Petőfi Népe, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-22 / 68. szám

1979. március 22. • PETŐFI NÉPÉ 9 Színjátszás és önismeret „NEM, A BARÁTAIMMAL ilyesmiről nem szoktunk beszél­getni...” — mondta elbizonyta­lanodó hangon a fiatal gimnazis­ta lány, amikor azt kérdeztem tő­le, hogy a diáktársai megdicsé­rik-e egy-egy fellépése után? A választ rendkívül meglepő­nek és elgondolkoztatónak talál­tam, hiszen olyan fiatal szájából hangzott el, aki már nyolc—tíz­éves korában is otthonosan moz­gott a színpadon, s aki nemcsak az iskolai, de a városi, sőt a me­gyei szavalóversenyeken is a leg­jobbak között szerepelt mindig. Vajon mi lehetett az oka, hogy a közvetlen környezetében élő, hoz­zá hasonló korú társait egyetlen egyszer sem sikerült fellelkesíte- iiie, legalább egy néhány perces 'beszélgetés, egy néhány mondatos elismerés, dicséret erejéig? . A számomra megfejthetetlen- nek tűnő talányra váratlan gyor­sasággal fény derült, mégpedig — különös módon — egy hosszú csönd, egy tanácstalan hallgatás 'jóvoltából. A csupa diákokból álló színjátszó csoport egyik tagját ar­ra kértem ugyanis, hogy soroljon fel olyan (diáktársai által elő­adott) irodalmi műsorokat, ame­lyek valamilyen okból emlékeze­tesek a számára. Hosszú hallga­tás után valamelyikőjük egy Ma- jakovszkij-összeállítást említett meg, amelynek azonban egyetlen mondatára, egyetlen szereplőjére sem emlékezett már pontosan. Vé­gül a társaság többi tagjának be­vonásával sikerült valamivel tel­jesebb képet alkotni arról, hogy milyen produkciókkal léptek tár­saik elé az elmúlt években a me­gye diákjai. Megemlítettek egy mesejátékot, két dokumentum- műsort (egyet Chiléről, és egyet József Attiláról), végül pedig Ef- timin Prometheus című darabját. Nyilvánvalóan esetleges felso­rolás ez, lehetetlen azonban nem észrevenni néhány közös jellem­zőt a véletlenül egymás mellé ke­rülő példákban: egyetlen egy sincs közöttük ugyanis, amely a jelen­ben folyó élettel, a darabot elő­adó diákok sorsával, örömeivel- gondjaival foglalkozna. És sajnos, általános érvénnyel bír a hevenyészett memóriagya­korlat során kikerekedő helyzet­kép: mert az üzemi fiatalok kö­rében működő színjátszó csopor­tok sem akarnak manapság szól­ni önmagukról, a saját életükről. Alig érdekli őket a szűkebb kör­nyezetük. Nem izgatja őket a munkahelyük ezernyi gondja-ba- ja, az üzemi élet örömei, munka­sikerei, konfliktusai, sem lakóhe­lyük, családjuk, barátaik élete, meg a közösségek és csoportok, amelyekbe naponta „belemártóz­nak”. Ha véletlenül mégis politizálás­ra szánják el magukat, akkor is legfeljebb a chilei eseményeknek adóznak drámai erővel... Pedig politizálni helyi ügyekkel is lehet. Sőt: azokkal kellene igazán! S rögtön oszlani kezdene, • rögtön megszűnne az a számos fórumon felpanaszolt érdektelenség, amely az amatőrszínjátszást körülveszi. NEM LEHET PERSZE azzal vá­dolni a műkedvelő csoportokat, hogy semmit sem tesznek ennek az áldatlan helyzetnek a megvál­toztatásáért. Útkereső próbálko­zásaiknak egyik örvendetes ered­ménye, hogy az amatőr produk­ciókban egyre gyakrabban kap helyet a derű, a humor: az együt­tesek egyre gyakrabban tűznek műsorra vidám, középkori komé­diákat, szatirikus hangvételű da­rabokat. Egyre merészebben épí­tenek arra a felismerésre, hogy az emberek — az életkomolysággal átélt hétköznapok, gondok, terhek, problémák után — vágynak a szó­rakozásra, a vidám, felszabadító, játékra. E kedvező fordulattal azonban csak akkor lehetünk igazán elége­dettek, ha a színjátszók nem ra­gadnak meg ennél a felismerésnél, hanem belátják egyebek mellett azt is, hogy az amatőr társulatok hivatása sokkal több, mint a re­keszizmok megmozgatása. Hogy az emberekben az önfeledtség igé­nye mellett ott él az önismeret igénye is. S EZT CSAK nagyon kevesen fedezték még fel — legalább is a színpadon ennek egyelőre kevés jelét láthatjuk. Feltűnő például, hogy milyen távol áll a színját­szók érdeklődésétől a valóságfel­táró szociográfia. A mai' életünk konfliktusait boncolgató novellák és regények (Fekete Gyula. Mol­dova György, Galgóczi Erzsébet, Csák Gyula, Kertész Ákos, Czakó Gábor művei, hogy másokat ne említsünk hirtelen) dramatizálá- sára sem vállalkoznak. Mindez persze csak egyetlen — de alapvetően fontos! — lépés, amit a színjátszóknak feltétlenül meg kell tenniük. Mert különben továbbra is ritkán jutnak igazi, torokszorító élményhez, s tovább­ra is csak ritkán érzi]? majd a né­zőknek feléjük áramló azonosulá­si vágyát, s továbbra is ritkán ta­pasztalják majd az együttérző, he­lyeslő és biztató gesztusoknak azt a sorát, amit pedig jogosan vár­nak egy-egy több hónapos tanu­lással. ezernyi vesződséggel felépí­tett előadás, produkció után., Káposztás János EGY ÚJ FOLYÓIRAT KAPCSÁN: Jegyzetek a nyelvművelésről Hogyan kell harangot önteni? <3 Egy kihaló mesterség — a harangöntés — utolsó ma­gyarországi művelője Gom­bos Lajos. Örbottyáni műhe­lyében háromtonnás harang ÍS- késZÜL w.h > “juiBaaocj • A mester hangvillákkal han­golja az elkészült harangot. (MTI-fotó — Danis Barna fel­vételei — KS) Jegyzetek — természetesen a magyar nyelv („édes anyanyel­vűnk”) műveléséről, amelynek majdnem páratlan a gazdagsága, de csak úgy páratlan szinte a szegénysége is. A gazdagság fo­galmán.-szókészletünket,, a sze­génységen pedig az írásos emlé­kek hiányát értem. Mert ennek a több mint egymillió szóval gaz­dálkodó, minden hangulat meg­sejtésére, minden érzelmi és gon­dolati árnyalat kifejezésére al­kalmas nyelvnek fájdalmasan ke­vés az írott emléke: nem rendel­kezünk például — mint a finnek —, egy magyar Kalevalával. Tudjuk, milyen véletlen szeren­csék sorozatának eredménye, hogy megmaradt és felfedeződött a ma­gyar próza, s a magyar líra leg­régibb írott emléke, a Halotti be­széd és az Ómagyar Mária-sira- lom. Mint ahogy tudjuk azt is, hogy ennek az ősi (mintegy há­romezer éves), páratlan gazdag­ságú nyelvnek a beszélői kétszáz évvel ezelőtt még azt sem tud­ták bizonyíthatóan, hogy ez az árva nyelv hová tartozik, milyen nyelvcsaládba, kik a rokonai, és azok hol, merre élnek. A szeren­csés véletlen segített ennek fel­derítésében is. A magyar nyelv sorsát, fejlő­dését azonban nem bízhatjuk to­vábbra is a véletlenekre. Éppen ezért izgalmas kérdés, hogy mit is teszünk mi ma ezért az ősi, gazdag, nagy — talán a legna­gyobb — nemzeti kincsünk ápo­lásáért, felvirágoztatásáért. Izgalmas e kérdés — és sok el­lentmondásnak bonyolultságát is rejtegető a válasz. Bárczi Géza, nyelvünk nemré­giben elhunyt nagy tudósa mond­ta néhány évvel ezelőtt, hogy a magyar nyelvtudomány a rene­szánszát éli. Kazinczy koránál teljesebb és gazdagabb anyanyel­vűnk ápolása, gondozása, s a jó kertész munkáját támogató, álla­mi bőkezűjég. Csak legnagyobb vállalkozá­sainkat említem: a felszabadulás után életre hívták — jövőre lesz harmincéves — a Nyelvtudomá­nyi Intézetet. Megjelent egy párat­lan vállalkozás, a magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, s kiadták a „legnehezebb”, mert legsúlyosabb történeti munkát, A magyar nyelvjárások atlaszát, amely a magyarországi és . a kör­nyező államok magyarlakta vidé­keinek, népének nyelvkincsét tér­képezi fel. Évről évre megrende­zik a magyar nyelv hetét. Meg­jelent a magyar nyelv regénye, Bárczi Géza könyve A magyar nyelv életrajza, csaknem ötszáz oldalon, ki ne ismerné Lörincze Lajos páratlanul népszerű rádiós ötperceit? Az erőfeszítéseket, s azok ered­ményeit még hosszan lehetne so­rolni, de ... semmi sem elég, és minden kevés. Ez utóbbi megjegyzést célszerű talán bővebben megindokolni: ar­ról van szó ugyanis, hogy a rá­dió folytonos nyelvművelő mun­kája, a győri Kazinczy-versenyek, a szép magyar beszédért folyta­tott versengések, az állami bőke­zűség, a Nyelvtudományi Intézet nagyszerű munkája, az akadé­miai Nyelvművelő Munkabizott­ság tevékenysége ellenére is foly­tonosan romlik, kopik, szellemé­ből vetkőzik ki az édes anyanyelv. Igen gyakori például, hogy hely­telen hangsúllyal beszélünk, elfe­lejtve, hogy a magyar1 nyelvben a hangsúly az első szótagon van. Még a rádióban, a televízióban, sőt, egyes színházakban is sok a helytelenül hangsúlyozó, néha egyenesen éneklő hang. A lapokat olvasva is sűrűn találkozhatunk stiláris — az érthetőséget is aka­dályozó — vétségekkel: a cikkírók olykor feleslegesen terjengősek, máskor pedig túlságosan is sűrítik a fogalmazást és fontos, lényeges mozzanatokat hagynak ki a köz­lésből, amely ezáltal gyakran vá­lik homályossá, esetleg humoros­sá. S — leírva, kimondva — lép- ten-nyomon találkozhatunk a gondolkodásbeli restség egyik leg- bántóbb megnyilvánulásával: bi­zonyos szavaknak és kifejezések­nek unos-untalan való használa­tával. „Este a vacsorát követően megnézem a tévé-híradót, ezt kö­vetően a krimit...” — mondjuk előkelő mesterkéltséggel, teljesen megfeledkezve például az egy­szerű és a rövid „utánról”. Ez utóbbi észrevételeket már az évtizedek óta várt, sokak által sürgetett, s az idei évben végre megjelenő új, nyelvművelő kiad­ványból, az Édes anyanyelvűnk című folyóirat első számából idéz­tem. Régi hiányt pótol e szerény megjelenésű, de gazdag tartalmú orgánum. Mert, ha — mint fen­tebb is említettük —, sok biztató eredményt is ért el nyelvműve­lésünk az utóbbi években, évtize­dekben, éppen „a legfőbb felada­tának megvalósításához szinte csak az első lépéseket tette meg: több próbálkozás ellenére, lénye­gében nem tudott túljutni régi, meglehetősen szűk keretein. En­nek egyik — talán legfőbb —oka a célravezető közvetítőeszközök hiánya volt: olyan folyóiraté, amely valóban a legégetőbb kér­désekkel, a mindennapi élet leg­fontosabb problémáival foglalko­zik, mégpedig úgy, hogy ne csak a szakemberek kis rétege értse, hanem a nyelv dolgai iránt ér­deklődők száz- és százezrei”. Az ő figyelmükbe ajánljuk hát elsősorban e kiadványt, amely végre kapható minden újságárus­nál. —s —s EMLÉKKIÁLLÍTÁS A PETŐFI IRODALMI MŰZKIMIJAN Művek - márciustól augusztusig • A kulturális kiváltságok megszűnésének egyik állomását hirdeti a színházi rendelet. • Balra: korabeli fénykép Kassák Lajosról, ai írói direktórium tagjáról, akinek az alkotói pályá­ja a kecskeméti művésztelepen is gazdagodott. • Balra fenn: a tömegek erejéről tanúskodik aa Érdekes Újság május 1-i címlapja. Két eszten­deje, a Nagy Októberi Szo­cialista Forra­dalom hatva­nadik évfordu­lóján, „így lát­ták a kortár­sak” címmel könyv jelent meg, s kiállítá­sok mutatták be azt, ahogy a magyar írók, költők és pub­licisták érté­kelték a sors­fordító orosz- országi esemé­nyeket. Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Bí­ró Lajos, Krú­dy Gyula, Tóth Árpád és má­sok hangja vált határozot- tabbá. Egyszó­val : téma lett a forradalom. Visszhang érkezett A hazai szel­lemi élet iga­zán értékeset és kevésbé maradandót létrehozó alko­tói egyaránt ráhangolódtak a gyors válto­zásokra. S jó másfél eszten­dő múlva a magyar prole­tárforradalmat üdvözölhették és követték nyomon. 1917 októbere és 1919 márciusa között így húzta meg az összekötő vonalat a világipo­litika korabeli főszereplője, Le­nin a Vörös újság egyik lap­számának tanúsága szerint: „Le­nin a Pravdában közzétette a magyar munkássághoz intézett le­velét, amely a magyar szocialis­ta forradalom nagy jelentőségét fejtegeti, mint az első forrada­lomét, amely Nyugat-Európában kitört és amely ennélfogva az első példa Nyugat-Európában. Lenin kifejti, hogy a végleges szocializmushoz vezető fáradsá­gos átmeneti idő alatt csupán egy teljesen forradalmi néposz­tály, a szervezett forradalmi pro- letárság hajthatatlan, acélos dia­lektikája nyomhatja el más ele­mek ingadozásait, megalkuvásait, hogy a forradalmat céljaihoz juttathassa”... Az országhatárokon túlról te­hát visszhang, méghozzá nem is akármilyen visszhang érkezett. Lehet szó nélkül maradni, vala­hol megbújni ilyen kiélezett helyzetben idehaza? A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása hat­vanadik évfordulójának tisztele­tére rendezett kiállítás arról győz meg a budapesti Petőfi Iro­dalmi Múzeumban, hogy nem. Egységbe foglal Igazán természetes, hogy min­denki a maga érdeklődésének megfelelő „metszetben” ismer legtöbbet a Tanácsköztársaság idejéből. Az újságírók például Máté György: Új március hírnö­ke című sajtótörténeti tanulmá­nyából tudják, hogy „a Magyar Tanácsköztársaság 133 napjának hűséges pártfóruma, kísérője, krónikása volt a legális pártsaj­tó, élén a Vörös Újsággal... elrejtett példányai a 25 éves Horthy-rendszer idején is tel­jesítették nevelő, tanító, szerve­ző hivatásukat... a forradalom hívei drága kincsként őrizték, századszor is újra olvasták sár­gult lapjait.” A történelem bú­várai immár átfogó feldolgozáso­kat, elemzéseket vehetnek kéz­be, s az irodalom, képzőmű­vészet szerelmesei is alaposab­ban megismerkedhetnek kedvenc alkotóik 1919-es munkásságával. A Petőfi Múzeum évfordulós ki­állításának legfőbb érdeme, hogy egységbe fogja a különböző né­zőpontokat. A történelem felgyorsult me­netéről ily módon kézírásos fel­jegyzések tanúskodnak: mintha kinagyított naptárlapokat őrzött volna meg az idő. Az életkörül­ményeken javító szociális intéz­kedések végrehajtását korabeli felvételekből összeállított fotó­montázsok mutatják be. Az Or­szágház téren a millenniumi em­lékműnél és másutt a munka gipszszobrait állították fel. Az 1919 tavaszán kialakított, jövő- fonmáló álmokba Uitz Béla: Em­beriség című nagyszabású fres­kótervezete enged bepillantást... Ekkora lendület csak azokat az írókat, újságírókat hagyhatja érintetlenül, akik valóságosan, vagy lélekben halottak voltak. Osvát Ernő, a Nyugat szerkesz­tője és kritikusa, akit a poli­tikától elforduló „tiszta iroda­lom” egyik képviselőjeként tart számon az emlékezet, most az írói direktórium elnöke lett. Ennek a testületnek egyébként valamennyi tagja bőséges részt vállalt a 133 nap irodalmi, ne­velői tennivalóiból: Babits Mi­hály egyetemi előadásokat tar­tott, 1919-ben kötettel jelent­kezett Balázs Béla (A fekete kor­só), Kassák Lajos (Taktika és etika), Móricz Zsigmond (Somo­gyi földmívesszövetkezetek), Ré­vész Béla (Új novellák, Minia­tűrök), és Színi Gyula (A sma­ragd és egyéb elbeszélések). .. proletár-érzék izzott” Révész Béla Új Idők címen folyóiratot is szerkesztett, külön kiadvány foglalkozott a Tanács- köztársaság könyvtárügyével, az ifjúság irodalmi, képzőművészeti és természettudományos művelt­ségét az Új Világ című folyóirat gyarapította... Az akkori újság­hasábok azóta örökbecsűvé vált műveket őriznek. A száz éve Kiskunfélegyházán született Mó­ra Ferenc a Szegedi Napló szá­mára írta a Mementót. Juhász Gyula sokszor idézett, A Mun­kásotthon homlokára című ver­se a Délmagyarország 1919. jú­lius 15-i lapszámában látott elő­ször napvilágot. Móricz Zsigmond riportjai njellett színházi beszá­molóban is hitet tett a változá­sok mellett: „A Nemzeti Színházban vol­tam ma este, s új közönség ült körülöttem. Meg voltam hatva és el voltam bűvölve, amikor gróf Széchenyi Béla páholyában három dohány­gyári kisasszonyt és egy öreg, fekete fejkendős nénit láttam. Az egész zsúfolt színházban proletár-érzék izzott. Egészen megújhodtam ezen az estén, s valami magas és tiszta érzések keltek föl bennem ^ a művészet feladatáról” — csodál­kozott rá a látványra az akkor negyenéves író az Új közönség című cikkében. Volt mire rá­csodálkoznia ! Nagy Lajos jóslata Az apostagi születésű, vitrio- los tollú Nagy Lajos egészen más hangnemben fejezi ki ma­gát. Igaz, a Kétkedő polgártárs rászolgált a maró iróniára az Április című lap 1919. április 25-i számában: „Kétkedő Polgártárs valamikor egészséges, vidám ember volt, nézeteiben határozott. Azt mond­ta: a háború feltétlenül szüksé­ges. Az ellenvéleményt jobb ke­zével már csírájában agyonle- gyintette. Még a háború alatt, de már az orosz forradalom, után kedvenc publicisztikájává léptette elő az írót, aki azt ír­ta: „Nem hiszek abban, hogy a forradalmak ragadósak.” Hogyan viselkedett a kispol- gáriságnak ez a mintapéldánya, amikor ténylegesen megérkezett a forradalom? Nagy Lajos meg­figyelése szerint így: „Hogy ő teljesen tisztában van a dolgokkal — magyarázta. Ö mindent ért, ő tudja, hogy mi az a proletárállam, ő azt is tud­ja, mi az a kommunizmus, dehát azért neki mégis izé, hogy is le­hetne kifejezni, szóval aggályai vannak. Nem magáért, mert ő saját magával nem törődik, o nem bánja, ha azonnal meg is hal, de hát neki aggályai vannak az embertársai miatt. Igen, az egész emberiség miatt, melynek sorsát ő a szívén hordja... Eltelt ötven esztendő, a két­kedő polgártársak ősz aggastyá­nokká kétkedték magukat, mi­közben a világ sora, aggályaikat figyelmen kívül hagyva, szépen folyt. Az emberek dolgoztak, boldogan éltek.” Hát, nem is ilyen egyszerűen, s még jócskán van mit tenniük érte, de a jóslat lényegében igaznak bizonyult. S nálunk elő­ször 1919 márciusától augusztu­sig próbálták ki a gyakorlatban, hogy mit kellene tenni azért, hogy az emberek többsége 1» gondtalanabbul élhessen. Azok­ban a hónapokban, amikor az idézett írások születtek. Ezeket Botka Ferenc irodalomtörténész elképzelései alapján Gádor Emil Zsolt tervező rendezte el a fo­tósokkal, grafikusokkal, plaká­tokkal, jelvényekkel, pénzérmék­kel és más tárgyakkal együtt, a Petőfi Irodalmi Múzeum leg­újabb kiállításán — emlékezetül úgy is, mint az utódok élő em­lékezetét. Halász Ferenc • A Munka szobrának leleplezése az Országház téren. (Fotó: Tóth Gusztáv.) Gombos Lajos öntés közben. Hnrangtisztítás — öntés után.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom