Petőfi Népe, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-16 / 112. szám

1979. május 16. • PETŐFI NÉPE • 5 Dunavecsei emlékképek Ez a címe a Dunavecsén ápri­lis 29-én, a Petőfi Sándor Műve­lődési Házban megnyílt fotóki­állításnak, tárlatnak. A fényké­pek régi és újabb időkből való emlékek; családi albumokból ki­emelt, vagy csak fiókok mélyén őrzött, olykor kallódó darabok. Tájkép, épületfotó, zsánerkép és portré tarkabarka együttese. Szívesen és sokan nézegették a megnyitó napján és a nyitvaitar- tás két hete alatt az emlékez­tető képeket, amelyek valóban emlékképeket idéznek fel azok­ban, akiik számára nemcsak ér­dekes képek, hanem a múlt egy- egy jelenetét hívják elő a sok­szor megszépítő messzeségből. Ugyancsak szükség is van az idő ilyen átfestő ecsetvonásaira néhány kép esetében, minit ami­lyen a „Cséplés 1926-ban”, hábo­rúba induló „Harangok búcsúz­tatása 1916-ban”, „Átszakadf a Duna gátja 1941-ben”, „Hömpö­lyög a víz a házak között (1941)”. Az elsőn a szikár, aszott arcú cséplőmunkások, a másodikon a sok rosszul öltözött asszony és gyerek (a férfiak akkor már a froptokon küzdenek, vesznek el...) a harmadikon a gátsza­kadás borzalmas éjszakáját idé­ző, félelmetesen fenséges kép, majd a következőn a vízben úszó, vízbe omló lakóház képe. Ez volt a mi házunk — mondja Lévay Béla, a rádióújság főszer­kesztője —, ez, amelyik már fé­lig összeomlott. A derűsebb képek között a szüreti bálosok csoportképe; so­kan a megnyitó közönségéből magukat ismerik föl a magyar ruhás legények, lányok között; mások volt osztálytársakat mu­tatnak név szerint az 1920. évi IV. leányosztályból, a jóságos Angyal Erzsiké tanító néni osz­tályából, „dalárdistákat” a Pető- fi-szobor 1948. évi leleplezési ünnepélyéről. Itt a Józsikám, tet­szett látni!? — kérdezi tőlem a 90 év körüli, de fürge beszédű és járású Faragó néni. Nehéz szívvel emlékezem diákköri ba­rátom, majd kollégám, Faragó József tanárra, a korán elhunyt kiváló pedagógusra, művészi he­gedűsre és karvezetőre... Sűrűsödnek a lelkűnkben, az emlékképek, derűsek és szomo­rúak, minit amilyenek az élet mindennapjai. Régi vecsei emberek, gyerekek ott, errritt Vikár Béla, a Kalevala viliághírű fordítója 1944-beli ké­pe vecsei tartózkodása idejéből, a másik falon mosolygó szovjet lovaskatona a felszabadulás nap- jáiból. ■Emlékké pék. Beszélnek meg­változott életünkről a Duna szemközti partján épülő duna­újvárosi látképpel, a május else­jei felvonulás másfél évtizeddel ezelőtti képével, századeleji ma­jálisok, csaknem fél évszázaddal ezelőtti sportolók csoportképei, mai építkezések eredményei, a múltba süllyedő mának és teg­napnak változatos képei, a szü­lőföldhöz kötődő emberi emlékek sora, amelyben nagy válogatást végez az idő, s a megmaradta- kat most elénk tárja a szakér­telem. Az ötlet, a kivitelezés magas színvonala Molnár Miklósnak, a televízió operatőrének, a község <1 Ma emeletes lakóház áll az egykori Halbohr-féle üzlet helyén. A fotó 1916-ban készült, két évvel azelőtt, hogy szökött katonák egy cso­portja, az árak ellen tiltakozva, fölgyűjtotta. 41 ötven éve még működött a dupla kere­kű vízimalom, de olyan gyenge volt a sodrás, hogy partra kellett vontat­ni. Tulajdonosa előrelátóan bebiztosította, mielőtt — állítólag véletlenül — leégett. szülöttjének az érdeme, a mun­kát felesége művészi ízlése is segítette. A kiállítás megnyitóját Száraz György író — anyai ágon vecsei származású — tartotta egyik írá­sa alapján, ugyancsak vecsei em­lékeit idézve. Jeles kulturális eseménynek számít a május elseje tiszteleté­re rendezett kiállítás, amely nagy közönséget vonzott, mozgatott meg és bizonyára emlékezetes marad Dunavecsén. A kiállítás betekintést kíván adni a Molnár Mliklós által tervezett és későb­ben összeállítandó képes hely- történetbe is. Naszály Sándor ny. iskolaigazgató, helytörténész Párizstól az ezeregyéj világáig Látogatóban Róna Emynél Öz, a csodák csodája, János vitéz, Csudacsupor, Fehérlófia, öreg néne őzikéje. Ezeregyéjszaka leg­szebb meséi... Róma Emy meseillusztrációin nem­zedékek nőttek fel. Sokan emlékeznek még a har­mincas évek kedvelt könyvére, a Dugó Danira, amely Olaszországban Tinó Tappo címmel jelent meg. Róna Emy első nemzetközi si­kerét az 1926-os párizsi kiállítása ihozta meg. A Galerie Zodiaque- ban Baudelaire-, Verlaine-il- lusztrációkat állított ki. Akkori­ban egy szatirikus lap állandó ‘munkatársaként élt Franciaor­szágban. 1928-ban hazajött Pestre, aho­vá elkísérte párizsi tárlatának hí­re. Üjult erővel vethette magát a munkába: a Pesti Naplótól, a Színházi Élettől, neves könyvki­adóktól — Dante, Singer és Wolf- ner, Athenaeum — kapott meg­rendeléseket. 1934-ben régen dédelgetett ál­ma vált valóra: Rómába utazha­tott Ferruccio Ferraladzi akadé­miájára. Kis műterem-szobájának falán még most is ott van egy freskó­terve, az Anyaság. A kompozíció meleg, rozsdaszín foltjai harmo­nikus egységbe olvadnak. A monumentalitás álmát őrző mű, a mindenhonnan visszakö­szönő meseillusztrációk, a vázla­9 Illusztrációk az Ezeregy­éjszaka legszebb meséihez. tok, a könyvespolc, a rajzasztal színes zsúfoltsága Róna Emy sa­játos világát, szépségáhítatát tük­rözik. — Festő helyett illusztrátor lett... — Néhány freskótervem azért megvalósult. De fiatal lányoknak nemigen jutott akkoriban ilyen monumentális munka. Mégsem megalkuvásból, jobb híján lettem én illusztrátor. A rajz, a mese, a szépség szeretetét otthonról hoz­tam. Apám szerkesztette az Iro­dalmi Tájékoztatót, és gyönyö­rűen rajzolt. Én pedig Vesztróczy Manónál, később a Colorassi isko­lában tanultam. Róna Emy életútját, fáradha­tatlanságát könyvek, kiállítások, hazai és nemzetközi sikerek sora jelzi. 1939-ben a New York-i vi­lágkiállításon kapott grafikai dí­jat. 1944-ig minden évben részt vett a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon tárlatán. 1957 óta a Cor­vina Könyvkiadó tíz nyelven je­lentette meg a könyveit. 1974-ben, hetvenedik születésnapján a Mun­ka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. — Az ön rajzait sajátos stílus jellemzi. Az utóbbi években egy-, szerűbb, tisztább formákkal dol­gozik. Üj korszak kezdődött az életében? — Én mindig őszintén rajzol­tam. A rengeteg bennem kavar- eó témából, kénből esvre inkább kiválik a lényeg. Egyre tisztáb­ban látom a világot. — Mit tart fontosnak saját stí­lusában? — Nem a stílust tartom lénye­gesnek, hanem azt: a meseköny­vek képi világa hogyan formálja a gyerekek szín- és formakincsét, fantáziáját. Ha valaki őszintén, biztos mesterségbeli tudással kö­zelít a gyerekekhez, bármily stí­lust képviseljen is, helyes úton jár. — Milyen tervek foglalkoztat­ják mostanában? — Legújabb kiállításomra készülök, amely a Helikon Galé­riában nyílik áprilisban. S. £. KÖNYVESPOLC Egy alföldi asszony élete Pünkösti Árpádnak különleges képessége van a társadalom érzé­keny pontjainak kitapintásához. Riportjai és más írásai legna­gyobbrészt kritikai hangsúlyúak, amelyeket semmiképpen sem le­het és szabad valamiféle negati- vizmussal azonosítani. Soha nem a szocialista társadalmi rendszert, hanem az attól elmaradó vagy at­tól idegen jelenségeket, élet- és magatartásformákat, szemléletet és erkölcsöt bírálja — a to­vábbfejlődés érdekében. Kissé kö­zönséges megnevezéssel görcsoldó írásoknak is nevezhetnénk szo­ciográfiát, mert gyakran szól olyan jelenségekről, amit olvasó­ja is érez, de nem meri, nem tud­ja, vagy nem akarja kimóndani. Pünkösti társadalomról szóló tu­dósításait olvasva sóhajtunk föl megkönnyebbülten: „Én is így lá­tom”. Vagy: „Milyen igaza van!” Ez lehet a titka hogy — a több­nyire az Üj íükörben megjelent — riportjai méltán keltenek tár­sadalmi érdeklődést. Mostani szépirodalmi jelentke­zése a közvetlen valóságfeltáró irodalom műfajába tartozó riport- fogantatású monológ. Olyan val­lomás, amit egy szegény paraszt­lányból lett tanácselnök, ország- gyűlési képviselő mond el magá­ról és társadalmunkról, történel­münkről. Dobó Vincémé Kovács Veronika alföldi cselédlány ká­derjének története ez a regény. Élete olyan, mint a több ezer volt szegényé, akit a társadalom meg­méretett és nem találtatott köny- nyűnek. Az „lm bej öttünk nagy örömmel” egy olyan asszony tör­ténete, aki a valóság változásai­val lépést tartott. Az önvallomás a mai helyzetet > figyelembe vevő visszatekintés. Égy ember törté­nete ez a kisregény, aki a törté­nelem embert formáló és próbáló idején is az egyszerű, hétköznapi cselekedeteket tartotta fontos­nak. Hosszú az út a halasi cseléd­lánytól az országos vezetőkkel, ál­lamfőkkel parolázó képviselőig. Az egyéni életút nem választható el a történeti háttértől: a felsza­badulástól, a lelkesítő, országépí­tő első évektől, a padlássöprő idő? szaktól, az országot és egyes em­bert megrázó ellenforradalomtól, a konszolidációtól, az elvszerű po­litika megvalósításának gyötrel- mes vitáitól és derűs pillanatai­tól. . Mindezek, és a hosszú ideig bélyegként viselt párttitkár-gyil- kosság hatással voltak az alföldi kis falura, de a huszonhat évig tanácselnöki tisztséget betöltő mai hősre: Dobó Vincénére, a közös­ségért élő emberre is. Tartalmas, gazdag életút az övé. Ha szükség volt rá, termelő­szövetkezetet szervezett; máskor a kuláklista rövidítéséért mes­terkedett; megzavarodott embere­ket józanított ki bölcsességével; tanyaiakért porolt — vállalva a gúnyolódást is —; és ha kellett, számokkal igazolta, hogy meny­nyit ért és ér faluja, Mikola. Pél­da is lehet. Mégis mellbevágóak kérdései, amit ezután fogalmaz meg, miután testületekből kihagy­ták és életerős emberként nyug­díjba engedik. „Nem volt rám szükség, mert nem sikerült olyan vezetővé válnom, aki különséget tud tenni az érzései és az igazság között! Én amit éreztem, mond; tam: győzzenek meg, ha tévedek!” Csak a felszínen érthetetlen ki- fakadása: „Jobb volt, amíg nem tudtam annyi mindenről, mert ha tudtam, mondtam!” Tiszteletet ér­demlő embersége miatt sem ért­hetünk vele egyet, amikor azt mondja, hogy talán nem is sza­bad ilyen kisembert magas helyre beválasztani. Szabad — sőt kell! —, de nem ki- és felemelni, ha­nem megérteni és odafigyelni szükséges azokra, akik egyszerűb­ben fogalmazzák meg az élet bo­nyolult kérdéseit, gondjait. Fi­gyelni kell azokra, akik nagy örömmel végezték a modern hon­foglalást, de a keserű szájíz is öregségük jutalma. Mozgalmas élet volt Dobó Vin- cénéé. Azzá tették a ielszabadu- lás utáni időszak sikerei és mély­pontjai. Pünkösti — híven újság­író önmagához — most is az ér­zékeny pontokat emelte ki az életútból, szem előtt tartva azt is, hogy ha beszélünk valamiről, ak­kor az már többé nem lehet „ta­bu”. A bőség zavara utolérte a máskor olyan biztosan egy témá­ra koncentráló Pünköstit. Sokat, talán túl sokat akar elmondani, s így egy-egy élet- és történelem­állomás csak felsorolásnak tűnik, A kevesebb több lett volna igaz­sága már most is jelzi a további regény, regények lehetőségét. A szerző valóságismerete, tisztessé­ges indulatai, tehetsége a biztosí­ték arra, hogy érdeklődéssel vár­hatjuk a mával szembesülő, nap­jainknak való újabb regényt. Komáromi Attila Móricz Zsigmond a földreformról A Mezőgazdasági Könyvkiadó és a szombathelyi Sylvester Já­nos Nyomda között létrejött szo­cialista együttműködési szerződés eredményeként jelent meg Mó­ricz Zsigmond A földtörvény kis­kátéja című könyv hasonmás ki­adásban. A kultúrtörténeti rit­kaságokat tartalmazó könyvben Móiricz Zsigmond 1919-ben irt riportjait, beszámolóit, a földre­formról, az első szövetkezetekről megjelent írásait gyűjtötte össze a kiadó. Móricz Zsigmond pályafutásá­nak önálló szakaszát jelenti a Tanácsköztársaság. Szívvel, lélek­kel az új rendszer mellé állt, útrakelt és a vidéket járva tu­dósított az új életről, a földre­formról, a közös gazdaságok el­ső lépéseiről: erőteljesen síkra- szállt minden írásában a szövet­kezeti gazdálkodásért. A kötet Móricz Zsigmond há­rom önálló kiadványának hason­másait tartalmazza, de egykori jegyzeteinek egy részét is bemu­tatja és három eredeti felvételt közöl. Az egyik ezek közül ak­kor készült, amikor az író angol újságírókkal Somogy megyében járt. A vezetők között ott látható Hamburger Jenő, Latinca Sán­dor és Bíró Lajos író. Dicséretes kezdeményezés a kötet megjelentetése, amely a Móricz-centenáriumot is gazda­gítja. w.nv.v.v.nv.v.v Molnár Zoltán: A VERESÉG (19.) És akkora neszekből, olyan neszekből, melyeket pedig nem tu­dott a valóság semmiféle neszei­vel azonosítani, megérezte, hogy ott kint, e kínok páráival telt szo­ba és a messzire tágult kinti vi­lág között, a parasztház konyhá­jában ott van András. — Jöjjön be! — akarta mon; dani a bábának határozottan. De most sem jött ki valóságos hang a torkán, csak torz suttogás. Ám a szeme is beszélt, és azt a bába megértette. És engedelmesen felállt, és ki­ment a konyhába, hogy megszeg­ve a szigorú szabályokat, és meg­szegve az évezredes népi törvényt, beengedje a szülő nő párját a szü­lőszobába. 27. András majdnem túlszaladt a házon. A kiskapuról ismerte meg; a szemöldokfa felett a korhadó, el­vetemedett zsindelyt teljesen be­lepte a vékony, keserűzöld moha. Nenn is vette pedig észre, hogy ezt ő valamikor megjegyezte vol­na; hiszen este már sötéttel jött, reggel elmentében meg talán nem is nézett vissza; s ilyen moha le­het akármelyik ház kapuján. Ez most mégis olyan ismerős volt; megtorpant, visszalépett. Azért még tétován nyomta le a fekete kilincset, nyitotta az ajtót, s csak akkor tárta tovább bátrab­ban, amikor a kutyát is megpil­lantotta. Az most is ott őrködött az eperfa alatt, feszülő lánccal, éppen a kapura figyelve, mozdu; lattanul. Benyitott hát, belépett az ud­varra. A kicsi Aranka kint állt a tornáclépcsőn. A kutya odafordí­totta a fejét, a kislány csak Intett neki szótlanul, hogy maradjon csendben. András önkéntelenül halkra fogta a lépteit, szinte osonva ért el a tornácig. Aranka az ajkára tette az ujját, és ellépett előle; vagy lehet, hogy inkább csak azért lépett arrább, hogy ő ma­ga hajtsa ki a verőceajtót, hogy egy cseppet se nyikorogjon, mert ő tudta, hogyan kell hozzányúlni. A kutya engedelmes mozdulat­lansága. a kislány aggódó figyel­me. saját osonó, nesztelen léptei — mindez olyan furcsán és meg­hatóan ismerőssé, otthonossá tet­te ezt az idegen házat. A faosz­lopos, keskeny tornác is ismerős­nek tetszett; a falusi mester va­laha faragta oszlopai megszür­kültek, bámulták, feketedtek; ha- sadékok szikkadtak, repedtek be­léjük; ki tudja: ezek az oszlopok tartották-e még a tornác feletti öreg zsúpot, vagy csak az igézet, hajdan volt emberek akarata, mely némi vályogból, sárból, fá­ból nemzedékek számára otthont teremtett. A tornác is csak ta­pasztott volt, nem téglával kira­kott, s egyik felől, ahol nem jár­tak, száradt a borsószalma. Még azt is észrevette, hogy a borsó­szalmát reggel óta arrább kotor­ták, talán azért, (hogy valaki gondtalanul lépve meg ne ziz- zentse. S elképzelte, hogy nem is arrább kotorták, hanem ez a csendet parancsoló kislány gug­golt oda le, s rakta arrább szá- lankint, óvatosan. Ö, hát ezért van most ez a csend, az egész falut, egész vi­lágot betöltő csend, mert ez a kislány mindenre ráparancsolta. Nem akarta másképpen érteni, másképpen magyarázni a csen­det. óvatosan megsimogatta a kicsi Aranka haját; óvatosan, mintha csak attól félne, hogy megzizzen, mint a borsószalma. Anya és nagyobbik lánya tet- tek-vettek valamit a tűzhelynél; vagy csak úgy csináltak, mintha tettek-vettek volna, hiszen a fő dolguk egyelőre nekik is inkább csak az lehetett, hogy csendben maradjanak. Suttogva köszönt nekik. Ugyan­úgy suttogva vagy még inkább csak bólintva, fogadták. S most ő is meghallotta a szobaajtón tú­li nyöszörgést... Ez a hang egy­szerre belemarkolt, s ki kellett nyitnia a száját, hogy úgy vegyen lélegzetet. Leültették egy székre. Talán mutatták, talán mondták, hogy a székre kell ülnie, de egyszer ott ült a széken. Dermedten ült, és viszolyogva az élménytől, hogy hallania kell a szülő nő fájdal­mas nyöszörgését. Nem, ez a hang nem Aranka hangja volt most, hanem talán valami minden más nőével kö­zös hang, a vajúdó asszonyok nyöszörgésének közös hangja. A kislány, ez a nagyobbik, sá­padtan felállt, kiment; ahogy el­ment a kicsi Aranka mellett, aki még mindig mozdulatlanul tar­totta a verőceajtót, megérintette a karját. Talán hívta volna ma­gával; de a kicsi Aranka nem ment, nem akart innen elmen­ni, konokul csak állt, és fogta az ajtót. Az asszony, az anya, aki eze­ket a lányokat is a világra hoz­ta, aki megélte a háború szenve­déseit, aki tegnap is még férfi­munkát végzett a cséplőgépnél, ez az asszony is kötelezőnek tar­totta önmagára nézve is a szülés szertartását és áhítatát. Leguggolt a tűzhely elé, rozsét dobott a pa­rázsra, minden bizonnyal feles­legesen, hiszen ott sustorgott ki a gőz a felrakott fazekak fedője alól; nyilvánvaló, hogy nemigen lesz szükség ilyen rengeteg vízre. A parázson felropogott a rőzse, pattogott, mintha a tűz örömmel üdvözölné a friss ropogtatnivalót. Az asszony arca megfürdött a pi­ros láng fényében, s csak most látszott, hogy az ő fakó kendője is, mellyel a fejét bekötötte, va­lamikor piros lehetett. András el- \ képzelte ezt a megviselt arcot piiosbabos kendőben, első hetes menyecske korában, meg első vi- selős korában, amikor a nagyob­bik lányt hordta. Vagy talán előbb még egy fiút is szült? Le­het. S lehet, hogy az is odavan valahol. Mit lehet azt tudni, hogy hány éves egy ilyen asszony, a megviselt kendője mögött? 28. Felállt, megigazgatta magán a kendőt. Ügy kötötte újra, hogy közben nem vette le a fejéről, fel sem lebbentette a két szár­nyát. András nem bírta felfog­ni, szemérmesség-e ez, vagy csak a mozdulatok gyakorlott takaré­kossága. — Minden jól fog menni — mondta halkan az asszony, úgy, ahogy a bábától hallotta. — Min­den rendben fog menni, ponto­san úgy, ahogy kell. András erre csak illedelmesen bólintott; sehogyan sem talált olyan szót, amivel ezt a jó igye­kezető megnyugtatást illendően tudomásul vehette volna. — Mert Varga Julis néni, ő nagyon érti a dolgát... Ilyen bába talán még Budapesten sin­csen. Velem is ő volt. András úgy érezte, hogy most már igazán meg kell köszönnie valahogy a jó szót. S már fogal­mazta is magában, hogy ó, igen, ő maga is látta rajta az éjjel, ahogyan szólt, ahogyan mozgott, hogy milyen higgadt, mennyire magabiztos ... Ám ahogy meg­köszörülte a torkát, megijedt, hogy felsérti a csendet. Suttogó- ra igazította hát a száját, de ak­kor már ki is nyílt a szobaajtó, s kilépett Varga Julis néni, és azt mondta: — Jöjjön be, fiam! Megijedt, hogy miért kellene őneki bemennie. Vagy jól értette egyáltalán? Csak nincs valami baj?... Az asszony is mozdult, nyilván ő is úgy értette, hogy talán inkább őneki kell bemen­nie. De a bába csak intett neki, hogy maradj csak, s még ugyan- azzal a mozdulatával kinyúlt Andrásért, és megfogta a karját. — Jöjjön nyugodtan, magát akarja. Mert ez egy olyan asz- szony, ez a kislány. Bement hát; nagy lélegzetet vett; hogy összeszedje magát, s belépett. Itt egy kicsit homályo­sabb volt, nem olyan világos, mint a konyhában, össze voltak húzva a kis tarka függönykék. Odaóvakodott, s Aranka fölé hajolt. Belehajolt a kezébe, oda­adta neki az arcát. Aranka megfogta, megkapasz­kodott benne, s mozdulatlanul tai tóttá. Ujjai forrók voltak és felpuhultak; lehelete mint a felcsapó gőz. Zihált, pihegett, me­gint zihált. Nem szólt; szóra nem tellett az erejéből. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom