Petőfi Népe, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-20 / 116. szám
J ------------ ,r■. - . i-V- ' • '•-'■• ■ ■'•> -J ■ •■"■' | ' ' I " ........ M ŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET ,, M?/?/ képzőművészet” Kiskunmajsán • Soós Jánosné Vidéki Katalin: Pusztahás. Négy alkotó közös kiállításáról adott hírt az Ifjú Gárda Művelődési Központ ízléses meghívója Kiskunmajsáról. A borítólapon egy festmény lenyomata volt látható, alatta pedig egy alcím: Népi képzőművészet — naiv művészet. E? a meghatározás önmagában talán nem is tűnik talányosnak, ám amint belelapozunk a meghívóba, kiderül, hogy azért van miről eltöprengeni, már ami a népi képzőművészetet illeti... Mert ugye azt megszoktuk már, hogy vannak művészek; iskolázott, vagy az önképzés útján elismerésre szert tett „hivatásos” alkotók. És vannak — mint ezt a kecskeméti önálló múzeum létezése is bizonyítja,— sajátos látásmódú, a technikát a belső világ gazdagságával pótló, vagy ahhoz alkalmazkodó naiv művészek. Ez utóbbiak többnyire egyszerű, életük fonalát nem a művészi alkotáshoz szorosan hozzáöltő. emberek. de az a minőség, világkép, amelyet érzékeltetni képesek, sajátosan autonom és egyedi. Ha viszont e két kategória alkalmas e két egymástól, esztétikai és tartalmi jegyekkel egyaránt világosan elkülöníthető sjtílus jellemzésére, mit rejthet vajon a harmadik: a népi képzőművészet? E kérdés különösen akkor vetődik fel élesen, ha mint Kiskunmajsán. kiderül: nem is díszítő- művészetről van szó, hanem a képzőművészet klasszikus ágairól. Tájkép- és csendéletfestészetről, faszobrászatról, s mindez csak annyiban népi, hogy parasztembereket és tanyákat ábrázolnak, többnyire iskolázatlan,^naiv” fes; tészeti eszközökkel... Itt azonban el kell vágnom gondolkodásom fonalát nehogy olyan következtetés szülessen e műfaji okfejtésből, hogy el kívánnám ítélni a kiskunmajsai kiállításnak akár szervezőit, akár résztvevőit. Erre semmi okom nincsen, sőt azt is tudom, hogy a négy ott szereplő alkotó más-más kategóriát képvisel. Van, aki az amatőrséghez áll közelebb, van, aki a „profizmushoz”. A közös bennük az, hogy valamennyien a nagyközségben, illetve a környékén élnek (éltek), és hogy témájuk többnyire innen valók. Kiskynmajsa művelődési közintézményt' évek óta réndszeresen, tudatos eltökéltséggel munkálkodik a lakosság képzőművészeti kultúrájának felemelésén. Kiállításaik és az ahhoz csatlakozó zenei és egyéb rendezvények sikerrel keltik fel a közönség érdeklődését. Ezt a célt szolgálja a jelenlegi bemutató is, hiszen kell-e jobb és hatásosabb propaganda a 'képzőművészetnek annál, mint hogy az alkotók magúk személyes ismerősök? ... A nyolcvan esztendeje itt élő Siposné Kulcsár Mária, a négy éve Belső-Kígyóson letelepedett fazekas kisiparos. Hegyi Veronika és Soós Jánosné Vidéki Katalin, a Petőfi Termelőszövetkezet tagja, vagy az ugyancsak, innen „elszármazott” Figura László, aki faszobraiból már önálló kiállítást is rendezett ... Ott-jártomkor a kiállítás terem- őre arról tájékoztatott, hogy „a népek leginkább a Siposné Kulcsár Mária néni képeit keresik ...” É^ hogy „sokan jönnek be még a tanyákról is, hiszen híre ment, hogy milyen kiművelt emberek élnek itt a faluban ...” Azt hiszern, valahogyan így kezdődik. A látogatók közül tán sokan nem tudják, ki volt az ugyancsak Kiskunmajsán született Konecsni György, de azt már tudják — részint a szegedi televízióstúdió szép rövidfilmjéből is —, hogy Hegyi Veronika kerámiaszakkört szervezett a kígyósi tanyán, vagy hogy Soós János felesége is képeket fest. Szép és érdekes látványt nyújt különben Kiskunmajsán a művelődési ház előcsarnoka, ahol az alkotások többségét közszemlére állították. A televíziós teremben „elkülönítve” helyezték el a kecskeméti naiv múzeumból származó tíz képet és tíz szobrot. Az ösz- szehasonlításra tehát alkalom adódik, ám ez nem kényszer. Csak jelzésként vannak tehát jelen a „hivatalosan” is „naiv. nak” ítélt művek: mintegy felkí• Figura László: Fiú. nálva a választás lehetőségét a kiállítók számára: vajon melyik úton is tovább? Pavlovits Miklós !vX‘XvXv!v!v! zás érzése is eltompul. Elérkezett január 25-e, a maradék nyolc napi kapcsolat ezzel a kegyetlen élettel, amely mégiscsak élet volt, legtöbben közülünk mégis túl üresek voltak még a várakozáshoz is. Este a kályha körül Charles, Arthur és én ismét úgy éreztük, hogy újra emberré válunk. Mindenről tudtunk beszélgetni. Fellelkesített Charles elbeszélése, hogyan telnek a vasárnapok Pro- venchéresben, és Charles majdnem sírt, mikQr én meséltem neki a fegyverszünetről Olaszországban, a partizánháború zaklatott és kétségbeesett kezdeteiről, arról az emberről, aki elárult minket, és foglyul ejtésünkről a hegyekben. A sötétben, mögöttünk és fölöttünk, a nyolc beteg fülelt, egy hangot sem akartak elveszíteni, még azok sem. akik nem értettek franciául. Csak Somogyi készült odaadni magát végérvényesen a halálnak. Január 26. Feküdtünk a halál árnyékvilágában. A civilizáció utolsó nyoma is lekopott rólunk, kívül és belül. Az elállatiasodás elkezdődött a győzedelmes németek, s beteljesedett a szétvert németek műveként. Ember az, aki meghal, ember, aki teszi vagy elszenvedi az igazságtalanságot; de nem emtjer az. aki elvesztve minden mértéktartást. megoszjja ágyát egy holttesttel. Aki szomszédja haláltusájának végét várja, hogy szerezzen egy negyed kenyeret — mégha bűntelen is —, távolabb van az ember-eszménytől, mint a legműveletlenebb pigmeus és a legké- gyetlenebb szadista. A létünk egy része annak a lelkében van, aki befogad minket: íme, ezért nem-emberi annak az élettapasztalata, aki olyan napokat élt, amelyben az ember csak tárgy volt az ember szemébén. Mi hárman nagyrészt megmenekültünk ettől, és hálával tartoztunk kölcsönösen egymásnak; ezért a barátságom Charles-szal kiállta az idők próbáját. De ezer méternyire felettünk, a szürke felhők hasadékaiban légi párbajok iszonyú csodái zajlottak. Fölöttünk, csupasz, védtelen, magatehetetlenek fölött, a mi időnk emberei keresték a kölcsönös halált a legrafináltabb eszközökkel. Ujjuk egy mozdulatával képesek voltak az egész tábor pusztulását előidézni, elpusztítani emberek ezreit; amíg a mi összes erőnk és akaratunk nem lett volna elég egy perccel meghosszabbítani közülünk egynek az életét. Az égi zene megszűnt éjszaka, és a szoba újból Somogyi monológjával lett tele. A koromsötétben éberség hasított hirtelen belém. „V pauv’ vieux” — a szegény öreg — elhallgatott: bevégezte. Az élet utolsó rándulása a priccsről a földre vetette: hallottam térdének, vállának, fejének koppaná- sát. — „La mórt l'a chassé de son lit” — a halál kiűzte az ágyból — állapította meg Arthur. Nem tudtuk kivinni 5t éjszaka. Nem maradt más hátra, mint újra elaludnunk. Fordította: Angyal János Somogyi halála Január 25. Somogyira került a sor. ötvenes éveiben járó magyar vegyészmérnök volt, sovány, magas és hallgatag. Tífuszból és skarlátból lábadozott, de váratlanul valami új betegséget kapott. Magas láz gyötörte. Talán már öt napja egy szót sem szólt, aznap kinyitotta a száját, és határozott hangon azt mondta: — Van egy adag kenyér a zsákom alján. Osszátok el hárman, én többé már nem eszem. Nem tudtunk semmit szólni, de egyelőre nem nyúltunk a kenyérhez. A fél arca fel volt puffadva. Amíg eszméleténél volt, szigorú csendbe zárkózott. Este és egész éjszaka és két napon át a csend azonban már szakadatlan önkívületben oldódott fel. Az utolsó végeérhetetlen, ernyedt és kényszerű álmot követően minden lélegzetvételével azt mormogta: „jól van”, szabályosan és egyhangúan, mint egy gép; „jól van” bordái nyomorúságos rácsozatának minden süllyedésére, ezerszer, hogy már-már kedve lett volna az embernek megrázni, be- léfojtani a szót, vagy hogy mást mondjon legalább. Akkor értettem meg igazán, hogy milyen nagy munka az embernek meghalni. Kint még mély csend. A hollók száma egyre szaporodott, és mindenki tudta, hogy miért. Hosszú szünetekkel válaszoltak csak az ágyúk egymásnak. Felváltva ismételgettük, hogy az oroszok hamarosan, egy-kettőre meg fognak érkezni, mindenki kinyilatkozta, mindenki bizonygatta, de senki sem tudta igazán elhinni. Mert a lágerekben az ember elveszíti a reményt, és aj értelembe vetett hitét is. A lágerben gondolkodni haszontalan, mert az események többnyire kiszámíthatatlanok. és veszedelmes is, mert ébren tartja az érzékenységet, amely a fájdalom forrása, s amelyet valamilyen bölcs törvény el- tompít, amikor a szenvedés átlép egy bizonyos határt. Az örömhöz, a félelemhez, a fájdalomhoz hasonlóan a várakoPRIMO LEVI: • Siposné Kulcsár Mária: Putz-udvar. • Hegyi Veronika: Kerámiák. Primo Levi olasz író Se questo é un uomo (Ha ez egy ember) című regényében saját élményeit írta meg. 1943-tól az auschwitzi koncentrációs tábor rabja volt a felszabadulásig. Regénye a háború és a deportálás abszurditásainak, az emberi lélek próbájának hiteles dokumentuma. Az alábbi részlet a felszabadítás előtti napokban játszódik, s egy magyar vegyészmérnök haláláról szól retorika nélkül, ’ döbbenetes erővel. Generációk, körülmények, magatartások Jegyzet a fiatal művészek helyzetéről Fiatal írók, fiatal művészek generációja — sokan még a puszta fogalom ellen is tiltakoztak néhány évvel ezelőtt, azzal pedig végképp nem értettek egyet, hogy a kultúrpolitika irányítói megkülönböztetett figyelmet szenteltek a harminc éven aluli művészek helyzetének. Az ilyen álláspontra helyezkedők közül jónéhányan ma is kitartanak véleményük mellett, s alighanem velük vitatkozva jelenti ki Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes a Mozgó Világ legutóbbi számában: „Az újjal szembeni mindig volt és lesz legalább valamiféle jóhiszemű konzervativizmus, ami az új iránt óvakodó tartózkodással viseltetik... A generációk között volt, van, és lesz mindig különbség, egyszerűen a generációs pozíció okán, ahol az eltérések nem egyszer súrlódáshoz is vezethetnek. Ha ezt elismerjük, csak az élet igazságát ismerjük el, s nem óhajtjuk az osztályharcot generációk harcával helyettesíteni. Annyira ne óvakodjunk az antimarxista nézetektől, hogy ennek ürügyén az előtt is behunyjuk a szemünket, ami kézenfekvő.” Seregnyi példa bizonyítja, hogy a művelődéspolitika alakítói ma már nem „behunyt szemmel” kezelik, hanem ellenkezőleg, nagyon is odafigyelnek, nagyon is számon tartják a fiatal alkotók sajátos helyzetét, a sajátos helyzetből adódó gondokat, problémákat, s hogy minden lehetséges módon igyekeznek felszámolni, megoldani ezeket. Ezt a célt szolgálta egyebek mellett a fiatal írók 1969-es, lillafüredi tanácskozása, mely kiindulópontja volt számos későbbi kezdeményezésnek, így például a fiatal alkotók folyóiratának, a Mozgó Világ megindításának is. Hasonló jelentőségű volt a különböző művészeti körök és speciális stúdiók létrejötte, amelyeknek döntő szerepük van abban, hogy ma már a képzőművészeti kiállítások anyagának csaknem fele a harmincöt éven aluliaké, s hogy hosszan lehetne sorolni a világhírű fiatal magyar előadóművészek, színészek, rendezők nevét. Az interjúban felvetődik, hogy a fiatal alkotók gyors és jelentős térnyerését némelyek az ifjú generációk fokozódó agresszivitásával hozzák összefüggésbe. A miniszterhelyettes ezzel kapcsolatban kifejti, hogy ha tapasztalható is bizonyos személyeknél bizonyos helyzetekben ilyen magatartás, annaki oka sok minden lehet, ,s ennek megfelelően kell ítéletet mondani róla. Mert eredhet az agresszivitás az idősebb, a már „beérkezett” generáció aggodalmaiból, mintegy az ilyen aggodalomra való visszatérésként. Tény ugyanis, hogy az idősebb nemzedék bizonyos rétegei kissé tartanak a fiataloktól, még a legjobb — fiatalok által nyújtott produkciók elismerésétől is, olyannyira, hogy ezeknek művelődéspolitikai elismerése mögött is a fiatalok „erőszakosságának” tett engedményt gyanítanak. Gondolatmenetét a miniszter- helyettes így folytatja: „Van egy más összetevője is az agresszivitásnak ... A múlt század húszas éveinek táján Kisfaludy Károly és köre, Bajza, Vörösmarty a lehető legagresszívebben lépett fel, s nem egyszer olyanokkal szemben, akik nagy formátumú egyéniségek voltak, ám valahogy a feljlődési ütemhatár túlsó oldalán rekedtek ... De, hogy a végére járjak, van ezen kívül fölös agresszivitás is a fiatalokban. A kifejezett agresszivitás, amikor a fiatal műfedezet nélkül követel és reklamál helyet a nap alatt. Ez az a fajta agresszivitás, amelyik könnyen torkoll politikai ellenzékiségbe csak azért, hogy — ha írói ranghoz nem is de — hírnévhez jusson.” És ezen a ponton érdemes elidőzni még néhány mondat erejéig. Az interjú során ugyanis megfogalmazódik, hogy a „fiatal irodalom az egyes ember társadalmi-történeti meghatározottságát elsősorban mint erkölcsi, életmódbeli meghatározottságot éli át és ábrázolja. Magyarán: a legtöbb fiatal írónál az élet „politikuma” is elsősorban mint erkölcsi minőség jelenik meg. Bizonyára nemcsak ez az oka, de feltétlenül ez is közrejátszik abban, hogy az olvasók manapság különleges tisztelettel, felfokozott izgalommal, áhítattal vegyes várakozással veszik kézbe a fiatal szerzők müveit — abban a hitben élve, hogy a „fiatal” jelző ez esetben a romlatlansággal, a valóság kíméletlenül őszinte ábrázolásával egyenértékű. S minél nagyobb ez a társadalmi méretekben megnyilvánuló bizalom, annál lesújtóbb hallani, tapasztalni, hogy meglehetősen sok fiatal művész csak rendelés- re„ hajlandó dolgozni, s akinél a művészet döntő szempontjaként szerepel a honorárium. Aki a — „fiatal művész” — jelzéssel homlokán — konjunktúrát lovagol meg, s akit nem a művészet, hanem a művészeti életben befutható karrier érdekel elsősorban. Igaz, a felsoroltak nem csupán a fiatal írók, a fiatal művészek körében tapasztalhatók. Mégis szóvá tesszük, mert őszintén sajnálnánk, ha az ilyen és ehhez hasonló jelenségek további érvekhez juttatnák azokat, akik még mindig feleslegesnek, vagy legalább is túlzónak tartják a fiatal művészek iránt tanúsított, megkülönböztetett figyelmet, bizalmat, várakozást. Káposztás János PÉNTEK IMRE: Lebegés Lomha gubancban a nyáj, ásít a hosszú hodály; tágul a hajnali kör, gyöpön a birka-gyönyör. Szürke bozontos a rét, őrzi pár zsenge füvét, reszket egy nedves ajak, eltelik s újra harap. Felhőkkel lobogózva szikkad sötét vizű tócsa, megtörve, megapadva tág szeme néz a magasba. Sajdul a gyenge gyökér, sejtjeiben fut a fény, gének ősi parancsa szerint élni kell, élni megint. Élni, bár egyre vadabb indulat árja f^kad, élni, bár jószerivel legszebb bizalmunk veszik el. FENYVESI FÉLIX LAJOS : Levél a kórházba Mi volt az első gondolatod ahogy először felsírt az újszülött? Hogyan bírtál életben maradni annyi csodás öröm és boldogság között? \ Dúdolva ringattad-e tovább, mikor az álom téged is pólyába kötözött? Várunk titeket, mint a tavaszt várja a csüggedő ember szüntelen. Virággal ékes a tiszta nagy,szoba, a bölcsőt rigótollal bélelem. Tegnap óta a Hold csak ágyunkra süt. hogy fekhelyed meleg legyen.
