Petőfi Népe, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-22 / 117. szám

1979. május 22. • PETŐFI NÉPE • 5 AZ OKTATÓMUNKÁTÓL A KUTATÁSIG Közismert tény, hogy az általános iskolákban — Bács-Kiskun megyé­ben ugyan csökkenő arányban—, mty min­dig jelentős létszámban dolgoznak a pfHagógiai- szakmai képesítést nél­külöző nevelők. Az vi­szont kevésbé ismert, hogy a megye közműve­lődési intézményeiben ennél magasabb, a hetven százalékot is meghaladja a szakképzetlen népművelők aránya. Számos községben és városban dolgoznak olyan művelődésiház-igazgatók, közművelődési előadók, akiknek legmaga­sabb képzettsége gimnáziumi érettségi. Azt pedig nem kell hosszasan bizonygatnunk, hogy a középiskolai ismeretek — anélkül hogy lebe­csülnénk értéküket — kevésnek bizonyulnak egy település, vagy mű­velődési intézmény teljes kulturális életének tudatos megtervezésére, folyamatos megszervezésére és irányítására. Közművelődési tanszék Baj án Bács-Kiskun megyében, megfe­lelő felsőoktatási intézmény hiá­nyában nem képeznek közműve­lődési szakembereket. Néhány év­vel ezelőtt még ugyan működtek a debreceni tanítóképző főiskola közreműködésével szervezett ki­helyezett levelező évfolyamok Szegeden, amelyekre tizenegyné- hány megyei hallgatót rendszere­sen fel is vettek. Ám ez a rend­szer a közelmúltban megszűnt. Jelenleg csak a szegedi és az eg­ri tanárképző főiskolákra, illetve az egyetemekre jelentkezhetnek, tanári szakos szakmai párosítás­sal a már dolgozó szakemberek. A jelenlegi" helyzetben tehát kevés remény van arra, hogy je­lentősen emelkedjen a megyében dolgozó szakképzett népművelők aránya. □ □ □ Azt írtuk: Bács-Kiskunban nem képeznek közművelődési szakembereket. Ez azonban nem teljesen igaz. Van a megyében egy felső fokú oktatási intézmény, ahol egy egész tanszék népműve­lési, illetve könyvtári ismeretek oktatásával foglalkozik. Baján, a Tanítóképző Főiskolán bevezetett kiegészítő szakkollégiumi oktatás kötelező tárgyai ugyanis: népmű­velés, könyvtári ismeretek, illetve pedagógia. E három közül egyet kell választaniuk kötelező jelleg­gel a hallgatóknak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a diákságnak mintegy két­harmada közművelődést, vagy könyvtártant tanul. Alapfokon? Meglehet. De az oktatás három éve alatt megis­mert öt közművelődési tárgy nem kevés óraszáma és tananyaga meglehetősen jó tájékoztatást nyújt a hallgatóság számára a szükséges tudnivalókról. Művelődéstörténetet, művelő­déspolitikai elméletet, általános és szakesztétikát, művelődésiott- hon-vezetést és módszertant ta­nulnak, s az elméleti képzést szakmai gyakorlatok is kiegészí­tik. A végzős tanítók kétharmada tehát megismeri azokat a legfon­tosabb közművelődési kérdéseket, amelyek alapvetően fontosak ah­hoz, hogy hatékonyan kapcsolód­hassanak be majd egy-egy tele­pülés, illetve intézmény kulturá­lis életébe. □ n □ Balázsi Károly adjunktus, a tanszék vezetője gyakorlati szak­embernek számít. Eredetileg pe­dagógus volt, majd az egyetem f elvégzését követően éveken át Szobon dolgozott, a területi fel­adatokat is ellátó járási művelő­dési központ igazgatójaként. A bajai tanszék irányítását egy év­vel ezelőtt vette át. Munkatársai sem régen kerültek oda, és né­gyen összesen mintegy háromszáz hallgatót oktatnak. A diákság létszámával azt is jelezni kívántuk, hogy akad mun­kájuk bőven. Meg azt is, hogy, a diákok szí­vesen választják a népművelő kiegészítő szakot. Az elsősök kö­zött rendszeresen több a jelent­kező, mint amennyit fogadni tud­nak. így van ez annak ellenére, hogy él bennük egy kevés bizony­talanság: mire is képesíti őket valójában, a diplomájukat kiegé­szítő oklevél? — Azt hiszem hiányzik még az a megfelelő jogszabály, amely tá­jékoztatná a községi tanácsok fe­lelős vezetőit: mit is kezdjenek a helyi közművelődési életben a ná­lunk végzett fiatalokkal — ma­gyarázza Balázsi Károly. — Azzal ugyan nincs gond, hogy klubokat, vagy szakköröket vezessenek, de ezt szakkollégiumi tanulmányaik nélkül is meg tudnák tenni. Vé­leményem szerint viszont ennél többre is képesek lennének... ­□ □ □ A tanszék előadóira háruló fel­adatok döntő többségét a közmű­velődési gyakorlatok megszerve­zése jelenti; hiszen évfolyamon­ként átlagosan száz diákot kell olyan intézménybe küldenünk, ahol nemcsak szemlélhetik a gya­korlatot, hanem rövidebb-hosz- szabb időre aktívan be is kapcso­lódhatnak a munkába. A közművelődési „tanítási gya­korlat” azonban bonyolultabb, mint az iskolái. Ezért megszer­vezték a fogadó intézmények lán­colatát. A hallgatók a bajai vá­rosi klubokba, üzemekbe és a kö­zeli községek művelődési házai­ban töltenek el napokat, esetleg heteket; ám ez csak ideiglenes megoldásnak mutatkozik. Egye­lőre hiányzik egy olyan alapin­tézmény, mint a gyakorló iskola. ahol az oktatók megtervezhetnék azokat a valóságos körülménye­ket, amelyek között az életben is dolgoznak azok, akik a közönség művelését választják hivatásul. Zökkenők vannak a jegyzet- és tankönyvellátásban is. Ezt a gon­dot azonban a maguk, illetve a hallgatók „hasznára” fordítják az előadók. A vizsgákra való felké­szüléshez a diákoknak szakköny­veket, egyetemi tankönyveket, fo­lyóiratokat kell forgatniuk. □ □ □ Nem büszkélkedik régi hagyo­mányokkal a tanszék; az előadók sem idősek. De első komolyabb tudományos-gyakorlati munkájuk máris jelentősnek ígérkezik. Kö­zös tervükkel ugyanis az Okta­tási Minisztérium pályázatán el­nyertek egy fontos megbízatást: el kell készíteniük a keceli ne­velési központ funkcionális ter­vét. A négy főiskolai tanárnak a központi keretből rendelkezésre bocsátott anyagiak felhasználásá­val ki kell dolgoznia a hazánk­ban még kevésbé honos, komplex művelődési intézmény működte­tésének elveit. Mint ismeretes, Kecelen olyan, iskolával egybeépített művelődési házat terveznek, ahol az oktatás, közművelődés, szórakoztatás, ne­velés lehetőségeit egymással szo­ros kölcsönhatásban, azonos épü­lettömbben és termekben kíván­ják megszervezni. Ez természete­sen csakis a község adottságai­nak, az ott élők szokásainak, kö­vetelményeinek és kulturális igé­nyeinek alapos, elemző feltárása nyomán szervezhető meg. Nos, ennek megtervezésére vál­lalkoztak a tanszék pedagógusai. □ □ □ Évről évre tehát mintegy száz alsó tagozatos pedagógus hagyja el a bajai Tanítóképző Főiskolát. És tarsolyukban immár nemcsak egy közművelődési „kiegészítő okle­vél” található, de többé-kevésbé valós és reális ismeretekkel is rendelkeznek a közművelődési te­vékenységhez. Bizonyára nem fe­lesleges dolog tehát a felkészült és hivatásukat szerető fiatalok aktívan bekapcsolódhassanak la­kóhelyük és munkahelyük köz- művelődési tevékenységébe. Pavlovits Miklós Jeled csipkét is rendeltek az, olimpiára A „Jeled csipke” termelő-művészi egyesülés kollektívája sok szovjet és nemzetközi kiállításon nyert díjat. A csipkeverőnők jelenleg az Olimpia ’80 szervező bizottságának megrendelésére néhány csipke­kompozíció- és szalvétafajtát készítettek. Ezeket az emléktárgyakat az olimpiai játékok résztvevői és vendégei megvásárolhatják majd. (BUDAPRESS — APN) Molnár Zoltán: A VERESÉG (24 ) — Csináltok egy hordagyat. — Istenem, hordagyat... Hon­nan veszek én most neked hord- ágyat? — Akad a házban petrencerúd — mondta erre váratlanul Aran­ka. — Vagy a szomszédban. Vala­hol. Két petrencerúdból lehet hordágyat készíteni. Nagy, nehéz katonát is elbír. András elképedve nézte. — Hol hallottál te ilyet, Aran­ka? Honnan veszed ezt? — Mindegy. Ezt én tudom. Csó­nakba is be lehet tenni. Át lehet vele menni a Tiszán. — De hiszen ütközet van, Aran­ka! Itt a faluban folyik az üt­közet. Meg mindenütt a falu kö­rül. De Aranka nem tágított, alig hallható, gyenge hangján nyugod­tan és határozottan válaszolt min­den ellenkezésre. — Te magad mondtad, hogy az nem úgy van. Hogy mindig lehet találni valami rést, átcsúszni való helyet. András csak nézte konok szá­ját, szigorú homlokát. Most az­tán? Most mit csináljon? Hogy minden további vitát el­hárítson. Aranka még eltökélten azt mondta: — Ahogy ide el tudtam jönni, vissza is fogok jutni Pestre. András nem szólt. Félt attól, hogy a vita megárt neki, az, hogy ellenkezik vele, mikor pedig nyil­vánvaló, hogy ő már beleélte ma­gát: nem marad itt. De mit te­gyen? Hogyan? Mögötte állt a bába meg a parasztasszony; az asszony megszólalt: — Hiszen itt maradhatna. Elle­hetne. Minálunk ellehetne akár­meddig is ... András csak sóhajtott. — Magam is arra gondoltam... de látja, haza akar. ,i. Csak álldogáltak határozatla­nul. Aranka se szólt többet, ő már megmondta a magáét. Talán igaza van — gondolta András —, hiszen, ki tudja, melyik ve­szély a nagyobb? Az ellenség hí­re, bizony ... Ámbár ez a kettő... Végre az asszony megkérdezte: — Keressek petrericerudat? — Hát talán ... nem is tudom. — Mert a mienk, ugye, kint maradt a gépnél. — Kell vagy két kis rúd kife- szíteni — szólalt meg erre újra Aranka, mint aki csak folytatja a magyarázatot. — Valami, akármi­lyen ág. Aztán kötél, vagy még inkább zsák. Egy nagy zsákot ta­lán rá lehetne varrni. Arra aztán szalmát... nagyon kényelmes lesz. Hogy az ördögbe tud mindent? S hogy jár az agya! De hát el le­het-e egy ilyen hordággyal jutni a Tiszáig? És ki fogja vinni? És még ha elérnék is... átjutni? A két asszony kiment. Keresik a petrencerudat. Hogy közelebb legyen hozzá, letérdelt megint Aranka ágya elé, s kezébe vette a kezét. így kez­dett el megint beszélni vele. — Aranka. — András. — Ujjai megrebben­tek a tenyerében. — Nem tudom, hogy lesz-e még időnk, módunk. Ha sikerül, és te valahogy eljutsz Pestre... én ak­kor is. Nekem harcolnom kell... ameddig harcolni lehet. És min­den lehetséges. — Tudom. Látta rajta, hogy még mondani akar valamit. Gondolkodik. Meg­várta. — Mindent tudok, András. Ok­tóber óta, amióta veled találkoz­tam, azóta én mindent tudok, mindent értek. Még valamin törte a fejét, még valamit akart mondani. — És boldog vagyok. András félt, hogy férfi létére elsírja magát. Megcsókolta a ke­zét. S csak tartotta ajkát Aranka gyenge, fáradt ujjain. — Igen, boldog vagyok, András. Azt hiszem, hogy mi most olyan boldogok vagyunk, amilyen bol­Kell a jó klub játék (csocsó, TV-játék) kivéte­li nnek az írásnak a szerzője hete­ken, hónapokon keresztül járta a különböző klubokat: Va­jon ezek a szórakozóhelyek be- töl.tik-e hivatásukat az ifjúság politikai, szellemi és kulturális nevelőmunkájában, adnak-e töb­bet is, mint üres időtöltést? Ezek­re, és ehhez hasonló kérdésekre kerestünk választ. Ez az írás — terjedelménél fogva — természe­tesen nem vállalkozhat a teljes­ségre, csak főbb vonalaiban is­mertetheti a klubok mai helyze­tét. A helyzet korántsem rózsás. Klubvezetőink többnyire megelé- gednek a diszkózene által nyúj­tott szórakozási lehetőségekkel. Alig találkoztam olyan hellyel, ahol a kulturális műsor előzte volna meg a táncot, vagy vetél­kedőkön, esetleg vitákon mérhet­ték volna össze erejüket a részt­vevők. Elkeserítő klubjaink külső kör­nyezete, felszereltsége is. Amíg egyes külföldi klubokban túl a szórakozóhely tisztaságán, (hisz ez magától értetődő feltétel) jel­mondatok, versidézetek díszítik a falakat, amelyek tartalmazzák az ifjúság politikai helytállását, til­takozását, érzékenységét, addig mi megelégszünk az olcsó film- plakátok által nyújtott ürességgel (ezek is túlnyomórészben a le­pergett vakolatot fedik el). Egyetlen helyen találkoztam ilyen felirajttal (remélem, azóta leka­parták) közvetlenül az ajtó fö­lött, amely egyszerűséggel, és kis helyesírási hibával hirdeti írójának forró vonzalmát valaki­hez: Szeret-Lak. Felszereltség területén egy-két lével nem túlságosán nagy a vá­laszték. Hiányoznak a logikára, történelmi ismerétekre építő já­tékszerek, s ezeket a sok száz wattal feldübörgő zene, és a he­lyenként vetített film sem pó­tolhatja. Szórakozóhelyeinken megjelen­tek az „újmódi” punkok, akik igénytelenségükkel, botrányoko- zásukkál hívják fel magukra a figyelmet. Festett arcukkal (Kecs­keméten még ritka), a nadrág­szárba tűzött biztosítótűkkel (ez annál gyakoribb) botránkoztat- nak meg, teszik elviselhetetlen­né mások szórakozását. Sok ilyen emberrel beszélgettem, de még azt sem tudják .megmondani, mi ellen tiltakoznak. Egy biztos: nem a humánum zászlóját eme­lik magasra. Űj divat lenne ez csupán? Lehet, de nagyon ve­szélyes hóbort. Hónapokkal ezelőtt, itt Kecs­keméten is megalakult a klubta­nács, ahová értelemszerűen meg­hívást kaptak a klubvezetőink is, és azóta hivatásos népművelő vezetésével próbálják megoldani a,' nem kevés felmerülő problé­mát. Csak helyeselhetjük ezt az irányítási rendszert, de admi­nisztratív intézkedésekkel itt sem lehet eredményt elérni. Pedig kell, helyesebben: kelle­nének a jó klubok, mert itt ta­lálhatók meg leginkább a fiata­lok és itt lehetne, sőt kellene tartalmasabb, igényesebb szóra­kozásra szoktatni őket, megis­mertetni az irodalom, a képző­művészet nyúj­totta szépség­gel, mindazzal, ami pluszt ad­hat a sivár hét­köznapokban. Kellene Kecskeméten is leg­alább néhány jó klub, ahol írók. képzőművészek is megfordulnak, és ahol nézetek, vélemények cse­rélődhetnének, ahol emberi kö­zelségibe kerülne a mű születése, és érthető lenne annak célja és mondanivalója is. A bátorságot az íráshoz, ta­pasztalataim lejegyzéséhez onnét merítettem, hogy éveken keresz­tül tevékenykedtem KISZ-meg- bízatásból, mint klubkultúros. A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyem azóta messzire sodort, de érzékenyen reagálok e témára ma is, s nem másért, mint a jobbításért .követtem el” e kis írást. Csontos Lajos A szerkesztőség megjegyzése: A magunk részéről is azt vall­juk, hogy a klubmozgalomnak nem kevés szerep juthat ma az ifjúság nevelésében. Ugyanakkor tapasztalataink szerint is sok még a gond, hiba és hiányos­ság, közművelődésünknek e rend­kívül fontos területén. Éppen ezért közöljük — vitára bocsát­va a témát, a felvetett kritikai megjegyzéseket — a fenti cik­ket, még akkor is, ha annak némely részletével, túlzónak tű­nő megállapításával nem értünk teljesen egyet. Várjuk tehát ol­vasóink hozzászólását a témához. „A tárogatót a munkahelyemre is bevittem” — Szeretem ezeket a tiszta, má­jusi estéket. Ilyenkor szól a leg­szebben, különös-gyönyörűén a tárogató. Messzire elhallatszik — mondja csöndesen az idős, kecs­keméti Tasi Antal. A konyhában ülünk, beszélge­tünk. A fejünk felett lógó öreg. rózsaszín villanybúra bágyadt fénnyel vonja be az asztalon ár­válkodó bádogbögrét, szódavizes palackot, vendégváró süteményt. A hokedlin sárguló kottapapírok, s a „kincs”: az értékes Schunda- tárogató, piros-fekete bársonytok­ban’. — Ezt a hangszert is szeretem, de inkább az apám tárogatójához szokott a kezem. Tőle kaptam az elsőt, még 1924-ben. Persze az csak amolyan „tót furulya” volt ehhez a Schundához képest. Néz­ze meg: milyen masszív, nemes, szépmívű. Rózsafából van. — Hivatásosan zenélt, vagy csak kedvtelésből? — kérdezem f— megszakítva a csöppnyi csön­det — Tasi bácsitól.-— Nem hivatásosan. Az asszony nem szerette, ha fújom. Azt mondta: öreg az én tüdőm már ehhez, vigyázni kell. Féltett en­gem az én kis feleségem. Egy könnycsepp csillan meg az öreg szemben, s megül a ráncok gyűrűjében. — Tudja, nagyon egyedül va­gyok nélküle. Szikár-szomorún kopognak a szavai. Feláll, fényképet vesz elő. (Tóth Sándor (elvétele) Előttem az asszony kedves, kerek arcú fiatalkori fotója, meg egy- egy barát, rokon, ismerős: vas­utas, sofőr, cukrász, órásmester, virágkertész. Kecskeméti polgárok mosolygósra igazított képe, a har­mincas-negyvenes évekből. A do­boz aljáról néhány régi újságcikk kerül még elő, árulkodó sorokkal: „árverési hirdetmény 1936”; „egy- pengős adományok a szegénygon­dozó hivatalnak”, „társasvacsora a protestáns nőegyletben". — A szeszfőzdében meg a Plat- ter-gyárban dolgoztam a leghosz- szabb ideig, gépészként. A tároga­tót a munkahelyemre is bevittem. Cigarettaszünetben, meg gépállás­kor játszottam. Emlékszem, hogy volt egy üzemvezetőm. Ha az meg­hallotta a tárogatószót, leült, fél­rehúzódott csöndesen, meg se moccant, úgy hallgatta a zenét. Mindenfélét játszottam: kuruc kesergőket, népballadákat, Dankó Pista- és Lavotta-nótákat. A má­sodik világháború idején Pestre mentem dolgozni, a repülőgyárba. Azt a helyet én nem szerettem. Még szerencse, hogy összeakad­tam - egy öreg harmonikással, Jés esténként muzsikaszóval vigasz­taltuk a háború gyötörte embere­ket, a bérházak udvarán. Idehaza jobbára csak disznóöléskor ját­szottam, mert az egy különös ün­nep volt nálunk: minden rokon, ismerős eljött. A disznóból ugyan nem sok. maradt. Mélyen, hosszan zeng a százéves faljjpra, mellette merev tekintetű Mária-kép. Az öreg lassan össze­szedi a fényképeket, egyenként búcsúzik mindegyiktől. Alakja szinte elvész a kerek, cirádás asz­tal, s az antik szekrény nagy, mélybarna foltjai között. Aztán előveszi a piros-fekete tokból a kincset: a régi Schunda-tárogatót, s ujjai lassan rátalálnak valami bús, erőteljes, Lavotta-dallamra. P. E. dog csak lehet az ember. Ennél boldogabb úgysem lehet. — Aranka. Arankám. Mást ő nem. tudott mondani. Felállt. Egyszerre minden ag­gály, bénultság kioldódott belőle. Meg sem lehet érteni. Vajon miért éppen nekem van ilyen csodálatos asszonyom. Talán kellene még valamit mon­dani. Talán azt, hogy azért még minden jóra fordulhat. De ezek a szavak most már olyannyira fe­leslegesek. 35. Mikor kiment a konyhába, egy petrencerúd már ott volt. Egy fél petrencerúd. Hm, hát ennek nincs párja? A bába meg a két kislány el- merülten szorgoskodott. Erős zsi­neggel varrtak rá egy zsákot a petrencerúdra. A nagy zsák egyik féloldalával éppen el is készültek, mire az asszony meghozta a másik rudat. Nem a párja volt az elsőnek, egy kicsit rövidebb és vastagabb volt. Mindegy. Szótlanul letette, s for­dult vissza szalmáért. Nem mondta, hogy szalmáért megy, de András most úgy értette a moz­dulatait, mint régóta együtt dol­gozó emberek szó nélkül is tud­ják a másik szándékát. Nagy öl szalmát hozott. Mikor a zsák másik oldalát is rávarrták a másik rúdra, akkor ő fogta és szépen rárendezte a szalmát a zsákra. — Ide figyelj, kislányom. — Rá­tette a kezét a kicsi Aranka fe­jére. — Te maradsz itthon, vi­gyázol a házra. Hogy ne félj, hát eloldod a kutyát. A kislány bólintott. Sírásra állt a szája, lehajtotta a fejét, de gyorsan visszaguggolt, és kezdte összeszedni a zsákvarró tűt meg a zsineget. András visszament a szobába, de ott se talált magának tenniva­lót, csak tiblábolt. Fogta a puskát, felvette, letette. Hogy is vigye a puskát? Ha kézben viszi, akkor akadályozza a cipelésben. Ha vál­lon, akkor meg lecsúszik. Csak háton viheti. De ha háton viszi, nagyon nehéz lesz elővenni, ha szükség lesz rá. Pedig lehet. Az asszony, ugye,- eljön vele, meg a lánya. Ez a hagyatkozás a kisebbik lánynak, ez kétségtelenül azt jelenti. De bírják-e cipelni? S elfogadhatja-e tőlük még ezt is? Majdnem azt gondolta: „ezt az áldozatot”; de erre már elszé- gyellte magát. Ez a család immár nem idegen. Ezek mihozzánk tar­toznak. Bár az is lehet, hogy fo­galmuk sincs semmiről. Csak any- nyit tudnak, hogy háború, hogy szülei asszony, hogy menekülés ... Lehet, hogy elegendő is ennyit tudni a világról? Megfogta az asszony karját. — Kedves ... még a nevét sem tudom. Az asszony, most először, fá­radtan elmosolyodott. De nem szólt. Talán nem tartotta fontos­nak a nevét. — Hátha egyszer... ha majd mindenen túl leszünk... meg akarjuk majd magukat keresni. / — Ó, aki akar — mondta az asszony —, az idetalál. Hiszen igaza van, gondolta András, és eszébe jutott a moha­lepte zsindely a kiskapun, meg a nagy repedések a tornácoszlopok­ban. Ide lehet találni. Egy kopott levéltárcája volt, háborút járt. Elővette. Volt benne egy fénykép kettőjükről, ősziró­zsás fénykép volt, a fején volt az őszirózsás sapka. Aranka két nagy hajfonattal. Odaadta ezt a fényképet. — De hiszen csak egy van be­lőle ... — Nem, a párja megvan Aran­kánál . .. fogadja el. Kihúzta a komód felső fiókját, s odatette, bele egy kis festett lá- dikóba. — Nahát akkor... Látnivaló volt, hogy a pet­rencerúd-hordággyal nem lehetne a szobából kifordulni. Ki kell hát hozni Arankát a konyhába. — Várjon, felöltöztetjük. Leült addig a konyhaszékre, és sebtében kihúzta kóccal a puska­csövet, megtörülgette a závárza­tot. Benyomott egy tárat, s elő is készített annyit, amennyi bele­fért a töltánytáskába. Biztosított; egyelőre. Mikor megint bement. Aranka már ruhában feküdt az ágyon. Óvatosan alája dugta a karját, öl­be vette. Míg kivitte, a feje egy sóhajtás- nyira rábukott a vállára. Oda­kint aztán a két asszony segített lefektetni a szalmára. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom