Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-17 / 165. szám

1979. július 17. • PETŐFI NÉPE • 5 Két város vallja magáénak Holló Lászlót, a huszadik századi ma­gyar festészet kiemelkedő jelentőségű alakját. Szülőhelye Kiskun­félegyháza. Debrecenben pedig életének nagyobb részét töltötte. Két várost érzett sajátjának a párizsi sikereknek hátat fordítva ha­zájába visszatérő Holló László. Kiskunfélegyházát, amely díszpolgá­rává választotta, s ahol végakarata szerint eltemették, és Debrecent, amelynek lakosaira képeit és lakóházát hagyományozta. Jól bizonyít­ják kettős kötődését egykori nyilatkozatai: „Festői látásom egész zsenge koromtól megvolt, hetvenhárom éves fejjel, még most is a nagyapám újfalusi tanyáját, a félegyházi piaci kofákat látom a ma­guk ragyogó színességében, ez üldöz, kerget egész életemen át... Debrecent igazán szeretem, nagyon jól ttudok itt dolgozni.. KÉT VÁROS FESTŐJE Holló László-emlékház, Debrecenben • A századfordulón épült ház évtizedeken át volt Holló László ott­hona. Holló László, aki kétéves sike­res fanciaországi tartózkodás után az első világháború kitörésének évében tért vissza Magyarország­ra, Debrecenben vállalt állást, és ott. is házasodott meg. Feleségé­nek, Hrabéczy Annának hozomá­nya a Tócoskerti ház volt, amely­ben azután évtizedekig lelt ott­honra. "Nehéz és örömteli éveket .egyaránt töltött benne. A régi Debrecen külvárosai „kertekre"’ oszlottak. A gazda­gabbak a Nagyerdő környékén építettek villákat, a szegényeb­bek: vasutasok, postások, kishi- vatalnokok pedig a Hajdúszobosz­ló felé eső részen, a Tócoskerten. Kollóék mandzardszobás, alápin­cézett masszív téglaháza a szá­zadfordulón épült, s a kőműves- mesterek becsületes munkát vé­geztek. Bizonyítja ezt az is, hogy a kisebb tatarozás után ajtók és ablakok ma is úgy nyílnak, mint egykor, s a szobák is ugyanolyan meghitt nyugalmat árasztanak, mint tették ezt 1916-ban. amikor Holló László ideköltözött, hogy ecsetjével megörökítse a környé­ket. A házban berendezett mú­zeumnak az a legnagyobb értéke, hogy nemcsak dokumentálja a huszadik századi magyar festé­szet je jelentős egyéniségének életútját, hanem emellett tökéle­tesen érzékeltetni tudja_ Holló László alkotással és gondolko­dással töltött mindennapjait. Ismeretes; az emberek szoká­sait, tulajdonságait és szellemét átveszi környezete is: tárgyai, könyvei, használati eszközei, je­len esetben vásznai, ecsetjei és vázlatai. Nos, a tócoskerti ház­ban, különösen az alföldi ember érezhet rá jól a Móra Ferenccel barátságot tartó, vele azonosan gondolkodó magyar és egyben európai szemléletű Holló László gazdag egyéniségére. □ □ □ A festő három évvel ezelőtt, 1976-ban halt meg. Élete utolsó éveiben környezete szeretettel vette körül. Az öregkori békes­ség megteremtésében nagy része volt második feleségének — a debreceniek egyszerűen csak Ol­gának nevezték —, s a városnak is, amelytől minden megbecsülést megkapott. Debrecenben több ember van, aki jelentősnek ítélhető gyűjte­ményt mondhat magáénak Holló László műveiből, bár a mester az utóbbi években már nem adott el képeket. Sőt. mint mondják, ha tehette, az általa jelentősebbnek ítélt alkotásokat vissza is vá­sárolta. Azok, akik ismerték, úgy emlé­keznek rá, hogy a szép öregem­ber, bölcs, de nem elfogult lokál- patrióta Volt. Aki, ha kellett, kri­tikát is mondott a városról, amelyből nem vágyódott el, an­nak ellenére sem, hogy mint az öregeknél ez gyakorta megesik, gondolatai mind gyakrabban ka­nyarodnak vissza a gyermekko­ri emlékekhez, főként a Kiskun­félegyházán töltött gondtalan élethez. A csaknem kilenc évtizedet megélt festő mindvégig dolgozott. Igaz, az utolsó egy-két évben már fizikuma legyengült, és a fes­tés megerőltetőnek bizonyult számára, de Olga asszony lelkiis­meretes törődése segítségével rajzolgatni azért még tudott. Utolsó vázlatain az egyszerűség és a mély életbölcsesség uralko­dik. □ □ □ Végezetül szólunk a tócoskerti épületről, Debrecen másfél évvel ezelőtt megnyílt ritka szép Holló László-emlékházról, amelyet a festő iránti nagy megbecsüléssel, és tisztelettel, értő kezekkel ren­deztek be a Holló-hagyatékot gondozó Déry Múzeum munka­társai. A gyűjtemény eredetileg több részből állt. Á festő 1974-ben felajánlotta a városi tanácsnak életműve legszebb darabjait: két­száz olajfestményt és öt freskó­ját. Egy évre rá újabb százhet­ven, történeti-mitológiai tárgyú rajzzal egészítette ki adományát, majd özvegye, Hollóné Maksa Ol­ga 1978-ban fontos, személyes do­kumentumokat adott át az em­lékház berendezésén dolgozó mú- zeológusok számára. A szép, szecessziós épület első helyisége, a volt előszoba Holló László életútjával, pályaképével, művészi és emberi kapcsolataival ismerteti meg a látogatókat. Fo­tók, fényképek, iratok és leve­lek készítik fel a belépőket>a to­vábbi látnivalókra. A festő eredeti műtermében ki­állított mintegy négyven tábla­kép és a freskótanulmányok, va­lamint az eredeti berendezési tár­gyak, szőttesek, köcsögök és a festői munkaeszközök, a művész személyiségét keltik életre, s ma is azt a hangulatot sugározzák, amelyben legszebb műveit al­kotta. Hasonlóan meghitt nyugalmat áraszt a volt lakószoba, ahol a könyvespolcon most is ott áll­nak a kedves olvasmányok. A Flaubert-, Thomas Mann-, Gár­donyi-, Móra-, Móricz- és Goethe- művek, német és francia nyelvű festészeti szakkönyvek Holló szé- Icj érdeklődésére utalnak. A fa­lakon pedig újabb komor és de­rűs életérzéseket árasztó, nagy­hatású festmények. A negyedik helyiség, a kiállí­tóterem a Holló László-életműból ad alapos áttekintést: a legko­rábbi festmény 1917-ből, a legké­sőbbi pedig a hatvanas évekből származik. Az emlékház nagyközönsége a tócoskerti házban valóban Holló László vendégének érezheti ma­gát az ott töltött idő alatt. 0 Holló László egykori műterme... •... és lakószobája. Pavlovits Miklós MEGYÉNK TÁJAI Bugac írta: Szalayné Bodócs Éva Valamikor Kecskemét nevéhez úgy kapcsolódott Bugacpuszta, mint anyához a gyermeke. így volt ez már Petőfi idejében is, azért írja a „Hírős város az Al­földön Kecskemét” c. versében, hogy „Be-benézök a bugaci csár­dába ...” Évszázadokon át tarto­zott Kecskemét városához a 30540 katasztrális hold kiterjedésű, a várostól 30 kilométerre fekvő Bu­gac, a város egyetlen olyan pusz­tája, amelynek területe nem füg­gött *össze a városéval. Az 1933- ban megindult idegenforgalom révén, a puszta varázsos szépsége világhírt szerzett Bugacnak, és vele együtt Kecskemétnek. 9 Bugaci ősborókás. (Tóth Sándor felvétele) A „Bugac” helységnév - Bugac históriájából A „Bugac” helységnév személy­nevet takar, mint a legöbb ősi te­lepülés elnevezése. Az ősi kor­ban — amikor még nem volt te­lekkönyv —, a helységeket a föld- tulajdonosról nevezték el. így történt ez Bugaccal is, mint azt hiteles okmányok bizonyítják. A legrégibb, közel 600 éves okirat 1391. február 4-én kelt, amelyben először fordul elő a Bugac sze­mélynév: „A budai káptalan je­lenti, hogy István nádor paran­csára, Lajos király intézkedésére a jásu Temesváry testvérek kö­zött az Apáthy szállást elosztot­ta. és őket birtokrészeikbe beik­tatta. Ekkor birtokrész jutott Bu­gac Balázsnak és gyermekeinek és azok leendő örököseinek.” (Gyárfás: A jászkunok története c. okmánytárból, III. kötet 518. oldal.). A Bugac Balázs által birtokolt terület lett Bugacpuszta. A fent idézett okmánytárból megtudhat­juk még: hogy egy 1451-ben Halason kelt okmány már pontosan megjelöli Bugac fekvését, helyét; hogy az igazságos Mátyás ki­rály 1469. augusztus 1-én kelt ok­levelében vizsgálatot rendelt el, a Rozgonyi család jobbágyainak Bugac Benedek birtokán tett kár­tétele ügyében. A török hódoltság idején Bu­gac török kincstári birtok volt, Husszein agától bérelte Kecske­mét városa. (Bártfai Szabó Lász­ló: Pest vármegye okleveles em­lékei.) A török kiverése után Eszter- házy Zsigmond jászkun kapitány így ír Kecskemétnek: „Értésére adom Kecskemét lakóinak, akik eddig a nevezett pusztákat Sze­ged városától szokták vala meg- árendálni, hogy ezentúl tőlem, vagy a vicispán uramtól (Sőtér Ferenc) bérelje Ágasegyháza, Bu­gac és Baracs pusztákat”. Ettől kezdve a mindenkori tu­lajdonostól bérelte Kecskemét Bugacpusztát, 1810-ig, amikor 200 ezer forintért zálogba vette a Pongrácz családtól. 1868-ban a 200 ezer forint zálogon felül még 50 ezer forintot fizetett a Pong- rácz-család leszármazottainak, és ezzel véglegesen a város tulaj- , dona lett Bugacpuszta. Bugacpuszta Bugacot és Mo­nostort foglalta magában, Bugac Kis Bugáéból és Nagy Bugáéból, Monostor pedig Alsó Monostor­ból és Felső Monostorból állt. A monostori részt már korábban, mint Bugacot, 1796-ban vásárolta meg Kecskemét. A város halhatatlan fia, Kato­na József egyik „nemzeti vitézi szomorűjátékának” címadó hős­nőjét, Monostori Veronikát erről a pusztáról, Monostorról nevezte el. A dráma többi szereplői is a környék pusztáinak nevét viselik, például Alpári Farkas, Orgová- nyi Balázs, Szellőrinczi Lóránt. Bugac-Monostoron templomro­mok hirdették, hogy valamikor a tatárjárás előtt, a puszta lakott terület volt. Az első ásatásokat 1888-ban a Nemzeti Múzeum vé­gezte, Kisfaludy-Liptai Pál, Kecs­kemét képviselőjének a kezde­ményezésére, amikor feltárták a 4,40x4,42 méteres szentély alap­jait. A templom hajójában talált leletek azt bizonyítják, hogy a lakosság a tatárdúlás elől a templomba menekült, amit a ta­tárok felgyújtottak, és az iderne- nekült emberek szörnyű szenve­dések között lelték halálukat. Az 1927-ben, 1936-ban és 1938-ban dr. Szabó Kálmán kecskeméti múzeumigazgató vezetésével vég­zett ásatások leletei is megerősí­tették azt a feltevést, hogy Bu­gac és Monostor már a tatárjárás idején elpusztult, a török hódítás itt már lakatlan pusztát talált. A jelenlegi falusi templom homlokzatába a romokból beépí­tett két kőtömb emlékezteti a mai embert arra, hogy az Árpádok első évszázadában itt virágzó te­lepülés, virágzó élet folyt. (Folytatjuk) Ifjúság és kultúra Sokan azt tartják, hogy nyáron csak a könnyű műfaj múzsája arat sikert, mert az emberek ilyenkor kikapcsolódni akarnak. Most még­is egy tanulmányt ajánlunk for­gatásra, olvasgatásra. Mert And- rássy Mária—Vitány Iván Ifjúság és kultúra című könyvét le lehet tenni, de föl kell venni, mert a táblázatok tanulmányozása, a vé­lemények ütköztetése nyári olvas­mány is. Sok érdekességet rejte­nek. illetve mutatnak ezek a szá­mokkal, arányokkal bizonyított tények. Többek között azt, hogy az elmúlt évtizedben miként ala­kult az ifjúsági hangversenyek lá­togatóinak száma, milyen a fia­talok érdeklődése a színházi mű­fajok iránt, vagy azt, hogy mit várnak az ifjú nézők a filmektől. Miért érdekes ez? — kérdezheti az olvasó, hiszen ismerünk már többféle felmérést, és egyébként is az ilyen „statisztikák” nem változtatják meg a helyzetet. A választ a szerzők első mondata is sejteti: „Az ifjúság művelődési magatartása minden időben a jö­vő kultúráját jelezte” — írják. Másrészt a feltárt tények birtok­lása az első feltétele a változta­tásnak. Az ifjúság hatvanas évek­ben megváltozott kulturális ma­gatartása a jövő szempontjából is izgalmas, de ma is jobban oda kell figyelrti, mert a zenében, öl­tözködésben jelentkező látszat mögött mélyebb összefüggések is rejlenek. A tanulmány ott válik igazán izgalmassá, ahol ezeket célozzák meg a szerzők. Az ama­tőr művészeti mozgalom múltját, fejlődését és jelenlegi helyzetét elemezve olyan kérdésekről írnak, amelyek úgy „kapcsolják ki” az olvasót. hogy vitára és lelkes egyetértésre ingerelnek, szellemi kíváncsiságot elégítenek ki, vagy éppen hiányérzetet fogalmaztat­nak meg. Figyelemreméltó megjegyzésük például az, hogy a beat akkor vo',*'i legnépszerűbb, amikor az ifjúság politikai érdeklődése lany­ha volt, de veszített jelentőségé­ből amikor a fiatalok tömegesen a politika felé fordultak. Fontos megállapításuk az is. hogy az if­jabb nemzedék kulturális szoká­sait egyszerre jellemzi a bírálatra való hajlam és a pozitív, támo­gató magatartás. Mindez össze­függhet politikai mozgalmakkal, de nem ez az elsőrendű monda­nivalója. A népművészet ápolása, fejlesztése láthatóan szívügye a szerzőknek. A népdalon alapuló,’ a forradalmi- és tömegdal-hagyo- mány értékes részét magába fog­laló, de az ifjúsági zene újabb formáit is felhasználó új éneklő mozgalmat sürgetik. Rögzítik a fellendülőben levő hazai népművészeti mozgalom újabb vonásait. Vitáznak az olyan véleményekkel, amelyek a nép­művészet ápolásában narodnyikiz- must, vagy éppen nacionalizmust gyanítanak. Felhívják arra is a figyelmet, hogy helytelen az a magatartás, amely nemcsak él a népművészet lehetőségével, ha­nem bennük zárkózik el. De vi­lágosan látják azt is, hogy az az álláspont, „amely mindig aggályo­kat hangoztat a népművészettel szemben, könnyen vezet talajta- lan kozmopolitizmusra”. A most formálódó népművészeti mozgal­mat úgy értékelik, hogy az elsza­kadt, a főként nyugati kulturális magatartási mintáktól és önálló útra tért. Tapasztalataik szerint ez „olyan magas színvonalú, hogy legfeljebb a nyugati hasonló moz­galmak követhetnék a magyart.” A szerzők bizonyos értelemben összefoglalását is adják az eddig megjelent, ifjúságról szóló tanul­mányoknak. Kritikus hangvéte­lük, jobbító szándékuk és javas­lataik fontos adalékul szolgálnak mindazoknak, akik közvetlenül, vagy áttételeken át foglalkoznak az ifjúság nevelésével. A jövő le­hetőségeiről írva így fejezik be tanulmányukat. ..Az ifjúság új kulturális mozgalmai, ahhoz a folyamathoz tartoznak, amelyek — egyelőre csíra formájában — kialakítják egy nem polgári al­ternatíva elemeit. Ebből a szem­pontból nézve szélesebb folyamat­ról van szó, amelynek gyökerei a társadalmi fejlődés mélyebb ré­gióiba nyúlnak le, olyan mozgás­ról, amelyet csak egy nem polgá­ri társadalom az étet egészére ki­terjedő kibontakozásának távlatá­ból lehet helyesen értelmezni.” Ha ezt a megjegyzésüket vesz- szük figyelembe, akkor ajánlható ez a könyv azoknak is, akik a fia­talokat csak megítélik, pusztán magatartásukat bírálják. Komáromi Attila NYUGDÍJ ELŐTT — Mindig pe­dagógus akar­tam lenni. Jó érzés azt tudni, hogy engem itt Bajaszentistvá- non mindenki ismer. Nemze­dékeket: a va­lamikori tanítványaim fiait, lá­gyait, sőt azoknak a gyerekeit is tanítottam. A nyugdíjba menete­lem időpontja csak egy dátum számomra, nem sorsdöntő pillana­ta az életemnek. Továbbra is pe­dagógus maradok. Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem Lehoczky, Sándor, a bajai Dózsa György Általános Iskola címzetes igazgatója, földrajz-bio­lógia szakos tanár. Társadalmi és egyéb munkákért kapott kitünte­téseit felsorolni is nehéz lenne. Annak a korosztálynak a tagja, amelyet alig húszévesen vittek ki a frontra, akik a Horthy-korszak idején megismerték a szellemi ín­ségmunka fogalmát. — 1939-ben végeztem a bajai ta­nítóképzőben. Bárhol is próbálkoz­tam, nem kaptam tanítói állást. Volt olyan évfolyamtársam, aki ingyen ment el dolgozni, csakhogy taníthasson — emlékezik Lehocz­ky Sándor a pályakezdés éveire. — Negyvenben elvittek kato­nának, előbb a Délvidékre, majd a Dunántúlra mentünk. Pozsony környékén ért a felszabadulás; 1945. május 9-e, de 20-án már Ba­ján voltam, s a mostani iskolám­ban kezdtem tanítani. — Visszaemlékezve az elmúlt évtizedekre, mi volt a legnagyobb, legnehezebb pedagógiai feladata? — Az ötvenes években szak- érettségis diákokkal foglalkoztam. Hihetetlenül nehéz, sok-sok ener­giát igénylő munka volt. Aztán a hatvanas évek közepén, amikor a Dózsa György, úti iskola igazgató­ja lettem, négy intézményt kel­lett vezetnem. Hozzánk tartozott ebben az időben két óvoda, az ál­talános iskola, két tanyai iskola és két gimnáziumi osztály. Az igaz­gatást a helyettesemmel együtt végeztük, gondnok, adminisztrátor nélkül. — Mire a legbüszkébb? — Az Országos Béketanácstól kapott aranykoszorús jelvényre, és Zombor város emlékplakettjére. Ez utóbbit a zombori testvérisko­lával való sikeres együttműködé­sért kaptam. Mivel ez az ország egyik legnagyobb nemzetiségi is­Három évtized a katedrán kolája. szükségünk volt erre a kapcsolatra. Nálunk száztíz gye­rek tanul szerb-horvát nyelvet. Kezdetben csak négy-öt tanárunk ment át a zomboriakhoz, a nem­zetiségi nyelvoktatás módszereit tanulmányozni. Aztán mentek a gyerekek is. Csereüdültetést szer­veztünk: a mieinket Splitben, az övéiket a Balatonon nyaraltattuk. Közös kulturális és sportműsoro­kat, vetélkedőket rendeztünk. Lehoczky Sándor a következő tanévtől már csak három hónapot tanít. Segíti, támogatja az új kol­légát, átadja gazdag tapasztalatai!. Mindemellett készül egy csönde­sebb, ám semmiképpen sent tétlen életre. Aznap is, hogy egyszerűen berendezett otthonában kerestem, ötezer bajaszentistváni lakos ér­dekeit képviselte az óvoda- és is­kolabővítések ügyében, a városi tanács ülésén. A közeli nyugdíjas­évekről pedig még ennyit mond: — Most majd többet mozgok, kertészkedem. Szükségem is lesz rá. Volt olyan hét, hogy tizenkét gyűlést ültem végig — jegyzi meg egy félmosollyal. — Eddig a csa­ládnak sem tudtam élni, a két gyerekemnek, négy unokámnak. És szeretnék végre elmélyült el­méleti pedagógiai munkát is vé­gezni. P. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom