Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-01 / 152. szám

1979. július 1. • PETŐFI NÉPE • 3 Száz éve született Móricz Zsigmond Mindnyájunk öröksége A SZÁZ ESZTENDEJE született Móricz' Zsigmond életét, munkásságát is ünnepi szónoklatok és meg­emlékezések méltatják. Joggal, hiszen népének egyik legnagyobb krónikása volt, aki halhatatlan művek­ben mutatta be ennek a népnek életét és törek­véseit. Móricz a legnehezebb helyzetekben is szilárd egyéniség maradit. Kitartása mögött vad, szenve­délyes élet lobogott. Nem illik hozzá igazán a szobrok nyugalma. Az ünnepélyes méltóság soha­sem tetszett neki. Valójában utókorától: a jelentől sem hódolatot vár. Inkább figyelmet és megértést, azt, hogy a jelenkor is hallja meg szavát, értse meg üzenetét. Mi lehet Móricz mai üzenete? Lehet-e üzenete egyáltalán egy írónak, aki több mint harmincöt éve halott? Aki egészen más .korban élt, egészen más tennivalókkal viaskodott, minit a jelenben élő nemzedék? A kérdés irodalmunk eleven gondjára utal. ö valóban saját korának kérdéseire válaszolt, s ezek a kérdések ma már jórészt történelmiek. A magyar parasztság sorsa, amellyel annyi munká­jában s oly szenvedélyesen foglalkozott, azóta tör­ténelmi méretekben alakult át. A kép, amelyet Móricz erről a sorsról adott, ma már a múlté: történelmi dokumentumértéke van. És megváltozott a magyar vidék, a magyar vidéki értelmiség hely­zete, sorsa is. Vajon, ha az ábrázolás tárgya múlt időbe került, elveszítette volna időszerűségét ma­ga az ábrázolás is: a hatalmas társadalmi freskó, amely regényeiben, elbeszéléseiben a huszadik szá­zad első felének magyar életéről kibontakozott? A történelem valóban nagyot fordult azóta, hogy Móricz megmintázta műveiben a teljes magyar valóságot, a teljes magyar életét. S lehet, hogy a kor társadalomtudományi, szociológiai és statiszti­kai képe ma már valóban múzeumi anyag. Nem így az irodalom. A jó regény, Móricz regényei min­dig többet adnak, mint pusztán szociológiái is­meretet. Az embert ismerjük meg általuk: a hu­szadik század első felének magyar társadalmában élő ember gondolkodását, érzéseit, magatartását — az értelem és a szív belső történetét. Nemcsak az elbeszélés tárgya maradt eleven, az írói munkát vezérlő erkölcs is. Móricz emberi hűsége és művészi elkötelezettsége, amellyel népe sorsa fölé hajolt. Az irodalom, s különösen Kelet- Európában, ahol mindig egy népi és nemzeti kö­zösség történelmi sorsáért kellett felelősséget vál­lalnia, az irodalom nemcsak az esztétikum dolga, hanem az erkölcsé is. Ezt a hagyományt — Balassi Bálint, Zrínyi Miklósi, Csokonai Vitéz Mihály, Vö- cv r a. ty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János örökségét — vállalta, vitte tovább Móricz Zsigmond is. _ Nem egyedül: Ady Endre társaságában, aki min­denben szövetségese, testvére volt. Móricz és Ady közösségi tudata, népi elkötelezettsége ma is iro­dalmunkat alakító morális erőt jelent. Á regény­író példája és tanítása ma sem veszítette el idő­szerűségét: Móricz Zsigmond műveiben tesz tanú­ságot a közösségi hűség és szolgálat erkölcse mel­lett. Szavára érdemes figyelni a jelen irodal­mának is. Móricz kezdetben azt a művészi örökséget kama­toztatta, amelyet Mikszáth hagyott a magyar iro­dalomra: az anekdotikus realizmus régi — még Jókaiitól eredő — hagyományát. Ezt az örökséget kellett meghaladnia, ha a korszerű realizmusig akart jutni. A MEGHALADÁS MÓDJA a naturalizmus ha­tásában rejlett: rövid naturalista korszaknak kel­lett bevezetnie az érett realista műveket. A na­turalizmus alakította ki a Sárarany írói világát, a realizmus a húszas évek nagy regényeit: az Őri murit és a Rokonokat. A társadalombíráló regé­nyek mellett kapott szerepet a realista ábrázolás költői változata: a Légy jó mindhalálig, amely talán a legjobb magyar gyermékregény. S a kri­tikai ábrázolás mellett született meg a nagy tör­ténelmi összefoglalás: az Erdélyi-trilógia, amely egyszersmind erkölcsi példázat is arról, hogy egy kis nemzetnek milyen történelmi magatartást kell tanúsítania. Móricz Zsigmond realizmusa azóta kö­vetendő példát jelent, a mai magyar társadalmi regény sem élhet meg nélküle. A realista ábrázolásban Móricz a magyar re­gény régi törekvéseit teljesítette be. Adósságot tör­lesztett, hatalmas — szinte balzaci méretű — szintézist alkotott. írói egyéniségének szüntelen megújulási képességét mutatja, hogy e realista szintézis után új utakat keresett s talált. A har­mincas években Móricz Zsigmond több irányú kí­sérletet tett a realista ábrázolásmód megújítására. Novelláiban, a Barbárokiban például, a balladák drámai erejét sikerült újjáteremtenie, külvárosi elbeszéléseiben, közöttük a Kiserdei angyalokban a rlportnovella erősen valósághoz kötött formáját dolgozta ki. Híres regényében, A boldog emberben azt a lírai és szociografikus motívumokból épít­kező formát sajátította el, amely a népi írók szo­ciográfiájának újdonsága volt. Rózsa Sándor-regé­nyei ben valósággal népi eposzt alkotott, önélet­rajzában, az Életem regényében a magyar iro­dalom memoár-hagyományait újította fel. MŰVÉSZI MÓDSZERÉBEN a magyar elbeszélő irodalom később — a hatvanas évek során — bekövetkező gazdagodását készítette elő. Olyan epikus eszközöket alkotott, amelyeket Sarkadi Im­rétől Sütő Andrásig és Sánta Ferenctől Galgóczi Erzsébetig azóta is használatban tart a magyar prózairodalom. Móricz-képünk persze időközben sokat változott. Talán kissé megfakult a korai művek fénye — az elbeszélések kivételével —, s megnőtt a későbbie­ké: az újat kezdőké, a stílust újítóké. Ezekben a művekben a száz esztendős Móricz Zsigmond — akár a száz esztendős Ady Endre és Krúdy Gyula — a mi korunkhoz is beszél. A ma is aktuális nagy elbeszélő szól hozzánk, akinek műve, öröksé­ge semmit sem veszített elevenségéből. Aki ma is vallató kérdésekkel faggatja olvasóit. Párbeszédet kezd velük: szavára figyelni kell, figyelni érde­mes. Pomogáts Béla m — I its Az író és Kecskemét 1912-es kiskőrösi riportjával „indulnak meg Móricz vándorlá­sai az országban”, mint Miklós testvéröccse írta. Megy embert látni, tájat nézni, életet szemlél­ni. 1940. május 10-én a délelőtti gyorsvonattal utazott a főváros­ba utolsó kecskeméti előadásáról. Ekkor járt — tudtommal — utol­jára a mai Bács-Kiskun megye területén. Ez a táj, itteni benyomásai, jó és rossz tapasztalatai bizonyítha­tóan befolyásolták szemléletét. Saját maga is többször szólt er­ről. „Kecskemét már régen a magyar nép munkás életének mintaterülete előttem és minden alkalmat megragadok, hogy pél­daképpen hivatkozzam rá" mond­ta 1936. március 10-én, a Katona József Társaság estjén. Kiskunsági motívumok Egy újságcikk nem vállalkozhat látogatásainak, ismeretségeinek, itteni szerepléseinek, anyaggyűj­téseinek a felsorolására, még ke­vésbé elemzésére. Csak utalássze­rűén említhetők regényeiben, tár­cáiban fellelhető kiskunsági mo­tívumok. Érdemes lenne újra fel­keresni hajdani riportjainak szín­helyét, felkutatni a még helyi úti társakat, vendéglátóit, házi-, gazdáit. Lapunkban a minap szó­laltattuk meg Tálasi István aka­démikust, az egykori kunszent- miklósi tanárt, akitől sok érdekes információt kapott a kisasszony­napi pásztorünnepről írt tudósítá­sához. Néhány esztendeje újra kö­zöltük a kecskeméti Rákóczi utat, a hajdani piacot méltató vezércikkét. Szóltunk Móricz tanyaszemléleté­ről, a bugaci idegenforgalmat, az ő szóhasználatával, vendégforgal­mat az elsők között népszerűsítő, lehetőségeire rámutató közlemé­nyeiről. Születésének századik évfordu­lóján, könyveinek ismételt tanul­mányozásakor mind nyilvánva­lóbbá válik, hogy van még mit tennünk életműve teljes felderí­téséért, ma és holnap is érvényes igazságainak mind szélesebb kö­rű elfogadtatásáért. A gyümölcs, az Alföldet talpra állító kajszi, szőlő, meggy hozta, csalta őt újra és újra a harmincas években. A munkát, az építést, a tettet hirdető író úgy érezte, hogy itt moccan, rezdül valami. „A nagy magyar ugaron”, a tespedt korban a legkisebb szellőjárás az időváltozás reményét sugallta. A világgazdasági válság iszonyatos nyomorában is viruló kertekben, a fáradhatatlan kétkeziek kitartá­sában — a kecskeméti példában — látta a fordulat bizonyságának a jelét. „El fog jönni az az idő, amikor a ma oly nagy szegény­ségben szenvedő munkáskéz lesz a terméketlen föld meghódítója és új belső, országos érték megala­pítója" jajdult és bízott, amikor meggyőződött arról, hogy az ak­kori állaim semmit sem tesz a kapásokért, nagycsaládos kisgaz­dákért. A nép szorgalmas Jellemző, hogy 1926-os kecske­méti látogatásáról egy szóval sem emlékezett meg a szélsőjobbolda­li Kecskeméti Közlöny. A Ma­gyar gyümölcs napjára érkező vendéget a középutas Kecskeméti Lapok már mint az élő magyar irodalom kiemelkedő büszkeségét említi és részletesen beszámol programjáról. Az ellenforradalom első éveiben mellőzték a haladó gondolkodású, az 1919-es új világot lelkesen kö­szöntő írót. A Héjjasék szellemi terrorjától megfélemlített szín- ügyi bizottság elzárkózott Búza­kalász című színművének itteni bemutatójától. A több ezer holdas szikrai sző­lőtelep látványa azonban új fé­nyeket gyújt lehangolóan szürke gondjai világában. Néhány napja még elkeseredetten hallgatta a parlamenti szócséplést és íme „A magyar gyümölcs nemzeti kincs..., az ember beleszédül, hát ilyen kincsek vannak a magyar földben, a magyar munkás kezé­ben ... a kecskeméti gyümölcs vi­lágcikk lehet.” Kimondja: „Kecskeméttel jól jártam és Kecskemét is velem.” így is évekbe telik, amíg elhal­ványul az a korábbi meggyőző­dése, hogy a szemtermés növelé­sével, az állattenyésztés fejleszté­sével lábolhat ki ez az ország a bajokból. 1930-ban még úgy érzi, hogy bár „Kecskemét anyagiak­ban nagyot fejlődött — szellemi­ekben, irodalomban holt talaj ... egy Petur város.” A közönyös állam öt év múltán, 1931-ben nézett szét alaposan. Cikksorozatban töpreng azon, hogy az ország leg­okosabb és legvállalkozóbb föld- mívessége (ebben az évben két- ezerkétszázkilenovenkét vagon gyümölcsöt és zöldséget szállított külföldre) „miért kínlódik, a negy­vennyolcezer hold saját vagyonú tanács miért marad adósa tisztvi­selőinek? Minél alaposabban meg­ismeri ezt a vidéket — szívesen járt a szomszédos Nagykőrösre is — annál jobban becsüli a föld meghódításáért folytatott küzdel­met, a „kőből is bort facsaró” földimíveseket, a sívó homokot megszelídítő kapásokat, az értel­miség kertészeti szakértelmét, a városi tanács néhány kulturális, tanyapolitikai kezdeményezését. Az író hazafias jóindulattal tá­mogatott minden új értékkel, munkaalkalommal biztató törek­vést, ezért nevezte Kecskemétet az „alföldi mintagazdaság városá­nak”. De látta azt is, hogy jobb utak kellenek, meg hűtőház, meg posta a tanyára, meg szülésznő, meg tisztességes adózás, meg .. de ezt az állam aligha fogja meg­csinálni. A kisnyíri írótelep 1935. november 17-én tudatja a Kecskeméti Lapok, hogy Móricz Zsigmond itt járt. „Szerdán meg­jelent a nyíri parcellázáson és megvásárolta a 39. számú parcel­lát, pénteken ismét a Nyírbe ment, ahol leendő szomszédjaival megtekintette az általa megvásá­rolt parcellát és közölte, hogy va­lószínűleg a szomszédos parcellá­kat is meg fogja vásárolni.. A váratlan birtokvásárlás bele­illett az akkori helyi vezetőknek Tóth László által sugallt tervébe: írótelepet akartak létrehozni Kis- nyírben. Hetényegyháza igazán lelkesítő példa, hiszen a század­forduló táján odaköltöztetett ku­bikuscsaládok és a városiak pom­pás gyümölcsösöket varázsoltak a buckák helyén. Csapatostul vitték oda a látogatókat, olyasféle lát­ványosság volt ez akkoriban, mint most a Szikrai vagy a Helvéciái Állami Gazdaság vagy a Naiv Múzeum. Tamási Áron, Féja Gé­za és mások remek riportokban örökítették meg a dolgos embere­ket és a gyönyörű szőlőket, gyü­mölcsösöket. Németh László gon­dolkodásában hagytak a legmé­lyebb nyomot az itt tapasztaltak, ö is kisnyíri „birtokos” volt, akárcsak Sárközi György. A há­rom kertszomszéd közösein szere­pelt a Katona József Társaság 1936. március 10-i irodalmi est­jén. A néhány demokratikus beállí­tottságú irodalmár ráhatására né­hány évig jó szívvel fogadott né­piesek a második világháború kitörése táján már „nemszeretem” vendégnek számítottak. A kecske­méti vezetők számára terhessé vált a zsidótörvények ellen tilta­kozó, a nemzetet fenyegető bajok­ra mind hangosabban figyelmez­tető Móricz Zsigmond is. Szomorú búcsúzás 1940. januárjában még abban reménykedett, hogy hamarosan megkezdi a kisnyíri telepítést — olvasható a Kecskeméti Lapok 1940. január 14-i számában —, de soha sem jöhetett, hogy a magas­ból lássa „ezt a szép határt és a remek erdőt”. Ismerőse segítségé­vel éviekéit ki a vételár késedel­mes fizetése miatti bajokból. Aznap tartotta Móricz utolsó előadását a hírős városban, ami­kor a német hadsereg megrohan­ta Belgiumot és Hollandiát. A „hivatalos Kecskemét” távolma­radásával tüntetett, nem hallhat­ta ítéletes szavai. A Kecskeméti Lapok tudósítója szerint „benső nyugtalansággal, napjaink törté­nelmi viharában érezhetően foko­zott aggódással jelölte meg Mó­ricz Zsigmond a magyar nép széles rétegei felemelésének, fő­leg gazdasági megerősödésének útját.” 1942. szeptember 5-én mindösz- sze 15 soros protokoll szöveggel búcsúztatták a század talán leg­nagyobb magyar prózaíróját, aki­nél nagyobb szeretettel, törődés­sel senki sem örökítette meg az itteni világot, a kaszinót és a pia­cot, a terméketlen sivatagból va­rázsolt kerteket, a verejtékes munkát, a tanyákat és a tudós szőlészeket. Heltai Nándor A VILÁG ÉS NYELV ÚJ SZÁMÁBAN... Móricz a soknyelvűségről ..Késő délután, for­róság. A kávéház te­raszán csak két fia­talember kanalazza a fagylaltot.” Minden készen állt a forgató- könyvből kiragadott sorok életrekeltésére. A kávéházi jelenetek színhelyéül kiválasz­tott bajai Duna Szál­ló külsején alig kel­lett igazítani: az épü­let és előtte a macs­kaköves nagy tér megőrizte a régi, al­földi mezővárosok hangulatát. Felsora­koztak a téren a 20-as évek jellegzetes járművei. Két, ma már muzelális értékű autómobil. Fogatok, szürke-fehér csíkos vászonruhá­ban, strucctollas kalapban feszí­tő kocsisokkal a bakjukon. Csak egy valami hiányzott: a napfény. Az időjárás módosította a for­gatókönyvet. Aznap délutánra be­borult, majd zuhogni kezdett az eső. A kávéház teraszán nedve­sen csillogtak a bútorok, eső áztatta a piros-fehér csíkos nap- ellenző-vászna'kat, forgatásról szó sem lehetett. A színészeket haza- küldték, a tévéstáb tagjai gond­terhelten vizsgálgaitták a produk­ció fölé tornyosuló felhőket. Cza- barka György operatőr komoran jegyezte meg, hogy bezzeg a műtermi felvételeknél tombolt a kánikula. Most pedig forróság kellene, és kitartóan esik. Hajdúfi Miklós rendező sem örül a kényszerpihenőnek. Egy hétnél tovább nem időzhetnek Baján, utána költözni kell az új helyszínekre. — Miért éppen a Forró mező­ket választotta, mit akar vele kifejezni? — A regény címe zseniális. Forró mezők. Miután egy csepp tenger ugyanolyan sós, mint az óceán, ez a kis rész, ez a cse­lekmény színhelyéül kiválasztott Nyírség is tükrözi az egész or­szágot. Tulajdonképpen ez fogott meg benne. Ennek az akkor 100 százalékosan agrárországnak a teljes anakronizmusa. Az agya­kat megülő forróság. Ez az esőt- len, kiégett vidék az agyak szür­keállománya. Az emberek nem tudnak kiszakadni a saját sor­sukból. Az elszegényedett föld­birtokos saját illúzióit hajszolja, a kisvárosi urak sem tudnak — nem is akarnak — kibújni a bőrükből. Ülnek a kávéház tera­szán, főnek a forróságban. Tehát a történet — Avary László földbirtokos rejtélyes ha­lála — ürügy a társadalom ago- nizálásának ábrázolására. önt úgy ismerik a nézők, mint aki szinte mindig a történelemből me­rít témát, ihletet. Feltehetően most sem lesz hűtlen önmagához? — Nem szeretnék hűtlen len­ni. Az esemény maga, történelmi mértékkel mérve lényegtelen, az állapotok, amelyekbe ágyazódik, annál kifejezőbbek. Ezt igyek­szünk megfogalmazni képileg is. Eat a meleget, forróságot, szik­kasztó hőséget. Ahogy ezt Móricz Zsigmond megírta. Ehhez fogha- tóan csak Sommerset Maugham festett érzékletes képet a trópusi klímáról. Az ő hősei 100 szá­zalékos páratartalomban fuldokol­nak, Móriczéi kemény szárazság­ban. A perzselő hőség ráül az agyakra, és ebben a tespedésben, tunyaságban időnként furcsa in­dulatok lángolnak fel. Ilyen ér­telemben a regény az egész or­szágot tükrözi, adott pillanatában és történelmileg is. A téma és főként annak filmes kifejezése izgat, érdekel. Ezért esett rá a választásom. A regényből, 1948-ban készí­tett játékfilmet Apáthy Imre, Kossuith-díjas. rendező. Közön­ségsikerét főként annak köszön­hette, hogy a legviharosabb múl­tú sztár, Karády Katalin játszot­ta Vilmát, a darab női fősze­replőjét. A tévéfilm Vilmája Bordán Irén lesz. A régi válto­zat többi szereplőjére kevesen emlékeznek, pedig olyan kiváló színészek játszottak benne, mint Ladányi Ferenc, Rajnai Gábor, Tompa Sándor, Várkonyi Zoltán, vagy az akkor még pályakezdő Darvas Iván, továbbá Fónai Már­ta, Pándi Lajos, Pethes Sándor, Szabó Sándor és Szemere Vera. A tévéfilm férfi főszerepeit Bács Ferenc, Sinkó László és Andorrai Péter alakítják. Vadas Zsuzsa A Magyar Eszperantó Szövet­ség folyóiratában, a Világ és nyelv legutóbbi számában terjedelmes cikk keres választ arra a kér­désre, hogy a száz esztendeje született Móricz Zsigmond ho­gyan látta a huszadik század első évtizedeiben és a két világháború között az egymás mellett élő né­pek nyelvi elkülönülését és az ebből származó ellentmondáso­kat? Amint a cikk szerzője leírja, az író riportköteteiben — az idő­rendi sorrendben leadott írásai­ban — könnyen nyomon’ követ­hető az e kérdésben kialakuló, majd egyre szilárdabbá váló ál­láspontja. Az 1910—19 között szü­letett cikkeiből és riportjaiból még bizonyos előítélet érezhető — a kor általános szemléletének megfelelően —, a nemzetiségek iránt. De a „Petőfi Társaságban” című riportjában már leszámol ezzel az előítélettel. Bevallja, ma­ga is azt gondolta sokáig, hogy „aki tót, nem ember”, és jó­idéig fájó szívvel fogadta el Pe­tőfi származását. Itt már ki­mondja: „Nem szabad, hogy a nyelv elválasszon". Lassan-lassan édesnek érzi a szlovák kiejtést, a szláv hangokat, s dallamot vél bennük fölfedezni. A kezdeti években még azt hirdeti, hogy a „drága) jó, bölcs magyar nyelv” kifejezőereje fölülmúlja a töb­biét. Később, az idegen ajkúak- knl vállalt harcétri közös sors hatására oldódik benne az elő­ítélet. míg végül teljesen megszű­nik. A nyelv összeköt és elválaszt. — Ez az alapgondolat gyakran tér vissza nála. A „Postások a háborúban" című riportjában már-már a kisember tragédiájá­vá súlyosodik a nyelvi különb­ség. A feleségétől hosszú ideje távol levő katona hiába akar ha- zasürgönyözni, a tábori távírda csak német nyelvű üzenetet to­vábbíthat. Ha pedig német szö­vegű táviratot kap az asszony, abból csak félreértés lesz. Így még üzenni sem érdemes. Ugyan­ebben az írásban viszont az egy nyelven beszélők nagy összetar­tozásáról is szól. Ha a világ má­sik végén találkozik is két .ma­gyar: „összeülnek, a világ legter­mészetesebb módján fognak ke­zet, mintha egy órája váltak vol­na el, bemutatkozás sem kell, elég a magyar szó, mindenki egy tár­saság, egy barát, egy vér.” A nyelvtanulás szükségességét a „Palazzo Falconieri” című írá­sában mondja ki először. A cím egy Rómában feállítandó Colle­gium Hungaricum számára ott­hont adó épület neve —, s az egyik magyar miniszter szavait saját meggyőződéseként adja közre: „Szánalom nézni, hogy a fiaink, azok is, akik otthon nagy hírnevűek, hogy dadognak és el­törpülnek, mihelyt egy idegen nyelven kell magukat kifejez­niük ...; mimikával, s gesztusok­kal kénytelenek dolgozni, mert nincs szó a szájukban.” A cikk­ben a vélt megoldást is körvona­lazza : „hacsak évente száz fia­talembert tudok nevelni, tíz év múlva már ezer kultúrember áll a nemzet szolgálatára, akik ké­pesek lesznek az egész világgal szemben megállni a helyet. Mert azt, hogy beszoruljunk egy szűk ketrecbe, és csak magunkat is­merjük, és csak magunkkal vi­tatkozzunk: ezt egy összmonar- chia gyarmata megengedhette magának, de így önálló életet élni Európában nem lehet!” K. J. • Balra: a bajai Duna Szálló külsején alig kellett iga­zítani. Fennt: Muzeális értékű automobilok. A Forró mezők - Baján

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom