Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-30 / 24. szám
1919. január 30. • PETŐFI NÉPE • 3 • Lendület (Hegedűi). , Fémmunkások • Magaslaton (Hegedűs). Vf**«» Nem tudni, hogy pontosan milyen fotókra számított a Fémmunkás Vállalat kecskeméti gyára, amikor meghirdette a fotóművészeti ösztöndíjpályázatát. De gyanítható, hogy nem á lakkozott, a szépre restaurált valóságot akarta viszontlátni a képeken. Nem a megszépítésre adoltt tehát megbízást, hanem a feltárásra — sokat kifejező szóval: a valóság feltárására. Márpedig a valóság nem mindig a legszebb, legmutatósabb, legrekíámözhatóbb ... Hegedűs György, Straszer András, Valter Péter fotói nem agyonszínezett reklámkönybe valók, ám érdemes eljátszani a gondolattal: vajon nem lenne-e bölcs dolog legalább egyszer efféle képekből készíttetni propagandaalbumot... Jó lenne tudni, hogy a minden szempontból úttörő jelentőségű pályázat — amelynek kiírásával a Fémmunkás azt is bizonyította, hogy alkotó módon hajtja végre a közművelődési törvényt — csak egy, a későbbiekben meghirdetendő sok tucatnyi közül; jó lenne tudni, hogy nem marad folytatás nélkül az akció; hogy a képeket mind több vállalathoz vándoroltatják. Biztatni érdemes a vállalatokat hasonló ösztöndíjak nyilvános meghirdetésére. Az ok igen egyszerű: a ma valóságának minél alaposabb, minél ^elmélyültebb feltárása, megismerése nem egy vállalat, nem egy iparág, de az egész társadalom létfontosságú érdeke, épp ezért: közügy. Fontos, követendő, dicsérendő példát mutatott á Fémmunkás Vájlalat kecskeméti gyára, alapos« minden szempontból elismerésre méltó kiállítást állították össze a fotósok: Hegedűs György, Straszer András, Valter Péter. A tárlat hétfőn délután nyílt meg a vállalati ebédlőben. B. J. • Éva (Valter). • KMcratrácIé (Valter). • Fáradtság (Straszer). Egy picii JoMff» (Vsfe).. • Segítség (Hegedűs). Mindennapi levegőnk Színtelen, szagtalan — legalábbis a tankönyvek tanúsága szerint. Belőle nyerjük létünk legfontosabb elemét, az oxigént, melyet kémiai, de biológiai értelemben is, a rövidség okáért joggal nevezünk nagybetűs O-nak. Igen, a levegőről lesz szó, éspedig azért, mert a téma — hogy is mondjuk csak? — benne van a levegőben és már beszélik .., Nem reménytelen Mondják a KÖJÁL kecskeméti kémikusai, hogy az Országos Levegőtisztasági Hálózat munkájába bekapcsolódva 1975-től Kecskeméten rendszeres levegővizsgálatot végeznek. Levegőminta-ve- vő készülékeikkel folyamatosan mérik, regisztrálják a levegő napi átlagszennyeződését, s azt hetente analizálják. Az eredményről tájékoztatják a . hálózat budapesti központját. Jelenleg a város 5 pontján folytatnak műszeres mérővizsgálatot: a ZIM-től 50 méterre, a Kecskemét-Alsó vasúti állomástól 300 méterre, a leninvárosi iskolánál, a Bajcsy-Zsilinszky utcai moziüzemi szerviznél, végül pedig a szalagháznak a ZIM-hez közelebb eső szakaszán. A lakosság egészsége és a környezet védelmében vizsgálják a levegő fluor-, nitrogén, kéndioxid-, korom- és portartalmát. Napi egyéb tevékenységük mellett hárman vállalkoztak erre a nem reménytelen úttörő munkára: dr. Égertz Péter telepegészségügyi részlegvezető, Edelényi-Szabó Ár- pádné környezetvédelmi szakmérnök és Kohlmayer Zoltánná vegyésztechnikus. Edelényi-Szabó Árpádné, a „fluorgazda”: — Mint már említettük, négy éve veszünk levegőmintát. Én a fluorszerinyezés mértékének vizsgálatát kaptam feladatul. A fluor nem éppen ártalmatlan anyag. Légúti betegségek és csontkárosodás kialakulásához vezethet, de károsítja a növényzetet is. Épp ezért mindent elkövetünk, hogy erre külön is felhívjuk a figyelmet, és tegyünk ellene valamit, örülünk, hogy fáradozásunk eredménnyel járt és a ZIM-ben végül is belátták: ha a kémény magasságát 20-ról 60 méterre növelik, a korábbi fluorszennyeződés évi átlagban a felére csökken a környéken, mivel a káros anyag így arányosabban oszlik el a légtérben és távolabbra kerül. Mit tehetünk? Sikerült tehát elérni, hogy a ZIM környékén a levegő fluor- tartalma immár a megengedett határérték alatt tartható. Továbbra is gond azonban a város eme részén a porszennyeződés, amely a kedvezőtlen szélirány miatt Bugac felől, de a ZIM egyes üzemeiből vas- és csiszolópor alakjában is éri a települést. — Mit tehetnénk, hogy környezetünk még jobb, még egészségesebb legyen, még inkább az embert szolgálja? — kérdem dr. Égertz Pétert. — Sokat. Ez mindenkin múlik. Aki helyesen állítja be gépjárműve üzemanyag-fogyasztását, aki nem „seper” végig a Rákóczi úton a reá bízott autóbusz- szal úgy, hogy közben fekete felleget hagy maga után a kipufogó csőből; aki nem hagyja alapgázon pöfékelni motorját vagy gépkocsiját, míg negyedvagy fél órára betér valahová; aki az évi szeméttől nem mindenáron égetéssel akar megszabadulni, az már letette az első garast — hogy úgy mondjuk — a környezetvédelem oltárára. Aki már látott füst, vagy kipufogógáz roncsolta erdő- és fűszegélyt, nyilván megérti az Erdészeti Kutatóintézet törekvését, hogy fluortűrő fafajtákkal igyekszik a maga módján kiköszörülni a levegőszennyezésnek a természeten ejtett csorbáját. Több fát! Több zöldet! Több cserjét! Több bokrot! Legyen ez jelszó az idén, s a jövőre nézve is, mert bizony nincs sivárabb látvány, mint amikor valamely lakótelepen, még ha lenne is rá mód, hogy többféle és mást ültessenek, itt-ott-amott csak három fenyőfa árválkodik magában. Segít a tudomány A Bács-Kiskun megyei KÖJÁL levegőtisztasági vizsgálatait a jö- vőben Bajára, Kalocsára és Kis-' kunhalasra is kiterjeszti. Anyagi dotációt jelent számukra az az évi mintegy 100 ezer forint, melyet az üzemektől Ievegőszeny- nyezés címén beszedett bírságokból, mint fenntartási költséget intézetüknek folyósítanak. Dr. Égertz Péterék szerint, ha az elkövetkező időben még jobb, még tartalmasabb együttműködés alakulhatna ki köztük, valamint a városrendezők, a tervezők, a tanácsok építési osztályai és a kecskeméti meteorológiai szolgálat között, amely a helyi* időjárási tényezők legjobb ismerője, akkor lehetne a leginkább gyümölcsöző a munkájuk. Ily módon, együtt és közösen, még többet tehetnének környezetünk védelméért, a ma és a holnap embereiért. Kissé átvitt értelemben mondhatnánk úgy is: a tudomány segítő kezét nyújtja. Fogadjuk el! Kohl Antal KÉPERNYŐ A tévé a rákról Kérdezik egyre többen; ment-e, megy-e a világ a tévé által elébb? Elképzelhető-e egy mindezt összegező, mérlegelő, a tanulságokat kinyilvánító, a kérdésre válaszoló műszer. És ha volna is, mivégre? Tetszik, nem tetszik, televízió van, lesz, előbb- utóbb elterjednek a boltban vásárolható, rögzített műsorok, húsz-harminc év múltán majd mindenki maga állítja össze heti választékát, egyre növekszenek a kulturális, egyetemes értékek közvetítésének lehetőségei. Egyre növekszenek a termék áru jellegéből adódó veszélyek. És ha volna is, mivégre, hiszen a felismert, a bizonyított igazság, még nem az érvényesített, alkalmazott igazság. Életvitelünk kialakításában nem az értelem a főparancsnok, rossz szokások, gyarlóságaink feledtetik a hasznost, a jót, a pillanat öröme, haszna, élvezete a holnapi bánatot. Soroljam a példákat? A múlt héten vetített háromrészes sorozat és más hasonló alkotások révén segíthet talán legtöbbet a tévé. Miről, hogyan; ez a szerkesztő, riporter legfőbb próbája. A forma megválasztásától, a választott tónusoktól, a körülmények kialakításától függ, hogy mi jut el a mondandóból a nézőkhöz, hallgatókhoz. A „ ... de, aki meggyógyult; arról nem készül örömjelentés” forgatócsoportja kiváló érzékkel talált rá a kényes téma tárgyalásának talán egyedül lehetséges stílusára. Csalódtak a tudományos szenzációkat várók, nem sokkolták a nézőket a súlyos esetek bemutatásával, hiú reményeket sem keltettek „csodás” gyógyulások felidézésével. Négy orvosprofesszor beszélgetett valahol Magyarországon. Négy idősebb férfi, akiket naponta kínoz a tehetetlenül szemlélt szenvedés látványa, négy férfi, akik naponta találkoznak meggyógyított, a szörnyű kórtól megmentett emberekkel. Az orvostudomány mai lehetőségeiről és korlátáiról négy doktor beszélgetett. Óriási kockázatot, felelősséget vállaltak. Egyetlen pontatlan szó nyomán ezrek és tízezrek fedeznék fel magukon a titkos jelet, vélnék betegnek magukat az egészségesek, családok gyötrődnének feleslegesen. Végső kétség- beesésbe taszíthattak volna ma még gyógyíthatatlanokat. Szerencsére, nem így történt. Tudták ők is, a tévések is, miről, mennyit, hogyan. Végül is semmit se titkoltak, tagadtak — „csak növeli, ki elfödi a bajt” — ,de bizonyító statisztikai adatok n'élkül, a gyógyultak, az idejekorán kezeltek tanúságtétele nélkül, új tudományos vívmányok sorolása nélkül is érezzük a remény derengését, tudjuk, hogy senki sem adhatja fel, tudjuk, hogy sokkal többet kell törődnünk az egészségünkkel, magunkkal. Mert a legtöbben bűnösen könnyelműen, felelőtlenek vagyunk, nem értjük: nincs épségünknél fontosabb. Elspóroljuk az időt az orvostól, a felülvizsgálattól, a szűrésektől, feledve, hogy később drágán fizetünk érte. Áltatjuk magunkat kötelességgel, munkával, pedig az életnél nincs nagyobb kötelesség. Kárpáti György rendező és valamennyi munkatársa százezrekben keltette fel az önmaga, családja iránti felelősséget, tízezrek határozták el, hogy „megnézetik” magukat, hiszem, ezreket ment meg ezáltal a kínlódástól, milliók tudják, hogy „ ... aki meggyógyult, arról nem készült örömjelentés”. deltái Náni.
