Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

1979. április 30. • PETŐFI NÉPE • 1

MÁJUS A VERSEKBEN

A gyerkőc március, a rakoncátlan és bolondos április után ha megjön a május, kinyílnak a lelkek, tüzesednek a vágyak. Csírájában már a nyarat érzi mindenki; gyönyörködik, ámul és kitárulkozik. Költőink egyik kedvenc témája hát régóta ez nevében is sokat sejtető, gyönyörű tavaszi hónap; a nyár előfutára. Kedvenc költőink verseit lapozgatjuk, és lám, vissza-visszatér elénk a szó, hogy május, májusi. Kutatunk gyorsan az emlékezetünkben, és ha-' mar összeáll a kép. Az emlékeket őrző láthatatlan agykamrák és a jegyzetfüzet lapjai segítségével egésszé formálódik előttünk a téma: a költők és a május. Közelebbről: hogy a versekben hogyan, s miként van jelen ez a szép tavaszi hónap.

Sokat elárulnak már a címek is. Májusi igazság; Májusi áhitat; Május ünnepe. És nem utolsósorban: Májusi szerelem. Mert a jelek szerint ez a hónap egyrészt a feltörekvés, a kitárulkozás hónapja — és egyben a meghitt boldogságé, a szerelemé, a szenvedélyé. „Mária, hívnak a csillagszemeid” — írta Juhász Gyula az egyik gyönyörű lírai költeményében.

D

e miért is szeretik oly annyira a májust az alkotók? Sokféleképpen és meggyőzően magyarázzák verseikben ezt a lírikus költők. Vas István szerint, mert „Nyárnál többet ér”. És Bartalis János azért, mert ez a hónap a kacagás, a vígság, az önfeledtség. Szabó Lőrinc meg azt írja, hogy „minden gondot kifújt fejemből ez a szép, könnyű pillanat” — májusban. És mások? Tóth Árpád, a sokszor búslakodó megállapítja: ez az a hónap, amelyik tréfás ifjúsággal tölti meg a szívét. Kassák meg azt írja, hogy számára a világ újjászületett, május szép havában.

Szeretik hát a költők, mindig is szerették a májust. Azért többek között, mert sokféle biztatást kaptak tőle. Ha valami, akkor ez igen-igen jellemzi a legszebb tavaszi hónap és a költők kapcsolatát. Vas István szerint ..gyújtogat”; Váci szerint a „fény lobogója” kibomlik ilyenkor; Csanádi Imre meg azt várja, hogy a| május meghozza a nyarat. Remenyik Sándor költő szavával, amikor „végtelen a tenger és végtelen az ég”, olyankor fölfelé kell kapaszkodnia mindenkinek. Mert biztat a május. Ám ez még nem elég. Van akinek a szíve mélyén lázadás dalol, s a réges-rég elfelejtett vágyak énekelni kezdenek. Bartalis János kéri a májust, hogy űzze a halált. Ady szívében mámor éled, amint a májusi korzón járkál, elrévedezve. És Kassák Lajos? Ö azt mondja: májusban a „férfiak szívéről elszáll a kéreg”.

E

z az a hónap, amely talán a legszebb, legérdekesebb, és legtüzesebb jelzőkkel jelenik meg költőink alkotásaiban. íme, néhány: „csodás”; „egyeket ragyogtató, mosolygó”; meg „tündéri”, „ékes”, „friss”, „édes” es „halhatatlan”. És micsoda metafora a Bartalis Jánosé, hogy a május „nyárözön, csillagpompa” — amikor „dalolnak a fák”. Ö az, aki tündöklő leányarchoz hasonlítja a májust.

Mennyi találó jelző, mennyi szemléletes, élettel teli költői kép van a lírikusok májusról szóló, májusi hangulatokat kifejező, azokat elénkvarázsló verseiben! Amikor Szabó Lőrinc szerint „illatok szállnak láthatatlan”, s amikor Ady Endre szavával „illatot lehel” a májusi nap, olyankor érthetően megtermékenyül, és szólni, cselekedni, hatni kíván az alkotó.

L

egeslegvégül, mintegy a fentiek összefoglalásául pedig álljon itt egy felülmúlhatatlan költői mondat a májusról, Radnóti Május című verséből: „Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alko- nvul”.

V. M.

VÁCI MIHÁLY:

Azokhoz tartozom

Azok közül való vagyok, kik reggelenkint kiássak magukat a fáradtság homokjából, s a villamoslépcsőkön érzik az elkésett szél iramát s kezük között a rézfogantyú szelíd aranynak álmodja magát.

Azok közül való vagyok, akiket átölelnek végtelen sokszor a lendítőkerekek szoros körei, akik körül vigyázva kígyóznak halálos vezetékek,

s szívüket minden pillanatban megütik, rángatják magasfeszültségű veszélyek, akik évtizedeken át élnek meztelen idegekkel ott. ahol ólomlemezek védelme nélkül a finom műszerek is megbénulnak, akiknek agya ott sajog, ragyog, világít, ketyeg védtelenül a Röntgen-mezőkben, ahol az órákat is félve lecsatolják.

Azokhoz tartozom, kik a napok felettünk átlengő csille-sorát megtöltik barna gondjaikkal, kiknek bal karja átkarol engem s jobb keze biztatva megáld.

Öklükön pihen meg a homlokom, az ő fáradságuk visz haza, ha botiok — lábukkal botladozom, s ha igazam van, az létük igaza.

APÁTI MIKLÓS:

Egy mondat a munkáról

Kitakarózunk, betakarózunk, beszélünk

össze-vissza arról, hogy mi a munka,

egy szóval takarózunk,

azt hisszük, ez lesz a megoldás,

éá nem az ágy, és nem a füst, és nem a pára

(milyen jók lennének páriáknak),

de hát egy szóval takarózunk, azt mondjuk:

munka —

és nem gondolunk se a szögre, se a kalapácsra,

de még a mozdulatra se,

holott az a mozdulat volna a munka,

míg fölharsog a fában a fém, a deszkában a szög,

és nem lehet kimondani ezt a harsogást,

nem lehet kimondani, hogy az érzelem is munka,

hogy ugyanúgy el kell végezni életünket,

ahogy a dolgunk,

csak nehogy kiderüljön,

hogy ama léha bárányfelhőnyáj is

bebizonyítja önmagáról,

hogy ő is munka, hogy a léhaság végképp belénk-költözött,

hogy megélhetünk abból, hogy fogalmazunk:

mi a munka és mi a bárányfelhő,

hogy megfogalmazzuk:

az marad magára mindig,

aki dolgozik, holott

egyedül dolgozni lehetetlen,

a kalapács tételezi a szöget,

a szög a deszkát, a deszka a fűrészt,

a fűrész a fát, a fa az erdőt, s lám

újra együtt vagyunk —

erdőnyi létünk hová is lombosulna,

ha csak az ágy, ha csak a füst, ha csak a pára

mondhatja önmagát,

s a munka hallgat,

dolgozik.

A szobrászat társadalmi szolgálat

• A Cantata profana csodk* szarvasai, a meséből nőnek Bartók zenéjének hordozóivá.

— Salgótarjánban született, szobraival sokfelé találkozhatunk az országban. Most megyénkhez is köti a hartai emlékmű?

— Más is. Talán kevesen tudják, de a kiskunhalasi pártházon is van egy domborm§vem, és a kecskérnéti pályaudvarral szemközti parkban levő két kis oroszlánt is én készítettem. A hartai szobor eredetileg Kecskemétre készült, a megyei pártbizottság előtti térre. Hat pályázat közül fogadták el az enyémet, majd kiderült, hogy a kivitelezéssel várni kellene évekig, amíg a tér végleges formája kialakul. Mivel a hartaiak régóta benyújtották igényüket egy felszabadulási emlékműre, szívesen belementem a cserébe, mert láttam, hogy őszinte, nagy szeretettel fogadják a szobromat.

• Ágaskodó ló.

kitörés lehetőségeit kerestem.' Más dolog, hogy ezek a térbe helyezett formák felismerhetők, de valahol találkoznom kell azoknak a megértésével is, akikhez szólni kívánok. Ha számításon kívül hagyom őket, akkor ki a fenének csinálom? Rendkívül izgat, mire vagyok még képes, de úgy akarok mindig továbblépni, hogy hinni is tudjak abban, amit létrehozok. Semmit sem szabad félredobni, csak átfogalmazni. Naprakészen kell lenni az egész világ dolgaival és bizonyítani — emberileg, politikailag, szobrá- szilag a társadalmi szolgálat lét- jogosultságát.

Vadas Zsuzsa

Beszélgetés Vasas Károllyal, a hartai felszabadulási emlékmű alkotójával

Kifulladva érkezem a rózsadombi műteremhez. Mögöttem a meredek kis utca, előttem újabb magaslat: keskeny csigalépcső kúszik az emeletre. A kicentizett hajlatokba egy ember valahogyan hepréselődik, de hogyan jutnak le innét a szobrok, melyeket igazán nem lehet ölbekapva szállítani? Körülményesen, vagy sehogy. A hartai emlékmű gipsz- modellje például elmozdíthatat- lan. A szobrásznak arra is ügyelnie kellett, hogy hová állítja a két figurát és mennyi gipszet rak fel, nehogy beszakadjon a padló és az alattuk lakóknál kössenek ki. A szobrok készítése is teret, speciális munkafeltételeket igényel, ennek kevés műterem felel meg. Vasas Károlyé sem. Bár, ha nem hozom szóba, talán meg sem említi a kényelmetlen helyzetből adódó gondokat. .

□ □ □

Egyénisége annyira megnyerő, hogy teliaggathatnám dicsérő jelzők díszével, mint egy karácsonyfát. Nem kápráztat el a művészetét felmagasztaló szavakkal, de amit mond, abból kifényesedik az érző, gondolkodó és alkotó ember sok tapasztalatból leszűrt, személyes elfogultságtól mentes hitvallása. Csendes, de nem azért, mert nincs mondanivalója; idegen tőle a lármás önmutogatás. Nyilván ezért is tudunk róla keveset. Sokan csak most fedezték fel: nemrég zárult első, önálló kiállítása a Műcsarnokban.

Több mint húsz évet várt rá, mégsem panaszkodik. Kivárta. És közben szerényen, de megtorpanások nélkül közelített a maga elé kitűzött célhoz. Két Mun- kácsy-díj, az Érdemes Művész kitüntetés, a III. Nemzetközi Kisplasztikái Biennálé díja, a raven- nai Dante Biennálé aranyérme, díjnyertes pályázatok és számos megvalósult köztéri alkotás bizonyítják tehetségét.

A hartai emlékmű tehát sikeres ötvözete az alkotói szabadságnak és a társEfdalmi megújulás jelképének. A megszokás merevségéből kitörő formának és a benne kifejeződő tartalomnak. Nem közhelyeket ismétel dagályosan, a fogalmazása mégis közérthető. Ami népszerűvé tehet egy szobrot nálunk, másfelől viszont kételyeket támaszt: szeretünk lelkesedni azért, amit nem értünk.

□ □ P

— Meggyőződésem, hogy a szobrászat társadalmi szolgálat. Mindig is az volt. Az egyiptomiak, vagy a görögök szobrai bennünket gyönyörködtetnek, de a maguk korában nemcsak esztétikai funkciójuk volt, hanem tudatosították a társadalom felépítésének rendjét és megteremtették az akkori eszmények képére formált ember típusát. Ezek a szobrok a tömegekhez szóltak, az ő hangulatukat, magatartásukat befolyásolták és irányították. A mi szobrászatunknak — főleg a köztérinek — hasonló a rendeltetése, természetesen más formában és tartalommal.

— Nem túl sok már így is a monumentális, a kikapcsolódni vágyó embert lépten-nyomon mellbevágó szobor? Fennáll annak a veszélye is, hogy tömegével ezek a művek nem érdeklődést keltenek, hanem közömbösítik egymás hatását. Ügy érzem, még nem jutottunk túl a találgatáson, hogyan lehet a magunk korát és világnézetét köztéri megfogalmazásban is hatásosan kifejezni?'

— A község szívébe zárta a szobrot és másoknak is az a véleménye, hogy kifejező, szép alkotás. Hatalmas lendület repíti, ezzel ragadja magával a nézőit.

— Szeretem a dinamikus megfogalmazást, mert úgy érzem, hogy a mai életre is a robbanás- szerű változások a jellemzők. Persze, ennek volt egy előzménye is. Részt vettem egy hasonló témára kiírt pályázaton, ahol az anyag milyenségét is meghatározták. Ragaszkodtak a kőhöz, ami eleve egy visszafogottabb megfogalmazást kíván. Több tervet is csináltam, egyikbe sem sikerült beleadnom ezt a lendületet. Akkor jött a Bács-Kiskun megyei Tanács pályázata, itt nem volt megkötve az anyag. Valósággal kirobbant belőlem a forma. Végre nincs kő, nincs, ami visszafogjon, én is felszabadultam az anyag kötöttsége alól és szerencsére a téma is ezt kívánta.

• A hartai felszabadulási emlékmű gipszmodelljének figurái.

— Ebben az is közrejátszik, hogy nálunk mindig van egy divat, és ami attól eltér, az már nem is lehet jó. Most például kedvezőbb fogadtatásra számíthat, mondjuk egy kettéfűrészelt gömb, ami mindent kifejezhet — nemzetközi gyermekévet, vagy árvíz elleni küzdelmet —, mint a naturalizmus vasmarkából kiszabadított, de mondanivalójában félreérthetetlen emlékmű. Csakhogy a térrácsok, hasábok és gömbök folytonos ismétlődése is unalmassá válik, arról nem beszélve, hogy hová lehet eljutni a parkettminták és hullámvonalak variálásából?

— Éh nem hiszem azt, hogy egy témát ki lehet rekeszteni a képzőművészetből, s az életből. A világon mindenütt megtalálhatók egymás mellett a legkülönbözőbb irányzatokat képviselő művek, a naturalisták éppúgy, mint a legvadabb absztraktok. Nem a kategória számít, az eredmény. Amit kihoztak az anyagból és saját magukból.

□ □ □

— Idehaza megnehezíti a helyzetet, hogy a divatot irányító szakvélemény, vagy a hozzá nem értésüket tudálékossággal palástoló sznobok igénye eltér a közízléstől. A képzőművész vagy az egyiket szolgálja, vagy a másikat. Cm még sohasem érezte, hogy valahol meg kell alkudnia a kényszerítő körülményekkel?

— Minden munkámban, a hartai emlékműben is a szobrászati

TÓTH-MÁTÉ MIKLÓS:

A lapát

Az öreg ott állt az építkezést elválasztó kerítés előtt, háttal a tízemeletes panelháznak és nézte az árokban lapátolgató két embert. A napfény már tavaszt ígért, de az öreg még a télnek öltözködött. Viseltes nagy csizma, igazi sárdagasztó, fekete bekecs, kucsma.

A két ember lapátolt a gödörben. Hányták ki a földet a markológép után, és közben odapillantottak az öregre is. Aztán az egyik, a nehezebb mozgású, vállasabb, nem bírta megállni, hogy évődve oda he szóljon: — Papa, nem jönne segíteni?

Az öreg elmosolyodott, közelebb lépett a kerítéshez, halkan

beszélt, mintha tartana attól, hogy valaki meghallja: — Hát van lapát?.

A munkás nem erre a feleletre számított. Kicsit jobban szemügyre vette az öreget, aztán még mindig tréfásan ezt mondta: — Az éppen még akadhat valahol, dehát az erőt kitől kapja ...? Azt nem tudunk vételezni, bátyám.

— No tudom én azt — bólintott az öreg —, de azért jöjjön csak az a lapát. A többi meg mái az én dolgom.

— Csak tréfált a Béla — szólalt meg a másik, komolyabb, kicsit talán morcosabb is a társánál. — Ne szívja már mellre, öreg. Megbirkózunk mi itt ezzel, maga meg csak nézze, ha jólesik.

— Hiszen éppen ez az — lökte fejtetőre kucsmáját az öregember —, hogy csak nézhetem ... Pedig nem szeretem én ezt nézni... nem szoktam én az ilyesmihez... Nem voltam én soha olyan ember, nekem elhi- hetik ... Na, hol van már az a lapát!

Az utolsó szavakat szinte követelőén mondta. A két ember egymásra nézett. Faluról való volt mind a kettő. Megértették.

— Ott jöjjön be, azon a résen — mondta neki az egyik, aztán amikor az öreg átbújt a két oszlop közötti nyíláson, maga mellé segítette a gödörbe. Kezébe nyomott egy lapátot. — No, ilyenre gondolt?

Az öreg csak bólintott. Végigsimította vagy kétszer a lapát nyelét, majd megfogta jó erősen, és beleszalajtotta a földbe.

— Jó szaga van ennek — mondta, és nagy ívben dobta fel oldalra. — Tavaszi szaga. Meg jó

is ez a föld. Zsíros, jól táplált. Megterem ebben akármi.

— Papa! — Egy asszony kiáltott le a negyedik emeleti erkélyről. — Hol a csudába van már? Hallja! Jöjjön fel ebédelni!

Bosszúsan csóválta meg a fejét az öregember, és hányta tovább a földet. Csak miután már harmadszor kiabált le neki az asszony, állt meg a munkában, és erélyes hangos visszaszólt.

— Ne kiabálj te! Van szemed, láthatod, hogy dolgom van! Majd megyek, ha fáj ront lesz! No nézzék már — fordult megbotrán- kozva a többiekhez —, a menyem képes lenne hazaráncigál- ni a munkából. Hát ki hallott már ilyet...!

Az emberek nevettek, és ahogy az öreget figyelték, azt vették észre, mintha könnyebb lenne kezükben a lapát. Könnyebb, mint tegnap vagy tegnapelőtt.