Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-30 / 24. szám

1979. január 30. • PETŐFI NÉPE • S Fiáker vitte a mozit... Vidéken a felszabadulás előtt csupán 420 mozi működött. Az 1948-as államosítás után előbb a villamosított, majd a még petró- leumos községekben kezdték meg a rendszeres vetítést. Csak az öt­venes évek elején jutottak el a kisebb falvakba, tanyákra. Ma már elképzelhetetlen igény sürget­te a mozivállalatot. A legeldu­gottabb településeken is követel­ték, hogy hozzájuk is vigyék ki Latabárt, Gábor Miklóst, Tolnay Klárit, Lollobrigidát, a berlini csa­tát, a Róma nyílt várost, a Bol­dogság madarát, kérték a párttit­kárt, a tanácselnököt, hogy ők is utazhassanak „luxustutajon”, az „Orient expresszen”. Jöjjenek mi­előbb, ne törődjenek a nagy távol­ságokkal, sokszor járhatatlan utakkal. Parasztszekéren az ezermester Az országos filmforgalmazási vállalat kecskeméti kirendeltsé­géhez is eljutott a hír, hogy bal­esete miatt állást változtatna az ezermester Mamlecz Benő, kis­kunhalasi műszerész-szerelő, aki az árammal, benzinnel, nyersolaj­jal működő gépeket egyforma könnyedséggel javította. Egy új körzetet szerveztek az ősi kiskun város környékén, s mivel éppen ilyen emberre volt szükségük, megkeresték. Elvállalta a megbízást, mert te­herautó taposta lába megakadá­lyozta korábbi munkakörének el­látásában. Félt is a mozizástól, iz­gatta is. Kaptak gépet, áramfej­lesztőt, propagandaanyagot, fil­met, csak arról nem szólt a nóta, hogy miként juttathatják ki az eszközöket, önmagukat a tett­helyre. A tanács küldött értük teherko­csit. Kezdetben hárman, később ketten dolgoztak a vándorló in­tézménynél. Mindenkinek akadt munkája, százkilós áramfejlesz­tő, a drága vetítőgép, az üzem­anyag mozgatásához kevés volt egy ember. Éjjel háromkor értek haza Zsa- náról. Este kilenckor kezdhettek, csak ekkorra zsúfolódott a tö­méntelen nép a kisterembe. Két­százan váltottak jegyet. Á vadonatúj berendezés a gid­res-gödrös utakon egy hónap alatt szétrázódott. A műszerész-szerelő nagy nehezen rendbehozta, de nyil­vánvalóvá vált, hogy újra tönkre­menne rugózás nélküli kocsin. Mo­torkerékpárral kísérleteztek, majd fiákért vásároltak. Egy ismerős gazdától bérelték a lovat. Fiáker vitte a mozit, az önfe­ledt örömet, a kikapcsolódást, az újságpótlékot, a képesújságot, az izgalmat, az együttlét lehetőségét Balotára, Bodoglárra, Kiserdőre, Pirtóra, Tompára, Kötönybe.. Az útszéli fákra rajszögezett plaká­tokról értesültek az emberek, hogy mikor mit játszik a mozi. Eleinte mindegy volt, hogy mit visznek. Még a reklámot is elnézték volna reggelig. Itt találkoztak a rokonok, is­merkedtek fiúk és lányok, cseré­lődtek a hírek, pletykák, az élel­mesebb doktor bácsi itt mondta el időszerű intelmeit, a szükséges közlendőket a tanító úr. Helytállás télen-nyáron Csakhamar személyes ismerős­ként fogadták Mamleczékat. Bol­dogan újságolták az új kisunokát, a nagyfiú sikereit, szomorúan a nagynéni halálát, a májusi fa­gyot. Bodogláron jó vacsora vár­ta őket, Sűrűtajón nagy taps, for­ralt boy a hidegben, kútban hűtött szóda a kánikulában. Micsoda ha­vakban, országos esőkben, tik­kasztó hőségben vitte a fiáker a mozit. Ha eltört a főtengely, addig ügyeskedtek, míg ideiglenesen összedrótozva újra forgott, cérná­val „ragasztották össze” az elsza­kadt hangcsíkot. Nem ismertek le­hetetlent. Ennyi év után bevallható, hogy a központ tilalma ellenére, olykor szabadnapjukat is feláldozták. Csak így jutottak el még egyszer oda, ahol nem fért be a nép, ahonnan küldöttség rimánkodott egy filmért, Ennyi év után bevall­ható, hogy a játszási helyek meg- válogatásánál néha mellőzték a vállalat anyagi érdekeit. Távolab­bi, mindentől elzárt, ritkán lakott körzetek előbb kaptak mozit, mint sok tekintetben kedvezőbb hely­zetű tanyaközpontok, falvak. Eny- nyi év után bevallható, hogy az áramfejlesztőtől kapott energiával világító lámpák fényénél táncolt a fiatalság, pörgött a lemezjátszó, ünnepelték a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalmat, március 15-ét. Nem sajnálták sem saját idejüket, sem a vállalati üzem­anyagot! Igazi népművelők voltak. Autóval kényelmesebb, de... Húsz esztendeje autó viszi fiá­ker helyett a mozlit. A villamos vezetékek ezüst szálain az áram időközben eljutott a kisebb fal­vakba, az útmenti tanyákhoz. A nép is szétfutott lassanként. Ki a környező városokba igyekezett, ki Pestre. Az aggregátor cipelésétől, sze­relésétől, csörömpölésétől, bűzétől megszabadult Mamleczék mégis mind gyakrabban tértek haza el­szontyolodva. Fogyott a közönség. Kétszáz métert sem tett meg egy- egy filmért a hajdanán égzengéses időben öt kilométert gyalogló, saj­nálta a moziért gépkocsiját, aki szívesen ázott bőrig, hogy le ne késsé a híradót. Űj helyeket ke­restek, kitartottak a leghűségesebb körzetekben, de folyvást csökkent az érdeklődés. Benő bácsi nyugdíjba vonulása óta felesége ül a volánnál, ő vetít. A legifjabbak nem is gondolják, hogy a mozis néni meg a férje mennyit fáradozott apáik, anyáik szórakoztatásáért, műveléséért, a társadalmi haladásért. Az 1954 óta lepergetett — összefűzve csak­nem az egyenlítő hosszúságával vetekvő — filmek között akadtak ostobák, sekélyesek is, de többsé­gük hasznos, műveltséggyarapító, látókörnövelő alkotás volt. Mamlecz Benő és felesége jó ügyért, jól fáradozott, mindketten megérdemlik feletteseik jutalmak­kal és kitüntetésekkel is kinyilvá­nított megbecsülését. Szép csalá­di házukban emlékeznek a hős­korszakra. Csak piaci napokon vi­tatkoznak néha. Négyesszállásról, Imrehegyről, Kígyósról, ismerik-e az őket régi barátot megillető sze­retettel köszöntő fejkendős nénit? Hiába, lassan kopik az emlékezet, ki tudná számon tartani azt a sok ezer embert, akikhez parasztsze­kéren, motoron, fiákeren, P— 70-esen, Moszkvicson vitték el a mozit Heltal Nándor KULTURÁLIS KRÓMKA Sakk az óvodában Rendkívül érdekes — bár kissé szokatlan — módját választották a logikus gondolkodás kifejlesz­tésének az NDK-ban az egyik gaterslebeni óvoda pedagógusai. 1976 óta hetenként egyszer a pedagógus sakkjátékot mutat be az ötéveseknek. A gyerekek úgy megszerették e szellemi sportot, hogy a heti gyakorlóórán kívül is szívesen játsszák. Ezüstkincsek Két régi pénzleletet találtak az észtországi Olustvere településen folyó építési munkák közben. Az egyik 600 darab, XI. századi ezüstpénzből áll. A legértékesebb darabok arab dirhemek, bizánci miliarisok, európai dénárok. Ezek arról tanúskodnak, hogy Észtor­szág a régmúltban a keleti or­szágok, Oroszország és Nyugat- Európa közti forgalmas kereske­delmi útvonal mentén feküdt. A másik lelet két agyagedé­nyében néhány ezer ezüstpénz volt, amelyeket a XIV. században vertek német városokban és Észtország területén. Az írástudatlanság c felszámolása Mongóliában a harmincas években kezdték meg az anal­fabetizmus felszámolását. 1941- ben megjelent az új ábécé, és 1947 végére már a lakosság fele tudott írni. Az analfabetizmus felszámolá­sa húsz évvel ezelőtt fejeződött be az országban. Az azóta eltelt években Mongóliában általánossá vált a kötelező nyolcosztályos iskola elvégzése minden iskolás­korú gyermek számára. t ) MŰEMLÉK KÖNYVTÁRAINK matikai és nyelvészeti könyveket is tartalmazó gyűjtemény na­gyobb része a budapesti Egyetemi Könyvtárba került. A XIX. század végére a könyvek száma 170 ezerre növekedett, ma pedig több mint 300 ezer kötetet őriznek itt. A könyvtár jelenlegi anyagából tárlókban látható néhány kódex. Ezek 1802 után, vásárlás útján ke­rültek a gyűjteménybe. A könyvtár 230 ősnyomtatványa kö­zül az egyik, a kézifestésű, 1499- ben Velencében nyomtatott pécsi misekönyv már 1506 táján Pan­nonhalmán volt. (Nevezetesebb ősnyomtatványok még: a Thu- róczy Krónika 1488-as festetten brünni és festett augsburgi kiadá­sa, a Manlius nyomdájából 1585- ben kikerült Ó és új kalendárium, valamint egy díszes Dante-kiadás 1491-ből. Szintén figyelemre mél­tó Heltai Krónikája (1575) és Luther röpiratainak első kiadása. Az 1655-ben Nagyszombatban megjelent Által — plántált rosa az Ócskái temetésén mondott be­széd szövegét tartalmazza. Egyet­len példánya nemrégiben került elő. A történelem viharos korszakai­ban betiltott dokumentumok meg­őrzésében fontos szerepe volt a könyvtárnak. Mivel senki sem gondolt arra, hogy a pannonhal­mi monostorban keresse a cen­zúra által üldözött műveket, a könyvtárnak szinte teljes az 1848—49-es és az 1919-es gyűjte­ménye. Az előbbi anyagból válo­gatták a díszteremben kiállított, Egy forradalom hétköznapjai cí­mű kiállítást, és ugyancsak így maradhatott ránk a Szamuely szerkesztette kézzel írott katonai újság, a Lövészárok és Vidéke 1915. április 15-i száma is. A pannonhalmi könyvtár nem­csak idegenforgalmi látványosság. Működő intézményként is vár­ja a látogatókat. 1977-ben 151 ol­vasója 1500 kötetet kölcsönzött. Az évi gyarapodás eredménye­ként tavaly 3500 kötet könyvet és 140 folyóiratot vettek állo­mányba. Ilyen gyarapodás melletti ter­mészetesen a helyhiány megszün­tetésére — jelen esetben megelő­zésére — is gondolni kell. A köny­vek rohamos gyarapodása láttán, még a helyhiány létrejötte előtt elkezdték a raktárnak használt alsó rész átépítését, az állványok emeletesítését. A pannonhalmi monostor könyvtára A pannonhalmi könyvtár, hivatalos nevén a Szent Benedek-rend Központi Könyvtára — a Könyvtári Minerva szerint — egyházi szakkönyvtár. Maga a nagyméretű, ion stilusú faoszlopokkal, erkélyfolyo­sókkal körülvett, úgynevezett díszkönyvtár is látvá­nyosságnak számít. Az értékes könyvanyag, a ritka, sőt egyedi példányok, az állományhoz csatlakozó muzeális gyűjtemény pedig a műemlék könyvtárak rangjára emeli a pannonhalmi könyvtárat. A kolostort I. István 1001-ben alapította. Ezzel megvetette az első hazai könyvtár alapját is, amely ma a világ legnagyobb bencés könyvtára. I. László 1083- ban összeiratta a kolostor birto­kait, egyházi kincseit, könyveit. Az összeírás tanúsága szerint már ekkor több mint hetven könyv volt a kolostor tulajdonában. Szertartáskönyveken kívül bibliát, legendáskönyveket, a szentatyák írásait, sőt klasszikus auktorok (Cicero, Lucanus, Cato) műveit is megtalálhatjuk a felsorolásban. A magyar történetírás kezdetei a könyvmásoló műhellyel is ren­delkező Pannonhalmán fedezhe­tők fel. Ezt az Anonymus-kutatá- sok újabb eredménye is alátá­masztja, amely szerint P. mester a Pannonhalmi iskola vezetője volt. A névtelen szerző értesülé­sei ugyanis általában olyan hely­ről származnak, ahol bencés ko­lostor működött. De miért éppen Pannonhalmára esett a választás a középkori bencés iskolák közül? Egyrészt azért, mert a legtöbb kö­zépkori krónikánkról bebizonyo­sodott, hogy itt íródott. De a leg­főbb bizonyítékok azok a hasonló­ságok, amelyek a Gesta szövege és a Pannonhalmán írt oklevelek között kimutathatók. Pannonhalma tehát valamilyen irodalmi központ szerepét töltöt­te be, alapja a kor viszonyaihoz képest gazdag könyvtára volt. En­nek a könyvtárnak felbecsülhe­tetlen kultúrtörténeti értékű do­kumentumai azonban elkallódtak az évszázadok során. A bencések­nek ugyanis 1787-ben, II. József utasítására el kellett hagyniuk Pannonhalmát. A kolostor épüle­tei csaknem 15 évig üresen álltak. Az 1786-ban 4249 kötetet számláló, jogi, történelmi, bölcseleti, mate­• XVI. századbeli kézzel festett kódex. • Kutatók a könyvtárban • A pannonhalmi főapátság könyvtárterme. M. Zs. Jerzy Edigey MacAreck FORDÍTOTTA: BÁBA MIHÁLY (14.) New Yorkból való eluta­zásom előtt megbíztam az ügy­nökömet, hogy vegyen ne­kem annyi „Pacific Air­lines” részvényt, amennyit csak tud. Magam sem tudom, miért. Egyszerűen megtetszett a válla­lat neve. És mit szólnak hozzá? A részvények ára, mint látom, tizenhét százalékkal emelkedett. Este meg kell ünnepelnünk. Így aztán nehéz nem hinni a csodá­latos zöld kőben. — Hogyhogy? — csodálkozott Wheeler úr. — ön úgy vásárolt részvényeket, hogy nem is érdek­lődött felőle? Nem tudott sem­mit a légitársaságok konjunktú­rájáról? — Nem. Én már becsomagol­tam és Friscóba repültem. Itt az ügynököm untatni kezdett, hogy ezt adjuk el, abból meg vegyünk ... Hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljak tőle, megparan­csoltam neki, hogy mindent ad­jon el, és a teljes összegért ve­gyen „Pacific”-részvényt. Mert éppen azt a nevet olvastam ki az előttem fekvő tőzsdei lapból. Biz­tosan a talizmánom súgta meg. Mindnyájan nevettek, de sen­ki sem hitte el a történetet. El­lenben a hölgyek kénytelenek voltak elismerni, hogy az írnek nagyszerűen illik a fehér puló­ver, napégette arcához. — És most hogyan játszik? — érdeklődött Dufay. MacAreck egy pillanatig töp­rengett, aztán döntött: — Eladom a „Pacific”-et és veszek Szénbányászati Tröszt részvényt. — Nos, azon ön nem keres! A szénbányászati részvények évek óta esnek. Itt az ön talizmánja már semmit sem segít. A tőzs­dét, fiatalember — tette hozzá Dufay úr —, ismerni kell, nem lehet a szép nevek után adni- venni. MacAreck mister mosolygott, valamit felírt egy lapra és oda­hívott egy hajóinast, akinek meg­parancsolta, hogy vigye azonnal a távíró-klubba. A hölgyek ké­résére az egész társaság témát változtatott. Közölték az urak­kal, hogy többet ne beszéljenek az üzletről. A csodálatos zöld ta­lizmán tulajdonosa Párizsról cse­vegett, a nagy divatáruházakról, és az általuk külföldön szerve­zett ruhabemutatókról. Egy-egy modellt még fel is vázolt a kí­váncsi hölgyeknek. A másnap megjelenő hajóbu- lettin érdekes hírt közölt. Angliá­ban kirobbant a szénbányászok sztrájkja. Amint az United Press közölte, a sztrájk hosszúnak ígérkezik és nagyon nehéz lesz a bányatulajdonosok és a mun­kások közötti megegyezést elér­ni. A New York-i tőzsdén ugyan­akkor a „Szénbányászati Tröszt” részvényei magasra szöktek. — Hát lehet nem hinni a ta­lizmánnak? — nevetett MacAreck úr megmutatva a legújabb híre­ket Dufay úrnak. 12. Az egyik délután, amikor a höl­gyek magukra hagyták a férfia­kat, valaki azt javasolta, hogy kártyázzanak. Nagyon ártatlanul kezdődött — dollárban játszottak. De egy félóra múlva már meg­jelentek az 50 és 100 dolláros bankjegyek is az asztalon. Mister Wheeler nyugodtan licitált, de csak biztosra ment. Dufay úr in­kább csak szórakozott a kártyala­pokkal, MacAreck úr szinte kő­arccal ült, melyen semmiféle ér­zés nem tükröződött. A licitálás könyörtelen volt. Ellenfeleiből ki tudta kényszeríteni az utolsó koc­kázatos összeget is. Két fiatalem­ber, James Brown és Carter Pier­ce egyre nagyobb összeggel ha­zardírozott. A játék egyre vesze­delmesebbé fajult. Végül Wheeler és Dufay úr csak statisztált a há­rom játszó mellett. Mister MacAreck előtt egyre nőtt a i.jjankjegycsomó. Amikor a bank nagy tét volt, csaknem min­den esetben! nyert. Ellenfelei egy­re jobban idegeskedtek. Végül előkerült a toll és a csekkfüzet is. A társaság legidősebb tagja, Wheeler úr, hiába javasolta né­hányszor, hogy félbe kellene sza­kítani a játékot — hiszen a ki­rándulás nem ér véget ma, lesz még idő, hogy tovább játsszanak az urak. MacAreck hajlandónak mutatkozott a kártyázás abbaha­gyására. Biztosította ellenffeleit, hogy bármelyik pillanatban kész a revánsra, de most ideje befe­jezni a játékot, a kajütbe menni, vacsorához átöltözni. De a fiatal­emberek hallani sem akartak -er­ről. Végül is, amikor Wheeler úr rábeszélése sem hatott, MacAreck úr azt mondta: —Csak négy kört játszom! Ha önök vissza akarják nyerni el­veszített összegüket, akkor a vég­telenségig licitáljanak. — Ez őrültség! — állapította meg Dufay úr. — így egy egész vagyont el lehet veszteni. Nem játszom tovább. — Én sem őrültem meg — mondta Wheeler úr. — Akkor hármasban játszunk — kiáltott fel Carter Pierce úr. — Ezer dollárral kezdek — és le­tette az asztalra az ezer dollárról szóló csekket. — Ez az ezer, és még négy — válaszolt hűvösen MacAreck. James Browri osztotta a lapo­kat. Mindhárman beszálltak a já­tékba. Az asztalon 15 ezer dollár hevert. MacAreck két lapot kért. Meg kell jegyezni, hogy európai módon játszottak, mely lényege­sen különbözik az Egyesült Álla­mokban népszerű hazárdjátéktól. Brown egy lapot vett, Pierce vi­szont hármat. A licitálást Pierce kezdte ezer dollárral. Brown há­romra emelte, MacAreck pedig nyugodtan túllépett rajta: „ez a három, és még hét”. Mindketten kiegészítették korábban Jpetett összegüket. Felfedték a lapokat. Pierce-nek három ásza volt, MacAreck nyert, hanyagul húzta maga elé a csekkcsomót és azt javasolta: — Vakon, háromezerrel nyitok. A játékosok köré gyülekeztek a kibicelők — akik közül bárki könnyedén kiállíthatott egy száz­ezer dollárról szóló csekket —, csodálkoztak a nagy tétben ját­szókon. Az USA-ban a nagy já­ték a tőzsdén, lóversenyen folyik, kártyán nem hazardíroznak, mini ennél az asztalnál. A következő osztáskor a játék még jobban elfajult, MacAreck néhányszor elveszített pár ezer dollárt, de sokkal gyakrabban és többet nyert. Végül ledobta a la­pokat és felállt: — Uraim, elnézést — mondta —, de bejelentettem, hogy négy körnél többet nem játszom. Nyugodtan megszámolta a bankjegyeket és két részre osz­totta a csekkeket. Kiderült, hogy Pierce úr majdnem negyvenezer dollárt veszített, Brown úr vi­szont 43 ezret. A kártyázás után mindkettőjüknek kifejezéstelen lett az arca. . — Van az urak közül valaki­nek tüze? — kérdezte MacAreck úr, elővéve cigarettatárcáját. Slade úr, aki csak szemlélője volt a zöld asztal mellett folyó őrültségnek, szolgálatkészen vet­te elő arany gyújtóját és tüzet adott az írnek. MacAreck azon­ban nem gyújtott cigarettára, csak hozzáértette a tüzet Brown és Pierce urak kék és rózsaszínű csekklapjaihoz. — Mit csinál, uram? — kiál­tott fel csodálkozva az egyik kibic, látva, hogy a láng marta­léka lesz a csekkhalom. MacAreck úr az égő csekkla­pot a halom papírra dobta, ahol hamarosan hamuvá változott. — Egyszerűen elégetem azt, amit nyertem — válaszolt hűvö­sen Mr. Henry. — Nem lenne , becsületes részemről, ha kihasz­nálnám a fiatalos vakságot és kifosztanám ezt a két tapaszta­latlan, fiatal gentlemant. Hiszen velem szemben nem volt semmi­féle esélyük. Kénytelen voltam nyerni. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom