Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-21 / 17. szám

MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET Tóth Menyhért tárlata • ös I. (patiQázott gipsz). hanem magas esztétikai mércével merhető művek láthatók e tár­laton. Amelyek sugallják és kény­szerítővé teszik újbóli kimondá­sát: Tóth Menyhértben nagy ma­gyar művészt tisztelhetünk. Még valamiért különösen ér­dekesek e fiatalkori és az első alkotóperiódusba tartozó művek. Mutatják érett korszakában, hogy milyen szilárd alapra építhetett Tóth Menyhért. Hogy azok mö­gött a nagy panteista látomások mögött, amelyek későbbi főmű- veit jellemzik, a felvetett és meg­oldott művészi problémák sora, valamint szakmai felkészülés, em­beri és művészi hitel húzódik. Kevés alkotó mondhatja el ma­gáról azt, amit Tóth Menyhért elmondhat: belülről vezérelt mű­vészet az övé. Mert megvan a belülről fakadó elrendező elve, belső logikája. A szuverenitás a legnagyobb jelző talán, amit egy művész munkásságáról el lehet mondani; mikor is a művész el tudja fogadtatni a szemlélővel a másképp-nem-lehet kategorikus imperatívuszát. Tóth Menyhért művészete ilyen. S nemcsak ar­ról van szó, hogy emberi hitele van, hogy az életsorsvállalás, a meditációkon és szenvedéseken át érlelt, önös világkép hitelesíti, ha­nem a művek is hitelesítik ön­magukat, s így a megteremtett érték rangjára emelkednek. Nagy életmű tehát Tóth Meny­hérté, ezt jelzi e kiállítás is; amelynek nemcsak azért örülhe­tünk, hogy lehetőséget ad a re­mekművekkel való találkozásra, hanem segít bennünket a har­mincas-negyvenes évek magyar művészetének az igazibb megér­tésében. Ezért is köszönjük meg a kiállítás rendezőinek, Bánszky Pálnak és Sümegi Györgynek a kiváló munkáját. És köszöntjük egyúttal a hetvenöt éves mestert is.” Egy héttel ezelőtt nyitották meg Kecs­keméten azt a kiál­lítást, amely mintegy másfél száz rajzon, festményen és né­hány szobron keresz­tül alkalmat nyújt az érdeklődőknek arra, hogy az idős alkotó első, 1928 és 1945 kö­zötti korszakába be­tekintsenek. A nagy érdeklődésre jellem­ző, hogy már az első napokban több szá­zan gyönyörködtek a 75 éves festőművész alkotásaiban, a Kato­na József Múzeum termeiben. A meg­nyitón, melyen Tóth Menyhért is jelen volt, dr. Németh La­jos, a művészettudo­mányok doktora mon­dott beszédet. Az alábbiakban ennek a rövidített változatát közöljük. „Az elmúlt évek képzőművészeti életé­nek az egyik legna­gyobb eseménye volt Tóth Menyhért mű­vészetének a felfede­zése. Voltak ugyan néhányan, akik tud­ták, hogy e remete életet élő ember nagy festő, meg is mond­ták; a felismerés azonban elszigetelt maradt. Könnyű meg­találni ennek az okát: egyszerűen nem lehe­tett látni Tóth Meny­hért festményeit, a szakma túlnyomó ré­sze nem is ismerté azokat. Azóta válto­zott a helyzet; hi­szen a nagy gyűjte­ményes kiállítás, a katalógusok, s a Mű­vészet Tóth Meny- hért-száma, valamint Bánszky Pál kismo­nográfiája lehetővé tette, hogy ismertté váljon. így hát művé­szete kezdi elfoglalni az őt meg­illető helyét a modern magyar művészet képzeletbeli múzeumá­ban. Ám úgy látszik, Tóth Meny­hértnél mindig fel kell készülni a meglepetésekre. Mert ki gon­dolta volna, hogy fiatalkori alko­tásai között ennyi remekműre bukkanunk? Ezért nyugodtan ki lehet mondani: e kiállításon re­mekművek vannak, olyan festői látásról, érzékenységről tanús­kodnak, a kelet-ázsiai festészet szépségével vetekedő pasztellek és egyszerre drámai ihletésű és logikus művészeti problémakört koncepciózusán végigvivő és meg­oldó szénrajzok, amelyek múzeu­mi rangúak. Tehát nem egy ké­szülő ember szárnypróbálgatásai, • ös II. (bronz). • Faluvége (olaj). (Pásztor Zoltán felvételei.) n Egy hónapja fűrészelték le az öreg lábáról a gipsz­csizmát, de még most is csak bottal tudott járni. Minden lépésnél csikorgatta a fogát a fáj­dalomtól. Most a kocsi deszka ülé­sén ült, két botját pokróccal ta­kart térdei közé fogva hatalmas, egyujjas kesztyűivel. Kucsmáját szemöldökig húzta, és gyanakvó pillantásokkal fürkészte a kopár, téli vidéket: 1952. december eleje volt. A lovakat a gyerek hajtotta. A szekér éktelen csörömpöléssel és lassan haladt a kicsi jószágok után, de nem számított az idő. Ezt a vasárnapot arra szánták, hogy a szomszéd községből, nyolc kilométerről kukoricát hozzanak, mert otthon elfogyott. Száraz hideget fújt a szél, bor­zolta a lovacskák szőrét, sörényét, s a csonttá fagyott földekről fi­nom, éles port vert az arcukba. Az ülés alatt gondosan összehaj­togatva a zsákok. Kéri Antalhoz mentek, mert ne­ki volt kukoricája, két hete ígér­te, hogy kisegíti őket, csak men­jenek át és hozzák el a tengerit, így indultak most a szomszéd fa­luba. Biztosra mentek. Kéri nem az az ember, aki csak beszél a világba. Délelőtt tíz óra lehetett, amikor Kériék udvarán megfordulva kö­zel álltak a padlásfeljáró elé. ö megtöltötte a nyolc zsákot, le­hordta, s föltette a kocsira. A lo­vakat letakarták, egy kiszolgált teknőben szénát dobtak eléjük, ők pedig melegedni a konyhába hú­zódtak. Bort ittak, s az éppen ak­kor kisült tepertős pogácsából et­tek. Fél órát tölthettek így, aztán elindultak hazafelé. A falu ut­cáin, a kőkeményre fagyott, ősz­szel összegyúrt sár most dobálta a szekeret. A gyerek attól félt, hogy valamelyik ló megbotlik, s lábát töri. — Tartsd a lovakat! — mond­ta az öreg minduntalan. Két kar­ral fogta a lovak száját, s ha meg is botlott egyik-másik, a hajtó­szárral egyenesbe hozta. Kiértek a falut átszelő egyetlen kövesútra. A lovak megnyugodva, nagyokat szusszantva, könnyebben ballagtak a nem súlyos rakomány­nyal. Még hallották mögöttük a toronyból szétáradó harangzúgást, amelynek furcsa visszhangot adott a falu szélén a nyárfaerdő. Itt kellett ráfordulni a hazafelé veze­tő útra. Az öreg botjaira támasz­kodva szunyókált, csak egy-egy döccenőnél felriadva nézett szét, aztán újra lecsukta fáradt, vér­eres szemét. — Megállni! — ugrott ki az út melletti árokból egy viharkabátos ember, s nyomban utána egy má­sik, kucsmás. Az öreg felriadt, a gyerek pedig ösztönösen meghúz­ta a hajtószárat. A lovak magas­ra tartott pofával álltak meg. Az egyik ember azonnal a zablát markolta meg, a másik a szekér mellett állva megszólalt: — Igazolják magukat! — hang­zott a felszólítás. Az öreg a belső zsebében kotorászott. A gyereknél semmi papír nem volt, hiszen mindössze a tizenharmadik évét töltötte be, de az öreg tehetetlen­ségét, kiszolgáltatottságát látva felháborodott. — Előbb maguk igazolják ma­gukat! — szólt mérgében a vihar­kabátosra. — Hallod, Imre? Ez a gyerek igazolványt kér. Láttál te mán ilyent? — Mutasd meg nekik! — felelt a másik. Ekkor az eléjük tartott igazolványból látták, hogy ezek a beszolgáltatási hivatal emberei. — Ne bolondozz Márton. Tudod te, hogy kik vagyunk mink — mondta az öreg, s kelletlenül nyújtotta az igazolványát — Én neked nem Márton va­gyok, hanem egy hivatalos egyén. Érted? — Mit akartok? Elfogyott a ten­geri, hát viszünk innen. Mi van ebben bűn? — kérdezte az öreg botjait szorongatva. A gyerek útonállónak minősítette magában a két embert, s egy pillanatig azt remélte, hogy apja végigvág a bot­tal az okoskodó Mártonon, s el­vágtatnak a nyolc zsák tengeri­vel. Persze nem ez történt. Bekí­sérték, pontosabban bevezették őket a rendőrségre — a falun ke­resztül. Amikor az őrs elé kanyarodtak, az egyik bement, a másik vigyá­zott rájuk, nehogy megszökjenek. Néhány perc múlva két rendőrrel jött ki Márton, a hivatalos egyén. — Kitől vették a tengerit? — kérdezte az öregtől a kövérebb rendőr, sapkáját kissé feljebb tol­va, moccanatlan tekintettel figyel­te az öreg arcát. — Nem vettük, kölcsönbe kap­tuk! — Ne beszéljen itt mellé öre­gem. Azt mondja meg, hogy kitől hozzák. Érti? — rivallt rá a kövér rendőr, és arca elvörösödött. — Kéri Antaltól, a Kossuth ut­cából. — Na látja. Okos ember maga, csak kevesen tudják — gúnyoló­dott a rendőr, majd megkérdezte: — Aztán tudja-e, hogy ezt nem szabad? — Elfogyott otthon a tengeri, hát kértem tőle kölcsön. Nem tud­tam, hogy ez tilos. — Mégse olyan okos ember ma­ga. Mi a neve, hol lakik? Az öreg megmondta. — Rakják le az őrs folyosójára — adta ki a parancsot a rendőr. — De hát mi a bűnünk? Leg­alább azt mondja meg. Nem lop­tunk, nem raboltunk, nem gyil­koltunk — fakadt ki az öreg in­dulatosan, s kezében megrázta a botot. A gyerek megijedt. A má­sik rendőr — aki eddig a vihar­kabátossal beszélgetett — odalé­pett a kocsihoz. — Nézze papa! Ez a falu még nem teljesítette a beszolgáltatást kukoricából. Márpedig addig in­nen egy szemet se lehet kivinni. Hát ez a helyzet — mondta nyu­godt hangon, majd megismételte, hogy hordjuk be a zsákokat a fo­lyosóra. Az öreg erre képtelen volt. A gyereknek kellett hozzáfogni. Két­ségbeesetten állt a szekér mellett, várta, hogy valaki segít, talán a viharkabátos, talán a kucsmás. — Nem segítenének egy kicsit? — fordult feléjük már-már kö­nyörögve, de azok csak ránéztek, gúnyosan elmosolyodtak, és be­szélgettek tovább. — Na, igyekezzünk! — kiáltott a kövér rendőr, aki lépcsőn állva egy papírra írt valamit. Az öreg adogatta le a zsákokat. A harmadiknál már úgy érezte a gyerek, hogy nem bírja tovább. De bírta. A negyediket leejtette, s a durva kenderszövet lehorzsol­ta a füléről a bőrt. Vérzett. — Na, pihenj egy kicsit öcskös — állt meg mellette a másik rendőr. De a gyerek nem pihent. A közeli templomból indultak hazafelé az emberek: férfiak, nők, fiúk, lányok, gyerekek. Ott ha­ladtak el a rendőrség előtt. A gye­rek csak vonszolta az irgalmatla­nul nehéz zsákokat be az őrsre, a többihez. Néhányan megálltak, de a többség úgy tett, mintha sem­mit sem látna, sietett tovább. Bevonszolta a nyolcadik zsákot is. Nem érzett mást, csak hogy a szégyentől lángol az arca, s eny­hén szédül az erőlködéstől. — Na, legalább erősödtél egy kicsit — röhögött Márton, és egy papírt adott a kezébe. — Ezt tegyétek el, oszt mars haza. Meg ne lássunk itt benne­teket még egyszer, mert abból már komolyabb baj lehet! — s a rendőrökre, majd néhány bámész­kodóra nézett. A gyerek felmá­szott a szekérre, s az üres desz­kára kuporodott. A lovakat az öreg hajtotta. A két kicsi jószág a tehertől megszabadulva köny- nyen húzta a kocsit. Sokáig nem szóltak. Csak már kint a vasárna­pi hangulatú téli határban szólalt meg az öreg. — Álljon meg bennük az étel! — s kopott ostorával nagyot vá­gott a borzas lovakra. VH A malacot le kellett vág- ni. Hatvan-, hetvenkilós lehetett a jószág, amikor még aznap este kimondta fölötte a halálos ítéletet a család. — Az a legbiztosabb, ha kala­páccsal fej bevágjuk. Meg se nyik- kan. Holnap este, úgy kilenc óra után elintézzük. Délután már ne adjanak neki semmit — ismertet­te az elgondolást Berci bácsi, az alkalmi böllér. Másnap köszörülés, súrolás, edé­nyek mosogatása, szerszámok el­készítése, izgalom. Este a megbe­szélt időben jött a böllér. — Nem evett? — Nem! — Akkor gyerünk... Perzselésről szó sem lehetett. Forró vízben kopasztották, s a túlfűtött konyhában hamarosan eredeti disznótoros hangulat ke­letkezett. Másnapra csak a zsírsü­tés maradt... Reggel a folyosó végi nyári konyha öntöttvas üstjében vidá­man sercegett az apróra vágott szalonna. Az asszony kavarta. Eny­hén pirosodtak már, amikor nyílt az utcai kapu, s egy fiatal rendőr lépett be. Komótosan haladt végig a folyosón, s megállt a konyha nyitott ajtaja előtt. — Jó napot, hasznos munkát! — köszönt rá az asszonyra, s jobb kezével megérintette sapkáját. Az asszony elfehéredett, amikor meg­látta a rendőrt. — Kit keres az elvtárs? — kér­dezte a rendőrtől. — Aztán vágási engedély van-e? — Engedély? Az nincs, de... — Az már nagy baj. El kell kobozni az egészet — jelentette ki a rendőr, és oldaltáskáját ki­nyitva papírokat vett elő. — Azt már nem, fiam. Hat gye­rek van itten — váltott támadás­ba az asszony, s a rendőr kezében megállt a papír, a ceruza. — Csak tudnám, ki volt az a piszok, aki feljelentett bennün­ket? — bicegett ki a folyosóra az öreg. — Nem kellett ide feljelentés. Orra is van az embernek — mo­solygott a rendőr. — Aztán reggelizett-e az őr­mester elvtárs? — kérdezte hir­telen fordulattal az öreg. — Ajjaj, még tegnap! — Az mán nem érvényes. Lép­jen beljebb, szívesen megkínál­juk, ha már ilyen érzékeny az orra — kapcsolt azonnal az asz- szony. A rendőrön látszott, hogy menne is, nem is. — Ne kéresse magát, fiam, nem esik idegennek. Ismerjük mink a maga családját, meg magát is. At­tól mék elkobozhat mindent. Leg­alább tudja, hogy mit koboz el — s a gyerek kezébe nyomta a ka- varót, hogy folytassa a munkát. — Na, nem bánom. Néhány fa­latot csak a tisztesség kedviért — s a rendőr bement a konyhába, sapkáját, köpenyét a padra tette, táskáját az asztal sarkára fektet­te. Az asszony gyorsan megmele­gítette a hurkát, kolbászt, a hagy­mával sütött vért. A rendőr evett, evett. Az öreg lebicegett a pincébe, bort hozott fel, s a zöld üveg hamarosan ki­ürült. A rendőr öltözködni kez­dett. Kiengedte a nadrágszíjat, na- gyott nyújtózkodott és kinyitotta a lapos táskát. — Na, nézzük akkor a dolog hi­vatalos részit! — Jó, jó. Nem kell azt elhamar­kodni. Ügy látom, elég nagy an­nak a köpenynek a zsebe. Tegye el fiam ezt a kis kóstolót — s az asszony zsírpapírba csomagolt hurkát, kolbászt, oldalast nyomott a rendőr kezébe. — Ha kiderül, erre ráfizetünk. Nekem az állásomba kerül — so­pánkodott a rendőr, s azon igye­kezett, hogy a csomag beférjen a zsebbe. — Kiderül, kiderül! Csak az derül ki, amiről a rendőrs is akar­ja, hogy kiderüljön. Jó lesz a gye­rekeknek. Ügye, három apróság van otthon? Na, fogyasszák egész­séggel — mondta az asszony meg­könnyebbülve, mert a rendőr el­tette a csomagot, s a táskát is be­csukva a vállára akasztotta. — Aztán minden eltüntetni. Azt az ajtót meg csukják be — mu­tatott a nyári konyha felé már a folyosón állva. — Nagyon köszönjük — sóhaj­tott az asszony. A rendőr vissza sem nézve kiment az utcára. Né­hány pillanatig hitetlenkedő áb- rázattal álltak a konyha előtt. Az öreg szólalt meg: — Eredj fiam, zárd be a kaput! GÁL FARKAS: Leleplezés 2 Színházak, nézők, kapcsolatok - a szolnokiak Kecskemétéin Pótszékes előadás volt. A szolnoki Szigligeti Színház kecskeméti vendégjátékára min­den jegy elkelt, pedig a várost nem lepték el a szokásosnál na­gyobb számban a plakátok. Az előcsarnokban azután az előadás megkezdése előtt ott szorongott Kecskemét színházszerető közön­ségének az a rétege, amely akkor is felkeresi az intézményt, ha a szervezők nem jönnek a helyébe. Akik számára elegendő a híradás is, hogy elgyalogoljanak a pénz­tárhoz, ha egy érdekesnek ígérke­ző produkciót láthatnak. Így azután az előcsarnok nyüzs­gése nem hasonlított a hagyomá­nyos kecskeméti előadások szüne­téhez. Nem pompáztak ott — vagy csak részben — a premieren szo­kásos alkalmi női öltözékek, nem villogtak ékszerek, de a hangulat olyan közömbös sem volt, mint egy „szürke” bérleti napon. Fiata­lok pulóverei, orvosasszonyok elegánciája, munkásemberek fe­hér ingei, nyakkendői, farmernad­rágok és estélyi ruhák keveredtek össze: az egybegyűltek szocioló­giai rétegződése Jól szemléltethet­né a város valóban színházi akti­vitású társadalmát. Nem a szám­arányát, hanem összetételét. Mindez azért jutott eszembe, mert mint a vidéki városok több­ségében, Kecskeméten is a szer­vezőiroda „tartja fenn” a színhá­zat. Jegykötegeket hordanak üze­mekbe, intézményekbe, bérletso­rozatokat árulnak vállalatoknál, s a közönség túlnyomó többsége — még azok is, akik nemcsak brigádfelajánlás gyanánt mennek el az előadásokra — megszokták, hogy szervezzék, keressék őket. Nem nagyon figyelik a színházat, hanem fordítva: az figyeli őket. A bérletszelvény meghatározott előadásokra szól, s ha már meg­vették, nem kell mást tenni, mint az adott estén felöltözni, és el­indulni a Katona József tér felé. Nem így van ez viszont a sok­színházas Pesten, s azt hiszem, nem így van ez a kecskeméti mo­zik esetében sem. A fővárosban nem „színházba mennek” az em­berek, hanem többségük ezt vagy azt a filmet, illetve előadást meg akarja nézni. Mert érdekli őket a rendezés, a színészi játék, a mon­danivaló, illetve a darab. És ez nagy különbség, mert bizony az aktív érdeklődés sokban különbö­zik a passzív „elviseléstől”, amaz kifejez egy társadalmi tényt, és tükröz elismerést, emez eltűri, hogy szórakoztassák, vagy éppen neveljék. Többek között azért is írom mindezt, mert a város új kama­raszínházában január közepétől immár megkezdődnek a rendsze­res előadások. Mégpedig nem bér­leti sorozatban, jó előre betervez­ve, hanem szabadvásárlásos ala­pon. Mondhatni úgy is, kockázat­tal, hiszen a plakátok híradásain kívül egyéb mesterséges eszköz­zel nem kívánják felcsigázni az érdeklődést. Elsősorban tehát azokra számítanak majd, akik kedden este megnézték a szolno­ki társulat értékes előadását, il­letve megnézték volna, de már nem kaptak jegyet. Azokra, akiket valóban belső érdeklődés vagy kíváncsiság motivál a színházi kultúra felé. Visszakanyarodva azonban mondanivalóm eredeti lényegé­hez: a Szigligeti Színház a Nem félünk a farkastól című darab előadásával ezúttal is Jól bizonyí­totta: megéri a fáradságot a mű­sornaptár figyelemmel kísérése. Padi István rendezése a legne­hezebb irodalmi-drámai anyag, az emberi-lélektani útvesztői, a hétköznapi pokoljárás realista áb­rázolásának győzelméről adott ta­núbizonyságot. Mert a minden­napok megkínlódásának hitele, a vérnélküli XX. századi „otthoni drámák” pillanatai mindnyájunk számára jól ismertek, de ritkán, tárulkoznak fel ilyen valóságos' hitellel, megdöbbentő tükörkép­ként a színpadon. A négy szereplő: Végvári Ta­más, Pogány György, Szoboszlai Éva, és néhány évvel ezelőtti kecskeméti társulat méltán nép­szerű művésze, Margittay Ági megérdemelten aratott vastapsot; az előadás emlékezetes élményt adott Reméljük egyben azt is, hogy a szolnokiak idei bemutatkozása tovább erősíti azt a hagyományt, hogy a kecskeméti közönség mind gyakrabban megnézheti a vidéki társszínházak legjobb produk­cióit. Mert e vendégszereplések nemcsak azok számára fontosak, akik rendszeresen játszanak a kecskeméti színpadon, hanem azok számára is, akik megítélik, befo­gadják a helyi társulat művészi törekvéseit. P. M.

Next

/
Oldalképek
Tartalom