Petőfi Népe, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-14 / 37. szám

1979. február 14. • PETŐFI NÉPE • 5 Bejáró középiskolások TRUFFALDINO A SZÍNPADON: Hunyadkürti István Hunyadkürti Istvánt jól isme­ri a kaposvári és a miskolci színház közönsége; s arca gya­korta feltűnik a mozivásznon, s a tévé képernyőjén is. Kecske­métre tavaly ősszel szerződött, ám első szerepét csupán az idén, a Két úr szolgája című Goldoni- víg játék ban kapta. Truffaldinót, a csetlő-botló, ostoba és ravasz szolgát játszotta nagy kedvvel, felszabadultsággal, sok-sok egyé­ni, színpadi ötlettel fűszerezve a komikus jeleneteket. Bizonyára még sokáig emlékezetes marad a nézők számára magánszáma, az illetékitelenU'l felbontott levéllel, amelyet megrágott kenyérdarab­kával igyekszik visszaragasztani. Előbb a falatokkal „küzd meg”, éhes gyomra ugyanis ellenállha­tatlanul vonzza a kenyérbelet, s az utolsó morzsák pusztulását csak úgy tudja elkerülni, hogy madzagot köt a galacsinra, hogy le ne csússzon gyomrába. Utána viszont az összeragasztott levél­papír jár körülötte, boszorkány­táncot, hol az ülepére, hol pedig a könyökére tapadva válik a szá­mára bosszantó módon láthatat­lanná. — A tavalyi évben azért nem vállalhattam szerepet Kecskemé­ten, mert Csehszlovákiában, a kassai Thália Színházban ját­szottam vendégként — magya­rázza. — Halasi Imre rendezésé­ben Csehov .nevezetes darabját, a Sirályt mutattuk be. Én elsősor­ban karakterszínésznek tartom magamat, őszintén szeretem a kisebb-nagyobb epizódszerepe­ket. Ezúttal viszont hallatlanul izgalmas feladatot kaptam, Kas­sán a dráma egyik bonyolult, központi figuráját, Trepljonovot kellett alakítanom. Jellemét ter­mészetszerűen nem lehetett külső eszközökkel, jó vagy kevéssé jó szituációs ötletekkel megformál­ni, a szerep belső ívének meg­rajzolása, a fiatalember egyéni­ségének összetettsége és drámai fejlődése a szokottnál sokkal bo­nyolultabb elemző munkát kívánt. Persze nem először alakítottam ilyen figurákat, hiszen a Kapos­váron bemutatott Mesél a bécsi erdő című Ödön von Horváth- színdarabban Erichet játszottam, amely ugyancsak nem kis szerep és nem karakterfigura. Ha vi­szont ez utóbbi jellegű szerepeim­ről kell szólnom, hadd említsem meg az egyik, számomra igen emlékezeteset; a Kaposváron be­mutatott Mágnás Miskában. Eb­ben egy mindössze négymondatos epizódfeladatot kaptam, amelyet Szőke István rendezővel addig- addig formáltunk, amíg végül egy majd negyedórás jelenet szü­letett belőle. — Hogyan kerültem Kecske-- métre?... Hát úgy, hogy játszot­Albert Schweitzer, a nagy né­met polihisztor, orvos, zenetudós, korunk kiváló humanistája szü­letésének 105. évfordulóját 1980. január 14-én ünneplik. Az NDK­• Hunyadkürti István „civilben” (Tóth Sándor (elvétele). tam Miskolcon a Beke Sándor által rendezett Monna Vannában és megtetszett a munkamódszere. Ezt a Maeterlinck-drámát na­gyon határozott elképzelésekkel dolgozta ki, már a próbák kezde­tén tudta, mit vár el a színészek­től. így tehát szívesen engedtem és lettem a jó hírű kecskeméti társulat tagja. Na most, ami Truffaldinót illeti, egyszer már játszottam hasonló figurát egy olasz komédiában, amelyben egy ravasz, józan paraszti ésszel megáldott tiszti szolgát kellett életre keltenem. Lényegében most is hasonló eszközökkel dol­goztam ki a szerepet, a színpadi mozgást és az ötleteket. Úgy gondolom, hogy ez a két urat egyszerre szolgáló ostoba, de va­gány legény nem egy Arleccino- féle alkat, nem egy stilizált figu­ra, hanem sokkal inkább tenye­res-talpas, gondolkodásmódjában a földhöz tapadt paraszt. És na­gyon örültem, hogy a kecskemé­ti közönség jól megértette a szán­dékomat és jókedvűen derült a poéneken. — A terveimről szólva? Néhány filmes feladat vár rám, Makk Károly és Dömölky Jáno$ tévé- játékaiban kaptam szerepeket. Kecskeméten pedig a következő két bemutatón, a Félkegyelmű­ben és a Sztrogof Mihályban is színpadra lépek. Mindkettőben kisebb jelentőségű, de számomra érdekes karaktereket formálok meg, mégpedig szívesen, hiszen mint mondtam, úgy érzem, hogy ez az igazi szerepköröm. P. M. lan bizottság alakult, amelynek kezdeményezésére a Schweitzer alapította lambarenei dzsungel­kórházat korszerűsítik. Nem mindig válnak be a de­mográfiai előrejelzésekből levont következtetések. A tanyákról és az apró falvakból a városokba vagy a nagyobb lélekszámú köz­ségekbe irányuló modern nép- vándorlás például ritkán vezet a régi település teljes elnéptelene­déséhez; csökkentheti, de nem szünteti meg az ott maradók ur­banizációs igényeit. Vagy itt van a bejáró középiskolai tanulók esete: a hatvanas évek elején, amikorra befejeződött a mező- gazdaság szocialista átszervezése, a falusi népesség nagymérvű el­költözéséből, valamint a kollé­giumok ez idő tájt kibontakozó fejlesztéséből egyebek közt arra következtettünk, hogy öt-tíz év múlva negyedére-ötödére csök­ken a faluról városi iskolába já­ró középiskolások száma. Minden negyedik S mit mutatnak az adatok? Azt, hogy 1980 táján volt ugyan némi visszaesés, de nagyon gyorsan, az első népességmozgási hullám elül­te után megállt a létszámválto­zást jelző- mutató. Az 1088-as mi­nisztériumi statisztika 49 ezer be­járó gimnáziumi és szakközépis­kolai tanulót tartott nyilván, és tíz év múlva is még mindig 48 ezer a számuk. Az is figyelemre méltó, hogy a demográfiai hul­lámzás, s ennek következtében a középiskolás diákság számának némi megfogyatkozása miatt ará­nyuk 21 százalékról 24-re emel­kedett. Ez azt jel'enti, hogy az idei tanévben is voltaképpen minden negyedik középiskolás bejáró. Igen nagy szám ez, éppen ezért a bejárók sorsának, életé­nek alakulására az egész társa­dalomnak is oda kell figyelnie, nemcsak az iskolák nevelőinek. Kikből verbuválódik a bejáró tanulók népes tábora? Leginkább a falvakban élő kétkezi dolgozók, munkások és parasztok gyerekei­ből. Számos iskolában a bejárók­nak 85—90 százaléka tartozik az F-es kategóriába. Ezek a fiata­lok a bejárás miatt kétszeresen is hátrányos helyzetűek. Gondol­A 39 szovjet filmgyár között vezető szerepet tölt be a „Mosz- film”, ahol évente több mint 50 filmet készítenek. A most folyó rekonstrukció befejezése után ez a szám 70-re emelkedik. A szovjet történelemben már hagyománnyá vált, hogy az állam különös gondot fordít a film­gyártás fejlesztésére. így 1927- ben, amikor a kis moszkvai filmüzem átalakítása elkezdődött, a kormány az építkezést felvet­te a szovjet népgazdaság első ötéves terve legfontosabb létesít­ményeinek jegyzékébe. A „Mosz­film” újabb rekonstrukciója 1946-ban zajlott le, közvetlenül a Nagy Honvédő Háború után. A „Moszfilm” stúdiódban gyár­tott filmeket az egész világon megismerték. A filmgyár emblé­mája — Vera Muhina „A mun­kás és kolhozparasztnő” című lendületes szoborkompozíciója — juk csak el: az iskola székhelyén lakó diákok reggel még alszanak, amikor a bejárók már vonaton, vagy autóbuszon ülnek, s délután még várja őket a visszautazás. Ily módon kevesebb idejük ma­rad a tanulásra, a szórakozásra, az iskolai közösségi életre, mint a helybelieknek vagy a kollégistáik­nak. Átlagosan 10—30 kilométer­re laknak az iskolától, de csak­nem 10 százalékuk — mintegy ötezer gyerek! — 30 kilométernél messzebbről indul naponta az is­kola székhelyére. Elveszett idő Naponta átlagosan két óra hasz­nos idejük vész kárba ezeknek a diákoknak a hosszú utazás miatt, arról nem is szólva, hogy közülük sokan nem tudják hasznosan el­tölteni az időt a tanítás és a dél­utáni iskolai foglakozás között, sőt újabb időveszteség ári őket, ha a délutáni elfoglaltság után még várniuk kell a hazaszállító járműre. Ilyenkor már fáradtak és éhesek, ezért úgy vélekednek, nincs értelme elnyűtten hozzá­fogni a tanuláshoz. Majd otthon. Egyébként nemcsak a nagy „időfelhasználás” okozza hátrá­nyos helyzetüket: a gyerekek egy részénél a kétlaki életmódot élő család, a maga viszonylag inger- szegény környezetével, élén az in­gázó apával, aki a gyerek szá­mára is természetesnek, sőt köny- nyűnek tekinti a bejárást. Sok ingázó felnőtt saját példája alap­ján úgy véli, hogy a vonaton, ha­zafelé döcögve ki lehet pihenni a munkahelyi, az iskolai fáradal­makat. Nem veszi figyelembe, hogy más a testi, más a szellemi fáradtság. Csoda-e, ha ezekután a bejáró tanulók egy részének még a háztáji munkából is ki kell vennie a részét, és csak este ül­het le a könyvei mellé, ha még van erre testi-lelki ereje. Pedagógusok mondják, hogy a bejárók állandó idegfeszültségben élnek az időhöz kötöttség miatt. Rendszertelenül étkeznek, emiatt életritmusuk megbomlik. Mind­olyan kitűnő filmalkotásokat fémjelez, mint Grigorij Csuhraj: Ballada a katonáról, Mihail Ka­latozov: Szállnak a darvak, Szer- gej Bondarcsuk: Háború és bé­ke, Andrej Tarkovszkij: Andrej Rubljov, Jurij Ozerov: Felszaba­dulás című műve. A filmgyár al­kotásai különböző filmfesztiválok több mint 250 díját nyerték el. A mai „Moszfilm” monumen­tális filmváros, Moszkva déli ré­szén, 13 filmstúdióval. A hatal­mas komplexumban 5000 ember dolgozik. Az új „Moszfilm” büszkesége a szuperpavilon, amely olyan hosz- szú, hogy akár egy kisebb sport­repülőgép is leszállhatna rá. Eb­ben fel lehet építeni például egy erőmű géptermének, vagy a moszkvai Bolsoj Színház nézőte­rének mását. A szuperpavilon hatalmas tere „úszó” vasbeton falakkal variálható. emellett mégiscsak pedagógiai szempontból vannak leginkább hátrányban: egyrészt a tanulás­ra fordítható idő rövidsége miatt, másrészt azért, mert kevés szál fűzi őket az Iskolához, gyakran elesnek a tanórán kívüli nevelés lehetőségeitől. Jobb volna a kollégiumban Látva-hallva ezeket a gondo­kat, önkéntelenül felötlik a kér­dés: Miért nem mennek kollégi­umba a bejárók? Nincs tán hely számukra? Hely még akadna, ha nem is ezerszám, de általában nem veszik igénybe. Az Oktatási Minisztérium tavaly több, mint száz középfokú oktatási intéz­ményben vizsgálta meg a bejáró növendékek helyzetét; a felmé­résnek arra a kérdésére, hogy „Ha kapnál kollégiumi elhelye­zést, igénybe vennéd-e?", a meg­kérdezettek 95 százaléka tagadó- an válaszolt. Az elutasítás mögött nem is annyira a kollégiumi élet­rendtől való idegenkedés áll, ha­nem elsősorban az otthon meg­tartó ereje. Ezek a gyerekek na­gyon ragaszkodnak családjukhoz, miként a csalód sem engedi — több ok miatt —, hogy kisza­kadjanak a vonzásából. Jobban oda kell figyelniük a bejáró tanulókra az iskoláknak is, bár e téren ők tesznek legtöb­bet, hiszen foglakoznak az úti­költség-térítéssel, biztosítják a menzát, a tanulószobát, gyakran a korrepetálást is; külön termet, várakozó helyet adnak; az uta­zási nehézségek miatt körülte­kintően szervezik meg a kirán­dulásokat, a tanórán kívüli prog­ramokat. Az iskolák feladatai között a mostaninál hatékonyabb pedagógiai gondozás áll az első helyen. A társadalomban, a bejá­rók családjában pedig mindenek­előtt szemléletváltozásra van szükség, hogy mind kevesebb fia­tal legyen hátrányos helyzetben. P. K. I. Az általános terv szerint mér­nökrészleg épül majd, ahol a szakemberek .tudományos kutató­laboratóriumokban, konstruktőr- irodákban, számítóközpontokban tevékenykedhetnek. A „Mosz­film” területén speciális gépko- csiraiktárt építenek, amelyben a század elején készült típusoktól kezdve a legújabbakig minden­féle jármű megtalálható lesz. A filmelőhívó műhelyt terme­lékeny gépekkel, másolókészülé­kekkel és televíziós irányító- rendszerrel látják el. Egészében véve az általános terv egyik leg­fontosabb részét az elektromos berendezések rekonstrukciója ké­pezi. A rekonstruikoiós munkálatok legvégső, de semmiképpen sem elhanyagolható következménye: jelentősen csökken a filmek gyár­tási ideje, olcsóbbá válik a forga­tás. (BUDAPRESS - APN) Schweitzer-emlékbizottság az NDK-ban A szovjet filmgyártás nagy beruházása: a Moszfilm újjászületése film* zenes filmzene? zeneműkiadó Ez a meglepő cím, kérdőjellel végződő összeadást művelet lát­ható a Zeneműkiadó által a kö­zelmúltban megjelent kötet borí­tólapján. A Kenedi János szer­kesztésében napvilágot látott, több mint 450 oldalas könyv szer­zői azzal a bonyolult esztétikai kérdéssel foglalkoznak, hogy mi­ként kap új, többlettartalmat a zenei hangzás a mozgóképek kí­séretében, avagy fordítva; a zene milyen plusz jelentést, tartalmi, vagy érzelmi árnyalatokat képes a filmjeleneteknek kölcsönözni. Néhány ismert filmzene klasz- szikus művé vált önmagában, a képi látványok hiányában is. Prokofjev kísérőzenéje Eizenstein Rettegett Iván című filmjéhez, vagy Bernstein West side story- ja jó példa: a legjobb képességű zeneszerzők úgy és olyan színvo­nalon készítik el partitúrájukat, hogy a dallamok nemcsak az egyes jeleneteket festik alá, töl­tik meg drámai feszültséggel, lí­rával, 'vagy humorral, hanem egymáshoz illesztve is szerves egységet képesek alkotni. Termé­szetesen az emlékezetes filmze­nék nem szükségképpen élvezhe­tők önmagukban. A filmről és a zenéről írott ta­nulmánykötetben olyan neves al­kotóművészek, rendezők, szerzők, publicisták és kritikusok Írásai találhatók, mint Peter Weis, Szergej Eizenstein, Henri Colpi, Leopold Stokowski, Arnold Schönberg, Dimitrij Sosztakovics és mások. A szerkesztő tematikus téma­egységekbe csoportosította az írá­sokat. Zene a moziban; a filmze­ne története; a zene és a kép összekapcsolása; a film hatása a zeneszerzőre; a komponisták és a rendezők együttműködése; ma­gyar zeneszerzők a filmzenéről — ezek azok a nagyobb fejeze­tek, témakörök, amelyek a hat­van tanulmányszerző gondolatait tartalmazzák. Végezetül szólnunk kell még a kitűnő illusztrációkról is. Eizen­stein: A jégmezők lovagjának egyes jelenetei, úgy, ahogy az al­kotó elgondolla, és úgy, ahogy az operatőr végezetül rögzítette, il­letve az alattuk felhangzó zene kottáinak egybevetése jó lehető­ségeket kínálnak az elemzésre. Francia, angol \ és amerikai fil­mek képi és zenei világának kö­zös elemei is jól szemléltetik azo­kat a rendezői és zeneszerzői erő­feszítéseket, amelyek a művészi feszültség és a bonyolult jelentés- tartalmak létrehozását célozzák a hangosfilm szerkezetében. $ á Jerzy Edigey MacAreck FORDÍTOTTA: BABA MIHÁLY (27.) — Nem. Senkihez nem for­dultam ilyen kéréssel. Egyszerűen ugyanennek az államnak egy má­sik kereskedelmi kirendeltségé­hez fordultam egy nagyobb meny- nyiségű szállítmány ügyében. Tud­ni kell, hogy ennek az államnak óriási mennyiségű sója, és régi, híres, több száz éves sóbányája van. Sokkal többet termelnek, mint ^mennyi a belső szükséglet­re elegendő. Szóval, az az állam nagyon megörült, hogy akadt va­laki, aki sót vásárol. Én csak egyetlen feltételt szabtam — vá­sárolok sót. De csak tölgyfa hor­dóban. Beleegyeztek, csak a cso­magolás árát kellett megfizetni. — És hogyan végződött az ügy? — Az árut az egyik brazíliai kikötőbe irányítottam. Ott kirak­tuk a hordókat, megsóztuk a ten­gert! Az így megüresedett hordó­kat visszaraktuk és a helyszínre szállítottam. Ami a legnevetsége­sebb, hogy a hordó, sóval együtt sokkal olcsóbb volt, mint ameny- nyit én ajánlottam á hordókért, só nélkül. Két hónapig szállították a hajók a sót Brazíliába. — Képzeld el, mondtam bizo­nyos gondolattól vezérelve —, tu­dom, melyik országról beszélsz! Le ...! Eltaláltam? — Túl sokat akarsz tudni — válaszolt a barátom. — A keres­kedelmi titkot senkinek sem árul­juk el. De ... már alkonyodik. El kell hagynunk ezt a kellemes kis zugot és a teniszpályát. Vissza kell térni á szállodába, vacsoráz­ni. Különben ez az eset a hordó­val már nagyon régen történt. — Megígérted, hogy elmeséled a szürkéskék Mercedesed tör­ténetét — emlékeztettem Henry MacArecket, amikor másnap ta­lálkoztunk. — A Mercedesem egy kis ár­tatlan tréfa volt. Egyszerűen rög­tönöztem, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból, meg aztán hogy megtérítsem magamnak az euró­pai tartózkodásom költségét. Miért fizessek szabadságért, ha mások is fizetnek érte? Az az elvem, hogy bárhova elutazom, meg kell ke­resnem az ott-tartózkodásom költ­ségeit. Franciaországban voltam, tehát néhány francia kénytelen volt ezért egy keveset fizetni. — Lengyelországban is gondolsz a keresetre? — Természetesen. Itt biztosan valamilyen jobb üzletet csinálok. Talán veszek valdmit exportra? Talán valamit eladok? Még nem tudom, de meg vagyok győződve arról, hogy adódik alkalom. " — Csak nehogy hosszabb időre kapj ingyen szállást, ellátást — jegyeztem meg gúnyos^. — Ö, ne félj. Semmi ilyesmi nem fordulhat elő. Soha nem üt­köztem össze a törvénnyel. Hogy néha kihasználtam valakinek a kapzsiságát, amikor engem akart becsapni! Mindent úgy csinál­tam, hogy a jog az én oldalamon legyen, és az, aki ki akar zsák­mányolni, drágán fizetett azért, és soha egyetlen szót nem be­szélt erről. — De térjünk vissza a Merce­desed történetéhez. — A nizzai rendőrkapitánysá­gon megcsörrent a telefon. Az ügyeletes rendőr felemelte a kagy­lót. Gyorsan feljegyzett valamit. „Távirat Párizsból. Franciaor­szágban megjelent az ismert an\p- rikai szélhámos. A neve Mac. Személyleírása: magtfs, csinos, barna hajú. Speciális területe: fe­dezetlen csekkel szélhámoskodik. A hírek szerint a szélhámos a Ri­viérára szándékozik utazni”. A rendőr igazolta a vételét és átvitte a felettesének, Ez elolvas­ta és hangosan felnevetett: — Kezdődik a szezon. A kék madárkák a világ minden tájáról kezdenek hozzánk repülni. De sú­lyosan tévednek. Kék manna he­lyett szolid kalitkára találnak. Különben figyelemmel kell kísér­nem ezt a fickót, amint megjele­nik. Ugyanebben az időben a rend­kívül elegáns Ambasador Szálloda recepcióján az igazgató tájékoz­tatta a portást az utolsó foglalá­sokról. Az angoloknak és az ame- riakaiaknak az volt a szokásuk, hogy az egész szezonra lefoglal­ják a szobákat. — Csak arra kell figyelni, hogy a szálloda megteljen. A szezon már megkezdődött. Két, három nap múlva megjelennek az első vendégek. — Minden elő van készítve. A szobákat felfrissítettük. Az étte­rem várja őket. Akár ma is meg­jelenhetnek. Ó! Az első megérke­zett — megjegyezte a portás, ami­kor észrevette a bejárat előtt megálló kocsit. Odaküldte kisegí­tőjét, hogy köszöntse a vendéget és foglalkozzon a csomagjával. A jövevény amerikai volt. Ma­gas, csinos, barna hajú. Elegán­san öltözködött, de rögtön látni lehetett, hogy az Atlanti-óceán túlsó oldalán szabta öltönyét a szabó. A vendég franciául be­szélt, ldegenes kiejtéssel, néha ke­resgélte a szavakat, s összekever­te az időket. — • Szeretnék valamilyen szobát kapni. — A tisztelt vendég hosszabb időre? — kérdezte a portás. — Néhány napra. Amíg más­képpen nem rendezkedem be. — Értem — bólintott a főportás. Sok külföldi szállt meg a szállo­dában, aztán később keresett ma­gánlakást, vagy villát a városban. Csak a leggazdagabbak engedhet­ték meg maguknak, hogy az Am- basadorban lakjanak, ahol 15 dol­lár volt egy szoba egy éjszakára, de voltak olyan apartmanok is, amelyek 30, vagy 40 dollárba ke­rültek. — A szolgálatára, tisztelt uram. A 142-es szoba. Első emelet, ki­látás a tengerre. Az ára 80 új francia frank. — Nagyszerű. Egy hétre előre fizetek. Kérem, vigyék fel a cso­magomat. 23. A portás mindenre figyelő te­kintete észrevette, hogy az egyik bőröndön egy kis diszkréten raj­zolt kereszt volt. Nemzetközi jel. A szállodák portásai kölcsönösen tájékoztatják egymást a vendé­geikről. Ez a kereszt azt jelen­ti, hogy az érkező vendég nem fösvény, nem takarékoskodik a borravalóval és nincs vele sok baj. Valószínűen londoni szállo­dában tették rá a keresztet, mert a bőröndre teljesen új szállodai címke volt ragasztva. — Kérem, írja be a nevét a vendégkönyvbe. Kérem az útle­velét a rendőrségi bejelentés mi­att. Az új vendég kivette a zse­béből az elegáns tollát és nagy olvasható betűkkel beírta nevét a vendégkönyvbe: „Henry Mac­Areck, New York”. Aztán a pi- kolófiú kíséretében felment a szobájába. Egy jó óra múlva is­mét megjelent a hallban. Ezút­tal könnyű, szürkéskék öltöny­ben volt. — Tessék az útlevelem — az amerikai letette a főportás elé az útlevelét. — Szeretnék beszél­ni a szálloda igazgatójával. — Kérem, balra az első ajtó — tájékoztatta a portás. A vendég arra indult, kinyitot­ta az ajtót és bement. — Miben állhatok szolgálatára? Nem elégedett a szobájával? — kérdezte az igazgató, amikor üd­vözölte vendégét. — De kérem! A szoba nagy­szerű, pompás kilátás van a ten­gerre. Teljesen meg vagyok ve­le elégedve. New Yorkban az ismerőseim el vannak ragadtatva az önök szállodájától és látom, hogy egyáltalán nem túloznak. Ha lenne a számomra egy per­ce, szeretném tanácsát kérni. — Örömmel állok szolgálatára. Kérem, foglaljon helyet. Cigaret­ta vagy szivar? Bor vagy egy pohárka konyak? — Köszönöm. Alkoholt nagyon keveset fogyasztok, az önök ci­garettája pedig egy kissé erős a számomra. Inkább én kínálom meg magát szivarral. Igazi ha­vannai. — Hallgatom, uram — mond­ta az igazgató, amikor szivar­ra gyújtott. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom