Petőfi Népe, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-01 / 126. szám

1979. június 1. • PETŐFI NÉPE • 5 A VALÓSÁG ÉS A KÉPZELET JÁTÉKAI La Mancha lovagja • Az első pillanatok az inkvizíció börtönében. Don Quijote — Cervantes (Blaskó Péter). Sancho — Szolga (Blaskó Balázs) és a Fogadós — Kor­mányzó (Major Pál). „összefércelt zenés játékkal, itingli-tangli másodrendű operett- itel, malaokodó kétértelműség­gel búcsúzott hajdan közönségé­itől a legtöbb vidéki társulat. A betoppanó meleg elfújta az évad elején fennkölten hirdetett elve­ket.” Két esztendeje így kezd­tem az évadzáró Shakespeare- előadás méltatását, mert megvá­lasztásában annak is a jelét lát­tam, hogy szakítottak a műsor­rendet művészire és szórakozta­tóra szabdaló szemlélettel, lévén a Minden jó, ha vége jó egy­szerre tartalmas és kellemes, magvas és bohókás, illúzió és va­lóság. Még többet várhattak az 1978/ 79-es évadot 'befejező és a nyá­ri, őszi Ibérletezést befolyásoló La Mancha lovagjától. Hosszú sorzatokban játszották külföldön, magyarországi bemutatóját zajos sikerrel fogadta a közönségnek az a rétege, amely elsősorban a mu­tatós színészi teljesítményeket méltányolta. Sokakat a zenés já­ték csalfa álromawtikája, már- már giccsbe hajló cselekménye hódított el, mások az olcsó, la­pos közhelyeket vélték filozófiai mélységeknek. Sokan fülbemá­szó, lágy muzsikájáért váltottak jegyet. A rendezőnek sikerült érzékel­tetni az inkvizíciónak, a szenve­désnek, a halálnak kiszolgálta­tott ember, emberiség szüntelen fenyegetettségét. Senki sem tud­ta, senki sem sejtette, hogy a Cervantest azaz La Mancha lo­vagját is nyirkos, mohás falai­val, rácsaival, dárdás, kardos őreivel, a hamis tudattal a világ­tól, az élettől elzáró börtönbe mikor nyikorog le valakiért a I t*“zés végét, a kínzás kezdetét jelentő szerkezet. Szinte semmi jót nem várhatnak az őket ki­rekesztő társadalomtól. Nincs más dolguk, lehetőségük, mint a •tehetetlen várakozás elviselhetővé tétele. Akkor volt borzongtató, riasz­tó, fölkavaró a dráma, amikor »:.*>- a szerencsétlenek — holnap. holnapután talán mi, ti — be­lefeledkeznek egy-egy pillanatra a számukra kegyetlen valóságot feledtető játékba, elhiszik, tehet­nek valamit magukért, másokért, beleszólhatnak sorsukba, pedig már minden eldőlt, vége. Ezek­ben a pillanatokban feledjük, hogy Dale Wassermann átdolgo­zása és méginkább Mitch Leigh édeskésen keringőző muzsikája felesel az alapul vett mű szán-, dókával és hőssé, követendő pél­dává, egyetlen elfogadható ma­gatartássá szentesíti a lovag kor­szerűtlen, eleve kudarcos visel­kedését, szemléletét. A szépelgő kecskeméti előadás méginkább azt bizonygatja akar- va-akaratlan, hogy az ezüstös álimök nyitják meg a csillagos eget és Don Quijote útján halad­va . „közel kerül a távoli cél”, „'ha kerget egy 'hatalmas érzés”, nem számit a vérbíróság elé idé­ző parancs. A spanyol szerző ta­pasztalásból ismerte az élve el­temetés gyötrelmeit, a koholt vádaktól űzött eszmetárs kínjait, a lejárt, lejáratott elveihez a köznapi alakoskodásokban is ra­gaszkodó elméleti ember, ideák­kal elkötelezett ember, másokért élő ember megpróbáltatásait. Cervantes leplezetlen rokonszenv- veli, sóvárgó csodálattal — de jó, de szép lenne, ha a lovagnak lenne igaza — ír egy letűnt kor bajnokáról, de ő mégis Panzával, realista szolgájával, az igazi hu­manistával azonosítja magát. Lelke mélyén Don Quijote is érzi, hogy szélmalomharcot vív. — ezért 'búsképű! —, nincs ön­magánál veszélyesebb ellenfele, ezért fél a számvetéstől, a Tü­körlovagtól. Előzetes nyilatkozatában azt mondta Tömöry Péter vendég- rendező, hogy felfogása szerint ez a mű alkalmas „a művészet erejéről és erejébe vetett hité­ről” vallott meggyőződése kinyil-' vánítására. Ezért csinál diadal­mas győzőt a dogmáktól el vakí­tott „bírái” elé induló Cervantes- ből. Ezért zúg-zeng ünnepélye­sen, majd-majd boldogan a kó­rus a félbeszakadt játék végén, ezért takarja el szüntelen fenn- költ lelkesedés, rajongó megszál­lottság a búsképűség jegyeit, ezért illan el a szabadok, a még szabadok, az ítélkezők és a be­börtönözött még élők szintjei kö­zött sűrűsödő feszültség, ezért nem éreztük megváltó erejűnek, kétségbeesett menekülésnek vagy az utolsó pillanatokban is hasz­nálni akarás megnyilvánulásának a megtérésről előadott színjáté­kot. A rendező sokat tud a szín­padi hatáskeltés tudományából, nincs híjával ötleteknek, jó az előadás ritmusa is. Máért adott kevesebbet ez az előadás az em­lített magyarországi bemutatónál, a nem túlságosan értékes mű le­hetőségeitől ? Olcsó színpadiasságok gyengí­tik a rendezői szándékot már a nyitó képben. A megégetett ru­hátlan vagy annak látszó ifjú hölgy látványa se nem riaszt, se nem gyönyörködtet, funkciója sincs; akkor minek? A zsarnok­ságban nem az a legszörnyűbb, hogy megölhetik, megkínozhatják az embereket. A dróton járó gon­dolatok nyomorítják legfájdaLma- sabban a szerencsétleneket, a kiszolgáltatottság tudata marja szét maradék tartásukat. A ha­• Cj remények, új veszélyek előtt a két főszereplő. (Tóth Sán­dor felvételei) lálsikolyoknál, kivégzéseknél is szörnyűbb az állandó fenyege­tettség. Egyetlen áldozat lecsur- gó „vére” inkább az előadás stí­luszavarait, mint a helyzet bor­zalmasságát érzékelteti. A tisztázatlan rendezői fölfogás követkertében a színészek sem tudták képességeiket teljesen ér­vényesíteni. Kicsit egysíkúra szürkült Blaskó Péter (Don Qui­jote — Cervantes) kettőse. A fi­lozófus, a költő színei hiányoz­tak alakításából. Sugárzó egyéni­sége, nagy kifejező ereje így is szép pillanatokkal ajándékozta meg a nézőket. Az előadás ja­vára vált volna, ha mellőzi az idők folyamán a szerephez ra­gadt, a figura sutaságát hang­súlyozni kívánó külsőségeket Blaskó Balázs (Sancho — Szolga), mert pompásan ráérzett a hát­térbe szoruló főhős lényére.' Ép­pen olyan fanatikusan hitt a valóságban, .mint gazdája a kép­zeletének. Cervantes szerint Al- donzából sem hiányoznak az igaz emberség, a fölemelő, meg­tisztító nőiesség csírái. Hajdanán ő is szépeket álmodhatott, míg a durva környezet, a kegyetlen sors el nem tiporta a jóság-vi­rágokat. A legsötétebb pillanatok­ban is kivillan embersége, ezért vállalkozhat a lovag az elzüllesz- tett nő megváltására. Andresz Katalin — talán az érzelgősség­től félve — annyira megkesere­dett, gyűlölködő, lealázott Aldon- za volt, hogy nehezen hihető Dul- cineasága. Gáspár Antal (Az atya) ezúttal is bizonyította, hogy az úgynevezett hálás, íúljátszá- sokra csábító szerepből is hite­les figura formálható. Major Pál (A Fogadós — Kormányzó) is jó stílusérzékkel formálta meg a rábízott szerepeket. Szép énekhangjával tűnt ki Bölcsics Ágota (Antónia). (Sajnos a többiek adottságai alig-alig elegendők ilyen igényes zenés játékhoz. Nyilván a gyakorlat is hiányzik.) Feltehetően a zenei rendező érdeme, hogy kidolgozot- tan szóltak az érzelmi csúcspon­tokon- a dalok és sokszor hatá­sosan a közös énekszámok. Fuchs László karnagy és az ál­tala irányított zenekar jól együtt­működött a színpadi cselekmény­nyel. A díszletekét Szlávik István, a jelmezeket Szakács Györgyi ter­vezte. Heltai Nándor • Hiába védekezik Aldonza (Andresz Katalin) az öszvérhajcsárok vá­gyai ellen. Háttal: Pedró, a fő öszvérhajcsár (Flórián Antal). Az elmúlt napokban került sor megyénk százhetvenhét úttörő- csapatának kisdobos- és úttörő­avató ünnepségeire. Néhány csapatnál ennek az ün­nepségnek a keretében kitünteté­seket adtak át a Bács-Kiskun megyei KISZ-bizottság munkatár­sai. A KISZ KB vörös selyemzász­laját kapta a bajai Türr István úttörőcsapat, valamint a keceli és az izsáki úttörőcsapat. Baján híresek a csapat különféle, nagy kézügyességet igénylő szakkörei­nek munkái, bemutatói. Nagy­szerűen kialakították nemzetközi kapcsolataikat, vendégül látták a csapat névadójának unokáját, a Párizsban élő Madam Türrt, és a család néhány tagját. A kitün­tetés átvételével egyidőben fel­avatták a sok társadalmi össze­fogással elkészült sportudvart is! Baján a Tóth Kálmán úttörő- csapat néhány esztendővel ezelőtt elnyerte már a vörös selyemzász­lót. Most a megye úttörőelnökétől vehették át a legmagasabb úttö­rőkitüntetést, a vörös selyem­zászló szalagát. A Gőcze György vezette csapat elsősorban kiváló tanulmányi és sporteredményé­vel érdemelte ki ezt. A tanulmá­nyi versenyeken részt vevő paj­tások minden esetben helyezése­ket érnek el, sokszor több első hellyel örvendeztetik meg tanárai­kat, a csapat vezetőit és termé­szetesen szüleiket is. A megyében is kiválónak számító tanulmányi eredményük eléréséért Petőfi- emlékplakettet is átvehetett a csapat vezetősége. Az úttörőta­nács önálló munkája és a társa­dalmi kapcsolatok ápolásában is kitűntek, kiválónak minősítették őket. Kecelen és Izsákon a KISZ KB vörös selyemzászlaját kapta meg az úttörőcsapat. Amint az ünne­pélyen elhangzott, Kecelen ki­emelkedően jó a napközi otthon és az úttörőcsapat kapcsolata. Ki­válóan dolgozik a gyermekönkor­mányzat is. Esetenként megbe­szélik vezetőikkel a tennivalókat, majd kiosztják egymás között a feladatokat. Szakköreik — és ezen belül a képzőművészeti szakkör — híre túlnőtt hazán­kon. Indiában rendezett gyermek- rajz-kiállításokon mindig kapnak valamilyen díjat, jutalmat... Az izsáki kisdobosok és úttörők munkája már akkor figyelemre méltó volt, amikor elnyerték a megyei pártbizottság vándorzász­laját egy esztendővel ezelőtt. Ak­kor határozták el, hogy 'még szervezettebben, jobban dolgoz­nak. Példásan szervezték meg a testvérrajok kapcsolatát. A csa­pat tagjai személyenként 150 ki- logrammnyi hulladékot gyűjtöt­tek, szüleik pedig egynapi átlag- keresetüket ajánlották fel a járási úttörőtábor építéséhez. Országo­san számottevően szerepeltek az éneklő rajok versenyén, és dobo­góra került a lányok röplabda­csapata is. Az évek során kiala­kított és ápolt kapcsolataik a szocialista brigádokkal —, vala­mint a csapat egész munkájának dokumentálása a kiváló minősí­tést érdemelte ki. Kiváló Űttörőmunkáért kitün­tetést három megyénkbeli úttörő- csapat kapott: a bajai Kállai Éva, a kecskeméti Katona József és a hercegszántói. A bajaiak nagyszerűen ötvöz­ték a politikai nevelést és a já­tékosságot. A különféle vetélke­dőkön a Kállai Éva úttörőcsapat tagjai nagy olvasottságról, a po­litikai összefüggések ismeretéről tesznek bizonyságot. Az akció- programok végrehajtását ügyesen, talpraesetten oldják meg. Kecskeméten, a Béke téri is­kola Katona József csapata is ki­éi demelte ezt a kitüntetést. A pajtások — Egri Istvánná csapat- vezető irányításával kivették a részüket a VII. országos úttörő­vezetői konferencia tennivalóiból, főként a köszöntőből, hiszen kö­zülük került ki az a négy úttörő, és két kisdobos, aki a felnőttek­nek a megye úttörőinek kívánsá­gait tolmácsolta. De természete­sen nem csupán erről nevezete­sek. Nagyon szeretnek sportolni, kirándulni. Szervezetten gyűjte­nek hulladékot, tartják rendben az iskola környékét. A Petőfi Nyomda KISZ-es fiataljaival tör­tént megállapodásuk, barátságuk kapcsán készül a csapat négyol­dalas újságja, immár rendszere­sen. A hercegszántói úttörők a ki­tüntetést elsősorban határőr-gárr distáiknak köszönhetik. Nagysze­rűen dolgoznak, sajátítják el a gávdamunkával kapcsolatos ten­nivalókat. A csapatnál több alka­lommal szerveztek járási gárda­bemutatót és versenyt. A herceg- szántói csapat pedig példásan szervezte meg ezeket az esemé­nyeket. Nagyon jó kapcsolatot alakítottak ki a községi KISZ- alapszervezethez tartozó fiatalok­kal, és a környezetükben fellelhe­tő szocialista brigádokkal. Szívből köszöntjük a kitüntetett csapatok vezetőit, a csapat min­den úttörőjét, kisdobosát. Kíván­juk, hogy a továbbiakban sem lankadó odaadással végezzék moz­galmi tevékenységüket. Az őket követő rajoknak pedig adják át tapasztalataikat, ismereteiket. Rejtvényfejtőknek • Ezen a hiten kisdobosoknak közlünk UKkRW ucií7 cRu7^a fejtörőt. Az itt látható képen a pad­lásra osont £vit rajzolták le. Egy régi utazótáskát talált, benne sok holmi­val, mackóval, bohóccal, apró edény­nyel. Aminek legjobban megörült, az egy öreg mesekönyv volt, megsárgult lapokkal. Belül jól lehetett olvasni a szöveget, a cimlapon azonban a kit felirat betűiből csak töredékek marad­tak, a többi teljesen megfakult, letö­redezett. £vike egy kis fejtöris árán rájött arra, bogy ml a kél; mese elme. Ugye, ti is meg tudjátok fejteni?’-— Akinek sikerül, küldje be a kit cí­met, levelezőlapon szerkesztőségünkbe (Petőfi Népe Szerkesztősége, Kecske­mét «000 Pf. 76) június Tf-lg. A helyes megfejtők között tiz darab könyvet sorsolunk ki. A levelezőlap címolda­lára ne feledjétek el ráírni: Kisdobos- rejtvény! Selmecl Katalin wmmmmmmmrn wmmmmmmmmmm m Molnár Zoltán: A VERESÉG (33.) András még egyszer vissza kellett, hogy nézzen. Meg­számolta: nyolcán voltak. 47. A két ember, aki felvette a hordágyat, elég nehezen boldo­gult; bakancsuk nagyokat cuppo­gott a tocsogókban; gyakorlatla­nok is voltak, de ezen a terepen már elég nehéz is volt mozogni. — Fogjuk négyen — javasolta a kis fekete. így már sokkal könnyebb lett, mindenkinek csak egy-egy rudat kellett fogni; még ha bukdácsoltak is, nem billent akkorákat. Bár ar­ról szó sem lehetett, hogy valamennyire is összeigazítsák a lépésüket. Már látták a vizet, nem volt messze a part. Hanem ez az egész ártér egyáltalán nem olyan képet mutatott, mintha itt zászlóaljak szerveződnének újjá, vagy vala­milyen védhető hídfő kiépítése akár csak el is kezdődött volna. Sebesültek vánszorogtak egyedül, meg csoportosan a part felé. Szét­vert egységek maradék kis cso­portjai ténferegtek határozott cél híján, összevissza, egymással néha ellentétes irányban. Bár egy raj, körülbelül egy raj, tőlük húszméternyire haladt el, lőszeresládákat cipelve, láthatóan valamilyen határozott cél irányá­ban. Hát ilyen is csak van — gondolta András —, meg kellene tőlük kérdezni, hogy hova men­nek, ki a parancsnokuk és egy­általán. De hát megállni mégsem akart, örült, hogy a part felé ha­ladnak, hogy mindjárt itt a part, kiabálni meg semmi értelme, a román ágyúk most már minden más zajt elnyomtak, a kézifegyve­rek ropogása csak halvány kísé­ret volt az ágyúdörgés alá. Még szerencse, hogy eléggé összevissza lőnek, nagy területen, hiszen a dandár maradványai már nyilván sokkal kisebb térségbe szorultak össze, mint az ellenséges tüzér­ség feltételezné. Végre leértek a hordággyal a partra, s rögtön találtak egy olyan vízmarásos részt, ahova- be­húzódhattak. Ideje is volt egy ilyen természetes fedezék oltalmá­ba menekülni, mert elég közel dúrta már fel a földet egy-két új becsapódás; tépett fűzgallyak és sárrögök hullottak a közelükben, sőt a hordágyat is befröcskölték. Behúzták Arankát a gyerekkel szorosan a partfal alá; felülről fűfüggöny fordult le, hosszú, éles szálú, sásszerű ártéri fű sűrű füg­gönye. — Ahol a komp! Valóban, a komp már a túlol­dalon küszködött, majdnem el­érte a nyugati partot. No, ha ott most lerakodnatT" és visszajön, a következő fordulóval átvihetné Arankát is. — Kivel kellene beszélni? — kérdezte a katonákat, akik már készültek is visszaindulni az ott­maradt nyolchoz, meg a két láda kézigránáthoz a bokros dombocs­kára. — Hogy kivel? Hát éppen... én ismerem Trinkl főhadnagyot ... na, 'mindjárt szólok neki. Ez egy magas, csontos, koráin kopaszodó fiú volt, rögtön el is indult a parton egyenesen az át­kelőhely felé. Nyugodtan ment nyiurga lábaival, nem kapkodta a fejét a becsapódásokra. Pedig már a folyó tükrén is cuppogtak, mint valami óriás­ország esőcseppjei az új meg új becsapódások. — Hol az ördögbe vannak a mi ágyúink ...? — Hagyd a fenébe! — mondta a másik katona. — Szerencsére ideijén befuccsoltak. Miikor még a falu szélén, vagyis túl a falun felvettük a harcot, hát legelőször is minket kezdtek verni. — Ne mondd, a mi ágyúink...? — Mondom pedig! Nem is hallottad? Hát a legelején mi a saját ágyúink elől iszkoltunk vissza! Nem is tudom, a romá­noknak kinyílt volna-e úgy a csipájuk, ha nem látják, hogy mi van nálunk... art se tudtuk, hogy merre szaladjunk, előre vagy .hátra ... Hát ez mi az isten lehetett? A tüzéreink nem rosszak, egyszer- kétszer igazán megmutatták... — Valami téves tájolást kap­tak ... — mondta a katona, mint­ha csak válaszolna. — Itt már semmi se megy normálisan. Sem­mi, úgy, ahogy mondom. András nem látta már a nyur­ga fiút, eltakarták a bokrok. Csak nehogy valami baj érje. Megnézte Arankát meg a gyere­ket; de szinte csak art nézte már, régi frontbeidegzettséggel, hogy lélegeznek-e még. Lélegez­tek. Na jó. — Pajtás, mégiscsak nyugod- tabb lennék, ha én is beszélnék azzal a 'kompparancsnokkal! Itt maradnál, amíg visszajövök? — Menj csak! Hiszen úgyis megvárom a pajtásom. A kis fekete bent kuporgott a partfal tövén, a hordágy .mellett, Aranka lábánál. Valamiért na­gyon megesendesedett; de most ■már nem kérdezte meg .tőle, mi baja, éppen csak rápillantott. Biztatóan visszahunyorgott, igen, hiszen tudja, itt van ő ás, sem­mi baj. András nem ágy indult el, nem olyan könnyedén és egye­nesen, mint a nyurgalábú; de közben már a becsapódások eny- nyi idő alatt is még sűrűbbek lettek errefelé. Kinézett magá­nak valami fedezéknek valót, •legelőször egy vastag törzsű fűz­fát, s szökellive, lesuny.t fejjel, gyors futásban érte el és vágó­dott alá. Egész szilámkesők fröcs­költek szét; már nagyon jól ta­pogatták a partot. Kis, félig-meddig védett tisz­tásféle volt az átkelőhely. Sebe­sültek feküdtek, üldögéltek, be­kötözve, bekötözetlen, várták vissza a kompot. Alig találta meg köztük a ma­ga emberét, a kopaszodó nyurga katonát, aki ismert a komppa­rancsnokot. Üldögélt a parton a sebesültek között, puskáját a tér­de közé fogva, s leste a vizet. Lezöttyent mellé, s megkérdez­te: — Na, beszéltél vele? — Ott van a hajón. Ezt is olyan nyugodtan mond­ta; Andrást kezdte idegesíteni a , nyugalmával. Pedig hát ha ott van a hajón, valóban nincs mást mit tenni, mint leülni, s várni a hajót mag a kapitányát. 48. An drás térde közé ve tte a puskáját, s most már ketten ül­tek, és nézték a komphajót. Üres­nek látszott, nyilván má.r kihord- táik a túloldalon a sebesülteket. De akkor meg mért nem indult már vissza? Szétnézett, nincs-« valaki, akitől érdemes volna megkérdez­ni, hogy miire várhat ott az a komp. Egy .sebesült feküdt nem messze a homokban, térdén át- vórzett kötéssel. Odafordult hoz­zá: — Te, mi az is ten van ezzel a komppal ? — Hát ez már nemigen jön vissza. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom