett menyasszonyi csokor a zöld bársonyon. Csapat Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom