Petőfi Népe, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-24 / 146. szám

MŰVELŐDÉS i^yíV*' m IRODALOM MŰVÉSZET I LÁTÓHATÁR Csoóri Sándor: Nomád napló SZOBOR GARÁRA,EMLÉKMŰ HAJDÚNÁNÁSRA, MOZAIK DEBRECENBE Bizakodó tudósítás a művésztelepről • Ivanvi-Grünwald Béla 1912-ben a művésztrlepcn. Amikor többszöri kézbevétel után visszatettem a polcra Csoó­ri Sándor új kötetét, a Nomád naplót, elhatalmasodott bennem az irigység. Nem a rosszindulatú, hanem a csodálkozással vegyes. Az a fajtája, amelyet Gerelyes Endre fejtegetett Fukazava Hicsi- ro Zarándokének címíj regényéről meditálva az így írni című esszé­jében. Mielőtt azonban irigysé­gem elhatalmasodott volna, las- san-lassan elégedettségbe fordult, tudatos örömre váltott, örültem először is annak, hogy lám van ember, van magyar író, aki érzi, tudja a magyar nyelvet, képes elénk tárni annak a hétköznapok agyagrétege alatt húzódó, már- már elfeledett, vagy legalábbis ritkán elővillanó gyönyörűségeit. Aki úgy szolgálja a nyelvet, hogy egyben uralkodik is — nem fölöt­te, de általa. □ □ □ A kötetben található írásokat olvasva gyakran kaphatja föl fe­jét az ember: milyen tökéletes ké­pek, milyen telitalálatú jelzők, micsoda ereje, egészséges áradása a nyelvnek. Nem a hivatali, nem az ítészi, nem a szónoki, még csak nem is az irodalmi nyelvnek, ha­nem a magyar nyelvnek. Annak a ■magyar nyelvnek, amelynek — Illyés Gyula mellett és vele egyen­rangú (illő, hogy ezt észre ve­gyük és kimondjuk végre) Csoóri a legjobb mestere, művelője, ér­tője és szerelmese. De nem a filosz, nem az etimológus szerel­me, ragaszkodása ez, hanem az olyan emberé, aki nem azért csa­tangol, nem azért gyönyörködik a tájban, mert az ott tenyésző va­lamennyi növényt nevén tudja ne­vezni, s akár latinul is meghatá­rozni, hanem mert boldogsága te­lik benne, mert gyönyörű, mert „természetes”. Mellesleg Csoóri, ha kell, nyelvészként is tud szól­ni az anyanyelvről. □ □ □ Miről szól a Nomád naplá mit talál benne az olvasó , a nyelvi gazdagságon, a krőzusi kincseken túl? A hatvan esszé meglehetősen tág teret ölel át, de minden írás külön világ, öntörvényű alkotás. Meglepő és sajátos ezekben az írásokban Csoórinak az a tulaj­donsága, hogy a látszatra semmi­nek tűnő témákból is, a mák- szemnyi jelenségből is mély értel­mű és általános érvényű tanulsá­gokat bont ki, fedez fel és tár elénk. Ilyen például Az egér, A házassághirdetés föltalálója, Séta, esernyő alatt, A famadár, Apám puskája, stb. Ezekből és a többi írásokból sugárzik az önmegfi­gyelés, az önismeret mélysége, gazdagsága. Legjobb példa erre A pályakép zavarai című írása. Ilyet írni csakis az az ember ké­pes, aki önmagát azáltal ismerte meg, hogy ismeri az Embert, sze­reti erényeivel, hibáival együtt, tisztában van minden cselekvés indítékával. □ □ □ Csoóri otthonosan mozog a vi­lágban. Ez az otthonosság azon­ban nem a tulajdonos, még csak nem is a birtokos magabiztos ott­honossága, hanem az olyan embe­ré, aki otthonában is a javítani­valót keresi, kutatja, azokat a volt és születő hajszálrepedéseket veszi észre, amelyek zavarták, vagy zavarják a birtoklás örömei­ben. Világosabban és közérthetőb­ben fogalmazva, Veres Péter er­kölcsi tétellé vált mondásával él­ve: népben, nemzetben gondolko­dik. Ehhez szilárd erkölcsi alapja van, és ehhez — mert bizony né­mely esetben ez szükséges — kel­lő bátorsággal, kritikusi, önkriti­kusi érzékkel, mersszel rendelke­zik. Melyek a legszebb írásai a kö­tetnek? Ha itt most címeket mon­dok, az csupán egy ember, egy olvasó szubjektív ítéletét jelzi, ízlését dicséri, vagy alázza, jobb esetben kérdőjelezi. Az írói ön­ismeret, az „én” fejlődésére tör­ténő visszanézés és annak összeg­zése, a mit tudok magamról és mesterségem anyagáról, a nyelv­ről, s azt honnan tudom, a leg­plasztikusabban a Tenger és dió­levél című gazdag esszéjében ta­lálható. A másik írás az Utazás félálomban címet viseli. Csoóri ebben a világ és a „benne csa­tangoló emberiség” alapos isme- rőjeként és értőjeként mutatkozik meg. □. n □ ........ P ersze bátorság ilyen önkénye­sen két írást kiválasztani, mert sorolni kellene a többit: Nagy László földi vonulásáról, Jesze­nyinről, Tornai Józsefről. Illyés Gyuláról, Veres Péterről készült esszéket is. Az egész kötetet, mind a hatvan írást. Mert Csoóri No­mád naplója messze kimagaslik az utóbbi esztendők hasonló ter­méséből. (Szépirodalmi Kiadó 1979.) Gál Farkas Az alapítók bizakodását idézik a kecskeméti alkotóház új szár­nyának vöröstéglás előterében el­helyezett fotókról késői utódaikat szemlélő mesterek. A Műkert ak­kor még idillikus tisztásán szép ráérősen festegetett Iványi-Grün- wald Béla. Jelfy Gyula masinája hatásos pózban örökítette meg Csikász Imre szobrászművészt és a műtermét mesetájakkal, nim­fákkal, pánokkal telezsúfoló Her­mann Lipótot. Úgy látszott akkoriban, hogy szerencsés csillagzat alatt terem­tődött meg az alföldi piktúra, for­materemtés új fészke. Kevesen gondolták a városi művésztelep létesítésére kidolgozott terveze­tet 1909 októberében véleménye­ző bizottságban, hogy a festők, szobrászok ennyire gyorsan bené­pesítik a platánok, tuják, nyírfák, akácok között viruló villákat. „Csudalátásra” szaladtak ide írók. Itteni élményeket is örökítenek Kassák Lajos, Szép Ernő, Ignotus, Rozványi Vilmos akkori kötetei. Tudunk Bródy Sándor vendéges­kedéséről. A művésztelep első válságáról szállongó híreszteléseket cáfoló, 1914-es Tóth László-cikkből ér­tesülünk Móricz Zsigmond (?!) lá­togatásáról. A belső villongások­nál vadabb viharok zúzták össze csakhamar a kezdeti reményeket: világháború, ellenforradalom, gaz­dasági válság. A felszabadulás után évekig a megszűnés veszélye fenyegette a telepet, mert a sok gonddal küsz­ködő Kecskeméten hiányzott a pénz a harcok során megsérült épületek kijavításához. Tóth László ösztönzésére keresték meg a Magyar Népköztársaság Kép­zőművészeti Alapját és ajánlották föl beutalásos alkotóháznak .a központi épületet. Átadásától, 1957-től húsz esztendőn át sokan kértek helyet a művészek köré­ben mind népszerűbb telepen. Háromszáznál több festő, szob­rász, grafikus, dolgozott itt hosz- szabb-rövidebb ideig kellemes, munkára serkentő körülmények között. A Jánszky Béla és Szi- vessy Tibor tervezők tehetséget dicsérő alkotóház fölött sem múl­tak el azonban nyomtalanul az évek, változtak az igények, elke- íülhetetlenné vált a korszerűsí­tés, bővítés. A Magyar Népköztársaság Mű­vészeti Alapja előteremtette a szükséges milliókat és határidő­csúszásokkal, némi bosszúságokkal 1979 tavaszára újra megnyithat­ták a műkerti alkotóházat. A megszépült, megfiatalított környe­zetben már ki emlékszik az átala­kítás gondjaira, visszásságaira? Dr. Várossy Ferenc tervező is zavartalanul örvendhet az itl élőktől és látogatóktól versengve dicsért újjávarázsolt épületnek. Tisztelettel, alázattal formálta meg a konyhát, az étterem-társal­gót, a tetőteraszt, a raktárakat magába foglaló „toldalékot”. Az új szárny stílusosan simul a régi házhoz. A nyerstégla, a fa termé­szetesen simul a környezetbe, északias hatása ellenére otthonias, derűs légkör hangolja jókedvre az itt időzöket, hála Eiler Gizella belsőépítésznek. Hatalmas füg­gönyök oldják a klingertéglák ke­ménységét, egyszerűségükkel pom­pázó bútorok szolgálják a kényel­met. Bárkányi Attila, Polgár Csa­ba és Tildy Béla is jó érzékkel vett részt a tervező csoport mun­kájában. Elmélyült munkára csábítanak a műtermek. Megfelelnek a Leo­nardo da Vinci által megfogal­mazott követelményeknek: egész nap állandóak a fényviszonyok, felülről kapnak világosságot az északra néző helyiségek. Külön engedéllyel télen is dolgo­zott a szerelés miatt fűtetlen épü­letben Melocco Miklós. Majd szét­feszíti műtermét a magyar föld­művelés Csongrádra szánt, erede­ti fölfogású, monumentális emlék­műve. Részletekben készítheti el 68 négyzetméteres mozaikját Berki Viola is, pedig tágasra méretezték az itteni munkahelyeket. A deb­receni művelődési központ szín­háztermét díszítik majd a Tem- pefőit idéző jelenetek. < Dobi Piroska otthon érzi magát Bács-Kiskunban. .Hosszabb időt töltött itt diplomája megszerzése után, azóta is el-eljön, ha teheti. „Ugyanebben a műteremben fes­tettem a Derkovits-díjat eredmé­nyező munkáimat, jó régen már. Akkor is ugyanilyen jó volt min­den, most egy kicsit kényelme­sebb”. Az állványon, a falak mentén látható vásznak tanúsága szerint szorgalomban, alkotókedv­ben most sincs hiány. A megyét gazdagító köztéri al­kotások közül sok az itteni alko­tóházban formálódott Ha mos­tanában keresnék föl érdeklődő garaiak Szathmári Gyöngyi mű­termét, láthatnák a nagyközség­be kerülő félszabadulási emlék­művet. Néhány napra jött Kecskemétre Bolemányi Ferenc, hogy meg­beszélje a kivitelezőkkel a Tudo­mány és Technika Házához ké­szített üvegablakok mikénti el­helyezését. — Nagyon örültem ennek a megbízásnak, oly sok szépséget kínál ez a város, kivált a főtere. Felüdít, amit itt látok. Bízom ben­ne, hogy az esténként majd belül­ről megvilágított ablakok is eny- nyire megnyerik az itt élők és a turisták tetszését. Bogdán Sándort inkább a ka­nyargó, csendesen baktató utcák hangulata fogta meg. A sétái közben megcsodált, megörökített motívumokból építette föl több, a falak mentén sorakozó kompo­zícióját. Jól érzi magát, nem elő­ször van itt. Pál István szobrász a kertben csaknem öt méter magas süttői mészkőből bontja ki a hajdúná­nási főtérre készülő emlékművet Három hónapot szánok rá életemből. Amíg bírom, magam faragom kőbe életművemet A gipszmintát egy zsúfolt pesti bér­ház udvarán csináltam, de ez a 3 tonnás tömb nem férne ottani műtermembe, az ittenibe se na­gyon. Ezért dolgozom a szabad­ban, itt jobban érzem az arányo­kat is. Ennyiből is nyilvánvaló, hogy tévednek, akik nyaralóhelynek vélik a Művészeti Alap 5. sz. te­lepét. Borbély Károly igazgató- helyettestől megtudtam, hogy első­sorban azok juthatnak beutaló­hoz, akik kiállításra készülnek, nagyobb megbízást kaptak, egy- egy hosszú ideje dédelgetett ter­vüket szeretnék ideális munka- feltételek között valóra váltani. Ritka kivételtől eltekintve három hónapig tartózkodhatnak itt a művészek. Jövőre tovább javulnak a kö­rülmények kis műhelyt építe­nek itt állítják fel a kőnyomdát is A hírek szerint az elkövetkező években művészek költöznek is­mét a hajdani műtermes villákba. Talán most kezdődik a Kada Elek kezdeményezte alkotótelep leg­szebb korszaka? Heltai Nándor MŰHELY Göndör hajam legyen az én párnám SOKAT GONDOLKODOM mos­tanában a tömegkommunikációs rendszer fejlettsége és a világunk dokumentálásának elmaradott­sága közötti ellentmondáson. A hírszolgálat milyen rendszere kö­rülöttünk! Televízió, rádió napi­lapok, folyóiratok. Kétfejű borjú születik Ausztráliában: másnapra már megtudjuk. Filmsztárok éj­szakai kalandjaival hajnalra be­robognak a vonatok a világ négy égtája felől. Átvilágított földgo­lyónkra úgy nézhetünk rá, mint röntgenképen, egy magzat fejére. Nagyapám, ha élne, tudom, napestig a televízió előtt ülne, hogy a föl-föltűnő világtérképen megkeresse kusza életének körül- határolatlan pontjait: katoname­neteléseinek érthetetlen és értel­metlen állomásait. A világ más­más pontos időjéhez addig igazí­taná egyetlen faliórájának muta­tóit, míg végre összezavarodna az egész szerkezet. Nincs pontos idő — mondaná, de megtudná mégis, hogy életét nem feketére festett deszkakerítések határolják, hanem csillogó kék vizükkel a tengerek. Nem hallgatna több mesét arról, hogy aki a világ végéig elgyalo­gol: belelógathatja a lábát a semmibe. Hanem televíziók képer­nyőjén, filmek vásznán keresztül naphosszat lóbázná a lábát a vi­lágvégi semmiben. És mégis milyen keveset tu­dunk ... És mégis mennyire félek attól, hogy mai világunkat nem tudjuk végül dokumentálni, ki­fejezni. Hogy emberi küzdések tartalmát, értelmét elhomályosít­ja a feledés. Hogy eltérő akarato­kat összemos az idő, hogy olyan te­rep marad utánunk, mint a mély­szántott földek: egybeforgatva vi­rág, gyom, tök és tökinda. Még a mártír sem tudja hátrahagyni mártíromságának jegyzőkönyvét. S az elveiért vesző gyászjelenté­sét szívtépő ripacs-Rómeók gyász­híre mellé sodorja a szél. Mert a „hír” és az „információ” nem azonos. Mert távoli toronyszállo­dák porig égését látni nem elég, ha testközeli hitek földig omlá­sáról hírt adni nem lehet. Esti mesével a hóhatárig elcipelni fa­gyos szívünket nem elég, ha ön­magunkig eltalálni nem lehet. Hát az információk csapdájából egy-egy csellel, mint a jó csatár a védők gyűrűjéből, az ember vágja ki magát. LEHET iE VERSEKKEL doku­mentálni porladó életünket? Köl­tő számára ennél fontosabb kér­dés nem is létezik. A nyelv leg­nemesebb féméből milyen verse­ket kalapált például Nagy László! De jelképek, allegóriák erdeje irányába indult ő is. Szürreális képzeteivel a valóságot álombéli párja mellé állította. Mint gyógy­szert a betegnek: a keserű gon­dot sokszor édes mázzal együtt adagolta kényszeredetten, hogy piluláját az úr ki ne köpje. Az úr: mindahányan az olvasók. A könyvek rengetegéből egyszer ta­lán majd egyetlen mondat is elég lesz: egy elrejtett tétel, mely megoldani segít kuszáit életünk többismeretes egyenletét. Vagy a könyvekre is kíméletlenül rácsu­kódik, a fedelük s olyan simává takarja őket, mint — említettem — a virágos s gazos földeket az új szántás és boronálás? Marad­nak újabb éveinkre versek, me­lyekre „rögösebb” jövő vár. Azért a hosszú fejtegetés, hogy ezeket a papír tűzfalára ideírjam. S ki­ki persze mondja másként a ma­gáét. Nagy László Gyászom a Színészkirályért című versét gon­dolom egynek. Kormos István Pásztorok című versét másiknak; Illyés Gyula L. Z. halála versét harmadiknak. Ha ezeket a ver­seket nem ismerném, ha itt és most, az 1970-es években a sze­mem láttára ezek meg nem szü­lettek volna, nem hinnék a köl­tészet lehetőségeiben. Nem hin­nék a szó erejében. Nem hinnék semmiféle munkám értelmében. A verset akkor, a dalt olyan se­lyem nyaksálnak hinném, ame­lyik ficsúrok nyakába való, de nekem nem kell! Ebben az összegubancolódó időben ritka szerencsének tekin­tem. ha néhány órára a leme­zeimmel maradhatok. Előveszem ilyenkor és sorra meghallgatom a legkedvesebbet. Legutóbb három lemert. A Magyar Népzene Tára sorozatának első darabját; Lati-' novits Zoltán Ady-lemezét és Szilágyi Domokos verseit, az er­délyi Illyés Kinga előadásában. Haladjunk visszafelé a sorban. Illyés Kinga lemeze „Lírai orató­rium Szilágyi Domokos versei­ből”, a romániai hanglemezkiadás egyik újdonsága és egyik művé­szi csúcsteljesítménye. Mikor elő­ször meghallgattam, levélben je­leztem irodalmi hetilapunknak, hogy örömmel írnék róla. Sajnos lekéstem, akkorra már nyomdá­ban volt másvalaki méltató cik­ke; megnyugvással olvastam, hisz írni én is ugyanazt akartam: Illyés Kingát a legnagyobb vers­mondók közé emelni. A lemez költője; fiatalon halt meg a kö­zelmúltban. Fél napig kerestem sírját a házsongárdi temetőben, Apáczaiét, Kós Károlyét, Dsida Jenőét mind-mind megtaláltam, de az övét nem. Látogatásomat tisztelgésnek szántam volna: tisz­telgésnek korszakunk jelentős költője előtt. Emléke előtt. A le­mez, mely újra és újra előkerül a lemeztárból, költő és előadó- művész nagyszerű találkozásáról vall, ahogyan Latinovits Ady-le- meze is. A HARMADIK LEMEZT leg­többször azért veszem elő, a Ma­gyar Népzene Tára lemezét, hogy legkedvesebb balladámat, a me- zöségi betyárballadát, mely Ró­zsa Sándor emlékét idézi, újra­hallgassam. Azért idézem ezt a szöveget, mondhassam: innen nekem a leg­magasabb rendű költészet felé nyílik kilátás. Bár Bartók hazájá­ban ez természetes is. Milyen az a magas rendű magyar költészet? Mit mondanál róla? — kérdezem magamtól törött tükörbe nézve. Többek között plebejus költészet, válaszolhatom. Plebejus, értelme­ző szótárunk útmutatása szerint lefordítva, a szegények pártján ál­ló, sérelmezett jogúak szép szava. Másképpen, s egy szóval: népi; bár ezt az egy szót esztétikai és más értelemben eléggé megtiporta az idő. A kétség csapdáiból is csak úgy tudta kitörni magát — Szilá­gyi Domokos költészetének eseté­ben is például —, hogy népiség és modernség legtökéletesebb szinté­zisét teremtette. Megújulásra haj­landóságát egy példával hadd mu­tassam. A LEGFIATALABB KÖLTÖK nemzedékké szerveződéséről volt vita nálunk, 1975 táján. Hangzato­sán kijelentette a közép-korosz­tály egyik képviselője: „mi va­gyunk az utolsó nemzedék”. A költő és szerkesztő Kormos István akkor is, mint oly sokszor, a fia­talok pártjára állt; nemzedékké rendeződésük, s egyéni emelkedé­sük példáit sorolva hangsúlyozta; közös, s összetartó az indulatok jellege is, plebejus természetük. Ehhez annyit szeretnék hozzáten­ni: ezt a jelleget senki ne a leg­külső formában keresse, hanem az indulatok természetrajzának belső törvényeiben. A három lemez után három versre figyeljünk csak. Költésze­tünk három olyan versére, amely a fosztott jogúak hangján szól. A bartóki útmutatás alapján, amely versekben visszacsenghet az előbb idézett betyárballada sok hangja. Amely versekben „rózsasándo- rok”, haramiák, szegénylegények hangja újólag megszólal. Kölcsön vett hangjukon a költő szól, s „az egészről beszél alulról, de minden dimenziót betöltve”, ahogyan Féja Géza fogalmazta ezt a programot. jelleget, s ezt a költői szintet. A fiatal Juhász Ferenc versét idéz­ném, az 1950-es években írt Be­tyárok sírja címűt. Juhász Ferenc temetői elégiáinak egyik korai da­rabját, azt a verset, amely a ké­sőbbi József Attila sírja című köl­teményéhez is mérhető. „Betyárok csontjai lázas és nyughatatlan szí­vem alatt" — írja, s azt is mutat­ja. ez a lázasság és nyugtalanság az ő példájukból merítkezik. ez a tűz az ő volt tüzükből parázslik. De a vers egész üzenete nem az azonosulásé, hanem a szoborte­remtő idézésé. Léphessünk az ősök .szoborparkjába emelt fővel. Üzen egy másik vers is. Nagy László, a Versben bujdosó című. „Versben bújdosó haramia vagy" — hirdeti Nemcsak hajdaniakat idéz, ha­nem helyzetüket, sorsukat, válla­lásukat is megismétlődőnek és megismételhetőnek tudja. De ak­kor a költő a látomásainak erde­jében éppoly szabadon járjon — hisz az az ő törvénykezése —. ahogyan a haramia szabadon jár az erdő sűrűjében, önnön tör­vénykezésében! A harmadik vers Szilágyi Domokosé, Illyés Kinga lemezén is meghallgatható. Sze­génylegények a címe. Nem is szo- bor-teremtő vers, nem is költői ars poeticát mondó, hanem vers­rögtönző. A betyárvilág motívu­mait, mint egy templom építőkö­veit, úgy illeszteni, hogy abban a Nyugatosok költészetén iskolázott .ízlés se találjon kivetnivalót. A VILÁGBAN, aki urunk, s pa- rancsolónk, az ural és parancsol. De a három vers közül az elsőben a betyár tesz törvényt, a második­ban a költő, a harmadikban a köl­tőn törvénykező költői forma. Egyikben sem az, aki szokott kül­világunkban. Könyveimmel és le­mezeimmel is maradtam egy dél­előttre „bent”. Göndör hajam le­gyen az én párnám. Pintér Lajos Le az utcán, szép csöndesen lefelé, Szamosújvár börtönkapuja felé. Szamosújvár börtönfala de sárga, Odaleszek életfogytig bezárva. Megüzenem én az édesanyámnak Küldjön párnát szegén Sándor fiának. De az anyja azt válaszolja rája: Göndör haja legyen az ö párnája. Megüzenem én a feleségemnek, Hogy viselje gondját mind a két gyermeknek. Sem kovácsnak, sem kanásznak ne adja. Legyenek betyárok, mint vót az apja. Dobi Piroska. Pál István. (Straszcr András felvételei.) Bolcmányi Ferenc.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom