Petőfi Népe, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-07 / 31. szám
1979. február 7. • PETŐFI NÉPE • 5 AKI FARAGOTT RIGÁBAN, HAVANNÁBAN A PUSZTA MŰVÉSZE ÉS A NAGYVILÁG Mire jó a százéves tanya? Tél van, sáros-havas, latyakos, szeles, csúnya tél. Itt Matkópusz- tán is, ahol bizony úgy kanya- rognak-kergetőznek, meg bújócs- káznak a keskeny, nehezen járható utóik, hogy győzzük csak kiismerni magunkat! A városi embernek ugyancsak idegen, és meglehetősen romantikusnak tűnik a táj. Aki meg félti a frissen mosott kocsiját, a divatos cipőjét, hát az jobb, ha marad a betonfalak világában. A tanya fehérfalú; jó kontraszt az ugráló, üvöltő, csaholó három koromfekete kutyának. Az udvaron bokáig — térdig? — ér a sár, az eperfák fázósan bólogatnak a szélben. A kerítés mellett mázsányi faszobor ázik; Anya gyermekével. — Nem árt neki? — kérdezzük az alkotóját, házigazdánkat. — Akiről faragtam, az hetven évig ázott-fázott, mégis megvan! — mondja Pólyák Ferenc. Matkópuszta megszállott lokál- patriótája tessékel befelé bennünket a fehérfalú, fehérgerendás, apró-ablakú műhelybe. Készül a rádióriport Bent már más vendégek is vannak. Éppen egy rádióriport készül; azt zavartuk meg érkezésünkkel. De sebaj, mondja Kovács Jenő riporter, s kezdik elölről. Mottóként kezdi beolvasni a mikrofonba Rónay György „Pólyák Ferenc” című versét, a „Kakucsi rózsák” című kötetből: „Az emberek elmúlnak, a fák sorra kidőlnek. Tűnődik, mit tehet, hogy itt marassza őket. tgy jár-kel a világban. A kezében szekerce. Hogy a múlandót mégis maradóbbá teremtse" • Ruttkay Évával a pusztán. • A fafaragó két „nagy öreg” társaságában: Benedek Péterrel és Barcsay Jenövei. S aztán a tanyai emberek társa, a puszták művésze beszél önmagáról. Ilyeneket mond: „Akik valamikor itt laktak, ebben a százéves tanyában, ezt a részt istállónak használták. Eszembe jutnak sokszor: akiket sohase láthattam, hogyan is élhettek egykor?” Körülnézünk közben. Faragótoké, farönkök, balták, kicsik, nagyok, közepesek. A szobrok nyersanyagai: mindenféle fák. És sok egész és féligkész szobor: öreg, citerás, asszony kakassal, százéves nagyapa, parasztportrék. A korán meghalt Nagy László költő egy domborművön. — S ez? — mutatok rá egy jókora szoborra. — Ezt Kubában faragtam. Megszerettem, hát hazahoztam. Nézzük, „saccolunk”: legalább húsz kilós lehet. Nyolcvanöt önálló tárlata volt eddig. Ebben csak Bozsó János hasonlítható hozzá szűkebb hazánkban. Mint ahogyan abban is, hányán és hányán megfordulnak itt a tanyán, az egész országból, sőt a világ minden részéből érkező emberek. S ami szembetűnő és eléggé nem dicsérhető: a múzeumokon, művelődési házakon kívül" kiállítja a műveit gyárban, téeszben, állami gazdaságban; és iskolában is. Méghozzá úgy — kevés akad ilyen —, hogy a tárlatnáző közönség kedvére farag is a helyszínen. Aki faragott már Rigában és Havannában is, annak természetesnek tűnik ez a közvetlenség, az érdeklődő, értő emberek körében. Ahová hazajön a költő Pólyáknak kettős kötődése van. Naponta újra és újra tanújelét adja szeretetének az itt élő tanyai-pusztai emberek iránt. Nem szűnik, nem halványul a ragaszkodása. Másrészt állandó és intenzív kapcsolatban áll a nagyvilággal. Ez utóbbiról vaskos emlékkönyvei is árulkodnak. Voltak itt már arabok, japánok, csehek, szovjetek, amerikaiak és németek, meg mások. Népművészek az ország minden részéből: és írók, költők, művészek, tudósok. Íme, néhány sokat eláruló név az eddigi vendégek közül: Tamura Ichiró japán író, az „Ikebana” című könyv szerzője; Marton Pálné, a vérségi parasztíró asszony, Féja Géza író, Or- tutay Gyula akadémikus; Bozay Attila zeneszerző; Ruttkay Éva színművésznő stb. Száz, kétszáz, vagy még több ismert nevet írhatnánk ki a füzetekből? Néhány bejegyzés a vendégkönyvekből : „Szeretettel, meghatottsággal” (Jancsó Miklós filmrendező). „Ebből a gyönyörű homokból magasra lehet nőni” (Tornai József költő). ,,A szép este emlékére” (Csen- gery Adrienne operaénekes) „Ebben a házban kincseket őriznek” (Kodály Zoltánná) Továbbá Kónya Lajos, a költő is elragadtatással írt, és Fodor András szép versben örökítette meg itteni élményeit. Csoóri Sándor meg ebben a tömör tőmondatban fejezte ki kötődését: „Ide hazajövök.” Sírvers, fába faragva Nemrégiben megkérték Pólyák Ferencet: vésse fába Nagy Gáspár sírversét, Latinovits Zoltán elhunyt színművész emlékére. Nos, azóta ott áll a balatonszemesi síron a faragott tábla, rajta a gyönyörű szöveg, baltával kifaragva: „Vándor, ki erre jársz, sírj vágy nevess, zokogóvíz: Balatonszemes fái görcsben a tóra hajolnak, hatalmas nagy fia voltán ki voltál: Latinovits Zoltán, pünkösdi lángnyelv júniusi szélben lecsap a habokra, hazányi vakokra, boldog vagonokra! Napfogyatkozás: egy júniusi éjben”. A matkói fafaragónak van egy kis archívuma; a róla szóló cikk- kek is itt láthatóak. Legalább harminc lap, folyóirat foglalkozott vele eddig — némelyik többször is. S találóak a címek is olykor. Például: „A kisbaltás ■népművész”; „Baltás Pólyák Ferenc”; „Boldog ember fejszével”; „Szobrok a tanyaudvaron” stb. • Minek köszönhető ez a felfokozott érdeklődés? A népi-paraszti tehetségnek is, a tanyán maradó alkotónak is. De nem csak ennek. Matkópuszta sajátos varázsának, az e tájon élő embereknek, a romantikus szűkebb és tágabb környezetnek. Példák sokaságával bizonyítható: aki ide ellátogat egyszer, legyen az miniszter vagy népdalénekes, akadémikus vagy országjáró diák, az eljön ebbe a tanyába újra. Varga Mihály mmmm mmm A brigádklub „Hogy mi volt a tavalyi esztendő legemlékezetesebb élménye számomra?” — ikérdez vissza Kecskeméten a Baromfifeldolgozó Vállalat egyik szocialista brigádvezetője, majd rövid töprengés után így folytatja: „Még az év elején megalakítottuk a szocialista brigádvezetők klubját, ami nagyon izgalmasan indult, az első találkozást én legalább is nagyon érdekesnek találtam. Mégis, a második, vagy harmadik összejövetel után abbamaradt az egész..." Vajon mi lehetett az oka? S vajon mi lehet az oka annak, hogy a szocialista brigádvezetőknek az a fóruma, amelyet a bajai József Attila Művelődési Központban hívtak életre, még három esztendővel ezelőtt, az ma is kiválóan —, sőt, egyre kiválóbban! — működik? A helyes választ keresve, célszerű a programokból kiindulni. Mit is mondott a kecskeméti brifontos fórum! gádvezetö? „Az egyik alkalommal az egyik, a másik alkalommal a másik brigádvezető számolt be az általa vezetett kollektíva eredményeiről, terveiről...” Ennyi alapján is nyilvánvaló: a kecskeméti vállalatnál rossz nyomon indultak el, s a brigádvezetők klubját olyan ösvényre terelték, ami hamarosan szűknek bizonyult —, e fórumot a brigádve- zetök speciális oktatási formájaként kezelték. Hasonló témával találkozunk persze a bajaiak idei programjában is: februárban kiállítást rendeznek a brigádok naplóiból, s ezzel egyidejűleg megszervezik a brigádnapló vezetőinek és értékelőinek a közös tanácskozását. Csakhogy ez egy téma a sok közül! Novemberben például a bajai képzőművészekkel találkoznak majjjj a szocialista brigádvezetők. Am jellegét tekintve ez is egyedülálló rendezvény. Nem kell tehát attól tartani, hogy a klub művészeti tanfolyammá alakul! S ha ezek mellett számításba vesz- szük, hogy január végén az egészségügyi intézmények vezetőivel találkoznak majd a brigádvezetők. még akkor sincs semmi ok az ijedelemre: szó sincs arról, hogy ezt a klubot az általános ismeret- terjesztés eszközeként használják fel a szervezők! Nem, a bajaiak megtalálták az egyetlen helyes megoldást: a brigádvezetők klubját politikai fórumnak tekintik! Egyértelműen bizonyítják ezt az alábbi programok: februárban megvitatják a munkahelyi szak- szervezeti bizottságok szerepét a munkaverseny-mozgalomban; júniusban a Magyarország című lap külpolitikai szakértőivel találkoznak: szeptemberben Papp György- gyel, az MSZMP városi bizottságának első titkárával beszélgetnek; októberben az egyik helybeli vállalatnál tanulmányozzák a brigádművelődés módszereit; decemberben pedig értékelik a klub éves programját. Mit mutat mindez? Jelzi egyebek mellett azt, hogy a program összeállítói a vitafórumjelleg kialakítására törekedtek, s ezzel a megfelelő tapasztalatcsere lehetőségét igyekeznek megteremteni. A neves előadók és közéleti személyiségek bevonásával segítik elő többek között, hogy a brigádvezetők jobban tájékozódjanak a politikai, a társadalmi és a kulturális életben. Eközben az a szándékuk is felismerhető, vonzó — kulturális programokkal — tíj igényeket ébresszenek a művelődés új lehetőségei iránt. Így akarják elérni, hogy a brigádvezetők saját közösségükben, környezetükben meggyőződéses szószólói legyenek a szocialista kultúrának. S ha ezáltal elérik azt is, hogy minden politikai, társadalmi és gazdasági vezető számol majd a szocialista brigádvezetők véleményével, akkor kockázat nélkül megjósolható, hogy a bajai brigádfórumról még sokszor hallunk jó híreket a következő esztendőkben is. Kápemtás János Iskola és hivatás NEM SZÁMÍTOTT jó pedagógusnak, legalábbis hivatalosan nem. Érettségi után sokszor beszélt róla kesernyésen, hogy szinte napról napra meg kell vívnia a maga kis harcait kollégáival, főnökeivel, mert egy-egy érdekesebb téma kedvéért el-eltér a tantervtöl, a papírra lefektetett- nél fontosabbnak tartja az ok- tatottak mélységét. Elcsodálkoztunk. Mi úgy hittük tanulóként, s később egyaránt, nem lelhető föl nála jobb pedagógus. Megvolt benne a képesség, hogy kapcsolatot teremtsen velünk, osztályfőnökként is, szaktanárként is. Szerettük öt és hallgattunk rá. Hittünk neki. ő pedig emlékezetem szerint egyszer sem élt vissza a bizalmunkkal. Következetes volt. Főként a megbízatások teljesítésénél. Az óra alatti rendetlenkedésekriél, a szünetbeli csíny tevéseknél sokkalta szigorúbban ítélte meg, ha valamelyikünk elmulasztotta elvégezni határidőre a ráosztott vagy önként vállalt feladatot. Esztendőnként visszatérően, tavasszal felkereste a közeli üzemeket, s munkát szerzett nekünk nyárra. Nem azért, mintha rászorultunk volna, inkább — ezt persze csak utólag tudom —, hogy tudjuk, mit takarnak az egyes szakmák elnevezései: mit csinál az esztergályos, a marós, az elektronikus műszerész. Aki egyetemre készült, annak szorgalmas, aprólékos munkát igénylő feladatokat adott a nyári szünetre, s ősszel szigorúan számon- kérte, mit végzett a vakációban. Mint ahogy az üzemben dolgo- zottakkal is megbeszélte, mit tapasztaltak. Hallgatta a véleményeket, s közben ezernyi „miért?"-et szúrt közbe. Azt akarta, hogy minél többet tudjunk az egyes foglalkozásokról, hivatásokról, mielőtt eldöntenénk, milyen pályára megyünk. És furcsa mód az osztályba jártak többsége megmaradt annál a szakmánál, amelyet a maturálás előtt kiválasztott. A MUNKÁRA neveléshez nem kellenek különleges pedagóguserények. Csupán azok, amelyek úgyis megköveteltek (vagy áhítottak) a tanároktól, tanítóktól. Az oldottság, a következetesség és a tudatosság. Az, hogy a katedrán álló kapcsolatot teremtsen a gyerekekkel, olyan viszonyt, amelyben értelemszerűen súlya van annak, amit mond, tanácsol. A pályaválasztásról, a munkára nevelésről szólva különösen jelentős dolog ez. Fontos, mert az adott időben és helyen csak a pedagógusnak vannak tapasztalatai a felnőttek, a munka világáról. A gyerekek? Nos, ők csak hallanak egyet s mást róla, mi vár rájuk felnőttnek minősítve. Mesélnek a szülők, a rokonok, az ismerősök. Panaszkodnak, szitkozódnak, minősítik a főnöküket, értékelik a kollégákat. És a felnövekvő úgy gondolkozik, hogy a „nagyok" a hivatásukról beszélnek ilyenkor, a munkájukat becsmérlik. Gyorsan elhatározza tehát, nem követi a mesélőket hivatásukban, nem követheti, mert lám, menynyi bosszúsággal jár a nevezett szakma. Nem ismeri, mert nem ismerheti föl, hogy a felnőttek nem a munkájukról, hanem munkájuk körülményeiről mesélnek ilyenkor. A munka, a mindennapi ténykedés az más. Az csak a helyszínen ismerhető meg igazán. Az üzemekben, a gyárakban, a különböző hivatalokban. Látva és hallva, mi is történik ott, mi a dolguk az ottaniaknak. AZ ISKOLAPADBÓL nehéz a választás. Egy gyakorlati dologról elméleti tudás alapján dönteni, tulajdonképpen lehetetlen. Ezért becsülhető nagyra az a pedagógus, aki arra törekszik, hogy neveltjei megismerkedjenek a választható pályákkal, akár az említett módon, nyaranként* munkát vállalva, akár más ötlet révén. És ezért értékelhető sokra a tanár, a tanító, ha a munkahelyen megkövetelt, megkövetelendő fegyelmet, pontosságot, megbízhatóságot mérceként állítja a gyerekek elé. Hogy megszokják, s mérték legyen nekik is. Mert a munkára nevelés mint pedagógiai cél, nem jelenthet mást szoktatásnál. Annál, hogy a diáknak természetes legyen a kötelezettségek vállalása, ha elhagyja az iskolapadot. És nem utolsósorban, hogy tudja, mit és miért akar csinálni kinőve az iskoláskorból. M. P. A M AÍJYAK Tl'DOMÁXY A KCK HITS A ItXOlv ÁltOl. v. Bemutatjuk Eörsi Gyula akadémikust Széles látókörű, nagy kvalitású, Állami-díjas tudós. A humán tudományok területén szokatlanul fiatalon, negyven évesen lett akadémikus. Dr. Eörsi Gyula jogász- professzor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem nemrégiben kinevezett rektora, az Állam- és Jog- tudományi Intézet igazgatóhelyettese, és mindemellett már ötödik éve a Magyar Tudományos Akadémia Gazdasági és Jogtudományok Osztályának elnöke. * Dédapja, nagyapja, apja egyaránt ügyvéd volt — ez már korán meghatározta érdeklődését. „A család levegőjében benne volt ennek a foglalkozásnak tisztelete, szeretete” — mondja. Jó eredménnyel tanult az egyetemen, s annak elvégzése után az Igazságügyi Minisztérium Törvényelőkészítő Főosztályán dolgozott. 1947- töl 1957-ig; de már 1950-től — másodállásban — előadó volt a Budapesti Jogi Kar Polgárjogi Tanszékén. 1956-ban megvédte akadémiai doktori disszertációját a tervszerződésekről, utána egyetemi tanárnak nevezték ki. Érdeklődése — elsősorban kiváló egyetemi oktatóinak: Szla- dits Károlynak és Marton Gézának hatására — a polgári jogra specializálta, ezen belül, kezdetben a tulajdonjog, majd a szerződések elmélete és a kártérítési felelősség problémái foglalkoztatták. Üjabban a jogelmélet irányába fordult, ebben Lukács György eszmei hatásának volt döntő jelentősége. A nemzetközi jogösszehasonlítás kérdései is foglalkoztatják mostanában: a jognak a különböző társadalmakban való fejlődése milyen módon megy végbe, hogyan alakítja a társadalom a jogót és hogyan hat vissza a jog a társadalomra, a különböző típusú jogrendszerek esetében. Történetiségében vizsgálja a különféle jogfejlődés típusait. Vizsgálja, hogy az egyes Jogrendszerek hogyan oldják meg azt a problémát, hogy az egyszer megalkotott jogszabályok megmerevednek. a társadalom viszont változik. Ennek a problémának áthidalására a jogalkalmazás sokféle leleményes fogással él. Legutóbbi munkája is a jogösszehasonlítás témaköréből íródott. Az összehasonlító polgári jog. Mintegy 12 könyve és sok tanulmánya jelent meg ez idáig. A legelső könyve 25 éves korában: A tulajdonátszállás kérdései címmel. Az első, 1959. évi polgári törvénykönyvünk megalkotásában (Nizsalovszky Endre és Világhy Miklós professzorok mellett) ugyancsak vezető szerepet játszott. Több ízben hívták meg előadónak külföldi egyetemekre is: például Tanzániába, Svédországba, az Egyesült Államokba, Luxemburgba, legutóbb pedig Olaszországba. Különösen mély hatást tett rá afrikai, tanzániai tartózkodása, ahol baloldali fehérek és afrikaiak állandó izgalmas vitái valamennyi résztvevő látókörét tágították. Az egyetemen nagyon szeret a hallgatókkal foglalkozni, diákkört is vezet, sok éve már. Egyébként ennek a diákkörnek a munkája bekapcsolódik az Állam- és Jog- tudományi Intézetben folyó vállalati kutatásokba is. melyek az állami vállalatokkal és szövetkezetekkel foglalkoznak. Több diákköri tagból az évek során intézeti munkatársa lett. Az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem újjászervezése óta ő a második jogász rektor. Ilyen beosztásban — ahogy elmondotta — elsősorban a minőség, a korszerűség, és demokrácia hármas elve Jegyében szeretne tevékenykedni. Az ország legnagyobb egyetemének élén állni felelősségteljes, megtiszteld, nagy feladat. E E. • Munka közben, Kubában.
