Petőfi Népe, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-30 / 151. szám

* * 4 • PETŐFI NÉPE • 1979. június 30. FELTÁRATLAN TARTALÉKOK Avarkori temető Sükösd határában Hogyan lehetne több nyugdíjast foglalkoztatni Hazánkban a nyugállományban levők aránya az összlakos­sághoz képest 20 százalék. Nem lehet vitás, hogy ez egyúttal társadalmi rendszerünk fölényét bizonyítja a régi renddel szemben, de ugyanakkor ennek az új társadalmi rétegnek a megjelenése egy sor gondot is felszínre hozott, amelyek mind társadalmi, mind gazdasági és nem utolsósorban em­beri szempontból figyelemre méltóak. Mélyreható elemzést és egyúttal megoldást is igényelnek. Ezt az új helyzetet ismerte fel a szakszervezetek Kecske­mét városi szakmaközi bizottsága, melyen belül létrejött a nyugdíjas csoport. Ennek feladatául jelölték ki a gondok át­tekintését és a megoldás lehetőségeinek kutatását. A nyugdíjas csoport vezetőjé­vel. Benei Sándorral erről a té­máról beszélgettünk. Ugyanis köz­ben elkészült egy előterjesztés, ameflyet a szakszervezetek szak­maközi bizottsága meg is tárgyalt és el is fogadott. A bennefoglalt célokkal, elképzelésekkel a me­gye illetékes vezetői egyetértenek. — A nagy tapasztalattal ren­delkező réteget nem lehet sommá­san kezelni, a társadalmi, embe­ri értékeket elpocsékolni — han­goztatta Benei Sándor. — Megíté­lésünk szerint a jelenleg nyugál­lományban levők és nyugdíjas­ként nem foglalkoztatottak mint­egy 15—20 százaléka még képes volna tevékenykedni — ha csök­kentett munkaidőben is —. ami az országban 300—400 ezer pár dolgos kezet jelent. Kecskeméten pedig két-háromezer személyt. A nyugdíjasok összetétele ter­mészetesen nem homogén, hiszen vannak közöttük fizikai, szellemi dolgozók, más^más szakismeret­tel rendelkezők, az anyagi hely­zetük is különböző. Éppen ezért tisztázandó az is, hogy a munka­képesek közül ki mire vállalko­zik, általában kik azok, akik eg­zisztenciális érdekeik alapján szo­rulnak bizonyos cselekvő .tevé­kenység végzésére. Sokat jelent­het munkájuk a termelés fokozá­sában, a szakemberhiány pótlásá­ban, és így tovább. Ugyanakkor vannak munkaképtelen, társ-, il­letve család nélküli, vagy egyéb okból elesett nyugdíjasok, akikre szintén gondolni kell. Az ő eltar- tástrk'pénzügyi fedezeté^ is elő kell teremteni. Nem lehet tehát eléggé ismétel­ni, hogy igen sokrétű és elemző felmérésre van szükség ahhoz, hogy helyes irányú törekvéseink eredményt hozzanak. — Milyen tennivalókat javasol a nyugdíjas csoport? — A .munkaerőhiány népgaz­daságunk csaknem valamennyi ágazatában gondokat okoz, de legtöbbet«a szolgáltatásokban. Ez sürgős megoldásra váró feladat, mert közvetlenül érzékeli hiá­nyát a lakosság. A gyors fejlő­dés. az új beruházásoknál szin­tén munkáshiányt teremt, érthe­tő, hogy a javító, karbantartó és fenntartó szolgáltatás egyre na­gyobb gond. Az igények kielégí­tése szinte megoldhatatlan fel­adatnak látszik. Mindez nem kis gondja az országos vezetésnek sem. Elsősorban az olyan szolgálta­tásokra gondolunk, amelyekhez nem szükséges felszerelés és szer­szám, ide tartozik például a jogi tanácsadás, hivatalos ügyek inté­zése, alkalmi adminisztratív mun­kák, ta ka rí t ószolg ála.t, háztartá­si, családi gondok segítése, pél­dául gyermekmegőrzés, lakásfel­ügyelet szabadság idejére, és így tovább. Szóba jöhet mezőgazdasá­gi kampánymunkák idején mun­kaerő toborzása. Lehet szó olyan szolgáltatások­ról — szakmától függően — ame­lyek több-kevesebb anyagi beru­házást kívánnak, szerszámra, he­lyiségre van szükség. Szervezhe­tő lenne a lakatostól a műszerész szakmáig szinte minden foglalko­zásban a szolgáltatás megoldása, ennek felsorolása hosszan tartó lenne. Szakmai csoportot lehetne létrehozni, melynek vezetője jól képzett, megbízható, közmegbe­csülésnek örvendő személy lenne. Körültekintéssel és igénnyel kell kiválogatni azokat az embereket is, akik a közös munkában részt kívánnak venni, hogy a nyugdí­jas szolgáltatás kifogástalan le­gyen. Fontos szempont, hogy ezt a csoportot az anyagilag legjob­ban rászorulók számára szervez­zük. — Milyen egyéb javaslatok sze­repelnek az előterjesztésben? — Szükség volna egy központi székházra, ahol az említett szol­gáltatások megszervezhetők. Itt lenne az irányító részleg, néhány műhely, raktár, klub. Természete­sen lehet bizonyos .részlegeket máshol is elhelyezni, de a köz­ponti székház létrehozása lenne a legjobb. Az ipari jellegű szolgáltatások folytatásához szükséges anyago­kat, munkaeszközöket össze lehet­ne gyűjteni az ipari vállalatoktól. A selejtezésre kerülő szerszámok és anyagok között van még olyan, amely a korszerűbb termelésnek már nem felelnék meg, de ki­sebb javítások után kisipari szol­gáltató tevékenység végzésére még alkalmasak. Még a roncstelepeken is sok olyan anyag található, amely e célnak megfelel. Ezek a javító-kiegészítő tevé­kenységet folytató személyek le­hetőleg közteherment esen végez­zék fontos munkájukat.' Tevé­kenységük közszükséglet kielégí­tését szolgálja és az állampolgá­rok hangulatának javítását is se­gíti.-*■ Igen figyelemre méltó a kez­deményezés, de hogyan lehetne hozzákezdeni, illetve megtenni az első lépésekei? — Tisztában vagyunk azzal, hogy a nyugdíjasközpont létreho­zása nem könnyű, de a személyi, tárgyi és jogi feltételek megte­remtéséhez, illetve kidolgozásához már most hozzá kell fogni. Szük­séges lenne egy helyiség, ahol megszervezhető a nyugdíjasok ügyeivel való foglalkozás, az al­kalmi ügyintézés. Tiszteletdíj kel­lene egy főfoglalkozású szervező beállításához, aki a nyugdíjas bi­zottság mellett dolgozna. A nyugdíjasközpont létrehozá­sához véleményünk szerint a kecskeméti Városi Tanács teremt­se meg a feltételieket, építse be költségvetésébe. Indokolja ezt több ok is. Egyrészt a városnak egyre több az idős korú lakosa. Mindinkább ki kell bővíteni a szolgáltató tevékenységet. Ez utóbbit pedig lehetőleg az új vá­rosrészekbe is, tehát területpoll'i- tikai feladat. Mindez a városi ta­nács hatáskörébe tartozik. Mi azt szeretnénk, há javasla­tainkat széles körben támogatnák és úgy tekintenék, hogy egy mind­inkább növekvő társadalmi igény megoldásáról van szó — hangoz­tatta befejezésül Benei Sándor. K. S. Sükösd község északi részén, a Kalocsára vezető út jobb oldalán, egy földrajzilag jól körülhatárolt dombon, területrendezési munkák során három év alatt százhetven sirt tártak fel. A veszélyeztetett temető mentése jelenleg is fo­lyamatban van. Tavaly és az idén harmincnyolc sír feltárására ke­rült sor. A temető korának meghatáro­zásához a sírok leletei nyújtottak segítséget. A homokos föld által jól megőrzött vas-, bronz- és csonttárgyak, valamint az ége­tett agyagedények egyértelműen arra mutattak, hogy a temetőt avarkori népesség használta. Az avarok ázsiai eredetű népe a VI. század közepén tűnik fel a Kár­pát-medencében. Ittlétük pár év­százada alatt több bevándorlásról van tudomásunk, s rtagy töme­geik érték meg a mágyar hon­foglalást. Az eddig feltártak közt férfi-, női és gyermeksírok egyaránt vannak. A felnőtteké mélyebben, a gyermeksírok magasabban fek­szenek. A gazdagabb mellékletű sírok általában nagyobb mére­tűek és mélyebbek. Egy részüket még az avarkorban, pár évvel az eltemetés után kirabolták. A jól megfigyelhető rablóaknák a váz felsőtestére irányultak, ahon­nan a sírrablók értékes zsák­mányt remélhettek. Egyes esetek­ben — babonás okokból — csak a váz koponyáját vitték el. A halottakat általában háton fekvő helyzetben tették a sírba. Koporsó nyomait csak két eset­ben sikerült megfigyelni. A holt­testeket lepelbe csavarhatták —, erre utalnak a szorosan összezárt lábak —. melléjük a túlvilági útra étel- és italmellékleteket, használati tárgyakat helyeztek. Temetkezési szokásaik között f i,.'-:, : Felvételünk a sükösdi temető feltárásáról készült. rendjével függ össze a sírok irá­nyítása is: a korai avarkori sí­rok halottai keletre., a felkelő Nap irányába néznek, míg á ké­sőbbieké délkelet felé. A férfisírokban ruházathoz tar­tozó vascsatokon kívül késeket, vagy bronz függesztőkarikákat, ritkábban nyílhegyeket, tegez­vasalás maradványait és íjmere­vítő csontlemezeket találunk» Igen gyakori a gazdagon díszí­tett bronzveretes övvel elteme­tett férfihalott is: a véretek ké­szítésmódja (préselés vagy öntés) fontos szerepet játszik a temető belső időrendjének megállapítá­sában. A női sírokból ékszereket, (ezüst, vagy bronz fülbevalókat, üveggyöngyöket, karkötőket) és használati tárgyakat (faragott csont tűtartókat, agyagorsógombo­kat stb.) ismerünk. A gyermeksí­rok kevés kivétellel melléklet nélküliek. Az eddig feltárt kétszáznyolc sír alapján kétségtelen, hogy a temetőt az egész avarkorban fo­lyamatosan használták. A terü­leten később árpádkori népesség telepedett meg; erre utalnak ke­rámiatöredékekkel jól keltezhető, s gyakran avar sírt átvágó sze­métgödreik. A sükösdi temető feltárását az elkövetkező években folytatni szeretnénkj Becsléseink szerint még mintegy hatszáz sír rejtőz­het a föld alatt. A teljes feltá­rás után temetőnk fontos ada­tokkal szolgál majd az avarkori társadalom és a népesség jobb megismeréséhez. Wicker Erika régész RÉGI MESTERSÉGEK RENESZÁNSZA Kékfestő-kiállítás Ügy tűnik, ismét divatossá váltak a ha­gyományos, né­pi iparművé­szeti mestersé­gek. Fafaragók készítenek új játszótereket gyermekeknek, agyagkerámiá­kat, kancsót. tálat formáz­nak fiatalok és idősebbek, régi népi hangsze­rek és szerszá­mok kerülnek ki az „új­hozzáértők ke­ze alól és még ■sorolhatnánk tovább. A vászon fes­tés sem kivétel az új divat alól. Néhány hónap leforgása alatt Bács-Kiskunban már a második nagy, reprezen­tatív kiállítás népszerűsíti a múlt század egyik igen kedvelt népi textilszínezési eljárása, az indigó­• Ma is dolgozó kékfestő mester termékei a bajai múzeumban. (Szabó Ferenc felvételei) festés termékeit; a mély kék vász­nakat. Baján, a Türr István Múzeum­ban — a kecskemétit követően — az érdeklődők szép, érdekes és gazdag kékfestő-kiállítást lát­hatnak. De míg a megyeszékhe­• Kendők, fényképek és viseletek. lyen csupán a mintás vásznak adták a termek látnivalóinak zö­mét, addig Baján a kiállítás változatosabb. Régi bútorok, ha­gyományos viseletek; kendők, réklik, szoknyák, pruszlikok, kö­tények ; szatyrok, kékfestő-szer­számok, öreg fényképek, köcsö­gök, tálak és egyéb népi ipar- művészeti termékek, lakberende­zési tárgyak gazdagítják a látni­valók sorát. FÖLDES ANNA: így élt Móra Ferenc (Ili.) Ha a Napló irány vonalában, belső leletében nem is hozott változást ez a kinevezés, annál többet hozott magának az új főszerkesztőnek. „... Én győzöm hitemmel, ideggel is, irgalmas­sággal is, erővel is, csak az idő­ből fogyok ki, attól félek. Reggel 7-től este 11-ig szakadatlan munkában vagyok, a gyerekkel törődni nincs öj percem, s az ol­vasást végképp' be kellett szün­tetnem, hogy csak azt említsem, amit legjobban sajgók...” — panaszolta István bátyjának nem sokkal a megbízás után Ebben az időben már nemcsak munkahelye, otthona is a Napló. Engel Lajos, a kiadó, azzal in­vitálja a Móra családot a Szege­di Napló Dugonics téri új szék­hazába lakni, hogy jó lenne, ha legalább éjszaka i? kéznél volna a szerkesztő. „Teszem azt, ha valaki nevezetes halottat kell el- parentálni.” Harcban a háború ellen „Nos, most színről színre lát­hatjuk, hogyan készül a háború. Nem úgy, ahogy az iskolában ta­nultuk. Nem igaz, hogy a nem­zeteknek bajuk van egymással. Nem halljuk, hogy az utcán vér­szomjas tömegek kiáltanának halált a szerbek fejére, mert ki­kötőt szereztek maguknak az Adrián. Nem. Az emberek egy­általán nem kibálnak, inkább csendesen, ijedten, beteg módon végzik a dolgaikat. Rettegve at­tól, amiért az iskolai elvek sze­rint lelkesedni kellene, és búj- kálva az elől, amit némelyek még mindig hazafias kötelesség­nek neveznek. Be kell vallani, hogy ilyenek még kevesen van­nak. Káromkodás, átkozódás, zo­kogás reszket a levegőben. De nem szidják az emberek sem a szerbeket, sem a muszkát. Miért is szidnák? Hiszen nincs velük semmi bajuk, és voltaképpen azt se tudják, hová, ki ellen, me­lyik vágóhídra terelik őket. Csak azt tudják, hogy viszi, ragadja őket. ó. nem a lelkesedés, vagy a dicsőségvágy, vagy a köteles­ségtudás. hanem egy hatalom­nak a kényszere, amely ellen nem lehet tenni semmit” — így ír a Móra Ferenc szerkesztette Szegedi Napló 1912 őszén. Kará­csonykor már a lap egész számát a világbékének szenteli. Mert a háborús veszély nőttön-nő. A térkép — csupa tűzfészek. A Balkánon már a fegyvereké a szó, és az európai hatalmak egy­re szélesebb gazdasági és politi­kai érdekellentétei háborúval fenyegetnek. Magyarország sor­sa az Európa újrafelosztásáért in­dítandó világháborúban, az Oszt­rák—Magyar Monarchia tagja­ként eleve megpecsételődött. Az­után a végzetes szarajevói pisz­tolylövés, v»mely a trónörökös életét kioltotta, végül rászaba- .öította a világra a poklot. A világháború első heteiben a lakosság azért nótaszóval, virág­esővel búcsúztatta a frontra in­duló katonákat. Talán mert el­hitte. hogy az éljenzés — haza­fias kötelesség. A Szegedi Napló munkatársai, akik pedig a béke utolsó órájáig szembeszálltak a háborús hisztériával, maguk is büszkén nézik a menetelőket, a Dugonics téren gyülekező szege­dieket. És sértetten tiltakoznak, amikor Móra Ferenc — főszer­kesztői jogával élve — megtiltja, hogy a szerkesztőség ablakából lelkesítő beszédeket tartsanak a katonáknak. A tizenegy esztendő Panka is ámuldozó gyönyörűséggel figye­li a városon keresztül vonuló, felvirágozott menetszázadokat. Hiszen olyan sok szép dolgot .ol­vasott már a hősökről! Hát még az milyen szép lenne ha az ő, mindenki másnál hatalmasabb­nak hitt apukája is a hősök kö­zött lenne! Édesapjának azonban más fogalmai vannak a hősies­ségről. Egyetlen pillanatig sem hiszi, hogy a kétoldalú vérontás a haza, vagy a nép érdekét szol­gálná. Nemcsak a zászlókat lát­ja, hanem azokat is. akik rossz­kedvűen markolják a rudat. Az oszlopokban menetelő sorkatoná­kat és őszülő népfelkelőket, akik asszonyt és gyereket hagytak otthon. És tudja azt is, amit ak­koriban kevesen tudtak, és még kevesebben mertek bevallani, hogy ezek a hősöknek kikiáltott, megsiratott, deresedő hajú nép­felkelők nem győzni, hanem „bú- jócskázni mentek a halállal”. A frontra induló katonáknak az a versbe foglalt üzenete, amit Móra megfogalmazott, sok-sok családban visszhangra talált. Voltak azonban, akik rosszallás­sal fogadták. Még egyik barátja, Zempléni Árpád is a poéta sze­mére vetette, hogy „nem ez az igazi líra, amire szükségünk van”. Móra — utólag — némi megértéssel válaszol az aggá­lyoskodásra: „De hát tehet arról a kökénybokor, hogy nem tud gránátalmát teremni?” „öt-hat háborús verset ha írtam még, s mit tagadjam, azt mind a kö­kénybokor termette. Fojtósak, fa­nyarok, keserűek. S akik egyebet nem tudtak a szememre hánjmi, ezt verték fejemhez a háború után. hogy négy év alatt nem volt egy hajrám, nem volt egy hur­rám — ebből látható, milyen el­vetemedett destruktív voltam én már akkor is!” Móra soha életében nem volt katona, de azért rövid időre neki is fel kellett öltenie a mundért. Az általános mozgósítás idején túl volt már a korhatáron, de ahogy fogyott az ágyútöltelék, és egyre több délceg tüzért és gya­logost hoztak vissza a frontról a sebesültszállító vonatok, az ő korosztálya is sorra került. Négy esztendő alatt többször is be­hívták, megjárta a kecskeméti laktanyát, de menetszázadba (szerencsére és alighanem egy irodalombarát katonatiszt jóin­dulata következtében) nem ke­rült. Az ő kezében a világháború négy esztendeje alatt mindvégig a toll a fegyver. És ezt nem a muszkák, vagy a szerbek, hanem a háború és a háború vámszedői ellen forgatja. Vezércikkeiben a politikai felelősséget elemzi, ver­seiben a hadiárvák sorsát, fájdal­mát panaszolja. És a két tevé­kenység — a költészet és az új­ságírás — életének ebben a kor­szakában teljes összhangban tölti be napjait és éjszakáit. ..Az egyet­len újság a magyar vidéken, amely az első óráktól fogva mindig a békét siratta, mindig a magyar vért sajnálta, mindig a jövőt féltette, a Szegedi Napló volt..” Ezek a szó legnemesebb értelmében vett pacifista vezér­cikkek — a főszerkesztő írásai — „a maguk hazai, családi kö­rében éppen úgy szolgálták az emberiség ügyét, mint Romain Rolland tiltakozásai a nagyvi­lágban. A háborúban a tollal küzdők sorában a legtisztább ma­gyar hősök egyike volt a mi Mó­ra Ferencünk” — így értékelte társa harcát Juhász Gyula. De amit a költőtárs hőstettnek értékel, a cenzúra ugyanabban hazafiatlanságot szimatol. A sze­gedi törvényszék vezető ügyésze már szeptemberben figyelmezteti Mórát: „Felsőbb helyen azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy a Szegedi Naplót a háború egész tartamára beszüntetik vezércik­keinek hangja miatt.” Móra a bátyjához írott levelében utal er­re a beszélgetésre, és megjegyzi, hogy alighanem valamilyen tit­kos följelentés áll a „felsőbb he­lyek” elégedetlensége mögött. Hiszen azt is megtudta, hogy az igazságügy-miniszter két hete mindennap felkéreti magának a lapot. A főszerkesztő némi meg­döbbenéssel vette tudomásul az újságjára leselkedő veszélyt. „De hát miért? .Hiszen én is vigyá­zok minden szóra, tudom, hogy le kell nyelni minden kritikát, és eltitkolni minden keserűséget. Nagyobb lelkiismeretességgel nem lehet lapot csinálni, mint ahogy én csinálom.” Ahogy teltek-múltak a mind nehezebb háborús hónapok és mind gyötrelmesebb évek, egyre kevesebb lett az árvalányhajas kalaplengetés, a hurrá. És egyre több a sebesült, a hadiözvegy és a hadiárva. Móra ha verset írt, róluk és nekik is szólt. Az ő fájdalmukat átérezve, ké­telkedve, dühvei hallgatta — és értelmezte — az örökké „diadal­mas” frázisokat ismételgető, s az igazságot elkendőző haditudósí­tásokat is. (Folytatása következik.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom