Petőfi Népe, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET A másik Csontváry • Csontváry önarcképe. A gácsi időszak minket külön is érdekel. kecskeméti vonatkozása miatt. Ugyanis a hírős város egykori polgára. Székely Sándor bérelte. majd vette meg Csontvárytól ottani patikáját. S vhmjyel. .^„padlásáról az ő révén ke- .' ült elő az azóta híres művek egy része, így egyik korai felfedezője- ként tarthatjuk számon a patikust. V. M. Németh Lajos, Pertorini Rezső és -mások könyvei, tanulmányai, ismertető, elemző és újrafelfedezd cikkei után, lám még mindig ákad tennivalója a Csontváry-ku- tgtásnak. Erre mutat a Művészet cfmű folyóirat januári száma is, amelyben ismét több vele kapcsolatos, tanulmánynak beillő írás látott napvilágot. Ezek között külön figyelmet érdemel Mezei fittó „Kosztka Tivadar gácsi közművelődési tevékenysége 1884— Ip91 között" című írása. Elsősorban azért, mert megpróbálja — ntéghozzá igen meggyőzően — a fiatal Csontváry Kosztka reális életlátását, valós szemléletét bizonyítani. Azoknak a tényeknek a felsorolásával, s értékelésével, amelyek a zseniális művészt, az elhivatottságát már akkoriban is érző alkotót a korabeli Magyar- ország. s a nagyvilág valóságához, az életfolyamatokhoz fűzték. Miért fontos ez? Azért, mert 4- amint ezt már eddig is többen észrevették — a nagyközönség Imreiben egy meglehetősen téves szemlélet uralkodott el Csontváry val kapcsolatban. Az ő helyzetének és szerepének megítélésében meglehetősen nagy szerepet játszik az a túlzóan romantikus kép, mely róla régebben kialakult. s mely máig sem nagyon részben megváltozzon, arra is jó egyebek mellett Mezei Ottó említett írása. Az alkotó magyarságtudatát, etikai-emberi elkötelezettségét számos kutató, s kritikus észrevette, s hangsúlyozta már előbb is. Azt is, hogy minden látványosérdekes, romantikus életvitele, különös pályája, sorsa ellenére — vagy inkább mellette — is mennyire korának gyermeke volt ő. De azt nyilván kevesen tudták, hogy Csontváry éveken keresztül szóban és írásban ag emberi haladásért, népének boldogulásáért szállt síkra. Méghozzá úgy, hogy Gácson — ahol patikus volt — nem elégítette ki őt szű- kebb szakmai tevékenysége, hanem lelkesen agitált a jobbért, harcosan cselekedett a társadalmi változtatás érdekében. Hosszasan lehetne sorolni, hogy milyen és hányféle dolog, téma foglalkoztatta. Szót emelt a női egyenjogúságért — különösen ami a tanulást, művelődést illeti —, foglalkozott az iparosítás,' a mezőgazdaság korszerűsítésének időszerű kérdéseivel; sürgette az állami óvodai rendszer létrehozását; figyelmeztetett a háziipar (szövés-fonás, selyemhernyó- tenyésztés) fontosságára stb. Es avasolta a nép szervezett intézményes művelését. Találóan jellemzi őt egyik mélta- tója, amikor ezt írja róla; ..... széles látókörű. a nép nyomorát, s az európai fejlődés vonalát szemmel tartó értelmiségi volt, kíméletlenül szókimondó és kemény ember." • Bodri Ferenc grafikája. Hetvenöt éve, 1904. február 22-én született Nagy István romániai magyar író, a két világháború közötti erdélyi munkásmozgalom kiemelkedő személyisége. Születésnapja alkalmából egy 1939-ben írt, vallomás erejű tárcájának közlésével köszöntjük az írót. NAGY ISTVÁN: Régi történet Régi történet jut eszembe. Tizenegyedik évemben jártam, . mezítláb. Iskolai szünidő volt. Szobafestő mesternél próbainas- kodtam, napi negyven krajcárért, hogy legyen könyvre való az ötödik elemiben. Édesapám ugyanannál a mesternél forintos mázolósegédként dolgozott. Szaktársai gyakran megcibálták a fülemet. Olykor bizony meg is rugdostak. Mindennél sokkal gyötrőbb volt az, hogy ném akarták elismerni nagyfiúnak. Percenként így kiáltottak rám: — Te kicsi, hozz egy kártya vizet. Te kicsi, törjél budai földet. Te kicsi, mi az anyádért hoztál okker helyett szatinóbert? Hiába mázoltam be magam olajfestékkel, nagylábam ujjától a fejem búbjáig, hiába húztam a talyigát inam szakadtáig, hiába fojtottam torkomba a sírást a hajnali koránkeléseknél, mert még a szomszédok is így kicsinyítettek: — Ó, te szegény Pistuka... — Pedig én szüntelenül arról ábrándoztam, bárcsak Isvánnak szólítanának már engem is, mint apámat. Mert ő csuda nagy ember volt, ha nem is növésre, de kenyérkeresetben. Akkoriban állt be önkéntes tűzoltónak is. Fő terjesztője volt Kolozsváron a Népszavának, de ezt csak elvből vállalta. Emellett télen szűcs volt, és jegyszedő a nyári színkör felső erkélyén. Anyám ugyanott ruhatáros. Ha apámat a színházhoz osztották be szolgálatra a tűzoltóságtól. akkoi’ jegyszedő és napos "tűzoltó volt egy személyben, s mindig félt, hogy emiatt majd egyszer elveszíti mindkét keresetét. öt testvérem közül engem, mint legnagyobbat, sokszor becsempésztek függönyhúzás után a sötétben, s én az erkélylépcsőn ülve szégyenkeztem végig a felvonásokat. Az utolsó jelenetnél, lámpagyújtás előtt, mindig ki kellett jönnöm. Annyira megalázónak éreztem ezt a színházasdit. • Naicy Vince: Tihenés (linómetszet) hogy azon a nyáron, mikor először dolgozni adtak, a második fizetésnél kijelentettem, ezután csak úgy megyek színházba, ha jegyet váltanak nekem, hogy számozott padba ülhessek. Apám nagy nehezen beleegyezett. Egy júniusi vasárnap estére készült a nagy esemény. Kimondhatatlanul boldog voltam. Azt hittem, attól kezdve belátják, hogy mégis nagyfiú vagyok. Szüleim készülődésében is ünnepélyességet éreztem. De mikor végre elindultunk lefelé a bűzös Lépcső utcán, koma bácsink szemberohant velünk, s valamit izgatottan hadart apámnak, ki csak ennyit mondott neki lehorgasztott fővel: — Hogy a fene ott egye meg őket Szarajevóban... Koma bácsink helyeslésével egyidőben fekete lobogó került a színház homlokzatára. Az előadást nem tartották meg. Búsan ácsorogtunk a gyászlobogó alatt. Ö, nem a meggyilkolt magyar trónörökösért búsultunk. Apámék talán nem is sejtették, hogy azt a zászlórudat az én szívembe döfték. Apám nemsokára bevonult. Kivitték a harctérre. Máról holnapra nagyfiú, sőt családfenntartó lettem külön színházjegy nélkül is. Pedig de tiltakoztam, hogy én nem így gondoltam. De most már senki sem akarta elhinni, hogy még kisfiú vagyok. Be kellett állani a nagyok helyére a gyárba és mindenhova ... Azóta, ha nagy vágyak elérésére törekszem, mindig elfog egy kis kétely, s gyötrő bizonytalansági érzés bénítja meg akaratomat. Ilyenkor mindig félek, hogy közbejön valami, s a magam szemében mindörökre kisfiú maradok. Ez az érzés fokozódott öntudatos munkatársaim révén is, akiktől már inaskoromban állandóan azt hallottam, hogy mindaddig újabb és még borzalmasabb világháborúk törnek reánk, amíg a mai társadalmi viszonyok uralkodnak. Ha elgondolom, hogy az úgynevezett békeévekben erdőtűzként égett hol Kína, hol az amerikai kisállamok, majd Abesz- színia, aztán a spanyol félsziget — akkor be kell vallanom, hogy az Európa közepén mostanában fellángolt új háború nem is okozott különösebb meglepetést. Egyszerűen megállapítottam, hogy harmincöt éves vagyok, tehát három évvel máris többet éltem, mint az apám, aki harminckét éves korában tűnt el a galíciai fronton. Elfog valami dühös siet-, ség: befejezni mindazt, amit lehet. Nagyon szeretnék még élni, de ha most mégis az apám sorsára jutok, olyan ügyért akarok meghalni, ami a fiamnak és kortársainak boldog jövendőt teremt, hogy ne foglalkozzanak végrendelkező gondolatokkal harmincöt éves korukban, mint én, kinek zaklatott életét s egyéniségét félig kész regények és befejezetlen színdarabok jellemzik. „Nem szeretném magam beskatulyázni!” A Szerzői Jogvédő Hivatal minden év vége felé megjutalmazza azokat a művészeket — közöttük pályakezdő fiatalokat is —, akik az előző szezonban a legmagasabb színvonalon tolmácsolták mai magyar zeneszerzők alkotásait. Ezen a kis ünnepségen futottam ösz- sze tavaly decemberben Szebel- lédi Valériával, aki fél évvel korábban még a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola középiskolai énektanár- és karvezetőképző tanszakának volt a hallgatója. Minek köszönheti ezt a megtisztelő kitüntetést? — tettem fel neki az első kérdést. — Kocsár Miklós egyik kórusművének betanításáért és vezényléséért kaptam a jutalmat, mely főiskolai diplomahangversenyem egyik száma volt — egy általános iskolai kórus élén. Nem volt éppen könnyű, de az ilyen feladatok mindig izgattak. . — Milyen új leckék elé állította a pályakezdés? — A csepeli ének-zenei általános iskola alsó tagozatán tanítok; a kicsik kórusát vezetem. Mellékfoglalkozásként pedig a Magyar Rádió gyermekkaránál vagyok korrepetitor. Jól kiegészíti egymást a kettő, mindegyiket nagy örömmel csinálom. Van egy szakmunkástanuló énekkarom is, nehéz munka, mert a gyerekek a kottát sem ismerik. Igyekszem megszerettetni velük a zenét, talán nem is eredménytelenül — a diplomakoncertemre is meghívtam őket, s valóban ott ültek a Zeneakadémia nagytermében. Ezek mellett rendszeresen végzek kutatómunkát a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének. — Nem fél, hogy túl sokat vállal? Hogy „elaprózza” magát? — Egyáltalán nem. Hiszen mindez a zenével való kapcsolatomat mélyíti el. Nem szeretném magam beskatulyázni! Két kamarakórusban is énekelek, ez mind nagyon fontos. Énekelni, a gyakorlatban foglalkozni a „szakmával”, benne lenni a zenei élet vérkeringésében — és sokat tanulni. Hiszen sohasem érzem elégnek, amit tudok. — Meg tudná mondani, honnan ez a lelkesedéssel párosult hivatástudata? — Nem lehet erre egy szóval felelni. A főiskolai évek, a gyakorlati tanítás, Erdei Péter karvezetésórái csak megérlelték bennem mindazt, amit magammal hoztam. Már az általános iskolában sokszor rámbízta Lőw Györgyi tanárnő’ egy- egy szólam betanítását, néha még a vezénylést is. A kecskeméti zeneiskolában Kelemen Józsefnénál, majd Palotás Józsefnénál tanultam, s akkoriban zongoristának készültem. (Nyertem is néhány versenydíjat, például a gyulai Erkel diákünnepeken.) Ugyanakkor Sipos Károly kamarakórusában is énekeltem. Azután a Kodály-iskola gimnáziumában folytattam tanulmányaimat s ott döntöttem végleg a zenei pálya mellett. Petriné Párdányi Judit sokat -foglalkozott velem a tanórákon kívül is. Énekeltem Kardos Pál akkor alakuló kórusában, nagyon nagy hatással volt rám. Életre szóló út- navalót kaptam Nemesszeghy Lajosnétól, annak idején ő felvételiztetett s a mi osztályunkat búcsúztatta utoljára, pem sokkal halála előtt. A Ko- dály-idézetekből összeállított, Márta néni keze- írását őrző sokszorosított lapot legbecsesebb emlékeim között őrzöm. Van még egy ilyen szomorú élményem: azt hiszem, én voltam az utolsó ember, aki Kardos Pali bácsival beszélgetett, azon a végzetes napon, tavaly februárban. Az iskolai farsangra utaztam le Kecskemétre a gyerekek meghívására, akik között nem sokkal előbb tanítási államvizsgámat teljesítettem. Különös volt ugyanabban az iskolában állni az osztály előtt, amely nemrég még második otthonom volt. — Ezek szerint nem szakadt el egészen szülővárosától ? — Mindig kecskemétinek fogom érezni magam. Szakdolgozatom témájaként is Kodály Zoltán és Kecskemét kapcsolatát választottam. Sajnos, személyesen nem ismertem Kodályt, de személye, munkássága, tanítása mindig nagyon érdekelt. A főiskolán alapító tagja voltam a Kodály Zoltán Tudományos Diákkörnek. Én a szervező munkát végeztem: felvettük a kapcsolatot vidéki főiskolásokkal, felkerestünk nagy öregeket, akik szoros kapcsolatban álltak Kodállyal. Így Andor Ilonát, Palló Imrét. Sajnos, azóta mind a ketten végleg elmentek már. Vidéki szakmai kirándulásokat szerveztünk, elbeszélgettünk külföldi tanulókkal. Az volt a kör célja, hogy összefogja a kodályi pedagógia iránt intenzívebben érdeklődő hallgatókat, s ezt — úgy érzem — sikerrel teljesíti ma is. Talán ennek köszönhetem, hogy tagja lettem a közelmúltban megalakult Magyar Kodály Társaságnak is. □ □ □ „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen.” — olvasom Kodály szavait a már említett, útravalóul kapott lapon. Ügy látszik, Vali magáévá tette az útmutatást... Körber Tivadar TÁRNÁI LÁSZLÓ: Egyszerűen Mondtam: ennyi nem elég az eligazodásomhoz. Hiányzik a vigasz is, a semmi nem old, nem magyaráz. Kérem, követelem a folyamatot amiért megszülettem, amiért vagyok, amiért változtam, amiért, ki tudja, megváltoztam, amiért istenes lettem, amiért visszaalakultam olyan egyszerűen, mint ahogy mondtam: ennyi nem elég az eligazodásomhoz. Lerajzoltam: ülsz a földháti váróteremben, s elszáguldanak előtted régi sorok, hogy majd mi lesz nélküled és nélkülünk ezen a földháti váróteremben, ahol szabály a várakozás, S látnod ennyi elég ... Ülök az állomáson várótermi pádon, jönnek elém mondataid, rajzaid, mint a vörösizzású száguldás. Cigarettázom volt ifjúságomon. Átalakultam, ne gondold hogy olyan egyszerű. Választok valamit tőled dolgaink megoldásához.
