Petőfi Népe, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-04 / 53. szám
MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET Paál László emlékezete Száz esztendő telt el Paál László halála óta. Ebből csaknem negyedszázad úgy, hogy hazája megfeledkezett festészetünk egyik legkiemelkedőbb egyéniségéről, arról, akire a magyar kultúra mindig büszke örömmel hivatkozik, ha nemzeti értékeit kell számba vennie. A hazai elismerésen túl számos jel mutat arra, hogy Paál László egyre inkább megkapja az őt méltán megillető nemzetközi értékelést is. , Különösen a francia szakirodalomban tapasztalható Paál László művészetének megbecsülése. Leon Moussinac ismert francia műtörténész szerint: „Paál László művészi síkon mély összekötő kapcsot jelent a francia és a magyar nép között. Életműve egyaránt gazdagította Franciaországot és Magyarországot. Művészete kapcsolódik a barbi- zoniakéhoz, de mélyen eredeti, megőrizte magyar jellegét”. Paál László rövidre szabott élete legfontosabb alkotó időszakában — 1873—1878 között — az európai tájfestészet történetében nagy jelentőségű barbizoni. iskola eredményeit fejlesztette tovább, s gazdagította új színekkel. Egykori barbizoni lakóháza falán ma emléktábla áll, portréját megörökítő bronzplakettel. Paál László Erdélyben, Zámon született, 1846-ban. Aki ismeri ennek a hegyvilágnak szuggesz- tív, komor, hűvös erdőit, azoknak jellegzetes szín- és formavilágát, az egy csapásra megérti, hogy ez a környezet a mélyen fogékony gyermekkor emlékeként elkísérte a művészt külföldre is. Iskoláit Aradon végzi, ahol Munkácsyval ismerkedik meg. Festészeti tanulmányait a bécsi akadémián folytatta. 1869- ben egy müncheni kiállításon megismeri Courbet, s a barbizoni természetrajongó nagy festőnemzedék munkáit. Ezek az ocsúdtató művészi tanulságok, és az 1870-ben tett hollandiai tanulmányútjai újabb távlatokat • Paál László: Nyárfák. nyitottak fejlődéséhez. Festői vél mérsékletének nagyon is megfelelt a németalföldi tájfestészet, és egyszeriben igazolva látta idegenkedését a bécsi iskolától, amely a természetet rajzos formákba merevíti és utólagosan színezi. Beileni korszakában egyre nagyobb szerephez jut az égboltnak, s a földeknek egymásra borulása. Ez időből való legerőteljesebb alkotása, a Felhős tájon, laz ég alumíniumszürke, Vihar utáni: felhőinek közelségével, sűrűségével és súlyával ránehezedik a tájra. Fémszíne fanyar ellentétet ad a földek és a fák meleg, párás, rőt-zöldjéhez. Az égbolt mélységét még egyszer meg- csillantatja a festő a tócsák tükrében. Munkácsy hívására 1870-ben1 Düsseldorfban telepszik le, majd két év múlva Párizsba követi közben világhírűvé lett barátját. Amíg Munkácsyt a sors egyre jobban kényezteti, Paál magára marad kínzó gondjaival, szegénységben. Műveit a párizsi Sa- lonban alig veszik észre, eddigi mecénása, Forbes angol műgyűjtő megvonja tőle pártfogását. Odahaza pedig gondokkal küzdő családja várja a> segítségét. Művei közül' kiemelkednek bensőséges hangulatú erdőképei. Az erdő fái mögött még fehérsárgán izzik a lebukó nap, az ég most tisztul, permetező cseppek fénylenek a fák mohás, szivacsos törzsén. Egy esernyős öregasszony lépte- cuppogása szinte hallatszik a latyakos erdei útról. A fák összeboruló lombkoronája tömören lezárja a teret. Valami baljós borongás jellemzi egyre inkább képeinek hangulatát. Szenvedései: az aggasztó otthoni hírek, növekvő nyomora, és valószínűleg alattomosan elhatalmasodó betegsége is egyre mélyebbre, fűtöttebbre hangolják művészetét. Ekkoriban festett képeiről szinte leolvashatjuk az egyensúlyát kereső művésznek minden vívódását. Ebben a felfokozott állapotában szinte beszélgetni látszik az erdők mélyével, az emberi múlandóságnál maradandóbb természeti lét su- galmazását fürkészve. „A gyönyörű felelevenedett természet... új vágyakat ébreszt bennem művészi tekintetben ..., s ha egyikén vagyok azon nyu- godtabb napoknak, hol aggodalmaim háttérbe szorulnak, egész titáni erőt érzek karjaimban, s alig várom, hogy kielégíthessem egy darab vásznon, mely talán lehűti ismét izgatottságomat. Amint egyszer — 1877 nyarán — így átitatva az erdő beszédjétől, hazaérkezett barbizoni szállodájának szobájába: hirtelen felülkerekedett rajta a szédülés. Éhségtől-e, vagy a rendkívüli benső élményeitől — összeesett. Soha többet nem tért egészen magához. Emlékezőtehetsége lassan cserbenhagyta. 1878-ban szanatóriumba kellett szállítani, s a következő esztendőben, március 3-án a charentoni gyógyintézetben végzett vele a legkegyetlenebb betegség. Már nem vehetett tudomást a hírről, hogy egyik főműve, az Üt a fontainebleau-i erdőben, az 1878-as párizsi világ- kiállításon kitüntetést kapott. Paál László az életből korán távozók bensőséges figyelmével vallott a természetről. Magával ragadó és nagy igényű művészetét érzelmi hőfokának intenzitása teszi örökké korszerűvé, halhatatlanná. B. L. • Paál László barbizoni emléktáblája. T'} zsipszi jelentkezett elsőnek. Lassan mozdult a keze, szégyenlősen, aztán vállmagasságban megállt, mintha esküre készülne. — Nem segélyt osztanak — röhögött fel Koltai. — Minek sietsz, nem maradsz le semmiről! — Pofa be! — csattant a csoportvezető hangja. — Mással szórakozzon, Koltai! Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ez az egész egy nagy, kövér vicc... Több ezren maradtak enérgia nélkül egy rohadt szigetelőporcelán, miatt! Kórházak, bölcsődék ... — Vérzik a szívem, nagyfőnök ... A könnyek már a fenekemen is folynak! De ez a ci- gányfattyú itt azt hiszi, hogy a jó öreg Koltai bácsi tüstént maga alá csinált egy jó kis bulitól, egy üdítő oszlopmászástól — kántálta. — Én is vállalom, naná! A csoport- vezető megkönnyebbült, mint akiről mázsás súlyok szakadnak le. — Oké... — mormogta. — Vételezzenek anyagot! Kissé felemelte a hangját: — És aztán észen legyünk, értettem? A zöld terepjáró kocsi csak az ártéri erdő széléig vitte őket A pattanásos képű sofőr egész úton mogorván hallgatott. Dülledt szemmel bámult ki az el-elfátyo- losodó ablakon, amelyet reménytelen igyekezettel csiszatolt a két ablaktörlő. Puffanva esett a hóba a megrepedt szigetelő, s néhány méterre tőle a kötél, végén nehezékkel. Dzsipszi ráakasztotta a porcelánt, rögzítette, aztán beleszólt a rádióba: — Mehet! Ügyelj a szélre, nehogy nekivágja az oszlopnak. Állandó vételen maradok. — Jól van, nagyokos, csak semmi majré ... Koltai apu érti a dolgát! Vége. Kattanás. Az új porcelán lassan a magasba emelkedett, egyre feljebb. Dzsipszi nem tudta pontosan kivenni Koltai mozdulatait, de saját izmaiban érezte a százszor begyakorolt mozdulatokat, fogásokat, szinte látatlanba megmondta volna, melyik szerszámért nyúl most éppen Koltai. Aztán hirtelen elbizonytalanodott. Nyugtalanság fogta el, körMagasfeszültség K1 iszálltak. A szél vonyítva vágta képükbe a havat. Apró szúrásokat éreztek a homlokukon. Alig tudták nyitva tartani szemüket az éles kristályok meg-megújuló, alattomos rohamától. A tomboló szél szinte elviselhetetlenné tette a hideget; lassan felkúszott lábszárukon, befurakodott kurta bundájuk réseibe. Csendben araszoltak, mintha sajnálnák a szájukon kiröppenő meleget. A hatalmas, betonlábakon - nyugvó kolosszus remegve dacolt a szélrohamokkal, a karnyi vastag vezetékek feszítésével. Felértek a tövéhez, behúzódtak a betonláb széltől védett hajlatába. — Lenn maradsz, és biztosítasz! — csatolta magára Koltai az övét. — Felküldöd kötélen az új porcelánt, a régit meg ledobom. Ha valamit akarok, majd csipogok! — bökött a hordozható adóvevőre. — Mondjuk valami belevaló romanótát, he? Dzsipszi összeszorított szájjal hallgatott. Komótosan előszedte a szerszámait és Koltait figyelte, ahogyan elindul felfelé. Az első szintig, amely tíz méter magasan volt, korlát nélküli vaslépcső vezetett, ahonnan már védőtar- tókkal övezve futott a létra felfelé. „Hatvan méter...” — Dzsipszi beleborzongott. Valami szégyenkezésféle fogta el, hogy nem mondott ellent a pöffeszkedő Koltainak; hiszen mégiscsak ő jelentkezett először. Felpillantott. Koltai már elhagyta a második szintet, hernyóként araszolt felfelé. Dzsipszi hunyorogva követte a szemével, s hirtelen azon vette észre magát, hogy csöndes izgalom telepszik a mellére, szíve a magasban levő ember mozdulatainak ritmusát veri. Megreccsent a rádió: — Ott vagy még, csoki? Megy a kötél! Vétel! vonalazhatatlan, hideglelős nyugtalanság. Üjból a magasba pillantott; hiszen társának már végeznie kellett -volna. A sustorgó rádióra bámult, aztán némi habozás után lenyomta a gombot, és érezte, hogy kiszárad a szája: — Mi van? Vétel. Sustorgás. — Vétel! Rámeredt a készülékre. Abbamaradt a zúgás és megszólalt egy hang, akadozva, sóhajtássze- rűen: — Nem tudok... Rosszul vagyok ... rosszul... Süket csend támadt. Dzsipszi agya lázasan kutatott az ismeretek, tapasztalatok apró fészkeiben, de kétségbeesetten tapasztalta, hogy újra meg újra zsákutcába fut. „A mászólépcsőn csak egy ember férhet el... egyetlenegy. Az oldaltartón nincs kapaszkodó, ott nem lehet öv nélkül kimenni... Üristen! Hát persze!” Agyában kigyúlt, felpislákolt egy aprócska lámpa, először csak hunyorogva, aztán egyre tisztább fénnyel világítva. — Hát persze! Az öv! K‘ ettesével vette a fokokat. Nem törődött a keményen arcába vágó széllel; karja, lába gépiesen tette a dolgát. Gondolatban részletekre bontotta a tennivalókat: kiszámította, hány mozdulattal kell kijutni az oldaltartón Koltaihoz, hogyan fogja összecsatolni a két övét, hogy megfelelő legyen a súlypont. Már nem félt. Ismerte a feladatot ... Elérte az oldaltartó tövét, kicsit kifújta magát. Érezte, hogy a fagyos levegő feszíti tüdejét, mintha szét akarná robbantani mellkasát. Az oldaltartón, arccal előrebukva feküdt Koltai, egyik lába ernyedten lógott a semmibe. — Pista! Nem érkezett válasz. Bekattin- totta övét az első keresztvasba, aztán sorra a többibe. Odaért a társához, halántékára tette az ujját, és megnyugodva a vér lüktetésétől, munkához látott. Nem kapkodott; nyugodtan összekapcsolta a két övét, majd egyik kezével megfogózott és húzott egyet magán. Az ötödik fogásnál tarthatott, amikor elkövette a hibát. Tizenöt éve volt már villanyszerelő, de ez még soha nem fordult elő vele. Talán a tartóoszlop közelsége tette, talán csak egy futó vágyakozás a lenn hagyott világ után? Lepillantott! Émelygés ütötte gyomorszájon, pedig sohasem volt szédülős, gyerekkorában sem álmodott zuha- nós, sikoltozós álmokat. Most mégis kiikerekedett pupillákkal bámult a mélység kitátott szájába, s egy pillanatra heves vágyakozás fogta el, hogy átzuhanjon a jeges űrön; ujjai már-már a fagyos- levegőt markolták. Majd keze ráfeszült a vasra, szeme összeszűkült és könnyedén húzta át magát az utolsó szakaszon. Belepillantott Koltai hamu- szürke arcába, saját övét lecsúsztatta a combjára, aztán társát próbálta a mászólépcső szűk nyílásába igazítani. Erős rántás jelezte, hogy sikerült a terv: Koltai teste alatta függ az összekapcsolt övékén. Megkezdte a leereszkedést. Kínzó fájdalmat érzett ujjai hegyében, amikor ösz- szezárt lábakkal, elhagyott egy- egy lépcsőfokot. Már majdnem a második szinthez értek, amikor azt érezte, hogy öve lassan átcsúszik a térdén. Rémült kiáltást hallott, s egy hosszú másodpercbe tellett, míg rájött, hogy saját hangját hallja. Testét nekifeszítette a védőbordáknak, hernyóként összegörnyedt, nyakán kidágadtak az erek az erőfeszítéstől, hogy az övét visszahúzza. A siker felvillanyozta. Nem érzett fáradtságot. Másodperceket engedélyezett csa'k magának a második szint tenyérnyi pihenőplatóján. Az újabb szakasz már valóságos sétának tűnt számára. Mintha valami precíz gép alkatrészei lennének, testrészei csak a leggazdaságosabb mozdulatokat végezték, lélegzete egyenlet«? volt. Csak a körmei fehéredtek el, és arcán furcsa fintor ült az erőfeszítéstől. Forróság futott végig az arcán, nyitott szája sarkába folyt és Dzsipszi meglepetten érezte, hogy sós. „Vér?” — rándult kérdőn a szemöldöke. Sírt. Hangtalanul, alig rezdülő vállal, könnyei fénylő csíkokat húztak az arcán. Hirtelen pehelykönnyűnek érezte a testét, izmaiban megszűnt az iszonyatos feszültség. Tudta, hogy Koltai már földet ért. Megbillent előtte a horizont, arccal előrebukott a hóba, ujjai belemarkoltak a fehérségbe. iPercekig feküdtek egymás mellett. Aztán Dzsipszi hóval dörzsölte be Koltai arcát. A férfi megmoccant, rebbent egyet a szemhéja, és felnyitotta a szemét. — Testvér. Testvérem... — suttogta. — A rádióban abbamaradt a sustorgás. — Itt központ. Az egyesnek. Mi történt, Koltai? Jelentsen! Vétel. ö megrázta a fejét és szemével a rádió felé intett. Dzsipszi bólintott, lenyomta a gombot és rekedten belesuttogta: — Meglátogattuk az úristent! — és fáradtan rámosolygott Kol- talra. Csapat Lajos LÁTÓHATÁR Vallomások Puskinról A földkerekségen alig akad olyan ország, ahol Puskin neve ismeretlenül csengene. S ahol, ha nevét kiejtik, ne gondolnának rögtön az Anyeginre — tán legelterjedtebb alkotására —, meg a Ruszlán és Ludmillára. Lírai, epikai és drámai művek hosszú sora mutatja, mennyire gazdag életművet hagyott hátra az, aki egy buta párbaj következtében, fiatalon meghalt. Életével és életművével szerte a világon tankönyvekből és más kiadványokból, az egyre szaporodó tanulmányokból ismerkednek a diákok és az irodalomtörténet iránt érdeklődők. Jókora könyvtár tellene ki a róla szóló, vagy valamilyen formában vele kapcsolatos irodalomból. Ezeknek a száma növekedett ismét egy- gyel, amikor a Gondolat Könyvkiadó jóvoltából napvilágot látott a Kortársak Puskinról című kötet, a tizenkilencedik századi orosz irodalom ismert szakértőjének, Bakcsi Györgynek a szerkesztésében. Azok közül az írások közül válogatott a szerkesztő, amelyekben Puskin kortársai — rokonok, barátok, ismerősök és mások — vallottak egykor a költőről. Meglehetősen széles a skála: az egyes fejezetekben — ifjúság, száműzetés, halál, stb. — róla szól a szeretett testvér, reá emlékezik az iskolatárs, a vele töltött napokról vall a harcostárs, az imádott nő, de még a kocsis, meg a cigány énekesnő is. Nem beszélve a költőkről, tudósokról, politikusokról, irodalomtörténészekről, valamint a kritikusokról és a szerkesztőkről. A könyv túlzás nélkül rendkívül érdekes, sőt érdekfeszítő. Egyrészt, mert ellentmondásos költői-alkotói alak bontakozik ki előttünk. Megtudjuk, hogy aki lusta volt a tanulásban, s gyűlölte a matematikát, s aki ráadásul kicsapongó életet élt, adósságokba, botrányokba keveredett, és babonás volt, az ugyanakkor legendás memóriával bírt, szenvedélyes olvasó volt, s minden körülmények közt vállalta a veszélyt. Pogogyin író szerint „lángésznek, Isten küldöttének” tartották sokan már életében. S egykori diáktársa, Puscsin úgy jellemezte, hogy „az emberi lélek kitűnő megfigyelője” volt már egészen ifjú korában is. Másrészt azért is külön figyelmet érdemel ez a kötet, mert a vallomásokból ismét kiderül: minél nagyobb egy alkotó, a reá emlékezők halála után annál többféleképpen látják, annál inkább és más módon ítélik meg. Érdemes néhány példával bizonyítani, hogy Puskin esetében is erről van szó erőteljesen. íme, néhány merőben mást jelentő, teljesen ellentétes vélemény vele kapcsolatban, pontosabban róla: Bátor volt; félénk volt. Nem szerette felolvasni műveit; szépen és szívesen olvasta mások előtt alkotásait. Szép férfi volt; meglehetősen csúnya volt. Soksok könyvet vett; alig költött bármikor is könyvre. Hanyagul öltözködött; gyönyörűen öltözött, szerette a divatot. Sorolhatnánk a példákat tovább, melyek bizonyítanák: az emlékezők mennyire másként látták Puskint utólag. Igen ám — s ez a remek könyv egyik elgondolkoztató tanulsága —, de csak ami a részleteket, a tulajdonképpen lényegtelen dolgokat illeti. Ugyanis, ami a költő tehetségét, forradalmiságát, hatását, szerepének jelentőségét mutatja, az emlékezők véleménye egyáltalán nem tér el egymástól. Ebből a vallomáskötetből ismételten kiderül, hogy Puskin korának harcoskedvű, bátor embere volt; akit minden ellentmondása, esetleges emberi gyengéi ellenére is a múlt századi orosz és a világ- irodalom egyik leghatásosabb alkotójaként tarthatunk számon. V. M. ZELK ZOLTÁN: Álmomban hajam visszafeketült Acsargó emlékek lopóznak utánam, acsargó emlékek rám is rám találnak, acsargó emlékek tepernek, kötöznek, s hurcolnak is vissza már olyan vidékre, ahol mert fiatal, boldogtalan voltam. Acsargó emlékek tükröt is emelnek, patakot és folyót kergetnek elébem, gyűljenek tengernyi tükörré, hadd lássam: hajam visszafeketült-----r-----od a koronás vénségem, oda diadalmam! Égő házban Egyedül az égő házban, égő házban egyedül, lótfutásban, dobogásban, tüznyílásban egyedül, de jó, hogy ő nincs most itthon, de jó, hogy most egyedül, omló falak alatt titkon megbúhatok egyedül, ajtók, ablakok zuhognak, ahány szomszéd, menekül, lobot vető paplanomnak lángja alatt egyedül, egyedül az égő házban, egyedül a tűzhalálban — aki leszek, rávetül tűz a tűzre, láng a lángra és elhamvad egyedül. ?
