Petőfi Népe, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-01 / 50. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1979. március 1. Kommunisták a termelés élén Gyors segítség a tengeren A szikratáv­író és a rádió feltalálása előtt a hajótöröttek­nek vajmi ke­vés reményük volt a megme­nekülésre, hi­szen csak a jó szerencséjüktől függött, hogy útjukba ke­rült-e egy ha­jó,amely felvet­te őket. Ami­óta veszély esetén SOS-je- lek ezétsugár- zására van le­hetősége a baj­ba jutott, ne­tán süllyedő hajónak, s uta­sainak, remény- teljesebb a sor­sa. Habár míg a mentőhajók repülőgépek, helikopterek megtalálják a szerencsétlen­ség pontos he­lyét, felfede­zik a vízben levőket, és ki­mentésükről gondoskodhat­nak, sok idő eltelik, amit nem biztos, hogy azok át tudnak vé­szelni. Éppen ezért a jelzés, a helymeghatározás, a mentés tech­nikáját tovább finomították, tö­kéletesítették az utóbbi évek so­rán. Nyugatnémet kutatók pél­dául olyan — a vízben „keljfel- jancsi” módjára viselkedő, gya­korlatilag elsüllyeszthetetlen — tengeri bóját fejlesztettek ki, amely rádióadóval van ellátva, s rögtön sugározni^ kezdi az SOS- jeleket és a hajó helyzetét meg­jelölő adatokat, mihelyt vízre bocsátották, vagy a tengerbe dob­ták. Energiaforrása persze csak gyenge középhullámú adás su­• Automatikus jeladó bója bemérés közben. Egy 36 000 kilométer magasba felbocsátott kísérleti mű­holddal is sikerült kapcsolatba hozni e bóját, ami­kor az Azori-szigeteknél a tengerbe dobták. (MTI Külföldi Képszolgálat — KS.) gárzására elegendő, amit a hajók kb. 60 kilométeres körzetben fog­hatnak. Ám nem elképzelhetet­len, hogy a nem is olyan távoli jövőben olyan műholdakat bocsá­tanak föl és helyeznek geostacio- ner (mindig ugyanazon az ég­bolti ponton levő) pályára, a vi­lágtengerek fölött, amelyek a lentről érkező rendkívül gyenge rádiójelek felfogására, felerősíté­sére és ekként való továbbításá­ra is alkalmasak lesznek. Így gyorsabban és hatékonyabban le­hetne a bajba jutottakat felfe­dezni és számukra segítséget nyújtani. Kempelen találmányától az elektronikus sakkig Kétszáztíz évvel ezelőtt, 1769- ben szerkesztette meg sakkozó­gépét a zseniális föltaláló, Kem­pelen Farkas. A korabeli Magyar Hírmondó ezt írta róla: . ma­gában akár-kivel Sachot játszó alkotmány, mely két asztalkából és egy-egy török öltözetű ember képéből áll... az ellene játszó személy teljességgel meg nem tsalhatja, de egy könnyen meg se győzheti.” Kempelen sakkozógépe eljutott Berlinbe is, s ott legyőzte Nagy Frigyes porosz királyt is. Kérle- lésére a porosz uralkodónak el­árulta a föltaláló találmánya tit­kát. Rejtélyére azonban máig sem derült fény, a szerkezeti megoldása ismeretlen maradt, mert a sakkozógép 1850 körül Amerikában elégett. végén kezdték kidolgozni az elektronikus gépek sakkprogram­ját. 1967-ben pedig sor került az USA és a Szovjetunió kompute­rének a versenyére, amelyet Síi­re nyert a szovjet sakkprogram. Az első komputeres sakkvilágbaj­nokságra 1974-ben Stockholmban került sor, a másodikra pedig Kanadában 1977-ben. Az elsőt a szovjet Kaissza-program nyerte, a másodikat az amerikai Chess 4,6. A verseny elemzése alapján a szakemberek már nem bizto­sak abban, hogy egy gép sohasem győzheti le a sakkozó embert, pedig korábban ez volt az egy­öntetű vélemény. Az elektronika és a miniatüri­zálás előrehaladásával ma már játékként is készítenek sakkozó minikomputert, mint elektroni­kus sakkpartnert. Mát a számítógépek első nem­zedékének a korszakában, az elektroncsövekből álló gépmonst-' rumok arra csábították a mate­matikusokat, hogy „megtanítsák” a gépet a sakkjátékra. Első pil­lantásra egyszerű feladatnak lát­szik a számítógépnek ez a fajta beprogramozása, valójában azon­ban rendkívül bonyolult: a játék lehetséges folytatásának a száma ugyan elvileg minden újabb lé­pésben meghatározható, de ennyi variációt még egy számítógép sem tud végigcsinálni. Egyszerűsítést jelentett azon­ban, hogy a gépek programját a sakkozó ember gondolkodásmód­jához közelítették. Az első számítógépes sakkprog­ramot egy angol matematikus dolgozta ki a második világhá­ború után, de ez a komputer még nagyon gyenge játékos volt. A Szovjetunióban az 1950-es évek • Nyugatnémet áruházakban kapható ez a cigaretta- doboz nagy­ságú sakk­komputer, amely másod­percenként 2 millió adatot dolgoz fel. (MTI Külföldi Képszolgálat — KS.) • Képünk a Kempelen- féle sakkozógép feltételezett „megfejtését” mutatja. Az elmúlt hetekben a pártalapszervezetek tagjai összevont taggyűléseken hallgatták és vitatták meg a vezetőségnek a múlt évi munkáról szóló beszámolóját. A pártélet eme jelen­tős eseményén általában igen sok szó esett az adott üzem termeléséről, a termelést segítő politikai munkáról, s ugyan­akkor a kommunisták mélyrehatóan elemezték a szervezeti élet helyzetét is. A Lampart Zománcipari Művek kecskeméti gyárában Haj­dú Kornéllal, a pártvezetőség titkárával beszélgettünk a na­pokban az összevont taggyűlésről és az azóta eltelt néhány hét eseményeiről. — Jól sikerült a taggyűlésünk — mondta elöljáróban a párttit­kár — bízunk abban, hogy az ott elhangzottak hamarosan valóra válnak, úgy a termelésben, mint a szervezeti életben. Pártszerve­zetünk 110 tagja közül nyolcvan- heten hallgatták meg a vezetőség beszámolóját és tízen mondták el véleményüket, illetve tettek ja­vaslatokat a további munkával kapcsolatban. A korábbi évek gyakorlatától eltérően az idén először az ösz- szevont taggyűlést tartottuk meg, s itt hoztunk a jövőre vonatkozó határozatokat. Ezt követően há­rom alapszervezetünk tartott tag­gyűlést, és a határozatok alapján intézkedési tervet készített a he­lyi feladatok megvalósítására. Ezek a pártrendezvények a na­pokban fejeződtek be, s ezentúl már minden párttagnak kommu­nista kötelessége is végrehajtani a közös célok elérését segítő fel­adatokat. Az összevont taggyűlésen a ve­zetőség beszámolójában részlete­sen elemezte a múlt évi terme­lési eredményeket. Sajnos, a ter­vet csak 99 százalékban sikerült végrehajtani, a gyárban folyó re­konstrukció és még számtalan más akadály miatt. Az idén össze­fogással tovább kell csökkente­ttünk a selejtet, s minden erőt összpontosítva le kell gyártanunk a tervezett 190 ezer fürdőkádat. A korábbinál is nagyobb gondot keli fordítanunk a rekonstrukció befejezéséig a mostani elöregedett géppark állandó karbantartására, a felesleges gépállás megszünte­tésére, illetve csökkentésére. A vezetőség beszámolójában részletesen értékelte az alapszer­vezetek és a pártcsoportok tevé­kenységét, s megállapította, hogy azok mind nagyobb szerepet vál­lalnak a termelés segítésében. A KISZ-szervezettel, a szakszerve­zettel, valamint a többi tömeg­szervezettel való kapcsolat a múlt évben tovább szilárdult. A beszámolót követő hozzászó­lások azt bizonyították, hogy tag­jaink magukénak érzik közös cél­jainkat és javaslataikkal további munkájukkal járulnak hozzá azok • öthónapos pártiskola elvégzése után nemrégen látott ismét mun­kához a gyárban Molnár József műszerész csoportvezető, aki két éve példamutatóan látja el a pártcsoportbizalmi feladatot. eléréséhez. Molnár Károly, az I-es alapszervezet titkára például a többi között javasolta, hogy a hosszabb távra szóló pártmegbí­zatások mellett esetenként kap­janak pártfeladatot váratlan, il­letve sürgős munkák elvégzésére olyanok, akik felkészültségüknél fogva képesek a végrehajtásra. Figyelemreméltó volt Fehér Lászlónak, a Il-es alapszervezet titkárának a hozzászólása is, aki javasolta, hogy a tagkönyvcse­• Kmetovics János öntvény* köszörűs, többszörös kiváló dől-- gozó, az egyik legaktívabb párt-; csoportbizalmi, a Szakszerveze­tek Megyei Tanácsa elnökségi tagja. (Opauszky László felvé­telei.) rét megelőző egyéni beszélgeté­sek tapasztalatait levonva, a ve­zetőség tagjai újra és rendszere­sen foglalkozzanak az egyes párt-! tagokkal. Mint beszélgetésünk elején mondottam, azóta a három alap­szervezet megtartotta taggyűlését és határozatot hozott, amelynek végrehajása várhatóan meghozza a megfelelő eredményeket. O. L. Az unokákra már több idő jut Ismeretségünk óta — pedig van annak vagy tizenöt esztendeje — először találkozom úgy Vincze Ferenccel, hogy ő — papucsban van. Mégpedig a munkanapnak olyan szakában, amikor legtevé­kenyebbek az „aktív” emberek, tehát a délelőtt felszálló ágában. Mosolya a régi. Arcán az a ter­mészetes nyájasság, amitől a leg- félszegebb emberben is feloldó­dott a gátlásosság, amiikor Vincze Ferenc tanácselnökkel — akár a tekintélyes íróasztalnál — talál­kozott. Amikor személye szóba kerül manapság, tiszteletteljes melegséggel így mondják: „...A Vincze Feri.” — Nincs ennek semmiféle lekezelő csengése. A családtagot szokták így emleget­ni. Gondolom — kiérezhették a ta­lán kissé szubjektív hangú beve­zetőből, hogy egyrészt osztozom a kiskunhalasiak véleményében, másrészt —, hogy most már a nyugdíjas tanácselnökről beszé­lek. — Mikor is találkozhattunk utoljára a tanácsházán, Vincze elvtárs? — Ezerkilencszázhetvenhárom­tól vagyok nyugdíjban. Átfut rajtam: milyen sok időt kihagyunk néha, amíg pihenőre vonult közéleti emberekkel is­mét összefűzzük a régi szoros szá­lakat. — Mikorra lehetett megszokni a ... hogy is mondjam... az unatkozást? — Unatkozni?! — olyan jóízűt derül, hogy még a szemüvege is tüzet fog a jókedvtől. — A fele­ségem elmondhat erről egy s mást. Vincze Ferencné nem kevésbé vidáman fogadja a feltételezést. — Arra aztán igazán nincs idő ... Még a hobbikertre se jut, pedig mennyit évődtünk azon, hogy „...majd ha nyugdíjasok leszünk”. — Azért csak nem ilyen „tra­gikus” a helyzet? — Persze, hogy nem —, hagyja helyben Vincze elvitárs, majd kedves iróniával, mintegy mellé­kesen megemlíti. — Ké't és fél év alatt két műtéten estem át. Szerencsésen kihevertem. Kedvem a régi, egyszerű örömökkel be­érem ... — Van már kívánsága is, hogy mit főzzek, mit enne. — Káposztát, lecsót már régóta nem ehettem, pedig, hogy szere­tem. Most már nincs tilalom — és következmény se, ha jót eszem. Feleségem ezért is nyugodt. No meg azért is, hogy ő sem unat­kozik. Három unokánk van már, hol egyik, hol másik van nálunk, mert szüleik tanulnak. — Nemrég ugrott be Csilla, hogy este itthon leszek-e, mert a gyereket elhozná. Neki készülnie kell. Mióta beszélgetünk a napfényt visszatükröző szekrényfal előtt, körülöttünk mint kíváncsi kiscica sündörög az egyik unoka, a 2 éves Klárika. Vezetékneve: Nagy —, de hát az ő termete mellé ez túl hivatalosan hangzik. Nagy az a két kék szeme, s azok ugyanolyan mosolygósak, mint a nagyapáé. Mikor rá-ráterelődi'k a figyelem, mórikálva húzózkodik fel a köny­vespolcok alatti ülőkére. Fejét el­elfordítja, és látható örömmel fe­dezi fel, milyen érdekes játék, ha göndörke copfjával „rásöpör” a vastag kötetek gerincére — és ha­ja nagyot rugózik tőle. — Ó most huzamosabb ideig van nálunk — jegyzi meg a nagy­mama: Ögy 'hogy kisgye­rek nélkül sosincs a lakásunk. Szinte visszafiatalodunk tőlük. — Feleségem is derekasan ki­vette részét a közéleti, közösségi munkából. Baján pártvezetőségi tag volt, Kiskunhalason tizenkét évig alapszervezeti párttitkár a Vízműnél. — Aktív éveikben mennyi idő jutott — magánéletre? — Családi életre? ... Ügy, mint ma? ... Volt úgy, hogy négy-öt napig se találkoztunk „ébren”. Ilyenkor „leveleztünk” a legfon­tosabbakról. — Mondta is a múltkor egyik lányunk: „Ha apu csak negyed- annyiit tudott volna velünk fog­lalkozni, mint ezekkel a kis „bütykökkel”... — kapja föl fél­tőn Klárikát a nagymama. Hogyne, mikor a pirinkó oly vá­ratlanul sírva fakadt. Zokog — ke­serves könnyeket hullatva — és rettenve búvik az ölelő karokba. Ki gondolta volna, hogy ez az eleven, cserfes lányka úgy meg­ijed, amikor őt veszi célba a fény­képezőgép. De lámcsak, nagyapa ölében már ő kacag legjobban azon a bor­zasztó ijedelmen. Hogy is lenne baj, mikor nagyiék itt vannak mellette. Az unokák nem egy közéleti ember családjában így kapják meg azt a fészekmeleget, aminek csak egy részét tudták éreztetni, átad­ni, mikor még saját gyerekeik jár­tak óvodába, napközibe. A nagy­szülők külön boldogsága, hogy pó­tolni tudják az elmulasztottakat — az unokák javára... Hiszen érzé­seik mélyén gyakran felmerülnek a „fényes szellők” lángolásának, a családalapítás korának emlékei... Ki meri mondani, hogy „készakar­va” mondtak le a családi élet sok­sok olyan öröméről, amiből má­sok — mint némelyek mondani szokták — „normálisan” kivették részüket? Igen, az olyanok, akik a közösségért való munkálkodástól inkább „ésszerű távolságban” tar­tották magukat. Micsoda gazdag életpályát jelez­ne, ha itt most csak fel is sorol­nám Vincze Ferenc életének leg­lényegesebb sorsfordulóit! Míg a villamosgép-kezelő munkapadtól — 1946-tól — a halasi tanácselnö­ki székig jutott. Viszont hol len­nének a „listában” az életszerű motívumok? Elég — ha kiskunhalasi tevé­kenykedésének egyetlen időszakát emeljük ki: az 1959. évi városi pártértekezlet határozata alapján meggyorsított iparfejlesztés éveit. — Megállapítottuk, hogy Hala­son lassú elnéptelenedési tenden­cia érvényesül — emlékezik Vin­cze Ferenc. — Például csak ezer- kilencszáztövenhétben 1458 fővel csökkent a lakosság, az akkori lé- lekszám 5,8 százalékával... Az okot is megtaláltuk: egyszerűen nem tudtunk munkát adni az em­bereknek... Egy megrázó motí­vum: kilencszázhatvanban —nép­számlálási adatokból derült ki, hogy hatszázegynéhány elvált asz- szony van a városban, elvált férfi viszont mindössze száz körül... összehívtuk az elvált asszonyokat, s akkor elmondták, hogy a férfiak elmentek Bajára, Sztálinvárosba, Komlóra — kenyeret keresni... Meg kellett állítani családok fel­bomlását ... Sok gyerek jövőjé­ről is volt szó... A párthatározat nyomán kidol­gozott városfejlesztési terv irány­elveit nyilvános vitára a lakosság elé terjesztették. — Mi, már akkor éltünk a köz­véleménykutatás adta előnyök­kel. .. Mindjárt megmondom, igen, pontosan 48 992 javaslatot kap­tunk a város népétől, s azokban az út, vízellátás és villanyhálózat­bővítés után iparfejlesztési javas­latok következtek a rangsorban ... Az iparfejlesztés közüggyé vált. Mit kellet elvégeznie a város párt- és tanácsi vezetésének „csak” az első 7 kisüzem létrehozásáig! Hogy munka legyen. Hogy — en­nek révén — az ezerkilencszázhat- vanas 26 559 fős népesség 1968-ban már harmincezerre nőjön. Juthatott sok idő közéleti em­bereknek, vezetőknek „magánélet­re”? Nyilván — a Vincze családban is ez idő tájt „lendült fel” különö­sen a „levelezés” ... Milyen jó, hogy a szülővé fejlődött gyerekek utólag is sokat átéreznék ebből. Ezért mondják így: „Ha apu csak negyedannyit tudót t volna ve­lünk foglalkozni...” — Csupán fejük búbjáig közéleti emberek fogják fel, milyen groteszk hely­zet lett volna a nagy hajtások ide­jén, mondjuk egy esti, idegfeszítfl döntéskeresés közben ilyen sza­vakkal felállni az asztaltól: „Na — nekem mára elegem volt. Mit bánom én, hogy egy hónappal ké­sőbb indul be az üzem. Megyek haza a gyerekeimhez...” Ilyeneket nekem nem mond Vincze Ferenc. Csak még arra a bizonyos „unatkozásra” vonatko­zólag súgja formán: — Nyugdíjason is városi, me­gyei tanácstag, városi népfrontéig nők vagyok. Meg a megyei tanács jogi és igazgatási bizottságának el­nöke, meg... De hagyjuk. Ne gon­dolják, hogy... Hiába na, szerep tem csinálni. Ami tapasztalat há-j rom évtizedes munkám alatt „be= lém szorult”, jólesik hasznosítaaf most is... Tóth István • — Munkát kellett adni az embereknek! • Nagyapa, nagymama — az egyik unokával. (Straszer András felvételei.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom