Petőfi Népe, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-28 / 49. szám

1979. február 28. PETŐFI NÉPE • • PRÓBÁN A LIKŐRIPARI VÁLLALATNÁL Hagyományápolás - kedvtelésből Minden hétfőn este citera- és énekszó cirógatja Kecskeméten a hajdani városi sörház környékén Sétálókat. Szemerkélhet tavaszi eső, tikkaszthat nyári hőség, an­dalíthat mézízű ősz, bújhat hó­bundába a Likőripari Vállalat te­lepe, a hét első napján összejön a Táncos Péter-együttes, előke­rülnek a zeneszerszámok, valaki rákezdi. Tűnődhetnek a járóke­lők, hogy kik muzsikálnak, mi hozta össze, mi tartja össze ezt a kis daloló közösséget? Válaszért benyitottam a Külső- Szabadság úti öreg épület klub­szobának kinevezett helyiségébe. Jókor is, rosszkor is érkeztem, mert éppen Pribojszki Mátyás foglalkozott a jó hangulatú kö­zösséggel. Láthattam, hallhattam, hogy milyen sokat köszönhetnek a pedagógusnak, művésznek egy­aránt kiváló embernek, milyen okosan kihasználnak minden per­cet. Időbe tellett, míg a zenekar­teremtő telepvezető Berende László szíves közreműködésével beszélgethettem néhány törzstag- gal. Mónus Ferencnének, az asz- szonykórus vezetőjének szavait jegyeztem föl először: — Idestova két esztendeje já­rok ide, de még egyszer sem hiányoztam. Pedig szinte véletle­nül kerültem ide. Egy börzsö­nyi kirándulásnak köszönhetem, hogy itt vagyok. Az ÉDOSZ me­gyebizottsága által szervezett úton pompásan éreztük magun­kat, főként hazafelé nótáztunk. Én is kieresztettem a hangomat. Másfél hónap múlva megkérdez­ték a Szakszervezetek Megyei Tanácsától, hogy ráérek-e egy bi­zonyos napon, ha igen, menjek el a Külső-Szabadság út 19-be. Búr a borpalackozóban dolgozom, tudtam, hogy hol a Likőripari Vállalat, elmentem. Ügy tartom, hogy az ígéret szép szó, ha' meg­tartják, úgy jó. Nyolc férfi citerázott itt, ahol most állunk. Keveset ismertem közülük, de amit játszottak, mind ismerős volt. Magam sem tudom szinte, hogy mikor kezdtem velük énekelni. 'Suttyomban magnóra vették az egészet. Szakértők is meghallgatták, nekik is tetszett, és ezután állt elébem Berende Laci, én már csak így mondom, hogy szívesen látnának az ala­kuló pávakörben. Azóta sem győzöm dicsérni ma­gam, hogy elmentem arra a bi­zonyos börzsönyi kirándulásra. Külön öröm Kálmán Lajos tanár úr időnkénti látogatása, még a gyakorló iskolában szerettette meg velem a népzenét. Munkatársa, Almást Lörincné is a pincegazdaságban dolgozik. — A mellettünk lakó Mónusné hozott ide, meg a modern épí­tészet. Olyan vékonyak a falaink, hogy szomszédom akarva-akarat- lan hallotta, ha énekeltem. Egy­szer rábeszélt, hogy tartsak vele. Nem kellett soká agitálnia, bár szomszédom szerencsésebb nálam: én csak minden második próbára jöhetek a váltóműszak miatt. Föllépésre mindig szabaddá te­szem magamat. Mind szép él­mény, Lakitelek a legszebb. Száz­hatvan citerás játszotta egyszerre ugyanazt a dalt. Csak a minősí­tésről maradtam el, ágyhoz kötött a láz. Férjem számolt be a történtek­ről. mert őt is beszerveztem. Jól citerázik már. Hétéves fiam a köcsögduda mestere, a nagykőrö­si találkozón ő is a színpadon volt. Kárpáti Imre hogy került ide? — Távoli rokonságban vagyok Patkós bácsival, az egyik alapító­val. Ö beszélt rá a citerázásra. Szívesen ráálltam, mert korábban apám is buzdított. Arra gondolt, ha tudok valamilyen hangszeren, mehetünk lakodalmakba. Igaz, csak a fülem után megyek, de azt hiszem, jól haladtam, ösz- szejártam az egyik alapítóval, a Bíró bácsival, sokat tanultam tő­lük. „ A gyönyörű hangú Juhász Má­tyás mestere a citerának is. — Népdalszerető asszony volt az anyám. Summáslányként ke­iül! Mezőkövesdről Ágasegyhá­zára. Csak az a Farkas Mihályné tudott több dalt nála, aki a rá­dióban is énekelt. Felvidulok, mindegy, hogy mit énekelek itt. Kell ez a kikapcsolódás, nehéz a munkám. Amikor először hall­gattam a rádióban Pribojszki Matyit, nem gondoltam, hogy en­gem is tanítani fog. Felvettem magnóra játékát, próbáltam utá­nozni. Egyszer valahogyan beve­tődtem ide, akkoriban még az öregekből állt az együttes. Hív­tak. Igent mondtam, vettem egy kisebb citerát. Eljártam szorgal­masan. Mónusné egyszer végig­énekeltette az együttest. „Te le­szel a szólista”, mondta, amikor meghallgatott. Bennfentesek szerint Juhász Péter az együttes lelke, mozga­tója. Kevesen gondolták a Szőlé­szeti és Borászati Kutató Intézet gépkocsivezetőjéről, hogy ilyen jó citerássá fejlődik. — Kár, hogy az utunkat ala­pozók már nincsenek itt. Kovács Pista bácsi abbahagyta, Patkós bácsinak a lábai nem bírták, Bí­ró bácsi sem vállalta a strapás szerepléseket. Ok hazulról hoz­ták magukkal az érzéket, ezért is nyerhették el a hagyomány- ápolás nagydíját. Erre álltunk rá mi is. Persze, más dolog, ha az ember magának muzsikál, más, ha a közönségnek. Műsoraink a hagyományápolás, a színpadké­pesség és színpadszerűség pillé­reire épülnek. Néha jobban, néha gyengébben sikerülnek fellépéseink. A Mező- gazdasági és Élelmezésügyi Mi­nisztériumban nagy szeretettel fo­gadtak bennünket, műsorunkon ott volt a miniszter is, utána el­beszélgetett velünk. Múltkoriban valahogy nem találtuk meg a kapcsolatot a Megyei Művelődési Központban összegyűlt közönség­gel. Persze, nem mentségként mon­dom, ebben szűk próbatermünk is ludas. Más a hangzás egy kis helyiségben, és más egy nagy te­remben. Sokszor szinte nem isme­rünk magunkra, csak fülelünk az eltérő akusztika miatt. A Likőripari Vállalat igen so­kat segít, de nagyobb próbater­met mégse varázsolhatnak. A fenntartó vállalat tette lehetővé, hogy Matyi és Kálmán tanár úr időnként foglalkozzék velünk. Dramaturgiai feladatokat is el­látnak, mert nem mindegy, hogy mit és milyen körítésben adunk elő. Hasonlóan vélekedett volna az együttes többi tagja is, de így is túl sok időt elraboltam a próbá­ból. Jókedvűen távoztam, mert tu­dom, hogy kedvezőbb körülmé­nyek között is ritkán sikerül egy-egy életképes szakkör, mű­vészeti csoport megszervezése, fenntartása. Gondoljunk csak a teljesületlen tervekre, a kulturá­lis intézmények balsikereire, a hamvába holt próbálkozásokra. Csak akkor virágzik ki a szándék, ha az akarat avatott, lelkes szö­vetségesekre talál, mint a Külső- Szabadság úton. Heltal Nándor Helyesírásunk újabb szabályozása előtt Fábián Pál egyetemi docens, a Helyesírási Bizottság titkára a magyar újságírók székházában előadást tartott helyesírásunk újabb szabályozásáról. Ez alka­lommal Pethes Sándor riportot készített Fábián Pállal, és az megjelent az Esti Hírlap január 29—i számában. Ez alkalmat ad arra, hogy a helyesírási szabály­zatokat és a tervezett újabb vál­tozásokat ismertessük. Helyesírási szabályzatunknak eddig 10 kiadása volt. Az első 1832-ben, a most használatos 10-ik 1954-ben jelent meg, és a terve­zett 11-ik 1982-ben fog megje­lenni. Így az elmúlt 150 év alatt 10 kiadás szabályozta helyesírá­sunkat. Az 1832-es első kiadás előtt he­lyesírásunk nem volt egységes. Külön beszélhetünk a kancellá­riai helyesírásról, a kódexek he­lyesírásáról. Volt protestáns és katolikus helyesírás is. Az aka­démiai első kiadás szabályozta országos érvénnyel. Utána még volt külön iskolai, sőt nyomdai szabályzat is. Az államalapítás után az írás­beliség elterjesztésekor a latin betűsort alkalmazták a magyar nyelvre. De ez nem volt elég egy magyar ábécé kialakításához. Ä magánhangzók hosszúságát is je­lölni kellett, és a latinban nem volt betű az ö és az ü hangra és sok mássalhangzóra sem. *A kí­sérletezés maradványai a mai hagyományos alakban irt család­nevek, mint pl. Cházár, Thew- rewk, Dessewffy. Cholnoky. A z, s az írásbeliség kezdete óta megvolt, a ty, gy, ny, ly, k, dz a 13. századtól ismert, az sz és a cs a 16. századtól, a v, j, zs pedig a 17. századtól. A c és dzs betű mai alakját 1903-ban az is­kolai szabályzat rögzítette. A ma­gánhangzók hosszúságának jelö­lése csak nehezen állapodott meg, az ő, ű hosszúságának jelölése csak a 19. században rendeződött. A helyesírással való foglalkozás a nyelvtörténet fontos fejezete. A magyar helyesírás történetével nagyon alaposan foglalkozó Kni- ezsa István szerint „Minden Galambgyász A kis templom okkersárga tömzsi tornya ragyogva tör fel a felhőtlen ég búzavirág- kékjébe. Mögötte — mintegy vas­kos utánfutóként odaragasztva — a hajóteret ölelő falak nyers sár­ga bástyája tartja a meredek pa­latetőt. A hóolvadás szemcsésre szívta a szürke palanégyzeteket, s hogy így érdesebb a felület, biztonságosabban megülhet raj­ta a galambraj. Szinte komikus, ahogy féloldalasán, egyik lábu­kat „hónuk alá” húzva, a mási­kat jól alányújtva tapadnak a te­tőre. Két nagy csoportra szakad­va lustán tollászkodnak a mada­rak. Élvezik a napsütést. Mint az a cirmos cica is, amely kéjesen hengergőzik a szomszédos udvar garázsa előtt. Néha abbahagyja a ficánkolást, és úgy — hanyatt- fekvésben — sunyin les fel a galambokra. Jó ismerősök már, hiszen a madarak emberemléke­zet óta főbérlői a templom pad­lásának. A macskanemzedókek is generációs passziót csinálnak ab­ból, hogy a faltól három-négy méternyire bóbiskoló szomorúfűz ágain fel-fellopakodjanak, oda a madárcsemegét ígérő palatető kö­zelébe. Persze, igencsak remény­telenül, hiszen ha a fűzfa leghe- gyére sikerülne is felkapaszkod­niuk, onnét még legalább négy­méteres ugrással lenne elérhető a templomcsatorna ... De hát miért éppen a cicák ne reménykedné­nek csodában? A cinmos most hirtelen talpra szökken, és a száraz fűszálakat óvatosan félresimítva útján, szin­te alföldbe lapulva kúszik a fűz­fához. Fülét hegyesre feszítve ku­kucskál a magasba, melyik el­ágazást válassza majd leshelyül. Mikor azonban fenn terem, és karcsú teste súlyátótt is megrez- dülnek a fűz citromzöld gallyai, a galambcsapat egy pillanat alatt a magasba röppen. Pedig hát hol van itt vész? De ha az a négylábú játszani akar, hát lássuk. Most már a cica is így van ve­le. Bár ekkor csakugyan elérhe­tetlen távolságban hussannak, kö­röznek fölötte, ő még bőszebb harciassággal követi szárnyalásu­kat. Nemcsak tágranyílt szemé­vel, hanem nyak- és fejmozgásá­val is. Orra finom bársonya gyöngyösen fénylik, bajuszszálai hosszú tüskékként merednek. De ezt az eszmei .párviadalt hamar meg lehet unni. A mada­rak néhányszor elgyönyörködnek még benne, ahogy árnyékaik vil­lámsebesen átsuhannak a tető szürke rézsútján, aztán vissza­ereszkednek a gerinc közelébe. Fittyet se hánynak többé a macskára. Az se erőlteti tovább a „vadászatot”, s ha már felfá­radt a selyemfényű gallyak kö­zé, megmosdik. Mielőtt bele-bele; nyal talpa rózsaszín párnácskái­ba, gondosan behúzza karmait. Odafönt is folytatódik a tol- lászkodás. Egy szürke galamb azonban mást csinál. Csak amo­lyan egyensúlyozó szárnycsapá­sokkal leugrál-csúszkál a tető al­só szélére, közel az esőcsatorná­hoz. Tipeg-topog, nyakát kíván­csian nyújtogatja, fejét el-elfor- dítgatja, s nézi azt a már majd- csaknem rozsdásszürke, dermedt szárnyat, amely mint segítségért kapaszkodó kar mered elő a csa­tornából. Így csinálják galambtársaival nap mint nap, mióta társuk alá­bukott azon a zimankóé, hófúvá- sos alkonyaton. KJ ézzétek, mi lehet azzal a galambbal?! — hív­ta fel a figyelmünket feleségem. — A többi réges rég pihenőre bújt már a háromszögletű tető­ablakon, ez az egy meg csak gubbaszt mióta. — Lehet, megparittyázták a gyerekek, s csak arra volt ereje, hogy a padlásablak kiálló csúcsá­ra üljön. A szellőzőréseken be­jutni ép madárnak is bonyolult manőver. Nem mindig sikerül pont rárepülni a küszöbül szol­gáló keresztlemezekre, s olyan­kor a ferde tetőlapon csúszkálva, bukdácsolva érik el az ablakot. — De így meg fog fagyni sze­gény ... Nemhiába féltettük, sajnáltuk a szép kékesszürke galambot. Az északi szól egyre vadabbul zör­gette a lakásablakot, s az egész világ vastag hótakaró alatt di- dergett már. A hó szakadatlanul és mind hegyesebb szögben esett. A kívül rekedt madár olyan moccanatlanul feketéllett már ott az ablakcsúcson, mint egy kis vasszobor. Egyszercsak arra kaptuk oda a vacsora mellől tekintetünket, hogy a galamb rázuhan a tetőre, gördül meg-megpattanva, élette­lenül. Egy-egy forgásnál furcsa, hosszúkás, fehéres valami villa­nását láttuk. Mintha egyik szár­nyára sílécet kötöttek volna... — Lépvessző! — kiáltottunk fel szinte egyszerre. — Hát még nem vesztek ki a galambcsiszárok ... Ilyenkor se nyughatnak tőlük a madarak... V4rután elsajnáltuk a szeren- csétlen galambot, egész es­te a „mi utcánkra” emlékeztünk. Arra a barátságos, nyugodt, kül­városi fertályra, ahol minden második portán galambászkod- tak... S volt köztük egy alamu­szi, egérarcú ember, akiről min­denki tudta, hogy csiszár. Pontyónak hívják. Máig is ott laknak. Vajon nyugdíjas korára se hagyott még fel a galambcsi- szársággal? Mert úgy általában mit sem különbözött magatartása a többi galambászétól. Mikor tavasszal kinyílt az idő, igencsak minden galambos portán hasonló mód cselekedett a gazda. Mint ahogy foglalkozásukra nézve is‘ egyívá- súak voltak; legtöbbjük Jármű­javító-beli munkás. Műszak után, a ház körüli teendők végeztével itt is, ott is felhangzott a jellegzetes füttyö- gés. Ahová benézett az ember, láthatta a fütty tulajdonosát. Alit szétvetett lábakkal az ud­var közepén, s gyönyörködött galambjai röptében. Szép látvány is a napfényben villogó szárnyak ezüst, kék, vörös, sárga foltjai­nak cikázása az ég melegkék kárpitján. Meg jó érzés tudni azt is, hogy az a huszonvalahány ele­ven motorocska az ő hessentésé- re szárnyalt a magasba. Játékos csapongásuk a fák, háztetők, ker­tek, utcák, jövő-menő emberek felett — mintha őt is elragadná onnan a rögös udvarról. Fel a korlátlan szabadságba. Csak meg ne zavarná most az asszony, akinek mindig ilyenkor jut eszébe valami. Például. — Vágtál már fát? — Nekem eltüntesd jövőre a háztól ezeket a kukoricapusztító­kat! — Majd kiszedik az idén is a zöldséget egy szálig... így kuszálja szét zsörtölődésé- vel minden áldott nap a ga­lambász békés örömét nem egy feleség. Pedig .,. Pedig őrül a százasoknak, me­lyéket havonta hoznak a kony­hára a madarak. Sokkal többet, mint amennyit a „koszos zöld- ségjei, vagy penészes színű virág­jai" érnek. Csak ne árnyékolnák be ilyen békétlenségek a galambász élve­zetét. Azért is füttyög egy sort. Füttyének lejtése csupa hízelgés, csalogatás. A galambokat szinte megbabonázza. Nyitott, alig rez­zenő szárnyakkal, egyetlen tarka madárként siklik le a csapat a piros cseréptetőre. Megint külön gyönyörűség el­nézni, hogy tipegnek, sündörög­nek, kényeskednek odafent. Büszkén, hegyesen. Nem véletle­nül mondják: hegyes, kevély, mint a galamb. Apró lábuk, kör- möcskéjük mint esőcsepp koppan a cserepeken. Amelyik lefelé sé­tál a gerincről, akkorákat csú­szik, hogy csak úgy csápol a szárnyával az egyensúlyban ma­radásért. De akármit csinál a huszonva­lahány madár, szeme mindnek a gazdán. — Még nem kaptok semmit, gaznációk — morfondírozik fél­hangosan a galambász. — Nagyon ellustultok, ha kövérre eszitek magatokat... Hej, de szépek vagytok kisbüdösek! ...Nos — idáig igen hasonla­tos egymáshoz minden galambász. D e az olyan, mint Pontyó, a csiszár, bizonyos helyze­tekben furcsamód ellenszenvesen megváltozik. És különös — a ga­lambjai is hozzáidomulnak. Egyszerre felvillanyozódnak, mikor más utcából való, fürge idegen raj köröz be az udvar fö­lé. A gazda szeme mint a vércséé — villan. Arcára kiül a vadász- szenvedély. Pláne, amikor két madár kioldalog az idegen rajból. Fiókgalambok még, tájékozatla­nok. Príma fajták! — Hess! — emelinti mind a két karját a magasba a galam­bász, és hangja rekedtesen riasz­tó. A galambcsapat mintha már várta volna a. parancsot, szélesre feszített nyílként lövell fel a kékségbe, az idegen raj nyomá­ba. Érdekes kergetőzés kezdődik. Viaskodva verseng a két kis se­reg. Mint gyors vadászgépek ke­rülgetik egymást, hol egyik, hol másik kerekedik felül. A gazda pedig lentről mint kérlelhetetlen ragadozó figyeli a csatát. Az ég nyájas kékjén a harc feszültsége vibrál. — Megvan! — kiált kifulladva a galambcsiszár, mert hiszen ez mái ő, Pontyó, ahogy sokszor ki­figyeltük. — Felsüvit csalogató füttye, és madarai, kis cinkosai a ragadozásban, lehozzák ma­gukkal az egyik idegen fiókga­lambot. A jól végzett'munka tu­datában landolnak, s pillanatokon belül szárnyukkal kecsesen egyensúlyozva kötnek ki a kúp­cserepeken. Köztük a csinos, ezüstfehér idegen madár. Látszik, hogy nyugtalan, kényelmetlen neki az idegen környezet. De csoporttermészete ideköti most ehhez az új közösséghez. Ezután már velük száll fel. Éppen ezt a tapasztalatlanságot, jóhiszemű járatlanságot használja ki a galambászok ellenszenves tí­pusa, a csiszár. Pontyó már izgatottan számol az udvaron. — ... négy, öt, hatodik kúpcse­rép ... — állapítja meg a galamb tartózkodási helyét, és már robog is a padlásra. Odafent előkészít­ve várja a lépvessző. Felkapja, lábujjhegyen a hatodik kúpcse­rép alá oson. Szeme villog, reb- benéstelenül lesi a cserép hosz- szában reszelt nyüáson, mikor lesz legmegfelelőbb állásban a galamb. Hopp! — most jól fek­szik szárnya a lépvesszőnek. Ügyesen, gyorsan, zajtalanul bú­vik ki a résen a lép, és máris a madár szárnyára ragadt. A kö­vetkező pillanatban félrehúzódott egy cserép, kinyúlt rajta a csi­szár keze és máris húzza befelé a vergődő galambot. — De szép vagy, az anyád! — mustrálja a kupec elégedett vi- gyorával, és teszi a többi fogoly mellé a ketrecbe. — Két százast is megadnak érte — konstatálja. — Ezt már akkor tudta, amikor leszállt az idegen galamb. Mert ha értéktelen fajta lett volna, drótkampóval fogja meg. Akkor a lábát kapja el. Nem baj, ha el is törik. Leölni, enni úgy is jó... N os ezt a mi múlt decembe­ri „kék” galambunkat Pontyénál ügyetlenebb csiszár próbálta elejteni. Sikerült is „lép- re csalnia”, de a madár gyorsabb volt nála, és megugrott az ártat­lan, mielőtt elcsípte volna. A lépvessző olyan helyen ragadt rá, hogy magával hurcolva, küszköd­ve — haza tudott vele repülni. A templomtető ablakán már nem fért be ... Ott fagyott meg a me­leg otthon „küszöbén”. Társai mindennap , megnézik. Fél méternél közelebb ném men­nek teteméhez. Csak fürkészik, ugyan mikor mozdul már ki on­nét a csatornából... Tóth István hangtörténeti vizsgálódás tulaj­donképpen helyesírás-történeti kutatással kezdődik: Milyen han­got jelöl a betű az adott eset­ben?” A készülő új szabályzat nem törekszik helyesírásunk reformá­lására, csak néhány esetben mó­dosít olyan szabályokat, amelyek felett eljárt az idő. A 10. szabály­zat megjelenése óta eltelt 25 év alatt nyelvünk is változott. Eze­ket a változásokat kell tükröznie az új szabályzatnak. Elsősorban is a dz, dzs betű­jellegét kell következetesen meg­állapítania. A mostani szabályzat ezt felemásan oldja meg. Két ma­gánhangzó között eQválasztáskor külön kell írni: ed-zi, mad-zag, hod-zsa, maharad-zsa, brid-zse- zik. Ez olyan, mintha az egyéb szót eg-yéb alakban válaszitanánk- el. A két, illetve a három betű­jel magánhangzó után együtt marad: brin-dza, lán-dzsa. A fel­szólító módban és a tárgyas ra­gozásban a dz végű igék követ­ték a kétjegyű mássalhangzók kettőzését és elválasztását: eddziik, edz-dzük. A bridzs fő­név -vei rágós alakja is szabá­lyosan briddzsel, elválasztva bridzs-dzsel volt. Áz új szabály­zat szerint a madzag, bodza, hodzsa elválasztva ma-dzag, bo­dza, ho-dzsa lesz, így következe­tes lesz a magyar ábécé haszná­lata. A másik, amit rendeznek, bi­zonyára az összetett szavak írása lesz. A mostani szabályzat 141. pontja csak nagyon általánosan azt írja elő, „hogy az egybeírás következtében lehetőleg ne ke­letkezzenek túlságosan hosszú szavak. Olyan szókapcsolatot te­hát, amely 5—6 szótagnál többől áll, lehetőleg ne írjunk egybe”. A később megjelent Helyesírási Tanácsadó Szótár már pontosan szabályozta az egy-, két-, három-, és többelemű összetett szavak ta­golását. De mivel a szabályzat névjegyzékéből átvett csillaggal jelölt szavakon elvileg nem vál­toztattak, következetlenül áll egy­mással szemben a labdarúgó­csapat és a labdarúgó-pálya, a sikáló kefe és a súrolókefe. A me- legcsákány-váltást is egybe kell írni az új szabályzat szerint (a 3 elemű összetett szavak ugyanis 6 szótagig egybeírandók). Az ösz- szetett szavak írásának szabályo­zása azért is fontos, mert újab­ban nagyon elszaporodtak a hosz- szú összetételek (reklámfilmzene- megbízás, munkaerőkapacitás-ki- használás). Némelyiket le sem le­het írni szabályosan. A kiejtési kettősségek közül a mostani szabályzat az előzőkhöz viszonyítva jó néhányat meg­szüntetett. Ezek a kettősségek részben nyelvünk fejlődéséből, részben pedig onnan erednek, hogy köznyelvünk több nyelvjá­rásból keletkezett, így egyes sza­vak egyszerre többnek a bélyegét is magukon hordják. így a fel­sorolt kettősségek közül csak az elsők használatát vette helyes­nek: borotva — beretva, pajzs — paizs, ad-—- ád, levő — lévő, mienk — miénk, neki — néki, abál — abárol, fő — fői. Fábián Pál nyilatkozata szerint „az új helyesírási szabályzat valószínű­leg elfogadhatónak tartja majd a levő mellett a lévő, illetőleg a mienk mellett a miénk Változatot is.” De bizonyára többet is. Itt említjük meg, hogy a bocsát (ren­delkezésre bocsát, megbocsát) igét is csak ebben a változatban találja elfogadhatónak a mostani szabályzat, mivel a bocsájt nyelv­járási alak. És mégis szinte min­denütt a boésájt alakot halljuk és olvassuk. A török eredetű szónak régi alakjai j nélküliek, a 18. szá­zadtól kezdve találjuk a bocsájt alakot. A bocsát — bocsájt alak­pár kérdését is rendezni kell. Mindezek még csak tervek, ja­vaslatok, amelyeknek a feűdolgo- zása és szabályokba foglalása az Akadémia feladata lesz. 1982-ben olyan szabályzatot szeretnénk majd kézbe venni, amely a he­lyesírási kérdésékben a legponto­sabban eligazít bennünket. Kiss István A „Budapesti tavasz’ sikere Kubában Karinthy Ferenc: „Budapesti tavasz” című regényének több epizódból álló filmadaptációja nagy sikert arat Kubában. A tévéváltozatot Armando La­mas készítette és Silvano Suarez rendezte. A folytatásokat hetente háromszor sugározza a televízió. A kubai nézők körében a sorozat legnépszerűbb alakja a fiatal Ga­zsó, akinek természete igen kö­zel áll a kubai ember érzés- és gondolatvilágához. (BUDAPRESS — PRENSA LATINA) (Straszer Anndrás felvétele.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom