Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-25 / 95. szám

1979. április 25. • PETŐFI NÉPE • 5 A MÓRA FERENC MŰVELŐDÉSI KÖZPONT ÉS „KÖRNYÉKE”, AVAGY HOGYAN LESZ A SZÜKSÉGBŐL ERÉNY Gátértől Pálmonostöráig A kiskunfélegyházi művelődési központról régeb­ben tudósító cikkekben előbb-utóhb előbújt a pa­nasz: elhanyagolt, lekoszolódott épületben, sivár kö­rülmények között kell a kultúrát terjeszteniök. Többször változtak az igazgatók, de csodát egyikük sem csinálhatott. A közös fenntartású ház sötét bejárata, barátságtalan előtere inkább riasztotta, mint vonzotta az embereket, pedig a jelenlegit meg­előző vezető idején már színvonalas rendezvények­re várták a látogatókat. Csőszi Sándor abban a reményben vállalta el ezt a nehéz posztot, mert arra számított, hogy ebben az ötéves tervben .fölépül a művelődés új otthona, amely nemcsak nevében minősül központnak, meg­szűnik a kínzó helyhiány, a társbérlet. Neki is kö­szönhetően ma már minden illetékes halaszthatat­lannak érzi egy új kulturális központ építésének mielőbbi megkezdését. Hozzá is fognak, mihelyt sikerül előteremteni a szükséges tízmilliókat. Az igazgató némi tusakodás után maradt, és ifjú munkatársaival megpróbálta a lehetetlent. Majd­nem sikerült: néhány kellemes küllemű klub,szak­köri helyiség feledteti a kényszermegoldásokat. Nem sajnálják a fáradságot a nagyterem alkalomhoz il­lő átrendezéséhez. Nézőtér sűrű széksorokkal, klub- színpad szőnyegekkel és virágokkal, kisasztalokkal telehintett tanácskozóterem, paravánokkal szabdalt kiállító helyiség, mikor mi a program. Főként a művészeti nevelésben jeleskednek. Ke­vés pénzük lévén ismert színészek, so'kkönyves írók meghívására ritkán gondolhatnak és ez nem is baj. A szükségből erényt kovácsolnak, szocialista kul­turális intézményekhez méltó feladatot vállalnak. Fórumot teremtenek a ma még inkább szűk kör­ben ismert fiatal tehetségeknek. Tudják, mit akar­nak, mit szolgálnak és nem bízzák más szervre, hogy kit küldenek. Újabban művészeti csoportjaikról is jó hírek ter­jednek. A színjátszók Déry Talpsimogatójával mu­tatkoztak be néhány hónapja és napról napra erő­södik a néptánccsoport is. Ez joggal várható, hi­szen az igazgató a Hírős Együttes legképzettebb tán­cosa volt. Főként diákokból áll a vegyeskar. Mind­Móricz Zsigmondról, egyik csoportnak jót tenne több felnőtt bekapcso­lódása. Értékek népszerűsítését, a korszerű törekvések terjedését segítik kiállításaik is. Más alföldi vá­rosokkal együttműködve színesítik programjukat. Megrendezték — egyebek közökt — a nagykőrösi származású Molnár Elek keramikusművész tárlatát, ötletesen, szorgalmasan támogatják a városkör­nyéki községeket. Mindig másutt rendezik meg kör- műsoraik bemutatóik. A premier tapasztalatain okul­va „visziik” tovább az előadást. így olcsóbb, cél­szerűbb, hatékonyabb a szervezés. Vándoroltatják kiállításaikat is. Magam is meggyőződhettem arról, hogy Petőfiszálláson milyen figyelmesen, valóban minden igényt kielégítve mutatták be Molnár Elek munkáit. Tanúja lehettem az első pálmonoatori tárlat meg­nyitásának is. Zimányi Alajos metszetei kerültek a tenyérnyi klubhelyiség falaira. Itt talán még any- nydra sem érezték magukénak a kiállítást a hely­beliék, mint másutt. Az intézmény fiatal vezetője egy iskolai táncműsorral kötötte össze a rendez­vényt. A jelenetek betanítása, a szomszédos szín­pad feldíszítése foglalta le idejét. Az „árukapcso­lás” ellenére sem volt lehangoló a kis ünnepség és még kevésbé fölösleges, haszontalan. Megtisztelte az alkalmat a község tanácselnöke, elment az is­kolaigazgató-nő, néhány tsz-tag is meghallgatta^ a fiatal grafikus tevékenységét ismertető bevezetőt. így is csak elismerés illetheti a kezdeményezést, mert ilyen esetben különösen igaz, hogy minden kezdet ntíhéz. Biztosan más javaslatokkal is kopog­tatnak a Móra Ferenc művelődési központ munka­társai, mert érzik felelősségüket a Gátéren, Petőfi­szálláson, Kunszálláson és Pálmonostorán élők kul­turális ellátásáért is. Nemcsak azért, mert közigaz­gatásilag a fejlődő ipari városhoz tartozik e négy község, nemcsak azért, mert az itt lakók közül so­kan Félegyházán dolgoznak. Tudják, hogy e köz­ségekben van mit tenni, megtérül fáradozásuk, ez a dolguk. H. N. harminchat oldalon MIRŐL ÍR A LOBOGÓ? „Száz éve született Péter- Pálkor. Ha nekem arany­toliam volna, én arannyal írnám Móricz Zsigmond nevét.” — A sok Móricz-hőst megjelenítő színésznő, Horváth Teri kezdi így emlékezését a Lo­bogó legújabb számában. Felidézi a Madách Színházban töltött éve­it, amikor — a tragikusan el­hunyt Soós Imrével együtt — a Sári bírót játszották. Majd így folytatja: „A Barbárokkal is ta­lálkoztam. Tömör, csodás elbe­szélés. Mintha kőbe véste volna Zsiga bácsi. Szerkezete olyan, mint egy kifeszített íj. Olyan, mint a földből föltörő gázláng­oszlop Zsanán. Hömpölyög az ég felé feketén a tragédia... Ne higgye senki, hogy ma elavult len­ne a Barbárok históriája. A for­gatás alatt kísértetiesen megis­métlődött. Újsághírben olvastam, hogy X. Y. megölte sógorát, aki a vásárból hazafelé tartott Sze­rencsétlen embernek egy-kétszáz forint volt a zsebében. Ez itt tör­tént, akkor, a Hortobágyon. Az­tán elkaparta. A halott gazdáját- szintúgy a puli találta meg, a gazdi kutyája. A brutalitás. az erőszak, amelyet Móricz Zsig­mond olyan megrázóan elbeszélt, íme megismétlődött, ott, akkor, ismét és ma ...” A XX .század első felében élő Móricz Zsigmond időszerűsége mellett érvel a Móricz-emlék- számnak szinte minden sora. Ezt bizonyítja szavaival a fiatal ma­gyartanár, aki a tanterv által en- gedélyezéft hat helyett tizenkét órán át* beszél tanítváriyajtnak Móriczról. („Az órát két novellá­val kezdem... A Tragédiát köve­ti a Hét krajcár ... Ebből a két elbeszélésből már megtanulják, hogy milyen volt a szegénység, kialakult a századforduló világa. És a tananyag már nem száraz életrajz...”); a nagy író szülőfa­lujával szomszédos Porcsalmán született irodalompolitikus („Él­ményeim, magyarságtudatom az íróéval rokon. Mert ő úgy volt magyar, hogy a magyarság tudata nem elválasztotta, hanem össze­kötötte a szomszédainkkal...): s a huszadik század eseményeit ta­nulmányozó történész („írásait olvasva ma is sokat meditálok azon, hogy azokra a csúcsokra, amelyeket ő a 20. század első há­rom évtizede magyar valóságának ábrázolása során megjárt, vajon tud-e egyáltalán történetíró fel­emelkedni. Mert utolérhetetlenek a Tanácsköztársaság munka-he- roizmusáról írott somogyi riport­jai, vagy a gazdasági válság em­beri drámáit ábrázoló regényso­rok Joó György életútjának kép­soraiban.”). A Móricz Zsigmond-i életút máig érvényes példáját Raffai Sa­rolta írónő így méltatja egész ol­dalas, <;gte,£ikkéb$n)L32| * ’.liL'j ........míg bejárta az ország min­den elérhető vagy izgalmadnak, érdekesnek ígérkező pontját, ese­ményét, gyűlését, találkozóját, műkedvelő előadását, még a vásá­rokat is — mindenünnen megírni való anyagot, témát, figurát ho­zott, s talán egyetlen megíratlant se vitt el magával. Író tehet-e többet ennél a jövendőért, saját koráért, a közért? K iégni ideje se maradt életének hatvanhárom esztendején keresz­tül. Mindvégig izzott, míg el nem izzott, égésterméke pedig egy ország népének története: gond­jai, örömei, bűnei, erényei, kese­rű tréfái, jóízű anekdotái. hét­köznapi élete csaknem évszáza­dokon át. Áldassék az író, áldassák a fel­fedező utakra induló érdeklődés, az emberi értelem, a felelősség­gel. kötendő, nyughatalan kíván­csiság." K. i. VENDÉGÜNK LESZ: A BUDAPEST TÁNCEGYÜTTES Hagyomány és korszerűség, folklór és balett A Budapest Táncegyüttes a folklórból táplálkozó modern stí­lusban szól májusban a Bács- F.iskun megyeiekhez. Az immár harmadik évtizedét kezdő együt­tes olyan lelkesedéssel készül az itt sorra kerülő húsz előadásra, mint tavaly az amerikai útjára, 1977-ben a nyugat-európai, az afrikai vendégszereplésre, vagy az előző évi vietnami fellépések­re. Büszkék az Agrigentóban el­nyert Nemzetek Nagydíjára, megtiszteltetésnek tekintik a Dél- amerikai Kritikusok Nagydíját, örülnek annak, hogy rendszere­sen visszahívják őket távoli or­szágokba is, de fő feladatuknak a magyar táncművészet hazai szolgálatát tekintik. Alapítójuk, Molnár István, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze mór a második világhá­ború előtt megkezdte a nemzeti mozdulatkincs színpadra alkal­mazását. Jeles szakírónk sze­rint „amit zenefolkíórunk feltárá­sában Bartók és Kodály indított el egy emberöltővel korábban, Molnár azt végezte el a táncban gyűjtéseivel.” A nagy példaképekhez hason­lóan ő is arra törekedett, hogy a megmentett értékek frissítsék kulturális életünket, váljanak műveltségünk szerves részévé. E törekvésekhez nagyszerű munka­társra lelt Vavrinecz Béla zene­szerző személyében. Neki és To­ki Gyula prímásnak köszönhető a zenekar sajátos hangzása. Lassan egy évtizede, hogy Si­mon Antal Erkel-dijas koreog­ráfus irányítja a Budapest Tánc­együttest. A nyugalomba vonult mester örökségét továbbfejleszt­ve gazdagodott azóta új színek­kel a világszerte ismert „En­semble Budapest”. Vállalják az útkeresés kockázatát, nehézségeit. Üj gondolat- és formavilág meg­teremtésén fáradoznak. A május harmadikén, Kecske­méten kezdődő vendégjáték-soro­zaton látható Táncszínház '79 át­fogó képet ad az eddigi törekvé­sekről. A Táncképek a „hagyomány­korszerűség” dialektikus értelme­zésére, a folklór és balettelemek egyidejű alkalmazásához ad szép példákat. Tematikus kompozíció fejezi ki az anyaság gyönyörű­ségei (Salve Regina), az egymás­ra találás boldogságát. (Mint aki először ölel. Mint aki utoljára ölel), a magára maradt nők fáj­dalmát (A Vén leán nótája). Az Ugorjunk a táncba hazánk más-más vidékén honos táncok fűzére. A befejező, harmadik részben • Győré—Molnár Lajos: „Mint aki először...” legjobb alkotásainak bemutatásá­val köszöntik Molnár Istvánt. A „Magyar képek” című műve kul­túránk immár klasszikus értéke, akárcsak a Marosszéki táncok, mint erről a nézők most is meg­győződhetnek. —i —r • Vavrlnieói—kirlcskovics: Bácskái táncok. • Vavrinecz—Simon: Tiirei legénye*. Molnár Zoltán: A VERESÉG (2.) A katona nem szólt; megiga­zította a derékszíját; aztán a sap­káját. — Mindenféléket beszélnek — mondta neki ártatlan kislány­hangon. — Ki tudja, mi lesz... Most énnekem oda kell mennem. — El ne ejtse már azt a buk­szát! Bele a vízbe ... Istenem, el akar menni! — riadt meg, s majdnem utánaka­pott. — Majd itt várok, jó?! — csak ezt a kis horgot vetette végül utána. De hogy megerősítse, mint egy közös megállapodást, rögtön maga alá is simította a szoknyá­ját, és leült a szélső zsombikra, ölébe vette a szatyrot. — Majd itt üldögélek. Elüldögélek itt, ameddig kell. A katona elment. Nem szólt se igent, se nemet, csak elment. Szőke szöcske, morgott magá­ban a fiatalasszony. Nem akarta eldönteni, hogy vár-e tőle vala­mit, vagy se. Csak ült. Május óta nem láttam — rez­geti benne még egy kicsit visz- sza, ahogy az előbb célszerűség­ből ki kellett mondania. Május óta. De nem kezdett el bánkód­ni emiatt. Nézte inkább a vizet, a teteje olyan nyugtalanul fod­rozódott. A komp a füzesen túl megállapodott a parton. Nem kö­tött ki; járatta a motorját. Nem is nézett oda. Hallotta, ahogy a katonák talpa dübben a deszkán, s mintha látta volna, ahogy, igen, ezek is magasra tartják a puskájukat, amikor ug­ranak. De nem nézte őket; csak a vizet nézte, a sáros, nyugtalan vizet. És ült, mozdulatlanul, ölében a gyékényszatyorral. Egy kis csónak jött át később, furcsa módon az orrában és a fa­rában egy-egy evezővel. Lehet, hogy ez is ott akart kikötni, fel­jebb a füzesnél, de a víz lejjebb sodorta. Figyelte, hogy viaskodik a két evezős; de nagy volt a Ti­sza sodra, levitte előtte a csóna­kot. S rajta is jóval túl érte el aztán a partot. <5 közben csak ült, figyelt, ölében a szatyorral. Egyszer csak jött megint a sző­ke, ' két másik katonával. Elsiet­tek mellette, nem szóltak, oda igyekeztek a csónak elé. Az egyik bele is gázolt a vízbe, csak úgy, bakancsosán, és orránál fogva húzta ki a csónakot. Hosszú lán­col dobtak belőle partra; ráhur­kolták egy fűzbokorra. Kitámogattak egy sebesültet, a feje, karja csupa véres pólya volt, de a maga lábán lépett ki a csónakból, aztán megállt idét­lenül, kicsit ferde nyakkal; néz­te, hogyan emelik ki a másikat. — Milyen jó kis hordágyatok van! — mondta az egyik katona. — Sátorlapot varrtunk pétren- cerúdra. Jobb, mint az igazi. — Le ne tegyétek! Kézből ve­gyétek át! — intézkedett a szőke. De ugrott maga is, tartotta egy darabig az egyik rudat. Addig tartotta, míg a katona, aki a hordágyat dicsérte, át nem vette tőle. Akkor a szőke oda­fordult a csónakosokhoz. De hal­kan szólt velük, nem lehetett ér­teni. Mégis a fiatalasszony most [el­rángatta a cipőjét, sebtében meg­húzta, bekötötte; aztán felállt, karjára vette a szatyrot, és siet­ség nélkül elindult a csónak felé. 3. Kikerülte a • hordágyat cipelő- ket, s kikerülte a nyomukban óvatosan lépegető bebugyoláltál is. Nem fordította el a fejét, de átengedte őket a tekintetén; csak a szőkét látta a két csónakos emberrel. — Jó napot! — mondta, mi­kor odaért. Megnézte őket, mint­ha azt nézné, hogy na, ezek-e hát azok, akiket várt. Az egyik egy paraszt volt, felgyűrt ing­ujjal, kopott lajbiban; a másik katona, de az is nekigyűrkőzve, zubbonya ott hevert a csónak or­rán. Morogtak éppen valamit, bó­lintottak. S bámulták nyíltan a nagy hasát. Felemelte egy kicsit a szok­nyáját, és a csónakhoz lépett. Futó pillantást vetett a szőke katonára, de ezt sem úgy, mint­ha kérdezne valamit ezzel a pil­lantással. Hát szóval, akkor így ... — csak ennyi volt benne. Ä katona szótlanul nézett rá vissza; csak amikor fellépett az orra, és meglepően könnyedén belebbent a csónakba, akkor mondott ennyit: — Fantasztikus... — Szét is tárta hozzá egy kicsit a karját. — Nem parancs, emberek, mon­dom, ez nem parancs. A felgyürkőzött katona vállat vont, beszállt ő is, és átlépve a deszkát a középre letelepedett aszony mellett, leült a farba, fogta az evezőjét. A paraszt meg a szőke belök­ték a csónakot. Feltérdelt a pa­raszt az orra, aztán lassan, nyu­godtan átemelte a lábát. Fordult a csónak. Egy evező­mozdítással a víz sodrára bízva megfordították. A szőke katona még ott állt a parton. Mozdulat­lanul állt, csak a szőke bajúsz- káját rágcsálta. Az asszony felemelte a karját, és egy kicsike zsebkendővel in­tett. neki. És ha majd engem kapnak el miattad? — gondolta a katona. Hm, Kis Andrásné Csóti Aran­ka. . májusban esküdtek... már akkor is nagyon meglátszódha- tott rajta... úgy mentek az anyakönyvvezető elé ... Fantasz­tikus ... Hogy ő találkozni akar vele! Hát nem tud anélkül szül­ni? Az ördög vigye el! De még így is... hát megtalálhatja-e odaát? Az asszony a csónakból látta, hogy a szőke katona a csuka­szürke egyenruhájában még min­dig ott áll a parton. Hálásan bil­lentette még egy kicsit a kezét a zsebkendővel. De hamarosan le­konyult a! kezében a kis fehér kendő, mert olyan fájdalom ha­sított a derekába, hogy úgy érezte, most valahogy kucorod- nia kell. De kucorodni sem tu­dott, csak lassan, egy icipicit hajolt előre. A kezét, azt le akarta kapni a zsebkendővel, hogy a hasára szorítsa, de ahogy mozdult volna vele, hasogatott rhinden tagja. Óvatosan, nagyon óvatosan kellett a kendőlobogta­tó kezét is leengednie. Végre talált magának egy olyan könnyű, görbe ülést, hogy attól egy kicsit megállt benne a haso- gatás, s még a derekában is mintha csitult volna valamit. Csak akkor jött ki a veríték a halántékán. De szinte elöntötte a két orcáját. A paraszt kezében megállt az evező. — Nacsak. — Közelebb hajolt. — Baj lenne? — Menjünk, csak menjünk. — Sóhajtotta, de hang nem is igen jött ki a száján, olyan gyenge lett. így ült tovább, görnyedten; olyan közel látta a piszkossárga vizet, mintha nem is csónakban ülne, hanem ebben a kavargó, áradó folyóban. Mint amibe be­lehánytak ... Próbált inkább a csónakba nézni, de a megfeke­tedett deszkák között ugyanolyan mocskos víz bugyogott. Ha meg becsukta a szemét, szédülni kez­dett. Egy kicsit még igazított va­lahogy az ülésén, és feltekintett az égre. Az ég, az kék volt, olyan könnyű fátyolfelhőkkel, mint a menyasszonyi fátyol. Szép, tisz­takék ég, patyolat fátyolokkal. Hogy milyen szép kék is tud lenni, istenem. Az evezők ritmikusan csob­bantak, a paraszt lélegzete is ütemesen zihált; a’ katonát, azt csak tudta a háta megett, mert olyan nesztelen volt, akár kímél­né a nesztelenségével. Hátra is nézett rá; de a kato­na nem nézett vissza, inkább csak úgy a semmibe tekintett vagy a mindenségbe... Messze voltak már, keresnie kellett azt a helyet, ahol csónakba szálltak. Addig kereste, míg egyszer csak meglátta a szőke katonát; még mindig ugyanott állt a parton, mint egy kis mesefigura, s a te­nyerét emelte ellenzőül a homlo­kához. Vajon őket nézi? Vagy a másik partot? Arra fordult. A másik part fe­lé; hasonló füzes, bokros, zsom- bikos ártéren, mint amilyet ott­hagytak. néhány ember, katonák, civilek vegyesen, talán éppen ezt a csónakot várják. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom