Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-18 / 14. szám

1979. január 18. @ PETŐFI NÉPE ® 5

Megyei közművelődési pályázat - 1978

Aki csak egy kicsit ismeri a közművelődési tevékenység mindennapjait, jól tudja, hogy a különféle versenyek, bemutató sorozatok milyen élénkítőleg hatnak egy-egy szakterület, művészeti ág munkájára. Ezt a célt szolgálják a kórustalálkozók, bábosok, színjátszók, táncosok »seregszemléi, a kiállítások és az olyan vetélkedők, amelyeken ki-ki bemutathatja tudását, öntevékenységének eredményeit.

Ez a serkentés jó szolgálatot tesz akkor is, ha a szakemberek, a közművelődési élet szervezői és irányítói fantáziájának, illetve munkakedvének az élénkítését célozza. A megyei tanács művelődésügyi osztálya által meghirdetett közművelődési pályázat éppen ezt a feladatot tölti be: a résztvevők a szokásosnál tudatosabb, átgondoltabb és szervezettebb programsorozatokkal mérhetik össze szakmai hozzáértésük és fantáziájuk színvonalát, és szerezhetnek nem kis anyagi és erkölcsi elismerést áldozatos munkájukért.

A népművelő szakemberek számára 1978-ban már második alkalommal hirdettek pályázatot a megyében; s a közelmúltban megtörtént ennek értékelése is. összesen harmincezer forint értékű díjazásban részesítették a beküldött 17 pályamunka közül a tíz legjobbat; alkotó közösségek által, illetve egyénileg feldolgozott témákat. A cél ezúttal is olyan komplex művelődési feladatok, egymáshoz tartalmilag kapcsolódó rendezvények megtervezése, illetve megvalósítása volt,

Könyv az öntészet történetéről

Mi is az a vasöntés, és mióta alkalmazza saját boldogulására az emberiség? Meddig nyúlik vissza a hazai fémöntészet története? Mi minden készül ilyen módon, különösen a martinkemencék széles körű elterjedése óta? Kecskemét hogyan és milyet! mértékbéfi'Veszi1 ki részét ebből a rendkívül fontos, ma is nélkülözhetetlen ipari tevékenységből? Az ilyen és hasonló kérdésekre kaphat választ az olvasó, ha végiglapozzá azt a vaskos kötetet, amely a kecskeméti Petőfi Nyomdában készült, háromezer példányban, Tóth Sándor tipografizálásával.

Kiszely Gyula a szerzője a hiányt pótló műnek, mely az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület kiadásában látott napvilágot abból az alkalomból, hogy hazánkban rendezték meg a negyvenötödik nemzetközi öntőkongresszust. Az élvezetes olvasmányt nyújtó történeti és elemző tanulmány mellett háromszáznál több fekete-fehér fotó is hozzájárul a könyv értékéhez.

Megtudja az olvasó egyebek között, hogy az öntésnek mekkora szerepe volt — és van — a műamelyek alkalmasak a közönség érdeklődésének felkeltésére és az aktív önművelésbe való bekapcsolásra.

A Népművelési Intézet, a Debreceni Megyei Művelődési Központ és a Bács-Kiskun megyei Tanács közművelődési szakembereiből létrehozott zsűri véleménye szerint a beküldött dolgozatok átlagszínvonala jelentősen emelkedett az előző évihez képest. A pályamunkák bírálatával együtt ellenőrizték a leírtak megvalósulását is, s a dolgozat és a realitás alapján alakították ki a végső értéksorrendet, A részt vevő pályázók között természetesen nemcsak közművelődési intézményben főállásban dolgozók akadtak, hanem a korszerű szemléletnek megfelelően iskolák pedagógusai, üzemi népművelők és egyéb szakterületek képviselői is.

Általános volt az a tapasztalat, hogy a pályamunkák a korábbinál nemcsak ötletesebbnek, hanem sokrétűbbnek is bizonyultak: változatosak voltak a témák, szélesedett a feldolgozásra került szakterület. A háztáji gazdálkodástól kezdve a népi szokások és hagyományok felelevenítésén át az üzemi dolgozók esztétikai neveléséig igen sok jó, hasznos elvről és gyakorlati módszerről számoltak be az alkotók.

Végezetül hat kiemelt díjat állapítottak meg.

Az elsőt Beregszászi János, Du- gár János és Szögi Ágnes kecskeméti alkotócsoportja kapta a hagyomány és modernség témakörében készített dolgozatért, amelyben a népi kultúra terjeszszaki kultúra előbbreviteíében. Ennek a nélkülözhetetlen iparágnak a méretére, elterjedtségére jellemző, hogy jelenleg mintegy évi nyolcvanmillió tonna öntvényt termelnek a világon. A magyar öntödei múzeum a szakkönyvek, tanulmányok mellett jól érzékelteti, hogy ez a hatezer esztendős múltra visszatekintő termelési ágazat milyen sokszínűén gazdag már régóta.

A szerző tanulmányában vázlatosan áttekinti a magyarországi fémöntészet történetét is, a bronzkortól egészen napjainkig. Részletesebben elsősorban a harangöntés múltjával és technológiájával foglalkozik. Ismerteti a többi között az ágyúk, kályhák és más edények, valamint a fürdőkádak készítésének a módját stb. Külön fejezetben foglalkozik a bronz-, vas- és acélöntéssel, s szemléletésének elveit és gyakorlati módszereit elemezték. Száraz József és Fekete Béla az üzemi munkásság esztétikai nevelésének kérdéseivel foglalkozott. Hasonló témát dolgozott fel Kecskeméten Csáky Lajos és Száraz József közösen. Dr. Vedres Ferencné kis- kunmajsai könyvtáros az országjárók és a könyvbarátok érdeklődésének egybekapcsolásáról írt tanulságosan. Markolt Endre jász- szentlászlói művelődésiház-igaz- gató a mezőgazdasági termelés, illetve a háztáji gazdálkodás ismereteinek hatékony terjesztésére talált ki hatékony módszereket, Csörszné Zelenák Katalin pedig a Megyei Művelődési Központ kertbarát körének feldolgozott akciósorozatával keltett érdeklődést.

Rajtuk kívül még elismerést és jutalmat kaptak színvonalas dolgozatukért Vidéki Mátyás (Kun- adacs, Általános Iskola), Kriston Szidónia (Katona József Megyei Könyvtár), valamint Szarka Mi- hályné és Gedeon Tibor kecskeméti üzemi népművelők.

A legjobb pályamunkákat a Népművelés című szakfolyóirat ismerteti majd az elkövetkezőkben, a pályázat teljes anyagát pedig módszertani segédanyagként, a Népművelési Intézet vette át országos elterjesztésre.

A megyei közművelődési pályázatot ez év tavaszán ismét meghirdetik, változatlanul teljes nyitottsággal, Ez azt jelenti, hogy képesítéstől, illeftve munkaköri beosztástól függetlenül mindenki bekapcsolódhat bármely hasznos téma feldolgozásával. P. M.

tesen érzékelteti azt a hatást, amelyet a martinkemencék tettek az öntészetre szerte a világon. Ugyanakkor bemutatja a specia- lizálódási folyamatokat is; hogy miként különültek el egymástól a változó technológiák során az úgynevezett nagyöntvények, az ötvözött öntvények és az öntöttvas csövek.

A kecskeméti és megyénkbeli olvasók bizonyára fokozott érdeklődéssel olvasgatják majd azokat az oldalakat, amelyeken a „Lam- part” Zománcipari Művek kecskeméti gyáráról van szó részletesebben is. Megtudjuk,, hogy a volt Gépgyár 1907 óta niüködött, s csak 1950-ben formálódott ki a maihoz hasonló profilja. Amikor Csepelen beszüntették a fürdőkádak gyártását, akkortól számíthatjuk a gyár életének újabb szakaszát. Erre a munkahelyre különösen az 1960—1975. között szakaszosan bekövetkezett nagyobb szabású rekonstrukció után figyeltek fel messze földön is. Korszerű technológiával itt végzik a kádak zománcozását, és itt készülnek — Magyarországon kizárólag ezen a helyen — az öntött egészségügyi berendezések.

Foglalkozik még a könyv szerzője a hazai öntészeti oktatás és a tudományos élet helyzetével is. külön-külön fejezetben. A már említett több száz kép viszont segíti az olvasót abban, hogy alaposabb betekintést nyerjen aZ öntészet világába.

V. M.

NYOLCVANMILLIÓ TONNA ÖNTVÉNY - KÁLYHÁK, ÜSTÖK, FÜRDŐKÁDAK

.

1979

NEMZETKÖZI

GYERMEKÉV

Otthon - Borislavicében

• Játékterem a napközi otthonban.

Negyven gyerek lakja a Tép lice észak-csehországi város közelében levő borislavicei gyermekotthont. Negyven gyerek, akik nem csupán fedelet, ételt-italt, ruhát kapnak, de megtanulják a társadalomban élés elemi szabályait itt. Cigánygyerekekről van szó, akiknek a számára vagy huszonöt éi'vel ezelőtt létesítették ezt az otthont. Természetesen csak olyan gyerekek kerülnek ide, akiknek a szülei nem teremtik meg a harmonikus családi életet, illetve, ahol a kicsinyek veszélyeztetett környezetben vannak. A borislavicei gyermekotthon egyedülálló Csehszlovákiában. Sajátos feladata, hogy a kis gondozottakat megtanítsák a cseh nyelvre, s elsajátítassák velük a társadalmi együttélés és testi higiénia alapnormáit. A munka sikerrel jár — mondják a nevelők: az otthon ifjú lakói elvégzik az általános és középiskolát, sokan közülük egyetemre is kerülnek.

• Számtanéra az elit osztályban.

• A higiénia — „főtantárgy”. (Fotó — ORBIS — KS.)

DIPLOMÁS ADMINISZTRÁTOROK

Kallódó szellemi erők '

Klárira naponta legalább háromszor rászól a főnöke, hogy munkaidő alatt ne olvassa a Köz- gazdasági Szemlét. Csak éppen azt nem mondja az akkurátus vezető, hogy mit csináljon szegény lány üres óráiban. A történet előzményeihez tartozik, hogy a huszon- egynéhány esztendős Klári, mint a nagyvállalat ösztöndíjasa, elvégezte a hároméves számviteli főiskola vállalatszervezési szakát, s azután került a vidéki gyáregységbe — alighanem káderfejlesztési célból — könyvelőnek.

□ □ □

Mondhatni, a példa távolról sem egyedi: ki ne tudna felemlíteni hasonlót. Éppen a napokban olvastam friss diplomás mérnökökről, akik betanított munkásnak szegődtek el a zalai olajmezőkön, mivel a kezdő fizetéssel nem jutnának ötről hatra. Hasonlóan nem újdonság a pedagógusok elvándorlása: én magam közvetlen szolgáltatóim között számon tartok zöldségest, benzinkutast, gelkást „Pályamódosítás” — mondják a szociológusok. Csakhogy egy-egy diplomás ember startra való előkészítése évente csaknem százezer forintjába kerül a népgazdaságnak. Arról nem beszélve, hogy a diplomájukat sutba dobók helyére több ambiciózus fiatal nem jutott be.

Nemrégiben az egyik nagyvállalatnál feltérképezték a diplomások tevékenységét. Kiderült, hogy jó néhány mérnök lényegesen a kvalitása alatti munkát végez: technikusként, technológusként, vagy éppenséggel művezetőként. Máshol meg lasszóval sem tudnak mérnököt keríteni maguknak. Har sonlóan van iskola, nem is egy. ahol százszázalékos a szakellátottság, még a napköziben is szaktanárok foglalkoznak a nebulókkal, máshol meg a képesítésnélküliek vannak többségben a tantestületben. A kiegyenlítődésre vajmi kevés a remény, hiszen a jó helyek a jövőben is csábítóbbak lesznek.

□ □ □

Folytathatnám a sort, ám akkor sem lyukadnék ki máshol: jobban gazdálkodhatnánk szellemi kincseinkkel. Nemrégiben a vasasszakszervezet központi vezetősége három ágazat értelmiségi dolgozóinak élet- és munkakörülményeit vizsgálva megállapította: „Az értelmiségi dolgozók felkészültségét nem mindenhol használják ki megfelelően. Például a műszaki dolgozók munkájuk 30 százalékát, az intézeti kutatók pedig a munkafeladataik 35—40 százalékát alacsonyabb szintű tevékenységnek ítélik meg. Mindez az irányító munka belső gyengeségére és bizonyos szemléleti elmaradásra vezethető vissza. Sok vállalatnál az egyes munkakörök között nem alakultak ki megfelelő határvonalak”.

A cél világos: minél többen találják meg számításukat, szakmai elképzelésüket munkahelyükön. A

Ganz-MÁVAG-ban a fiatal diplomások három hónappal a debütálásuk után kérdőíveken vallanak arról, hogy mit várnak pályájuktól. Majd egy év elteltével következik a kontrollvizsgálat. Ezen már arról adnak számot a fiatalok, hogy mi vált valóra elképzeléseikből, s tapasztalataik alapján milyen változásokat ajánlanának. Az adatok tanulsága egyértelmű: szívesen csak ott maradnak meg, ahol alkotómunkát végeznek, s onnan mennek el, ahol a feladatok egyhangúak, vagy a megszerzett tudásra — legalább is úgy tűnik — nincs szüksége a vállalatnak. Nem kevésbé követendő példa az Egyesült Izzóban létrehozott úgynevezett — „mérnökóvoda”, melynek célja a pályakezdő szakemberek aklimatizáíödása — azaz a vállalat alapos megismerése. Több hónapos tanfolyamon, kiadós gyárlátogatásokon talál rá mindenki a képességeinek legjobban megfelelő területre, s erről konkrét feladatokra épülő „kisdiplomával” ad számot. Nyilvánvaló, hogy az egyetemről magukkal hozott potenciális energiájuk így azonnal mozgási energiává alakulhat azzal, hogy kezdettől komolyan veszik őket, s feladatot kapnak.

□ □ □

Az ilyen pályakezdő szakembereket a legügyesebb munkaközvetítők sem tudják elcsábítani, számukra mindennél többet jelent az, hogy alkotó légkörben dolgoznak, élnek. Diplomás zöldséges, benzinkutas, gelkás ismerőseink aligha részesültek hasonló bánásmódban első munkahelyükön, s anyagilag bármennyire is megtalálták a számításukat, örök kielégületlenség- gel a szívükben élik le egész életüket.

A szellemi energiával való pazarlás — mégha elképzelésünk sincs ennek nagyságrendjéről — semmivel sem kevésbé veszedelmes jelenség, mint a konkrétan felismerhető, mérhető pocsékolás. Múltkoriban egy magas szintű értekezleten hallottam: mi lenne akkor, ha a vállalatok, intézmények a kihasználatlan szellemi kapacitásuk után „eszközlekötési” járulékot fizetnének? Ugyanúgy, mint a naponta néhány órát üzemelő értékes automata gépsorok, daruk, s a raktárakban évek óta heverő anyagok után? Hát bizony, szép summa összejönne.

□ □ □

Előbb mindenhol pontosan fel kellene térképezni, hogy valójában mekkorák is ezek a „készletek” — csak így lehetné megállapítani, hogy mennyi használódik fel, s mennyi minősíthető elfekvőnek, vagy mondjuk szebben: rejtett szellemi tartaléknak. Amit megfelelő kihasználás híján — nem úgy, mint egy pihenésre kárhoztatott gépet, vagy bármilyen hasznosítható, keresett anyagot — egy idő után már csak érték alatt, s csak nehezen lehet mozgósítani.

K. P.

Jerzy Edigey

MocAreck

FORDÍTOTTA: ÍJAfVO^an^á

BÁBA MIHÁLY +

(3.) Elkövetkezett 1939. szeptember

1. Varsó lakói reggel hét órakor a hitleri repülőgépek első támadására ébredtek. Néhány órával később a körzeti katonai parancsnokság emeletes, sárga épülete körül sok ezer fiatalember kerengett. Közöttük találkoztam Henryk Makarekkel is. Örömmel fogadta a háború kitörését. Végre — mondta —, valami változik ebben a kutya életben. Egyenruhát kapunk, fegyvert, é£ megyünk a „büdös németeket ütni”. Sajnos, az önkénteseket egy cédulával ha- zaküldték. Egy őrnagy megparancsolta, hogy oszoljanak, majd megkapják a behívóparancsot. Nyugodtan tértünk vissza a munkánkhoz. Senki sem sejtette még közülünk, hogy az események villámgyorsan tragikus fordulatot vesznek. Senki sem tudta, hogy az „ őrnagy beszéde a mozgósító behívókról, a gyakorló központokról

és a kiegészítő körzetekről, mesék a jó gyerekek számára. Az igazság az volt, számunkra nem akadt egyenruha, sem egyszerű puska, nem is beszélve a speciális felszerelésekről.

Szeptember 6-án este a rádióban felolvasták Umiastowski ezredes hadparancsát, hogy minden férfi azonnal hagyja el a fővárost. A történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy ez oltári ostobaság volt-e, vagy az előretolt hitleri diverzáns kém ügyes tette. Varsóból minden kelet felé vezető út tömve volt menekültekkel. Megbénítottak minden katonai mozgást. A kék, felhőtlen égen szüntelenül megjelentek a stukák, bombázták és géppuskázták a fegyvertelen tömeget.

A menekülők között voltam én is. Egészen Brzescig meneteltem. A hídon már senkit sem engedtek át Búgon. Minden pillanatban

várták a felrobbantását, mert a németek egészen Ostrolenkáig jutottak el és a másik oldalról megtámadták a várost.

A további menekülésnek nem volt semmi értelme. Visszaindultam nyugat felé. Mellékutakon, toronyiránt a mezőn sikerült eljutnom Otwock közelébe. Sehol sem találkoztam németekkel. Hozzám hasonló, kóborló fiúktól hallottam, hogy Varsó még mindig védekezik. Különösen Minsk Mazowiecki felől már hallani lehetett az ágyúk dörgését, és az éjszaka látható tűzfény a legrosszabbra engedett következtetni. Néhány véletlenül megismert fiatalemberrel elhatároztam, hogy átvágunk a lublini országúton, és a Visztula partján eljutunk az ostromlott fővárosig. Az ország- úttól csak két falu választott el bennünket. Rzakta és Glinianka. Tudtuk, hogy Glinianka faluban nagy létszámú német hadsereg állomásozik, ellenben Rzakta szabad. Elhatároztuk, hogy Rzaktá- ba megyünk, és egy kis pihenés után megpróbálunk eljutni Glinianka mellett az országúton.

Óvatosan vonultunk a falu felé. Az egyik pillanatban egy kis erdő akadt utunkba, mint egy kis sziget, melyet burgonyaföldek öleltek körül. Amikor bementünk a kis erdőbe, két lengyel egyenruhás katona ugrott ki a bokorból. Pattant a vezényszó:

— Kezeket fel! Ne mozdulj!

Egy pillanat múlva egy zászlós jött hozzánk, ellenőrizte papírjainkat, kikérdezett bennünket, hogy kerültünk oda. Látszott, hogy nagy gondban volt miattunk, hogy ott voltunk a cserjésben. A kis katonai osztag már néhány napja ott rejtőzködött. Senki, még a falu lakói sem sejtették jelenlétüket. A mi véletlen felbukkanásunk a leleplezéssel fenyegette őket. A zászlós végül elhatározta, hogy a parancsnokhoz kísértek bennünket.

3.

Mentünk az erdőn át. Mindenütt jól álcázott állások látszottak. Ä számos szétszóródott katonai egységekkel ellentétben nagyszerű egyenruhában és jól felfegyverzettek voltak. Észrevettem néhány páncéltörő ágyút és jelentős mennyiségű géppuskát is. A katonák gondosan öltözöttek, tiszták, megborotválkozottak voltak. Az erdő közepén állt a parancsnok sátra. A zászló eltűnt benne és csak a szolgálati jelentést hallottuk:

— Százados úr, ... zászlós alázatosan jelenti, az őrség feltartóztatott és idevezetett öt civilt.

A sátorlapot felhajtották és elegáns századosi egyenruhában magam előtt láttam Henryk Ma- kareket. Roppant csodálkozó arcot vághattam, mert felnevetett. Megparancsolta, hogy adjanak enni a négy embernek, engem meg behívott a sátrába. Amikor egyedül maradtunk, Henryk meghallgatta javaslatunkat és megmagyarázta, hogy szó sem lehet arról, hogy eljussunk Varsóba. Különben, véleménye szerint, a főváros sorsa ugyanúgy, mint az egész hadjárat sorsa Lengyelországban, eldőlt. Az ellenállás még néhány napig eltart, aminek különben semmiféle stratégiai jelentősége nincs. Egyedül Magyarországra lehet még áttörni. onnan Jugoszlávián át és Olaszországon át Franciaországba. Az ő osztaga holnap éjjel útnak indul és magukkal vihet bennünket.

— Jerzy, gyere velem — próbált rábeszélni. — Hadnaggyá léptetlek elő és az adjutánsom leszel.

Csak akkor jutott eszembe, hogy Makareket annak idején felvették a tisztképzőbe, de öt hónap múlva leszerelték. Szerencsétlenül esett le a lóról és megsértette a gerincét. Több mint egy évig speciális fűzőben járt.

— Mondd meg nekem — kérdeztem —, honnan az egyenruhád és a katonáid, akiket vezetsz? Hiszen téged leszereltek, mint alkalmatlant.

Henio vidáman felkacagott:

— Egyenruha — mondta —, egy nagy kofferben találtam, más holmikkal együtt, egy elhagyott kocsiban Lublin mellett. A tiszt urak meglógtak kelet felé, de útközben biztosan elfogyott a benzinjük. Ebbe az egyenruhába öltöztem fel, úgy gondolván, hogy ez a maskara segít nekem elkapni valamilyen közlekedési eszközt. De amint megjelentem ebben az egyenruhában, a katonák, akik nem tudták megtalálni elveszett egységüket, hadtestüket, ahol csak a fiatal parancsnokok maradtak, egyenként jelentkeztek nálam. Észre sem vettem és máris néhány száz ember

parancsnoka lettem. Ugyanaz a tervem volt, mint neked: áttörni Varsóba. Útközben volt néhány csatározásunk, kétszer szétvertek bennünket, de villámgyorsan összeszedtük erőinket, így értem el Rzakta alá, de a további út a fővárosba, még az olyan erős csapat számára is, mint a mienk, egyszerűen lehetetlen. Ezért határoztam el, hogy áttörünk Magyarországra. Ez sem lesz könnyű feladat, de remélem, hogy legalábbis egy részünk átjut.

— Érdemes? Néhány hónap múlva vége a háborúnak... Csak Anglia és Franciaország támadja meg a Sigfrid-vonulatot!

— Ostobaság! Bár nem voltam katona és jogtalanul viselem a századosi rangot, teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a háború sokkal tovább fog tartani, mint az első világháború. És ha a Szovjetunió és Amerika nem lép be a koalícióba, akkor még tíz évig is eltarthat és az emberek olyasmiket fognak átélni Lengyelországban, amilyenről senki sem álmodott. Ezért őszintén azt javaslom neked: gyere velünk. Én biztosan nem vagyok rosz- szabb parancsnok, mint sok száz kicicomázott tisztecske, akiket autón láttam menekülni a lublini országúton, és te mint az adjutánsom sem leszel tőlük rosz- szabb. Az igazolásról és más hasonló ostobaságokról majd aggódunk Franciaországban. Természetesen, ha Hitler korábban le nem igázza, mint Lengyelországot.

(Folytatása következik.)