Petőfi Népe, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET WEÖRES SÁNDOR: Anyámnak Termő ékes ág, te, jó anya, életemnek első asszonya, nagy meleg virág-ágy, párna-hely, hajnal harmatával telt kehely, benned kaptam első fészkemet, szivem a szíveddel lüktetett, én s nem-én közt nem volt mesgye-hegy, benned a világgal voltam egy. Almom öbleidbe újra visszatér — álmom öbleidbe újra visszatér! Alabástrom bálvány, jó anyu, életem hatalmas asszonya, szemed Isis smaragd-dísze, tiszta, szép, hajad Pallas bronz-sisakja, színe ép, csak arcodon lett keményebb minden árny, mint a délutáni égen vércse-szárny. Első szép játékom, jó anya. gyermekségem gazdag asszonya. A kamaszkor tőled elkuszált, szemem a szemedbe nem talált. Így tűnődtem: „Miért szült, mért szeret, ha örökre élni nem lehet? Enmiattam annyi mindent öl, temet! Mért nem tett a hóba inkább engemet!" A kamaszkor tőled elkuszált, férfi-szívem újra rád-talált. férfi-szívem a szivedre rátalált, megköszön most percet, évet és halált. Almom karjaidba visszatér, álmom karjaidba visszatér ... Erős ház, szép zászló, jó anya, sorsomnak nyugalmas asszonya. Majd ha cseppig átfolyt rajtam mind e lét, úgy halok az ős-egészbe, mint beléd. A farmotoros Ikarusz csikor- gó fékekkel ..landolt" a főtéren. Néhány korán kelő, ázott veréb ijedten rebbent fel a zajra a piac sarkából, egy időre odahagyva elhullott magvakból álló lakomájukat. — Ö, anyám! — mondta a har- csabajúszos férfi, elsőként lépve ki a buszból, amint talpa alól szanaszét fröccsent a gödrösre koptatott úttesten felgyülemlő tócsa olaj foltos vize. Morogva, krákogva kászálódtak ki mögötte a jármű pléhdobozából a többiek. Közben a motor egy utolsó sóhajjal elnémult, mintha a lelkét lehelte volna ki. A térbe nyíló néptelen. esőtől csillogó utcák egy-kettőre felszippantották a gyűrött arcú. s a kialvatlanságtól véreres szemű férfiakat. csak a nyurga fiú — aki utolsóként szállt ki az autóbuszból — állt meg egy percre a sarkon, a ponyvával letakart újságos stand előtt, hogy a szemerkélő esőben némi üggyel-bajjal cigarettára gyújtson. A nedvesség a bőrig hatolt, súlyosan hulltak alá a házfalakra, villanypóznákra tűzött yörös és nemzetiszínü zászlók. A palaszürke ég komor ernyőként borult az ünnepi díszbe öltözött ébredő kisváros fölé. Apja temetése napján esett ilyen vigasztalanul. Órákon át hallgatta szobájában ülve a csatorna bádoglemezén doboló esőcseppek monoton zaját. A műhelyben érte a tragédia híre, amikor a kötelező termelési gyakorlatot teljesítette az elmúlt nyáron az Autógyárban. „InMájusi staféta farktus!” — recsegte a kegyetlen telefonhang és hozzátette: „Sajnálom". Villámütötten állt a művezetői irodában, döbbenten bámulta a fekete kagylót, még akkor is, amikor már rég fémes kattanás és a megszokott búgás jelezte, hogy ismét szabad a vonal. A temetés után egy héttel bekopogott a személyzeti főnökhöz. — Szeretnék ittmaradni. A személyzetis kapva kapott az. alkalmon, mert az Autógyárban munkaerőhiány volt, csakúgy, mint másutt ... LJalkan nyomta le a szobába *■ * nyíló ajtó kilincsét. Anyja az ágy szélén ült. sápadt arcán ve- rítékcseppek gyöngyöztek. Tekintete megrebbent a neszre. — Pihenek egy keveset — motyogta. Aztán felderült kissé az arca. — A ruhádat odakészítettem a székre. Szépen kivasaltam . . . A fiú nézte a gyászruhás asz- szonyt, akiben férje hirtelen halála óta csak a doktor átható szagú injekciói tartják a lelket. — Stafétát futunk — mondta később, amikor lefürödve, megborotválkozva kilépett a fürdőszobából. Az asszony az asztalon matatott. csak amikor fia már menni készült, szólalt meg tétován: — Nem kellene, fiam ... Egész éjjel dolgoztál. — Megígértem — nézett vissza a fiú. — Nem hagyhatom cserben a srácokat*. És a “"tanár urat sem — tette hozzá gondolatban, amikor kilépett a házból. 'M'egyedikként vehette át a stafétabotot, fél órával azután. hogy elfoglalta a kijelölt helyet. Az eső már elállt, a rongyos felhőtakaró résein át felragyogott a napfény. Fél kilométere van, hogy beérje az előtte futókat! Száz méternél behozhutatlannak tűnt a hátrány, de kétszáznál mintha csökkent volna a távolság. A táv felénéi sikerült megelőznie a zöldtrikóst és egy másikat is. A hosszú, szőke fiú azonban messze előtte járt. Ereje megfeszítésével fokozta az iramot. Zihálva lélegzett, a gyomra táján szinte elviselhetetlenné fokozódott a szúrás. Az út két oldalán összemosócítak az integető alakok, és vörös karikák táncoltak a szemei előtt. Lábai, mint két külön életet élő futómű, egyre gyorsuló ritmusban lökték előre. A hosszú versenyző szőke sörénye már alig néhány méternyire előtte lobogott. A gyárban érezte így magát, amikor az első nap beállt a fúrógép mellé. Fel kellett emelnie a húszkilós hengerfejet a gépre, helyre illeszteni, leszorítani, aztán mehet rá a többorsós masina. vigyázva, nehogy a kényes csigafúrók beletörjenek az anyagba. Egy óra múlva azt gondolta, holnap más munkát keres. Később azonban már semmire sem gondolt. Eltűnt a műhely az emberekkel és a gépekkel, csak szürke hengerfejeket látott és fényesen csillogó fogantyúkat. Emelt, igazított, rögzített és fúrt tízszer, százszor egymás után. végtelenül sokáig, míg a műszak végét jelző, megváltó csengőszó fel nem hangzott. ... A célegyenesben a szőke hajú megnyújtotta a lépteit, és a remény, hogy legyőzheti, végképp szertefoszlott. Másodikként ért a célba. Rogyadozó léptekkel a parkig botorkált a lökdösődő emberek között, és lefogyott a nedves fűre. Egy pillanatra az edzőjét. Déri tanár urat látta, aki apja temetése után csak ennyit mondott: — Fiam. ezentúl is számítok rád. — Rosszul van? — kérdezte valaki fölé hajolva. erőlködve nemet intett és feltápászkodott. Lassan elindult a téren át. A tribünről már leszedték a drapériákat, a száradó fenyődeszkák illata terjengett a levegőben. Maga mögött hagyta a tömeget, a lármát, a harsogó zeneszót. Még hallotta, amint a hangosbeszélő az ünnepélyes eredményhirdetéshez szólítja a versenyzőket .... — Szép volt. fiú! — mondta a harcsabajúszos másnap a buszon. A többiek, akik átaludták a felvonulást és az ünnepi programot, a vállukat vónogatták. Nem értették, miről van szó. Sitke! Béla KÖSZÖNTJÜK AZ ÉDESANYÁKAT! SZÍNHÁZRÓL — EZERH ÉTSZÁZ OLDALON A kritikus Kosztolányi Mit gondoljunk arról az emberről, akiről, fokozatosan megismerve életművét, azt tudjuk meg, hogy kiváló költő, novellista. regényíró és esszéista, valamint kitűnő újságíró és egyben tekintélyes kritikus volt egysze- mélyben? Nyilván az első szó az elismerésé ilyenkor. Sőt, leginkább csak ámul az ember és csodálkozik, hogy miként, hogyan is lehetséges az ilyesmi? A Nyugat nagy nemzedékének egyik legreprezentatívabb alakja, Kosztolányi Dezső ilyen alkotó volt. A sokoldalúsága már egészen ifjú korától kezdve eléggé közismerten megmutatkozott. Pedig az előbbi felsorolásunkból kimaradt, hogy mint műfordítót is legjobbjaink között tartjuk számon ma is. S az is többek között, hogy gondolkodónak, filozófusnak sem éppen akárkinek számított; gondoljunk például a méltán népszerűvé vált ABC című remeklésére. Műveinek sok- arcúsága, színvonala és roppant mennyisége rajzolódik ki előttünk újra most, amikor az életmű sorozat egyes kötetei megjelennek, hogy ismételten izgalomba hozzák az igényes olvasókat a kiadók, a szerkesztők. Azokat, akik például szeretik újra olvasni kedvenc alkotóik számukra kedves műveit. A sorozatban — melynek küllemét, esztétikus kiállítását külön is elismerő szavakkal kellene, lehetne illetni — a kétkötetes Színházi esték című vaskos mű gazdagította legutóbb a tanulmányok, esztéíikai-kritikai írások sorát, vonulatát, Ezerhétszáz oldalon keresztül bírál, ostoroz. leleplez, figyelmeztet, kifogásol és dicsér, elismer, követésre méltónak ítél stb. És mindvégig, kifogyhatatlanul és szellemesen elgondolkoztat, állásfoglalásra készlet, cselekvésre sarkall. Lehetetlen nem rá figyelni mindig a kötetek lapjainak olvasása közben: lehetetlen nem egyetérteni vagy nem vitatkozni vele, vissza- visszatérően. újra és újra. Egyszerűen nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. amíg a színházi világ páratlan ismerője kalauzol bennünket, a hazai és külföldi drámairás és színjátszás sokszor rejtelmesnek tűnő. ám éppen őáltala érthető, bonyolult világában. Nemcsak szigorú, de kegyetlenül őszinte és mindenkor a valósághoz és az igazsághoz ragaszkodó kritikus volt. „Még szépsége sem tudta elhitetni velünk, hogy színésznő’' — írta az egyik ünnepelt szereplőről. Az egyik szerzőről meg, hogy „minden értelmes-és ízléses ember kineveti ". Darabja ..az emberi szellem mélypontja’’ — írta az elismert szerzőről. Abban az időben, amikor az érdekek a valóság meghamisítását eredményezték sokszor, az előjelek tudatos megfordítását, a címkék átfestését — olykor parancsra, nyomásra —, az ilyesfajta bátor kiállás rendkívül imponáló volt, és társadalmilag ugyancsak hasznos. De nemcsak ostorozni tudott Kosztolányi, hanem talán még' inkább lelkesedni, elismerni, sőt csodálni, a legmagasabb fokon dicsérni is. Nem restellj leírni, hogy olykor sikongott a gyönyörűségtől a darab megtekintése során. És milyen csodálkozásra és csodálatra készteti á mai olvasót is. hogy korának szinte valamennyi igazi tehetségét felismerte: volt füle, szeme, szimata, szive és képessége hozzá. Csor- tost, Márkus Emíliát, Varsányi Irént, Jászait és Rátkait másokkal együtt szívesen ajánlotta a nézőknek. S azok közé a kevesek ki zé tartozott, akik a későbbi világhírű esztétát. Lukács Györgyöt már indulásakor a legmagasabbra. legtöbbre értékelték, akik a tudós zsenialitását időben felismerték. A hazai drámatermésen és színházi bemutatókon kívül mennyi sokféle dolog érdekelte, felsorolni alig lehetne! A japán klasszikus színjátszás, az orosz kabaré, a francia vígjáték, a néger színészet, de minek soroljuk? Inkább azt említjük még meg, hogy volt szava a színészi beszédről, a szín- változásokról. a díszletezésről éppen úgy legtöbbször, mint például a jellemzőkről, a fordításokról és a rendezésről. És annyi, de annyi mindenről még! Amint gazdag életében a műfajokat tekintve általában, úgy a színházi tárgyú írásaiban is a sokoldalúság volt rá a leginkább jellemző. A figyelem sokoldalúsága. És talán mindenek előtt: a kifejezés, a stílus sokoldalúsága. Ez utóbbiról azonban szükséges megjegyezni, hogy az minden egyes oldalon, de talán minden egyes sorban egészen és összetéveszthetetlenül „kosztolányis". Többek között ez a színikritikus Kosztolányi Dezső egyik legcsodálatraméltóbb erénye. És így utólag is: ajándéka az őt szerető olvasóknak. Varga Mihály (Kovács László grafikája) ‘IxzvlvXvxvlsvlvX’X'XvX'X'X'X'X'X'XvX’X'XvX* Feltételes Walósággal arcul csapta a ’ vakító májusi napfény. Lehunyta a szemét, orrlyukai mohón kitágultak, ahogy beleszippantott a levegőbe. Hosszú pillanatig állt így, majd — mintha a végsőkig akarná kiélvezni az egyre szélesebbre táruló világ látványát — lassan felnyitotta a szemét. összerezzent. Döngve csapódott be mögötte a tölgyfaajtó és ideges berregés jelezte, hogy belül az őr megnyomta a mágneses zár gombját. „Most beül a kuckójába, és feltárcsázza a nevelőt..." — gondolta. — „Jelentem, Krasznai Attila feltételes szabadságra bocsátott elítélt rendben kilépett!” Maga előtt látta a nevelőtiszt fáradt arcát, mélyen ülő szürke szemeit. Igen. most leteszi a kagylót, hátradől a székében és mélyet szív cigarettájából. „Viszontlátásra. százados úr!” „Viccel. Krasznai? Tényleg viszont akar látni? Itt?!" Nevettek. Aztán a százados el- komorodott: „Nem. ez még viccnek is rossz . . . Na. minden jót. Krasznai!" „Szükségem lesz a jókívánságaira. százados úr!" Apró fintor telepedett az arcára. aztán beharapta a szája szélét és elindult. A járni tanulók imbolygásával lépkedett: kezében madzaggal átkötött csomagot lóbált. Lassan végigment a szöges- dróttal beszegett magas börtönke- rités mellett, aztán átvágott egy szépen gondozott, tavaszi virágokkal pompázó parkon, a vasút felé. Az állomás jellegtelen, piszkosszürke épület volt. Még a szikrázó napsütés sem tudta tisztára, barátságosra füröszteni. Mocskos ablakaival, lepattogzott zománctábláival egy régen látott háborús film egyik jelenetére emlékeztette. Szinte várta, mikor tűnnek fel a bombázás elől menekülök unalomig ismert szürkearcú. riadt seregei batyuikkal, maszatos gyerekeikkel. D elépett a mosdóba. Futó pilu lantást vetett az obszcén ábrákkal telerajzolt falra, aztán megállt a csempeszélű tükör előtt. Sápadt, beesett arcú férfi nézett rá vissza fakó. kifejezéstelen szemekkel. Mosolyogni próbált, de csak szánalmas, torz vigvorra húzódott a szája. „Két év ... Mindent újra kell tanulnom. A beszédet. a mosolygást. Mindent.. ." Mint színészek az öltözőtükörben. különféle arckifejezéseket próbált rögzíteni, s egyre növekvő kétségbeeséssel tapasztalta, hogy arcizmai nem engedelmeskednek. Valaki benyitott és részegen imbolygott a piszoár előtt. Krasznai zavartan elfordult a tükörtől, mintha tiltott dolgon kapták volna rajta, aztán kilépett az ajtón, /öregasszony bóbiskolt a ku- péban. Varjúfekete kendő keretezte töpörödött arcát, s horgasujjú. ráncos keze fáradt madárként pihen ölében. Krasznai a sarokba húzódott és elővette az egyik újságot. Kihívó mosolyú. festett szőkeség nézett rá a címlapról olyan sokatígérő tekintettel, hogy neki belesajdult a szive. Az öregaszony hirtelen felrezzent. kezefejével megtörölte a száját és hunyorogva nézett rá. — Hol vagyunk? — kérdezte riadtan. — Kisváradon — felelte a férfi. — Most indulunk... — Hála istennek! — szakadt fel egy sóhaj az öregasszonyból. — Köszönöm, fiam! Tudja, a magamfajta öregasszonynak már nem is szabadna vonatra ülnie... Elbóbiskol* aztán túlviszik ... Krasznai hallgatott. A szerelvény idegesen megrándult és az állomásépület lassan elúszott az. ablak előtt. Néhány perc múlva már zöldellő búzatáblák között rohantak. — Olyan sápadtféle ... Csak nem beteg? Kórházból jön? — Onnan, vagyis... válaszolta. És átkozta magát, hogy ezt a kupét választotta. Aztán tehetetlenségében türelmesen válaszolga- tott, cseppet szégyenkezve, milyen könnyen jönnek szájára a hazugságok sohasem volt betegségeiről, meg orvosokról. Különös ritmust kattogtak a kerekek. Nekiszorította homlokát a hűvös üvegnek, s ez megnyugtatta. „Szükségem lesz a jókívánságaira, százados úr!" „KRASZ ... L^"; otthonra érve először ez tűnt a szemébe. Valaki durván letépte a műanyag szalagra nyomott névtáblát az ajtóról. Hiába próbálkozott újra meg újra a csengővel, nem nyitott senki ajtót. Szipogást hallott a háta mögül. Madárcsontú, fehér hajú nénike állt mögötte, kezében zsebkendőt gyűrögetve. — Nelli néni! Aranyos Nelli néni! — tárta szét a karját Krasznai. eztán észrevette az öregasz- szony szemében ülő kövér könnycseppet és megtorpant. — Mi baj. Nelli néni? — Anna... Annuska elment! Még márciusban ... A Zolnay úrral. Tudja, aki mérnök a tanácsházán, az a fekete bajúszos ember. Ide járt az azóta, hogy magát... amióta maga elment,... Annuska meg ideadta . . hogy ha maga megjön . . . IZ i tépte az öregasszony kezé- bői a kulcsot. A szobában áporodott, dohos levegő vágta mellbe és a roló résein beszűrődő fénypásztákban finom por remegett. Félig szítt cigaretta a hamutartóban. rajta rúzsnyom, a vizeskancsónak támasztva egy boríték. Remegő kézzel tépte fel. „Elég volt" — kezdődött a levél, ezzel a két sokat eláruló szóval. Ez a két szó állt a papíron, semmi több. Nyomtatott betűkkel írták, de Krasznai azonnal felismerte Anna írását. Késő estig ült egymagában. Nem érzett gyűlöletet, inkább nagy- nagy ürességet. Szorítás kúszott a mellébe, a tompa fájdalom konok következetességgel fogta marokra a szívét. Mélyet sóhajtott, aztán felkattintotta a villanyt. A szekrényhez ment. némi töprengés után a sötétkénv öltönyért nyúlt, felvette. Kicsit lötyögött rajta. Megvonta a vállát. A neon fényben még sápadtabb- nak tűnt az arca. Hangoskodó társaság jött vele szemben az utcán, az egyik kis festettképű ribanc kihívóan belebámult a képébe, ol- dalbabökte a társnőjét, és viny- nvogva felnevetett. Zaj. pohárcsörgés, nevetés fogadta a presszóban. Üres asztalt vett észre, leült, arcára vastagon felkenve az olcsó púder. — Kávét kérek. — Négyölveii — tartotta markát a nő. Rekedtes hangja volt, és Krasznai észrevette tokája alatt a púderszemcséket. — Mi a fene?! — horkant fel. — Itt mindenkinek előre kell fizetni ? — Nem mindenkinek... De például magának igen! Krasznai szeretett volna üvölte- ni, de hallgatott. A zsebéhez nyúlt és egy csomó gyűrött papírpénzt markolt elő. Kilépett az ajtón. Megállt egy pillanatra a fényes portálablak előtt, aztán észrevett valamit a fal tövében. Jókora kődarab hevert ott. lehajolt érte, kezével méregette a súlyát. „Szükségem lesz a jókívánságaira. százados úr!” D elevágta a követ a fényes- ségbe. Csörömpölve hullott darabokra a benti világ, és muris kis alakok ugráltak fel a székről, s káromkodva, kiabálva rohantak a kijárat felé. A torkán furcsa nevetés tört elő. Aztán egyre szélesebben hömpöly- gött az eszelős röhögés, amelyet még akkor sem hagyott abba. amikor a szolgálatos rendőr mellé lépett, és a vállára tette kezét Csapal Lajos
