Petőfi Népe, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-10 / 134. szám
MŰVELŐDÉS •IRODALOM • MŰVÉSZET A kecskeméti alkotóházban Hosszú szünet után Ismét fogadhatja a képzőművészeket a Képző- művészeti Alap 5. számú kecskeméti alkotóháza. A század elején épült kastélyszerű épületet az elmúlt évben teljesen felújították: a főépi^ letben tíz műteremmel ellátott lakást alakítottak ki. Ma az ország ' legmodernebb legkényelmesebb alkotóháza a kecskeméti, ahol jelem- leg már 4 szobrász és 6 festő illetve grafikus dolgozik. • Berki Viola festőművész a kecskeméti alkotóbáz műtermében készíti közel 60 négyzetméteres mozaikjának tervét, amely Debrecenben, a művelődési központban kerül majd felállításra. (MTI-fotó — Karáth Imre felvételei — KS.) Az első kecskeméti könyvnapok, 1929-ben Magyarországon ötven évvel ezelőtt rendezték meg az első könyvnapokat. A hazai könyvkiadás és kereskedelem válsága valamint az írók nehéz anyagi helyzete tette szükségessé, hogy új módon csináljanak propagandát a magyar könyvnek. Az ötlet a Literatura című könyvészeti folyóirat szerkesztőjétől, Supka Gézától származik, aki 1927-ben a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesületének miskolci rendkívüli közgyűlésén javasolta, hogy „a sajtó támogatásával, az egész magyar társadalom bevonásával évről évre országos könyvnap tartassák, amely könyvnap a magyar kultúrának egyetemes nemzeti Üfaiepe*-legyen; intő jele legyen a magyar lelkiismeretnek azokra a kötelességekre nézve, amelyekkel a magyar irodalomnak, a magyar íróknak és a magyar könyvnek tartozik és széles körű propagandával teremtse meg országszerte, a legkisebb faluban éppúgy, mint a városokban, a magyar könyv szeietetét.” A jelentős kezdeményezés megvalósítására 1929 májusában került sor. A megnyitó ünnepséget a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartották, és a bevezető beszédet a kultuszminiszter tartotta. Az első könyvnapok szervezői bevonták az akcióba a sajtót. a rádiót, valamint neves írókat és színészeket kértek fel szereplésre. Erre az alkalomra plakátot és propagandakiadványokat adtak ki. Azonban a legjelentősebb újítás az volt, hogy „kivitték a könyveket az utcára”. Budapest és a vidéki városok forgalmasabb pontjain könyvárusító sátrakat állítottak fel, ahol az írók dedikálhatták műveiket. A kereskedőket felszólították, hogy a könyvnapok ideje alatt csak magyar írók alkotásai kerüljenek a sátrakba és kirakatokba, mérsékelt áron. Budapesten az 1929-es könyvnapokon jelentős eredmények születtek, vidéken csak elvétve, például Debrecenben, Mátészalkán és Pécsett. Azonban egy igen érdekes kecskeméti kezdeménye. zésről tudósított a Pesti Hírlap 1929. május 14-i száma: „Kecskemét vasárnap délután a város közgyűlési termében... a város a könyvhét emlékére 600 magyar művet vásárolt meg és egy későbbi időpontban a műveket ki fogja sorsolni a közönség között.” A kecskeméti könyvsátrakban és kereskedésekben eladott könyvek mennyiségéről további számszerű adat nem áll rendelkezésünkre, bizonyára e helyeken is volt bizonyos érdeklődés a magyar könyvek iránt. A korabeli miniszteri rendelet értelmében a kecskeméti iskolákban is általában magyarórák keretében emlékeztek meg a könyvnapokról, a magyar könyvről. Az első hazai könpvnapokról megállapíthatjuk, hogy Budapesten és egyes vidéki városokban sikerült felhívni a közönség figyelmét a magyar könyvre, emelkedett az eladott művek száma és csírájában megjelentek a könyvnapi propagandának azok a formái, módszerei, amelyek lényegében napjainkig fennmaradtak. Tehát az első könyvnapi akció bizonyos fokig elérte a célját, noha az ország lakosságának jelentős része akkor még elsősorban anyagi okok miatt nem tudott könyvet vásárolni. A régi könyvnapok jelentőségét Benedek Marcell foglalta össze a legmagvasabban: „A könyvhónap közös érdeke volt kiadónak, könyvkereskedőnek, írónak. érdeke volt a könyvvásárló közönségnek, az egész magyar kultúrának is — csak az volt hátra, hogy azoknak is hasznára váljon, akik addig nem tudtak könyvet vásárolni." B. Gy. Pillanatkép, egy csepp szégyennel A fehér abroszos asztalokon dupla tányérok, csillogó eszcájg. Tizenegy és tizenkettő között járhat az idő, de az ebédelők ilyenkor még nem jönnek. Almos csend, ásítozó pincérekkel. A mozaikkockákat karistolva, csikorogva nyílik az ajtó. Kosárkájával karján, hetven év körüli nénike lép be, háta mögött élete párja; lapos aktatáskáján szíjheveder tekeredik, másik kezében madzaggal átkötött dobozkák, áruházi csomagok. Egy percig riadtan állnak e furcsa világ küszöbén, aztán tétován, kerülgetve a székeket, a sarokasztal felé tartanak. Alig ülnek le, máris mellettük terem a pincér. Szalvétájával hadonászva, valami láthatatlan szemetet seper le az abroszról. — Kérem, a kabátokat a ruhatárba ...! — Mit? És hová? — látszik a két öreg arcán, nem értik, mit akar itt ez a fehérkabátos úr. — Kérem, fáradjanak a ruhatárba! — szól most már méltatlankodó türelmetlenséggel a „főúr”, aki egyébként fia, sőt unokája is lehetne a két vendégnek. Az öregember a tenyerében szorongatott kucsmát akkurátusán az asztal sarkára helyezi, tán még a katonakorában tanult etikett szerint. Kigombolja a sötétkék, szekrényszagú ködmönt. Alatta csak az ujjatlan kismel- lény, meg a fecskefarokként kun- korodó nyakú fehér ing. Most akkor ingujjban üljön itt, mint otthon, a sparhelt mellett? A néniké vállán koromfekete vállkendő, az alatt meg vastag kötött bundzsér. De hol van itt kabát? Most mi legyen? Á felszólításnak engedni kell. Az öregember a kendővel a karján a ruhatár felé lépked. Ujjal között _ érthetetlenül forgatja a picike biletát A vállkendő úgy lóg a vaskampón, mint egy letört, fekete szárny. *— Ebéd lesz? — kérdi a pincér. ... ebéd? Hát persze. Hiszen azért jöttünk... — látszik, nem értik a fölösleges kérdést Egyébként elmehetnének ebédelni a gyerekekhez is. Itt laknak, nem messze, de hát ők is vendéglőből hordják a kosztot, meg ilyenkor nincsenek is otthon. — Italt szabad? — így a pincér, miközben az étlapot leteszi a tányérok közé. Két deci bor és egy kávé... Fekete... A konyha felől ínycsiklandó illatok szállnak. Az öreg bi: zonytalankodva nyúl a ropogós papírlap után. A többszörösen indigózott étlap betűit és számait szemüktől távol tartva sem tudják kiböngészni. A néni most néz körbe először. Álla alatt megoldja a sötét kendő csomóját. Kisujját kimerevítve, s a többitől távol tartva, belekortyol a forró kávéba. Az öreg meg hunyorogva jelzi, finom a bor. Mennyi hajcihővel jár ez a mai nap. Hajnalban el kellett látni egész napra elejtendő szemmel a tyúkokat, feltölteni vízzel az itatóvályút. megkérni a szomszédot; délben öntse oda az örökké 3fies, visító malac elé az előkészített moslékot.. Egy órával a vonatindulás előtt már kint toporogtak az állomáson. Büszkén-szégyen- lősen ismételgették a kérdezőskö- dőknek: „Budapestre egy kis ajándékot venni az unokáknak ...” A kosárból előkerül a hófehér elemózsiás damasztszalvéta. Kattan a szelídpengésű bicska az öreg kezében. .Szárazkolbász, szalonna, só, otthoni kenyér. Nyugodtan, mohóság nélkül falatoznak. — Kérem, itt hozott ételt tilos enni! — csattan a pincér hangja a hátuk mögött. — Tilos? Miért? A magunkét esszük... — az öreg hangja megremeg. Majd kifordul szájából a falat. — Mit gondolnak maguk, park ez, vagy váróterem? A szabály, az... — A pincér szigorúan áll fölöttük, mint egy ítélkező angyal. Az öreg leteszi kezéből a kenyeret. A nénike' szégyenkezve hajtja össze a szalvéta sarkait; a morzsákat tenyerébe sepri. Arca fekete hóesés, eltűnik az előrebukó kendőben. A kiszáradt bugyellá- risból Összehajtogatott papírpénzt tesz a fiatalember kinyújtott tenyerébe. Hiába, a szabály, az szabály! Majd hazafelé, majd a vonaton. A sötétkék ködmön két ujján tehetetlenül fityeg a két zsinóron lógó kesztyű, mint két kifordított tenyér. Felcihelődnek, az asztalon Hagyják az italt is. Nem baj, a kávé már úgyis jéghideg, a bor pedig savanyú, mint az ecet. _ _ Varga Rudolf Martyn Ferenc most nyolcvanévá. Akik ismerik, azoknak hihetetlen ez a szám, hiszen egy örökifjú, mindig tevékeny, a fiatalokat megszégyenítő szellemi frisseségű emberről van szó. Ma is alkot és tervez, az életmű, bármilyen lenyűgöző, nem lezárt, még meglepetéseket tartogat Marty n Ferenc éppen a napokban ajándékozott újabb 50 nagyszerű grafikai lapot a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak, amely ugyancsak legutóbb megvásárolta a híres grafikai sorozatát: „A fasizmus szörnyetegeit”. így már 670 mű — zömmel főművek — vannak a múzeumnak, a Martyn-életmű hűséges gondozójának a birtokában. A 80. születésnapra megjelentette a Baranya megyei Tanács Martyn Ferenc írásainak gyűjteményes kötetét valamint egy rajzsorozatot, amely a Baranyai rajzok címet viseli, s amelyben a művész a megye legszebb tájait, városait új létesítményeit, jellegzetességeit tette papírra, Weöres Sándor ez alkalomra készített, hangulatos verseivel kísérve. Martyn Ferenc tehát nem pihen. Épp születésnap előtti hetekben készült élete első görög- országi utazására. Amikor azt kérdeztük tőle, hogy érinti a 80 születésnap, így válaszolt: — Nem érek rá ezen gondolkodni. Kétségtelen, hogy az emberi életnek van egy íye, a eres-; cendo valahol a legszebb férfikor idejére esik, amikor tapasztalat és munkakedv a legjobb harmóniában együtt van. De az öregség relatív fogalom. Amíg az embert a megoldandó feladatok, a világ nagy kérdései érdeklik, amíg van tennivalója, amíg űzi a kíváncsiság, addig nem öreg. Nekem rengeteg tervem van. Most dolgozom Fülep Lajos szoborportréján, két nagyméretű olaj- kompozíción, és a porcelánterveim sokszorosításáról is tárgyalunk. A rajzolás pedig, amit én mindig a .legfontosabbnak tartottam, szinte hétköznapi, állandó tevékenységem. Most is dolgozom két grafikai lapon. Martyn Ferenc ősei ír hajósok és katonaemberek voltak. Egyik őse Magyarországra is elvetődött, majd itt megnősült, és letelepedett. Martyn Ferenc sosem tagadta meg ezt az eredetet, szeretet és vonzódás kötötte ősei hazájához. Gyermekkorát — édesanyja halála után — Rippl-Rónai kaposvári házában töltötte. Nemcsak az első művészi ösztönzések, de a dunántúli tájhoz való kötődés is innen származik. Később Martyn Ferenc Budapesten tanult a főiskolán, majd Párizsba ment, ahol végigpróbálta-tanulta a század nagy művészeti stílusait, s az Action Creation képzőművészeti csoport tagjaként mind Jobban magára talált. A háború éveit, a fasizmust itthon élte végig, jórészt illegalitásban. A fasizmus szörnyetegei című hátborzongatóan kifejező, harcos, ugyanakkor hallatlan műgonddal készült rajzsorozata is javarészt az illegális lakásokon született, ott is maradt meg, ott vészelte át a nehéz éveket. A felszabadulás után egyike lett a legaktívabb, legtöbbet foglalkoztatott, az új eszmék segítését legkövetkezetesebben vállaló, legdemokratikusabb művészeknek. Tavalyi kiállítása, amelyet a Törté- neti Múzeum rendezett a budai Várban, sokak számára a felfedezés erejével hatott. Martyn Ferenc — Párizs, Budapest, Kaposvár időszaki lakója, a mindenütt otthon levő vándor, ír ősök kései „csavargó” utóda — végül is Pécsett talált végleges otthonra. Itt a képzőművészeti élet köztiszteletben álló alakja, szereplője volt, fiatalok jártak hozzá tanácsért, jő szóért. A köztisztelet a hivatalos elismerésekre is kiterjedt, ahogy ma ő ezt megfogalmazza: „a város türelmes volt hozzam, hajlékot adott, kenyeret, akkor is. amikor nem sütött a nap. Elfogadott hóbortjaimmal, rögeszméimmel együtt. Mi mást nyújthatnék ezért, mint ragaszkodást, viszonzó hűséget.” A Martyn-ház, ahol a művész ma dolgozik, már egyik szárnyában most készül múzeummá válni, hiszen a Martyn-művek közkincs- csé tétele nem holnapi, hanem mai feladat. A művészről, akit Kossuth-dfj- ial és más címekkel is kitüntettek' de aki talán legnagyobb szeretettel a városért legtöbbet tevőknek alaoított Janus Panno- nius-díjat őrzi, az is közismert, hogy a nagy, nonfiguratív, szürrealista tanulmányokon alapuló festményeivel szinte szakadatlan- párhuzamosan készítette kiasz- szikus szépségű, realista rajzait, a Petőfi-albumot, a Don Quijote- sorozatot, az Ulysess- vagy a Berzsenyi-sorozatot, valamint a pécsi és a most megjelent baranyai rajzokgt. Martyn klasszikus nagyságéi, európaiságát, a század szinte egész vonulatát felölelő munkásságát mostanában kezdik igazán értelmezni, elemezni. Rózsa Gyula így fogalmazta meg a Jelenkor júniusi, a 80 éves Martyn Ferencet köszöntő számában. A Martyn-jelenség című cikkében! „Kossuth-díj, kitüntetések, múzeumház: a késői, de nem megkésett elismerés azt az európai mestertípust illeti akiből szerencsésebb nemzeteknek több, nekünk egyetlen egy jutott a század művészettörténetében." H. E. BESZE IMRE: Egy asszony kapál A járda mellett csonka fák, kérgük még téli nagykabát. A fák között egy asszony áll, kapa moccan lábainál. Kendőjén hetven év pora — nem tudja, honnan ? csak azt: hova ? Apró az asszony, s mint öreg madár, ki szárnyát törte meg. Apró a lépte is, ahogy apró lábával rögre rogy. Deszkasor előtt őszi gyom, azt irtja most. Nézem, s hagyom. Szombat van, késő délután. „Holnap jön el az unokáim. Nehogy megszóljon: Nagymama, milyen az útja, s udvara? Két napja vágom — sok a gaz. Nehéz a kapa, úgy igaz. Dehát megszoktam, ezt teszem, mióta vélem az eszem. Sok volt a gyom, mi elkísért idáig. S nem tudom, miért.” A fák között egy asszony áll —- kapa moccan lábainál. Deszkasor előtt őszi gyom, azt irtja most. Nézem, s hagyom. JÖBA TIBOR: Föloldozás Nem tudlak óvón betakarni ez a könnyem a takaró a pléd a paplan van ami kimondhatatlan amire nincs megbocsátás s az átok annyi mint az áldás jaj ^hányszor álltunk ott a parton s nem értünk át a túlra most csöndben összebújva add meg nekem a nagy fölóldozást s amire egy percig se voltam méltó hogy így szeretlek végleg megbocsásd Martyn Ferenc nyolcvanéves Nagy Vince: Falusi ház (linómetszet).
