Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
8 • PETŐFI NÉPE a 1979. április 30. CSATALJAI JELSZÓ: Összefogással l H osszas töprengés után mégis bekopogtatott a körzeti tanácstag és a helyi népfrontbizottság egyik tagja a 70 éves Szőllősi Jánosnéhoz. — Az óvoda felújítására gyűjtünk — mondják jövetelük okát a betérők. — Tudjuk, hogy Szőllősi néni idős, kevés a pénze. Nem is kötelező adni, de nem akartuk magát sem kihagyni, tudjon róla, miért járjuk a falut. — Képesek lettek volna megsérteni, hogy be sem jönnek? — pöröl a néni. — Hol az a füzet, ahová jegyezni lehet? Én is vállalok száz forintot. Csátaljáról — noha közel fekszik az ország széléhez — mégsem állíthatjuk, hogy a periférián van. Ellentmondana ennek a sok oklevél, amit a község a településfejlesztési versenyben nyert, de legfőképp az, amivel elnyerte. Mert annak látszata van. Mint a falut érként behálózó járdák, amiket a lakók maguk ástak ki. Ök vállalták a munka dandárját a vízvezeték építésénél is, ennek köszönhető, hogy minden házban ott a jó minőségű ivóvíz. Rég sufniba tehették a petróleumlámpákat, nincs szükség rájuk. Minden családnál villany világít. A község lakói, a helyi tsz- nek, és a bajai Ganz gyáregységének hathatós támogatásával rengeteg társadalmi munkát végeznek. Hogyan lehetséges ez? — A falu vezetőinek kell először összefogni — mondja a napbarnított arcú, kemény kézfogásé Illés Gábor. — Ha minden vezető egyformán húzza az istrángot, akkor halad a kocsi. Ha nem ... Illés Gábornak elhihetjük. öt évig volt a község párttitkára, 19 évig tanácselnök, majd tíz éven át a tsz-t irányította. Ismeri a dolgok színét és visszáját is. De miért vállalja a lakosság a munkát. Mészáros .Miklósné községi vb-titkár adja meg a választ : — Olyan munkára hívjuk az embereket, aminek értelmét látják. Akkor akár maguktól is jönnek, jelentkeznek. 4T " • Illés Gábor. Mint a Jókai utca lakói, akik elhatározták: megépítik a saját, útjukat. Maguk szervezték az egészet, minden család befizetett négyezer forintot, s most olyan betonútjuk van ... Az utca végén, az utolsó ház már nem sokáig büszkélkedhet ezzel a címmel. Az utána következő földeket kisajátítják, és eladják házhelynek. Az érdekeltek szinte naponta járnak -a tanácshoz kérdezni: „Mikor lehet már kezdeni az építkezést?” Ezen a' területen lesz a Ganz gyár lakótelepe is. A gyár a bővítés után újabb dolgozókat vár, akik, s ez itt természetes, Csátalján akarnak házat építeni maguknak. A Jókai utca betpnútja egyéni kezdeményezés alapján készült. A néhány éve felépült ravatalozó — amelyet az idelátogatók milliósra becsülnek, pedig az jóval kevesebbe került — már az ösz- szefogás eredménye. Csakúgy, mint a sportpálya. M együnk a Petőfi Sándor utcán. Noha az út nincs végigkövezve, számomra mégis a falu egyik legszebb utcájának tűnik. Széles, akár egy sugárút, de megvan a sajátos hangulata, s ezt a virágzó, fehér szirmú meggyfasor adja, amely mindkét oldalon végigkíséri a látogatót a központtól a sporttele• Meggyfaliget a Petőfi Sándor utcában. pig. Mintha egy gyönyörű ligetben sétálnánk. A nap sugarai játékosan átbújnak a lombokon, s a könnyű szellő biztatására a fény, s árnyék játékosan kergeti egymást. Egy óriás kaleidoszkóp. Az út végén ott a sportpálya. Május 1-én avatják. Az építéshez kapott 1Ü0 ezer forintot a falubeliek munkájukkal megtoldot- ták még 300 ezerrel, így jött ki a szükséges összeg. A három lelkes főszervező egyikével, a 64 éves Borbély Sándorral beszélgetünk. — Volt egy .régi, csupasz pályánk, amelyet ráadásul derékba szelt egy kocsiátjáró — így kezdődik a sporttelep múltjáról szóló beszámoló. Majd így folytatódik— A tsz odahordott 90 kocsi földet, a Bajai Mezőgazdasági Kombinát adott 1500 mázsa tőzeget, amit a tsz gépei terítettek el. Kialakítottunk egy 400 méteres futópályát — már csak a salak hiányzik. A kerítéshez meg úgy dolgoztuk össze a pénzt. A labdarúgók egy megszüntetett vasútvonal sínjét szedték föl bérmunkában. T avaly a pálya épült, ebben az esztendőben az óvoda felújítása és átadása a legfontosabb. Hogy összejöjjön a szükséges pénz, arra szolgál a bevezetőben leírt gyűjtés. Az ízig-vérig sportos, pályaépítő Sándor bácsi is befizetett 400 forintot. A miértre így felel: — Nekem is van unokám, meg annak is lesz gyereke, aki lesz még óvodás. A másik dolog: ne # Mészáros Miklósné. támogassam a községet, hogy legyen egy szép óvodánk?! A feleségem még ablaktisztítást is vállalt. Az ablaktisztítás még ráér. De a felajánlott 147 ezer forintból 100 ezer már ott nyugszik a bankszámlán. Illetve dehogyis nyugszik. Ebből fizetik a 96 apróságnak készülő létesítmény munkadíját. Volt ugyan rengeteg társadalmi munka, cserepeztek az iskolások, dolgoztak ott a tanácsiak, és szükség lesz még a falubeliek dolgos kezeire, de a szakmunkát a tsz brigádjai végzik. — Máj(us 1-ére kész az egyik szárny kőporozása — mondja magabiztosan a brigádvezető, Magdali Péter. — De hajtanak az asztalosok is, hogy aztán jöhessenek a festők. Ha kell, akár este 8-ig is dolgozunk. De tip-top kis óvoda lesz ez! — simítja el az ablakpárkány alatti vakolatot a brigádvezető. Ugyanez a véleménye Farkas Józsefnek, aki — bár Dávodra nősült — mégis idevalónak érzi magát, Csátalján dolgozik, sőt itt végez társadalmi munkát is. — Egy szó elég, és jövünk. Velünk tartanak a fiatalok is. Belevaló srácok —, s hamiskásan rákacsint odább dolgozó ifjú munkatársára a „vendégmunkás”. H azafelé menet az autóval elhúzunk a meggyfák, a házak előtti rózsatövek mellett; elmarad mögöttünk a templom érdekes, különleges tornyával; nem látszik már az óvoda sem. De tudjuk: az építők dolgoznak. • Borbély Sándor. • Az újjáépülő óvoda. (Straszer András felvételei.) Váczi Tamás Molnár Zoltán: A VERESÉG (7.) — No, Janó — morgott tovább, de most már csak magának Dvor-, csak. Ilyenkor a tót bozse istent emlegette. Csák most határozta el, hogy összecsatíintja a bicskáját; bevágta a kis maradék Ke- nyeret-szalonníát a zsákjába, Iszkoltak beljebb, be egyenesen a bodza közé. Jlátni onnan már nem nagyon láttak ki az útra* de a dübörgést, azt hamarosan meghallották. * S aztán már ott is voltak. A pikák még csillantak egy-egy utolsót, mielőtt beértek volna a földút fák takarta részére; ám itt, ami látszott belőlük, a nyárzöld levélfüggönyökön át, az egyszerre sokkal valóságosabb lett. Az imént még fénylő, csillámló látomás most közeli, húsba döfhető fegyverré vált. A csúcsos román katonasapkák, a bolyhos csalánszövet zubbonyok szinte kézzel elérhetően trappoltak el előttük. Most már úgy érezték, hogy sokkal közelebb maradtak az úthoz, mint gondolták, s éppen csak véletlenül arra kell pillantania valamelyik lovasnak, hogy észrevegye őket, ahogy ott lapulnak a bodzalevél közt. De talán rikkantott is már valamelyik, és talán éppen ez a rikkantás figyelmezteti a többit! S lám, többen vannak, úgy látszik, még többen is vannak, mint ahogy ők mesz- sziről képzelték. Hosszan dübörögtek előttük. De áztán egyszer végre már csak a por remegett utánuk a fák között a levegőben. Akkor lassan egymásra mertek nézni; mind g hármójuk kezében lövésre készen a puska. Eléggé meg voltak dermedve; nem tudták; hogy fellélegezhetnek-e hát végre? Még nem mozdultak meg, amikor Kis András a por elültével meglátta a ló fejét. A ló, egy jellegtelen, s jelleg- telenségében szinte ismerős pofá- jú sárga, elmosódott fehér folttal a homlokán — mintha mága is csudálkozva bámulná a három katonát — megnyújtott nyakkal, kissé ferdére fordított fejjel, fel- nyihogott. András a szájára tette a mutatóujját. Nem lehetett tudni, hogy járőrtársait inti-e csendre, vagy 3 lovat. Dvorcsák és Czau- ner mindenesetre csendben maradt. A ló fején kötőfék lógott. Nem volt vele kikötve: csak úgy odadobták egy bokorra. Ember sehol. Hanem ahol ló van, ott ember csak van. Jelen esetben lennie k^ll itt egy román királyi lovas katonának. András lassan, nagyon-nagyon lassan, hogy valami meg ne recs- csenjen, emelkedni kezdett. Ö maga viszont gyanús neszt hallott, emberneszt. Csak még nem volt egészen biztos a dolgában. Ám hiába állt úgy fel, mintha lábizom-gyakorlatként kellene mély térdhajlításból, lassítva felemelkednie; a bokron túl így sem látott semmit. Kénytelen volt óvatosan lábujjhegyre emelkedni, majd egy rövidet, nesztelent előrelépni, már amennyire a bokor engedte, miközben óvatos mutatóujját nem vette le a szájáról. Ajka szorosan összeharapva, s bal kezében szinte görcsben a puska. A román sapka csúcsa, mikor megpillantotta, éppen mintha bólintott volna; egy ember guggolt a bokor túloldalán, és nyögött. Neszei immár annyira félre nem érthetők voltak, hogy a szintén lélegzet-visszafojtva fülelő Dvorcsák elvigyorodott. Érhet-e felderítőt váratlanul ennél nagyobb katonaszerencse? íme, egy valóságos nyelv, szinte tálalva, éppen csak ki kell nyúlni érte. Bár ez a kinyúlás korántsem látszott egyszerűnek. A fickó, tekintet nélkül kényelmetlen helyzetére és öltözete hiányaira, vagyis zilált állapotára, egy pillanat alatt fölugorhat. Fülugorhat, és ha talán nem is őrizve meg közben nadrágja, s különösen gatyája tisztaságát, lóra pattanhat. Ha meg netán így sikerül el is vágtatnia, bizony nem volna ésszerű utánalövöldözni. S nemcsak azért, mert semmi szükség egy agyonlőtt románra. Élőre annál inkább. Hanem főként azért, mert a lovasok még nem jutottak ‘olyan messzire, hogy meg ne hallanák a puskalövést. Mindezt egy pillanat alatt végiggondolta; úgy érezte magát, mint horgászás közben, amikor a hal már pedzi, pedzi, de még nem tudni: harap-e. Csak most nem elhamarkodni! Bár van különbség a.két dolog között, s elég nagy különbség. A halra ugyanis csak várni kell; itt viszont elkerülhetetlen a cselekvés. Mégpedig minél sürgősebben. 10. Legelőször is rámosolygott a sárgára. Lovacska, kedves, nem jönnél te errébb egy kicsit? Ó, csak egy icipicit, erre ni, balra; nem, nem, ne ijedj meg, nem bánt a bácsi, nem bánt téged ez a jószívű, lóbarát katona bácsi. A ló nem hatódott meg. Letekintett a gazdájára, akárha a tanácsát kérné: vajon hogyan is válaszoljon erre a csábításra. A csúcsos katona erre mintha valamit nyögött volna. De ez talán nem a válasz volt a ló kérdésére. A ló mégis — istenem, mintha most nem is egy alaktalan folt, hanem valóságos csillag Üzem a szikrai tanyavilágban Február vége, március eleje óta másodszor áztatja a Tisza vize a Szikra Tsz gabonáját. Hátravan még a májusi zöldár, ami szintén kárt tehet a lakiteleki szövetkezet legértékesebb, réti földjén díszlő növényzetben. Alig heverte ki az őszi kalászos a kemény telet, amikor a kora tavaszi fagy a szántóföldi kertészei növényeit és az üzemi gyümölcs virágba borult fáit érte. Negyed év sem telt el 1979-ből, de egész esztendőre elég természeti csapás sújtotta a közös gazdaságot. Sajnos, a lakiteleki szövetkezet harminc esztendős fennállása alatt az ilyen esemény korántsem volt ritka. Ezek, valamint a gazdaság mostoha talajadottságai is ösztönözték arra a szövetkezet gazdáit, hogy a szántóföldi növénytermesztés, kertészet,, valamint az állattenyésztés mellett kiegészítő tevékenységet is teremtsenek,’ amelynek bevételéből pótolhatják a mezőgazdasági alaptevékenység esetleges veszteségeit. Néhány éve létesült a Szikra Tsz kisalpári tanyaközpontjában a gumifeldogozó üzem. Betanított és szakmunkásokként több műszakban, különféle közhasznú termékeket »állítanak elő a szövetkezet tagjai és hozzátartozói. A legtöbb készítményt közvetve, vagy közvetlenül a mezőgazdaság használja: különböző méretű tömítőgyűrűket, amelyeket az öntözőberendezésekre szerelnek fel. A szövetkezet gazdái esetenként a kertészetben épp azokat az öntözőcsöveket állítják össze, ha mesterséges csapadékra van szükség a zöldségfélének, amelyek hézagtömítői alkatrészeit. a közös gazdaság gumiüzeme gyártotta a kereskedelem számára. Gigor Istvánná, a kétszeres aranyérmes. Béke szocialista brigád vezetője nyolcadik éve dolgozik az üzemben, ahol három műszakos termelés folyik. Brigádja a kimagasló termelő munkáján kívül jeleskedik a társadalmi tevékenységben is. Ezt bizonyítja munkahelyük szép környezete, ahol szabad idejükben virágokat ültetnek, parkosítanák. Anka Klára betanított munkáslány az általános iskola elvégzése után jött a Szikra Tsz- be. ahol édesanyja is dolgozik. Egymást váltiák a tömítőgyűrűket gyártó gépeken, és rendszeresen túlszárnyalják az előírt • Gigor Istvánná brigádvezető, alkatrészek kísérleti gyártásával foglalatoskodik a Szikra Tsz ga- miüzemében. • Műszakonként 700—740 tömítőgyűrű készül Anka Klára felügyelete alatt a lakitcleki szövetkezet gépein. teljesítményt. A gondos munkájuk eredménye, hogy a termékek jó minősége állandósult. Tubák László szintén hosszú évek óta a Szikra Tsz feldolgozó üzemében foglalatoskodik betanított munkásként, és villamos háztartási gép alkatrészeit gyártja nagy sorozatban. Előző munkahelyén károsodott egészsége a lakiteleki üzemben helyrejött, és minden tekintetben megtalálta a számítását a Szikra Tsz-ben, ahol egymást segítő jó munkáskollektívában dolgozik. Kiss Alttal • Ismét elárasztotta a Tisza a lakitcleki réti földeket, ahol a Szikra Tsz egyik legértékesebb területe van. (Tóth Sándor felvételei) ékesítette volna a homlokát! — megindult balra, lépett vagy kettőt. Intelligens ló, azannyát...! Látod, te neveletlen román, nem szégyellsz a saját lovak! előtt lekuporodni, mutogatni neki a meztelen segged; de ebben van értelem, ebben a drága állatban, van benne jó ízlés, arráb megy! Gyere, gyere, te kultúrlény. ó, jer csak, te táltos paripa, istenem, csak még egy kicsit, még egy kicsikét gyere errébb! Igazán óvatos volt, s szentül hitte, hogy csak a tekintetével viszi át akaratát a lóra; mégis megreccsenhetett alatta valami gally, a román katona felkapta a fejét... s a tekintetük hirtelen találkozott. — Állj, ne mozdulj! — kiáltott rá, mert megijedt, hogy felugrik, ' és megpróbál lóra kapni. De a katona úgy maradt, guggolva, s még a fejét is elfordította. No, mégiscsak van benned szeméremérzet... Mind a hárman előrohantak, két oldalról megkerülve a bodzabokrokat. De rögtön zavarba is jöttek egy kissé, mégis, három puska egy ilyen kényelmetlenül guggoló fickóval szemben. András rögtön oda is lépett a lóhoz, megfogta a kötőféket, és megveregette a nyakát. — Menjetek már arrább. amíg befejezem! — mondta sértődötten a román. Magyarul mondta. Jó, arrább mentek. Kis András odébb vitte a lovat. — Te meg cs^k igyekezz! — szólt rá Dvorcsák szigorúan, miközben felszedte a katona piká- ját, puskáját a fűből. Megvárták türelmesen. Közben eszükbe jutott, hogy nemcsak egy románt fogtak, hanem egy lovat is. — Mi az istent csináljunk már meg ezzel a lóval? — András megveregette még- egyszer a nyakát; nagyon szelíd, barátságos ló volt. — Hogyhogy mit csináljunk? — kérdezte Czauner. — Semmit. — Mi az, hogy semmit? Nem köthetünk itt meg egy lovat! Ki tudja, mikor jár erre megint valaki? Itt pusztulhat. — Ember, ha elengedjük, utánuk megy, fut a többi ló után. Megfordul az egész, utolérnek. De elengedni András is sajnálta volna. — Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha el visszük magunkkal! Hadizsákmány. Nagyon értelmes állat. — És ha meglátnak miatta? Nem is ezek, mások. Küldhették ki másik lovas járőrt is. Közben a katona felállt, begombolkozott, és közelebb lépett; abba kellett hagyni a vitát. — Na, gyere, lovacska! — András fogta a szárat és elindult. Dvorcsák rámordult a románra: — Indulj te is! — Én mi .vagyok, fogoly? — Nem. te egy díszvendég vagy. Meghívunk bankettra ... — Felmutatta Andrásnak a pikát. — Ezt meg cipeljem? — Kapard el a bokor alá! (Folytatása következik.)