Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

8 • PETŐFI NÉPE a 1979. április 30. CSATALJAI JELSZÓ: Összefogással l H osszas töprengés után még­is bekopogtatott a körzeti tanácstag és a helyi nép­frontbizottság egyik tagja a 70 éves Szőllősi Jánosnéhoz. — Az óvoda felújítására gyűj­tünk — mondják jövetelük okát a betérők. — Tudjuk, hogy Szől­lősi néni idős, kevés a pénze. Nem is kötelező adni, de nem akartuk magát sem kihagyni, tudjon róla, miért járjuk a falut. — Képesek lettek volna meg­sérteni, hogy be sem jönnek? — pöröl a néni. — Hol az a füzet, ahová jegyezni lehet? Én is vál­lalok száz forintot. Csátaljáról — noha közel fek­szik az ország széléhez — még­sem állíthatjuk, hogy a periférián van. Ellentmondana ennek a sok oklevél, amit a község a te­lepülésfejlesztési versenyben nyert, de legfőképp az, amivel el­nyerte. Mert annak látszata van. Mint a falut érként behálózó jár­dák, amiket a lakók maguk ás­tak ki. Ök vállalták a munka dandárját a vízvezeték építésénél is, ennek köszönhető, hogy min­den házban ott a jó minőségű ivóvíz. Rég sufniba tehették a petróleumlámpákat, nincs szük­ség rájuk. Minden családnál vil­lany világít. A község lakói, a helyi tsz- nek, és a bajai Ganz gyáregységének hathatós támogatásával rengeteg társadal­mi munkát végeznek. Hogyan le­hetséges ez? — A falu vezetőinek kell elő­ször összefogni — mondja a napbarnított arcú, kemény kéz­fogásé Illés Gábor. — Ha min­den vezető egyformán húzza az istrángot, akkor halad a kocsi. Ha nem ... Illés Gábornak elhihetjük. öt évig volt a község párttitkára, 19 évig tanácselnök, majd tíz éven át a tsz-t irányította. Ismeri a dolgok színét és visszáját is. De miért vállalja a lakosság a munkát. Mészáros .Miklósné köz­ségi vb-titkár adja meg a vá­laszt : — Olyan munkára hívjuk az embereket, aminek értelmét lát­ják. Akkor akár maguktól is jönnek, jelentkeznek. 4T " • Illés Gábor. Mint a Jókai utca lakói, akik elhatározták: megépítik a saját, útjukat. Maguk szervezték az egészet, minden család befizetett négyezer forintot, s most olyan betonútjuk van ... Az utca végén, az utolsó ház már nem sokáig büszkélkedhet ezzel a címmel. Az utána követ­kező földeket kisajátítják, és el­adják házhelynek. Az érdekeltek szinte naponta járnak -a tanács­hoz kérdezni: „Mikor lehet már kezdeni az építkezést?” Ezen a' területen lesz a Ganz gyár lakó­telepe is. A gyár a bővítés után újabb dolgozókat vár, akik, s ez itt természetes, Csátalján akarnak házat építeni maguknak. A Jókai utca betpnútja egyéni kezdeményezés alapján készült. A néhány éve felépült ravatalozó — amelyet az idelátogatók mil­liósra becsülnek, pedig az jóval kevesebbe került — már az ösz- szefogás eredménye. Csakúgy, mint a sportpálya. M együnk a Petőfi Sándor ut­cán. Noha az út nincs vé­gigkövezve, számomra mégis a falu egyik legszebb ut­cájának tűnik. Széles, akár egy sugárút, de megvan a sajátos hangulata, s ezt a virágzó, fehér szirmú meggyfasor adja, amely mindkét oldalon végigkíséri a lá­togatót a központtól a sporttele­• Meggyfaliget a Petőfi Sándor utcában. pig. Mintha egy gyönyörű liget­ben sétálnánk. A nap sugarai já­tékosan átbújnak a lombokon, s a könnyű szellő biztatására a fény, s árnyék játékosan kergeti egy­mást. Egy óriás kaleidoszkóp. Az út végén ott a sportpálya. Május 1-én avatják. Az építéshez kapott 1Ü0 ezer forintot a falu­beliek munkájukkal megtoldot- ták még 300 ezerrel, így jött ki a szükséges összeg. A három lel­kes főszervező egyikével, a 64 éves Borbély Sándorral beszél­getünk. — Volt egy .régi, csupasz pá­lyánk, amelyet ráadásul derékba szelt egy kocsiátjáró — így kez­dődik a sporttelep múltjáról szó­ló beszámoló. Majd így folytató­dik— A tsz odahordott 90 kocsi földet, a Bajai Mezőgazdasági Kombinát adott 1500 mázsa tőze­get, amit a tsz gépei terítettek el. Kialakítottunk egy 400 méteres futópályát — már csak a salak hiányzik. A kerítéshez meg úgy dolgoztuk össze a pénzt. A lab­darúgók egy megszüntetett vas­útvonal sínjét szedték föl bér­munkában. T avaly a pálya épült, ebben az esztendőben az óvoda felújítása és átadása a legfontosabb. Hogy összejöjjön a szükséges pénz, arra szolgál a bevezetőben leírt gyűjtés. Az ízig-vérig sportos, pályaépítő Sándor bácsi is befizetett 400 fo­rintot. A miértre így felel: — Nekem is van unokám, meg annak is lesz gyereke, aki lesz még óvodás. A másik dolog: ne # Mészáros Miklósné. támogassam a községet, hogy le­gyen egy szép óvodánk?! A fele­ségem még ablaktisztítást is vál­lalt. Az ablaktisztítás még ráér. De a felajánlott 147 ezer forintból 100 ezer már ott nyugszik a bankszámlán. Illetve dehogyis nyugszik. Ebből fizetik a 96 ap­róságnak készülő létesítmény munkadíját. Volt ugyan rengeteg társadalmi munka, cserepeztek az iskolások, dolgoztak ott a taná­csiak, és szükség lesz még a fa­lubeliek dolgos kezeire, de a szakmunkát a tsz brigádjai vég­zik. — Máj(us 1-ére kész az egyik szárny kőporozása — mondja magabiztosan a brigádvezető, Magdali Péter. — De hajtanak az asztalosok is, hogy aztán jöhesse­nek a festők. Ha kell, akár este 8-ig is dolgozunk. De tip-top kis óvoda lesz ez! — simítja el az ablakpárkány alatti vakolatot a brigádvezető. Ugyanez a véleménye Farkas Józsefnek, aki — bár Dávodra nősült — mégis idevalónak érzi magát, Csátalján dolgozik, sőt itt végez társadalmi munkát is. — Egy szó elég, és jövünk. Ve­lünk tartanak a fiatalok is. Bele­való srácok —, s hamiskásan rá­kacsint odább dolgozó ifjú mun­katársára a „vendégmunkás”. H azafelé menet az autóval elhúzunk a meggyfák, a házak előtti rózsatövek mellett; elmarad mögöttünk a templom érdekes, különleges tor­nyával; nem látszik már az óvo­da sem. De tudjuk: az építők dolgoznak. • Borbély Sándor. • Az újjáépülő óvoda. (Straszer András felvételei.) Váczi Tamás Molnár Zoltán: A VERESÉG (7.) — No, Janó — morgott tovább, de most már csak magának Dvor-, csak. Ilyenkor a tót bozse istent emlegette. Csák most határozta el, hogy összecsatíintja a bicská­ját; bevágta a kis maradék Ke- nyeret-szalonníát a zsákjába, Iszkoltak beljebb, be egyene­sen a bodza közé. Jlátni onnan már nem nagyon láttak ki az út­ra* de a dübörgést, azt hamaro­san meghallották. * S aztán már ott is voltak. A pikák még csillantak egy-egy utolsót, mielőtt beértek volna a földút fák takarta részére; ám itt, ami látszott belőlük, a nyár­zöld levélfüggönyökön át, az egy­szerre sokkal valóságosabb lett. Az imént még fénylő, csillám­ló látomás most közeli, húsba döfhető fegyverré vált. A csúcsos román katonasapkák, a bolyhos csalánszövet zubbo­nyok szinte kézzel elérhetően trappoltak el előttük. Most már úgy érezték, hogy sokkal köze­lebb maradtak az úthoz, mint gondolták, s éppen csak véletle­nül arra kell pillantania vala­melyik lovasnak, hogy észreve­gye őket, ahogy ott lapulnak a bodzalevél közt. De talán rik­kantott is már valamelyik, és ta­lán éppen ez a rikkantás figyel­mezteti a többit! S lám, többen vannak, úgy látszik, még többen is vannak, mint ahogy ők mesz- sziről képzelték. Hosszan dübörögtek előttük. De áztán egyszer végre már csak a por remegett utánuk a fák kö­zött a levegőben. Akkor lassan egymásra mertek nézni; mind g hármójuk kezé­ben lövésre készen a puska. Eléggé meg voltak dermedve; nem tudták; hogy fellélegezhet­nek-e hát végre? Még nem mozdultak meg, ami­kor Kis András a por elültével meglátta a ló fejét. A ló, egy jellegtelen, s jelleg- telenségében szinte ismerős pofá- jú sárga, elmosódott fehér folttal a homlokán — mintha mága is csudálkozva bámulná a három katonát — megnyújtott nyakkal, kissé ferdére fordított fejjel, fel- nyihogott. András a szájára tette a mu­tatóujját. Nem lehetett tudni, hogy járőrtársait inti-e csendre, vagy 3 lovat. Dvorcsák és Czau- ner mindenesetre csendben ma­radt. A ló fején kötőfék lógott. Nem volt vele kikötve: csak úgy oda­dobták egy bokorra. Ember sehol. Hanem ahol ló van, ott ember csak van. Jelen esetben len­nie k^ll itt egy román királyi lo­vas katonának. András lassan, nagyon-nagyon lassan, hogy valami meg ne recs- csenjen, emelkedni kezdett. Ö maga viszont gyanús neszt hal­lott, emberneszt. Csak még nem volt egészen biztos a dolgában. Ám hiába állt úgy fel, mintha lábizom-gyakorlatként kellene mély térdhajlításból, lassítva fel­emelkednie; a bokron túl így sem látott semmit. Kénytelen volt óvatosan lábujjhegyre emelked­ni, majd egy rövidet, nesztelent előrelépni, már amennyire a bo­kor engedte, miközben óvatos mutatóujját nem vette le a szá­járól. Ajka szorosan összeharap­va, s bal kezében szinte görcsben a puska. A román sapka csúcsa, mikor megpillantotta, éppen mintha bólintott volna; egy ember gug­golt a bokor túloldalán, és nyö­gött. Neszei immár annyira félre nem érthetők voltak, hogy a szintén lélegzet-visszafojtva füle­lő Dvorcsák elvigyorodott. Érhet-e felderítőt váratlanul ennél nagyobb katonaszerencse? íme, egy valóságos nyelv, szinte tálalva, éppen csak ki kell nyúl­ni érte. Bár ez a kinyúlás korántsem látszott egyszerűnek. A fickó, te­kintet nélkül kényelmetlen hely­zetére és öltözete hiányaira, vagyis zilált állapotára, egy pil­lanat alatt fölugorhat. Fülugor­hat, és ha talán nem is őrizve meg közben nadrágja, s különö­sen gatyája tisztaságát, lóra pat­tanhat. Ha meg netán így sikerül el is vágtatnia, bizony nem vol­na ésszerű utánalövöldözni. S nemcsak azért, mert semmi szük­ség egy agyonlőtt románra. Élő­re annál inkább. Hanem főként azért, mert a lovasok még nem jutottak ‘olyan messzire, hogy meg ne hallanák a puskalövést. Mindezt egy pillanat alatt vé­giggondolta; úgy érezte magát, mint horgászás közben, amikor a hal már pedzi, pedzi, de még nem tudni: harap-e. Csak most nem elhamarkodni! Bár van kü­lönbség a.két dolog között, s elég nagy különbség. A halra ugyan­is csak várni kell; itt viszont el­kerülhetetlen a cselekvés. Még­pedig minél sürgősebben. 10. Legelőször is rámosolygott a sárgára. Lovacska, kedves, nem jönnél te errébb egy kicsit? Ó, csak egy icipicit, erre ni, balra; nem, nem, ne ijedj meg, nem bánt a bácsi, nem bánt téged ez a jószívű, lóbarát katona bácsi. A ló nem hatódott meg. Lete­kintett a gazdájára, akárha a ta­nácsát kérné: vajon hogyan is válaszoljon erre a csábításra. A csúcsos katona erre mintha valamit nyögött volna. De ez ta­lán nem a válasz volt a ló kér­désére. A ló mégis — istenem, mintha most nem is egy alakta­lan folt, hanem valóságos csillag Üzem a szikrai tanyavilágban Február vége, március eleje óta másodszor áztatja a Tisza vize a Szikra Tsz gabonáját. Hátravan még a májusi zöld­ár, ami szintén kárt tehet a la­kiteleki szövetkezet legértéke­sebb, réti földjén díszlő növény­zetben. Alig heverte ki az őszi kalászos a kemény telet, amikor a kora tavaszi fagy a szántóföl­di kertészei növényeit és az üze­mi gyümölcs virágba borult fáit érte. Negyed év sem telt el 1979-ből, de egész esztendőre elég természeti csapás sújtotta a közös gazdaságot. Sajnos, a la­kiteleki szövetkezet harminc esz­tendős fennállása alatt az ilyen esemény korántsem volt ritka. Ezek, valamint a gazdaság mos­toha talajadottságai is ösztönöz­ték arra a szövetkezet gazdáit, hogy a szántóföldi növényter­mesztés, kertészet,, valamint az állattenyésztés mellett kiegészítő tevékenységet is teremtsenek,’ amelynek bevételéből pótolhat­ják a mezőgazdasági alaptevé­kenység esetleges veszteségeit. Néhány éve létesült a Szikra Tsz kisalpári tanyaközpontjában a gumifeldogozó üzem. Betaní­tott és szakmunkásokként több műszakban, különféle közhasz­nú termékeket »állítanak elő a szövetkezet tagjai és hozzátarto­zói. A legtöbb készítményt köz­vetve, vagy közvetlenül a me­zőgazdaság használja: különböző méretű tömítőgyűrűket, amelye­ket az öntözőberendezésekre sze­relnek fel. A szövetkezet gazdái esetenként a kertészetben épp azokat az öntözőcsöveket állítják össze, ha mesterséges csapadékra van szükség a zöldségfélének, amelyek hézagtömítői alkatrésze­it. a közös gazdaság gumiüzeme gyártotta a kereskedelem számá­ra. Gigor Istvánná, a kétszeres aranyérmes. Béke szocialista bri­gád vezetője nyolcadik éve dol­gozik az üzemben, ahol három műszakos termelés folyik. Bri­gádja a kimagasló termelő mun­káján kívül jeleskedik a társa­dalmi tevékenységben is. Ezt bi­zonyítja munkahelyük szép kör­nyezete, ahol szabad idejükben virágokat ültetnek, parkosíta­nák. Anka Klára betanított mun­káslány az általános iskola el­végzése után jött a Szikra Tsz- be. ahol édesanyja is dolgozik. Egymást váltiák a tömítőgyűrű­ket gyártó gépeken, és rendsze­resen túlszárnyalják az előírt • Gigor Istvánná brigádvezető, alkatrészek kísérleti gyártásával foglalatoskodik a Szikra Tsz ga- miüzemében. • Műszakonként 700—740 tömí­tőgyűrű készül Anka Klára fel­ügyelete alatt a lakitcleki szövet­kezet gépein. teljesítményt. A gondos munká­juk eredménye, hogy a termékek jó minősége állandósult. Tubák László szintén hosszú évek óta a Szikra Tsz feldolgo­zó üzemében foglalatoskodik be­tanított munkásként, és villamos háztartási gép alkatrészeit gyárt­ja nagy sorozatban. Előző mun­kahelyén károsodott egészsége a lakiteleki üzemben helyrejött, és minden tekintetben megtalálta a számítását a Szikra Tsz-ben, ahol egymást segítő jó munkás­kollektívában dolgozik. Kiss Alttal • Ismét elárasztotta a Tisza a lakitcleki réti földeket, ahol a Szikra Tsz egyik legértékesebb területe van. (Tóth Sándor felvételei) ékesítette volna a homlokát! — megindult balra, lépett vagy ket­tőt. Intelligens ló, azannyát...! Lá­tod, te neveletlen román, nem szégyellsz a saját lovak! előtt le­kuporodni, mutogatni neki a meztelen segged; de ebben van értelem, ebben a drága állatban, van benne jó ízlés, arráb megy! Gyere, gyere, te kultúrlény. ó, jer csak, te táltos paripa, iste­nem, csak még egy kicsit, még egy kicsikét gyere errébb! Igazán óvatos volt, s szentül hitte, hogy csak a tekintetével viszi át akaratát a lóra; mégis megreccsenhetett alatta valami gally, a román katona felkapta a fejét... s a tekintetük hirtelen találkozott. — Állj, ne mozdulj! — kiáltott rá, mert megijedt, hogy felugrik, ' és megpróbál lóra kapni. De a katona úgy maradt, gug­golva, s még a fejét is elfordí­totta. No, mégiscsak van benned szeméremérzet... Mind a hárman előrohantak, két oldalról megkerülve a bodza­bokrokat. De rögtön zavarba is jöttek egy kissé, mégis, három puska egy ilyen kényelmetlenül guggoló fickóval szemben. András rögtön oda is lépett a lóhoz, megfogta a kötőféket, és megvere­gette a nyakát. — Menjetek már arrább. amíg befejezem! — mondta sértődöt­ten a román. Magyarul mondta. Jó, arrább mentek. Kis And­rás odébb vitte a lovat. — Te meg cs^k igyekezz! — szólt rá Dvorcsák szigorúan, mi­közben felszedte a katona piká- ját, puskáját a fűből. Megvárták türelmesen. Közben eszükbe jutott, hogy nemcsak egy románt fogtak, hanem egy lo­vat is. — Mi az istent csináljunk már meg ezzel a lóval? — András megveregette még- egyszer a nya­kát; nagyon szelíd, barátságos ló volt. — Hogyhogy mit csináljunk? — kérdezte Czauner. — Semmit. — Mi az, hogy semmit? Nem köthetünk itt meg egy lovat! Ki tudja, mikor jár erre megint valaki? Itt pusztulhat. — Ember, ha elengedjük, utá­nuk megy, fut a többi ló után. Megfordul az egész, utolérnek. De elengedni András is sajnál­ta volna. — Azt hiszem, az lesz a leg­jobb, ha el visszük magunkkal! Hadizsákmány. Nagyon értelmes állat. — És ha meglátnak miatta? Nem is ezek, mások. Küldhették ki másik lovas járőrt is. Közben a katona felállt, be­gombolkozott, és közelebb lépett; abba kellett hagyni a vitát. — Na, gyere, lovacska! — And­rás fogta a szárat és elindult. Dvorcsák rámordult a románra: — Indulj te is! — Én mi .vagyok, fogoly? — Nem. te egy díszvendég vagy. Meghívunk bankettra ... — Felmutatta Andrásnak a pikát. — Ezt meg cipeljem? — Kapard el a bokor alá! (Folytatása következik.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom