Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-01 / 77. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET

MIT LÁTTAK A MŰVÉSZEK SÁNDORTELEPEN?

.1 . , t’ t " ' T anyai délutá színészekkel

A

ggodalmaskodva figyelte a megyei könyvtár Zsigulijának a vezetője, hogy követik-e. A visszapillantó tükörben két mikrobusz és egy Skoda imbolygóit. A mind kacskaringó- sabb út ellenére a nyomában voltak, legalább húsz perce. Régen letértek az ötvenkettesről, maguk mögött tudták Ágasegyháza főutcáját, elmaradtak a mó- dis, meg a nádtetős házak. Sövény-, meg a csiricsáré vaskerítések, szőlőpászták, fóliás sátrak övezték az utat, majd sovány borókák bólogatták az üdvözlést a városiaknak. Kisebzett dombokba kapaszkodott áz apaji pusztáról bódorgó szél, a dűlőt, szegélyező nádfüggönyön fönnakadt a távoli nyárfasor felé igyekvő tekintet.

Errefelé emésztette el Németh Györgyöt, bujtárostul, kutyástul kétszázvalamennyi bürgéért a Jancsó filmjében elhíresedett Gaj- dor János, itt oltották ki a szerencsétlen kecskeméti taxis életét majd egy század múltán. Mégis téved, aki úgy vélekszik, hogy a félelem ragasztja össze a kocsisort. Megszelídült ez a táj. Májustól erre poroszkálnak, kocsiznak a Pegazus és a Cooptourist külföldi vendégei, az ágasegyházi vendégházban fülelik majd legfeljebb az 1360 márkáért 8 napig pusztázók a hajdani históriákat.

B

ekötött szemmel is odatalálna a megcélzott sándor- telepi iskolához Barna József gépkocsivezető. Vitt oda csillagászt, versmondót, orvost, cite- rást, írót, növénynemesítőt. akik sok ismeretet, örömet hagytak ott.

Színház még sohasem tisztelte meg a messzebbnél is messzebb lakókat.

A szokottnál hamarabb indultak a tanyai kulturális központba igyekvők, hogy helyhez jussanak. A bejáratnál a tanár néni (az egyszem tantestület) férje, Mar- tonosi István fogadta az érkezőket. A közeli gazdaságban dolgozik, név szerint szólít mindenkit.

Éppen Subicz Dáviddal kezelr amikor a régi iskolánál is öregebb fák alá siklanak a kecskeméti kocsik. Az Orgoványról 42- ben — így mondja — áttelepült nagypapa öt évet húzott le családjával egy elcsapott bucka oldalán tákolt kunyhóban. Házra csak az új rendben tellett. Hét gyermeke közül csak ez a Dávid kötött szövetséget a homokkal, hatan szétfutottak a világba. A tanyán ragadt jól érzi magát, nincs panasza a szakszövetkezetre, meglehetősen pénzel az évente fölhizlalt 30—40 disznóból.

Közben az autókból kikászálódnak a vendégek. Ki egy kelléket, ki egy díszletelemet, ki egy jelmezt cipel. A tanteremhez

ragasztott pedagóguslakásban sü-' temény és kávé várja őket. Hogy fér el ennyi ember a fölforga- lott szobákban, honnan került elő ez a sok finomság, miből táplálkozik. a határtalan vendégszeretet?

A kezdés előtt negyedórával benépesül az alkalmi nézőtér.

Gyerekek, felnőttek otthonosan mozognak. A jelenlevők mind ide jártak, itt tanulnak a gyerekeik, itt okosodnak az unokák. A felsőtagozat néhány éve a faluban birkózik a tudományokkal. Klubszobává nevezték ki az így felszabadult tantermet.

„Tornateremnek"’ is használják, a sarokban esőtől vert pingpongasztal, rozoga súlyzó segíti a nagyobbak szabad idejének eltöltését, ügyesedését. A KlSZ-szer- vezet jelenlétéről mozgalmi plakátok tanúskodnak, a fiatalok érdeklődését kivágott színésznőfotók, beat-bajnok-ábrázatok,

külföldi autómárkák, Fradi- és Vasas-tablók jelzik. Mindez békésen megfér a szertár büszkeségével, a műanyag csontvázzal, a ki tudja mikor kiselejtezett Singer varrógéppel és a — mint látni fogjuk — hamarosan szerephez jutó gyermekjátékokkal, étkészlettel.

L

assan elfészkelődik a társaság, mindenki tudja a helyét, az apróságok átvonulnak az imént leírt nyugalmazott tanterembe, ahol két óvónőképzős kislány felejteti el velük, hogy ők nem élvezhetik a bizony-bizony felnőtteknek való műsort.

A megyei könyvtár, a művészek és a szervezők nevében köszöntetnek a tisztelt jelenlevők és máris ismerkednek A lónak vélt menyasszony című komédiával. Csak úgy szőrmentében, ez a pláne a kísérletben. Kölgyesi György, Tornyai Magda, Gáspár Antal, Rácz Katalin és Lakky József civilben, úgy olvassa szerepét, mintha mcjst barátkozna vele. mert ezt kívánják a későbbi

fórdúiatók. "' —

........ s"

í

gy is derültséget kelt bugyuta gazduram: tévedésből Manci paci jó tulajdonságainak szaftos, vaskos ecsetelésével ajánlgatja pártában maradt tulajdon leányát deák uraimnak, a lócsiszárnak pedig a férfiúra áhítozó szűz bájait dicséri.

Taps.

E

lvonulnak a színészek. Ke- rényi G. Miklósné a leendő színpad és a közönség közötti három szabad négyzet- méteren képzeletben elhelyezett rendezői szék. A fiatal művész azt szeretné, ha útmutatásával a nézők bepillantanának a kulisz- szák mögé, maguk is részt ven• Mrgvah a férjjelölt (I.akky József, Kölgyesi György és Gáspár Antal). ,

• Még mit nem akar az a ravasz diák??? (Kanyó Ferenc felvételei.)

nének az imént hallott történet színpadi megformálásában.

Farkas Imre bácsi a legbátrabb — már Dobozi Imrével is vitatkozott, súgják — ő rukkol ki a szereplőkre vonatkozó elképzeléseivel. Sorolja, milyennek képzeli a gazdát, a lócsiszárt, a férfisóvár öreglányt, a furfangos diákot. Bólogatnak, helyeselnek, már-imár elfogadják javaslatait, amikor a hátsó sorból egy aggályoskodó hölgy további fontolgatást kíván. Még most is szinte elkomorul a tekintete, amikor a sándort?lepi": műkedvelők hajdani kudarcát idézi okulásul. Szerinte (kíméljük meg nevét a nyilvánosságtól, eleget kaphatott társaitól)... rontotta el az Egy asszony öt leánya című remekművet, mivel alkalmatlan volt a szerepre. Egyhangúlag igazat adnak neki, miből is kitetszik, hogy tisztában vannak a szerep- osztás fontosságával.

Tovább dülőznek az öltözékeken, a kellékeken. Jobbnál jobb ötletekkel hozakodnak elő, néha kórusban harsognak a javaslatok. Kerényi G. Miklós odakap néha, ahol fészkel az agy, „ez nekünk is eszünkbe juthatott volna”. No, majd legközelebb, mert a megyei könyvtár és a Katona József Színház nagyszerű vállalkozását nemcsak az ágasegyháziak érezhetik.

Határozottan állást foglalnak a citerazenekar mellett. Parasztemberek akkoriban nem cigány mellett mulattak a padkaporoson, így mondják, igazuk van. Felajánlják, hogy legközelebb ők szolgáltatják a muzsikát, mivel a művelődési autóval két esztendeje ideutaztatott kecskeméti tamburások föltámasztották a helybéli együttest. Azóta rendszeresen szerepelnek.

M

ire minden tisztázódott, szinte végszóra újra, most már jelmezben megjelentek a színészek. Tornácos ámbitussá változott a Rátkai Erzsébet m. v. hangulatteremtő képességét dicsérő színfal, majd Orosz István billeget be a képzeletbeli színpadra. Pillanatok alatt olyan viharzó bohózatot kevertek a Sándortelepre látogató színészek, hogy még a bolhák is táncoltak örömükben. Különösen Tornyai Magda és Rácz Katalin játékán érződött, hogy a tanyaszínházzal jól elsajátították a vásári komédia stílusát. Igazán pompásak voltak a többiek is, megérdemelték a töméntelen tapsot a helybeliek elismerését maximálisan kifejező birkapörköltet.

Heltai Nándor

PINTÉR LAJOS:

Szőlője, venyigéje

Napfény-idő árnyék gallya jelentéktelenül barna barnaszínű vagy seszínű mért mondta az öreg szőlész kinek teli minden hordó

— mínuszidőben, apám — mért mondta az öreg kertész kinek sudár minden fája

— mínuszidőben, nagyapám — mért mondta, hogy mégis szép

vagy

napfény-idő árnyék-gallya?

Kutyák: februári fagyok kertben jártak kiabálták, nincs itt helye szőlőnek, se gyümölcsfának.

De az öreg szőlész mégis dicsérte az alsó szőlőt

— miért nem dicsérte magát! — de az öreg kertész mégis

őrizte az alsó ágat Csontváry-barnaszín ágat seszínű ruhás menyasszonyt

— miért nem őrizte magát! —

A múlt évi szüret: emlék gyümölcsszedés: csak emlék élő tudatában élő

de emléke hogyan él a fák kérgében, mosztári virágzásban?

Íme, az ágat tavaszi szelek balra rántják, jobbra lökik

— hajolni itt százszor kell — íme, az ágat tavaszi

szelek földig döntik le

— hajolni itt földig kell — s már is itt a nyár, nyárutó kosarazó, puttonyozó?

• Vasas Károly szobraiból nyílt kiállítás a Műcsarnokban. Képünkön: a „Lányok” című kompozíció.

VARGA RUDOLF:

Nagy esők idején

A nagy esők ideje úgy él bennem, mint az ünnepek. A szegénység, tehetetlenség, bánat és félelem ünnepei.

A falut körülvették fényes függönyökkel az esők. Az Ótemető és a Kistag felől öklendezve le- ömlő vizet elgátoltuk, mi, gyerekek. Egész gát- és tórendszereket alakítottunk ki. A vízhozta ajándékokat: csíborokat, békákat úgy úsztattuk, mint igazi hajókat igazi tengereken. Rengeteg béka termett egyszerre, mintha az esővel hulltak volna az égből. Mikor meguntuk gyötörni őket, valamelyikünk kitalálta, gyűjtsük össze, és adjuk el, mert azt úgy megveszik, mint a mákgubót, vagy a csipkebogyót és a kamillavirágot. Ezeket mi fiúk nem is szedtük komolyan. Nem nekünk való munka az. Ügyetlenül, ímmel- ámmal segítettünk a kislányoknak a gyűjtésben. Nem is a szagos füvek miatt, hanem mert olyan jó volt velük civakodni, eg- recíroztatni őket. Meg ha valaki kétszer egymás után ugyanannak a kislánynak segített, akkor a többiek elkezdték csúfolni, meg olyanokat kiabálni, hogy „Két szerelmes pár — mind együttjár ...” Néha meg azt is énekelték: „Gólya, gólya, hosszúlábú gólya ...” S akkor olyan jó volt csikó módjára, vadul közéjük rohanni és zavarni szerteszét őket. Utána meg bíborszínű, égő fülekkel visszaballagni a kislányhoz és eldadogni: „Hát ezek hülyék! Ugye Eta?” — vagy „Ugye Bözsike?” Illett még zsörtölődni egy kicsit, méltatlankodni, és ha már abbahagyták a gúnyolódást, röggel dobálni őket, mert akkor még biztosan húznak egy kicsit. Ezzel a dolog szentesítve is lett. Mármint a gyűjtögetőké.

Nagy fűzfakosarakkal merítettük a békát. Versengtünk a szörnyetegekért. Estére lett is mindenkinek — öt-hat kiló kvartyo- gó, kavargó masszája. Vittük haza a zsákmányt. Üfközben tervezgettünk. Volt aki kiszámolta, ha szeptemberig mindennap esik az eső, akkor Szent István búcsúra békából biciklit vesz. Én egy sötétkék ruhát gondoltam magamnak, hozzá piros svájci sapkát. Valahogyan úgy szerettem volna intézni, hogy zöld kölnire is jusson, legalább két nagy nyúlás üveggel. Húsvétkor majd keresek vele két zsebpénzt, abból pedig egy horgászbotot veszek selyemzsinórral. Már láttam is magam, ahogy esténként kiülök a Cseho- vicsék fahídjára sötétkék ruhámban, horgászbottal a kezemben, fejemen a piros svájci. A többiek majd ott gubbasztanak körülöttem irigykedve, hallgatják a kapást. Annak adom oda majd a botot, aki kölcsön adja a bringáját egy körre. Egészen megmámo- rosodtam titkomtól. Gondoltam, búcsúkor veszek egy akkora görögdinnyét, hogy nem fér be a

• Nagy Vince illuntrációja.

házba. Ügy kell majd az udvaron felaprítani, mint a disznót, perzselés után. Azt mondom majd: „Édesanyám, egyenek ebből a fáin dinnyéből! Maga is egyék nagyapa!” ök meg csak néznek majd, nagyanyám gyanakodni fog, megint lopom a tojást, de én nem, mert arról már leszoktam, mint a cigarettáról, meg a káromkodásról.

Éjszakákon át tervezgettem. Közben szaporodtak a varangyok a kisszínben. Nézegettem a portékát. Békáim lesoványodtak, hüllőszemeikkel olyan keservesen néztek rám, a szívem majd megszakadt. De olyankor rájukcsaptam a pokrócot, és mentein tovább gyűjteni, vagy tervezgetni. Olyan békacsapdáról álmodtam, ami éjszaka is működik, amíg én nem lehetek kint a gáton.

Ellenségeink voltak a libák. Rugdostuk is őket, mint a lovakat. A kutyákat is rájuk uszítottuk. A városban később sok vasárnapi ebédnél ettek kékfoltos libahúst. Egyszer az egyikbe buzgalmában úgy beletaposott egyikünk, hogy szegény libában ösz- szetört a tojás, úgy folyt ki belőle, sárga csíkot húzott maga után. A libák támadása miatt gátőrséget kellett szerveznünk, különben szétfürödték volna a szép, tapasztott sarat. A szekér, meg ha átment rajta, folyt, folyt lefelé a víz, mintha a könnyünk folyt volna.

Nekem már végül volt vagy ezer békám. Nagyapa régi katonaládáját is megtöltöttem velük. Abba kerültek a legszebbek. Azoknak a ritka példányoknak egy forintért akartam adni darabját. De kinek? Még mindig nem jött el a „békás ember”, pedig már hullottak állataink. Némelyiket olyan laposra taposták a többiek, mintha minden udvarban két békástó lett volna. Furikkal kellett hazahordani a békalencsét a bélpoklosoknak. Békás, nyálas volt a kezünk mindig.

A felnőttek nem törődtek velünk. A férfiak esténként a kocsmában ültek, nem ittak, csak elfojtott hangon beszélgettek. A pap végigjárta a házakat. Mindenütt elidőzött, mint egyházadószedéskor. A vénasszonyok rido- gáltak a templomban. Az eső meg csak esett, esett. Nem lehetett kimenni a mezőre. Sárosán, sötét tekintettel jöttek haza az asszonyok a mezőről, ahol a szétázott kereszteket rakták rendbe. Egykét férfi gumicsizmában kiment a zuhogó határba, és kaszált. De a búza már úgy megdőlt, mint a Merva néni házának fala. Az asz- szonyok, mint a vályogvetők szedték utánuk a markot, némán. A piros cserepes tetők alatt éjjel is hallgatóztak, nem állt-e meg a víz? A teheneket sem hajtották ki a tanyára. Csak a disznók élték világukat. Malacok paradicsoma volt az akácos melletti rét. A tyúkok a színben veszteglő szekereken szárítkoztak. Mintha bevakolták volna, úgy összepiszkították. Riadtan rebbentek . szét, amint az asszonyok a kerítés mellől sugdolózásból, amikor arra jött valamelyiknek a férje.

Majdnem mindennap pattogatott kukoricát ettünk ebédre. Sapkánkban hordtuk ki a habzó kukoricaszemeket a tornácra. Kis- sámlin ülve néztük az esőt, a buborékot lélegző kacsákat. Körül sem ültük már a csiszlik asztalt.

Sok piros-fekete virág nyílt azon a nyáron. Zöld laput, meg vadpaszulyt téptünk a kisbárá- nyoknak. Azokat nagyon kedveltük-, természetesen csak a békák után.

Egyik délután a bolt előtt álltunk. Vártuk a kenyeres autót. A bolt az idősebb suhancok gyülekezőhelye volt. Ültek a sánc mellett a fakorláton feketeingesen, feketén, alvajárón, mint a varjak. Mi, kisebbek nem szerettük őket. A fülünket húzgálták, meg öcsinek szólítottak. Csúfoltak a békák miatt. A boltos meghallotta a békaügyet. Kifaggatott minket szegről-végre. Másnap jött a hír, hogy így, meg így, ide, meg ide lehet vinni a békát. A boltos, aki egyben kocsmáros is volt, este valamit mondhatott az embereknek a békáról, mert azok otthon kifaggatták a kölykeiket. Még aznap zuhogó esőben indult el öt szekér a városba. Hordók, dézsák, ládák tele békával. A lovak úgy megvadultak a gyereksírást utánzó sikoltozástól, alig lehetett rájuk felrakni a hámot. Mi is ott totojáztunk a szekerek mellett. Dünnyögtünk, hogy minket nem visznek a békapiacra.

Estére visszatértek a szekerek — üresen. Megálltak a kocsma előtt, ahol már izgatottan várakoztunk. Kaptunk egy-egy kakasnyalókát. Soha olyan népszerűek nem voltunk még. Egy-két nap múlva az idő is jóra fordult. Forró csillagok gyúltak az égen. Azóta évek szaladtak el, sok nedves eső esett, és az üveggé vált kölyökarcokon a sok biciklis, sötétkékruhás, svájcisapkás álom tovább élt reményként, megmaradt titoknak.

J