Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-17 / 13. szám

1979. január 17. * PETŐFI NÉPE • 5 SZOCIALISTA BRIGÁDOK ÉS KULTURÁLIS INTÉZMÉNYEK Nem tudnak egymásról? A munkások művelődéséről szólva gyakran emlegetjük; a szocialista brigádmozgalom hármas jelszavát, s a kollektívák példamutatóan teljesített kulturális vállalásait. A statiszti­kák sokszor igen kedvező adatai sem fedhetik el azonban, azt a tényt, hogy e téren még nincs minden rendben: a kéí.ségr télén eredmények még korántsem általánosak. És enne :k az okait többnyire nem magukban a brigádokban kell keresni; sokkal inkább a velük való foglalkozás formáiban, módsze­reiben. — Erre a pár mondatban summázható következte­tésre jutottam a Kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállahat há­rom szocialista brigádvezetőjével beszélgetve. tettük később azt a kiállítást is, amely a Technika Házában volt látható, ugyancsak a JKMP-jubi- leum alkalmából. Vállalták— teljesítették Vállalták— teljesítették — Mit vállaltak az elmúlt esz­tendőben, és azt hogyan teljesí­tették? — kérdeztem, s az alábbi válaszokat kaptam. Farkas Józsefné, az aranyko­szorús Kilián György szocialista brigád vezetője: — Vállaltuk, hogy a könyvtá­rat rendszeresen látogatjuk. Ezt meg is tettük: a brigádtagok kö­zül minden második könyvtári tag. Vállaltuk továbbá, hogy a vállalati rendezvényeket a lehe­tőség szerint minél többen láto­gatjuk. Ezt is teljesítettük. A KMP megalakulásának hatvana­dik évfordulója alkalmából válla­lati vetélkedőt rendeztek, s a csa­patunk helyezést ért el, könyv- jutalmat kapott. A nőtanács nyugdíjas-találkozót szervezett: ott voltunk, segítettünk a terem berendezésében, és mi itálaltuk fel a sült csirkét. Kecskés Mihályné, a bronzko­szorús INFO—75 szocialista bri­ngád vezetője: — A vállalati rendezvényeken mi is részt vettünk. Három alka­lommal volt Komszomol-találko- zó a vállalat művelődési házában, Illetve az ebédlőben. Ott voltunk mindegyiken. Különösen akkor éreztük jól magunkat, amikor . egy leningrádi színészcsoportot láttunk vendégül. Egy másik vál­lalásunk a tanulásra vonatkozik. A tizenegy brígádtagunk közül jelenleg heten járnak iskolába. Ungvári László, az Ikarusz szo­cialista brigád vezetője olyan kollektíva nevében nyilatkozott, amelyik eddig négyszer nyerte el a Vállalat kiváló brigádja cimet: — A vállalásunknak megfele­lően, közülünk is sokan tanul­nak. Egy brigádtagunk egyetemi előkészítőre, egy a gépipari tech­nikumba, három pedig szakkö­zépiskolába jár. Részt vettünk a vállalat kulturális rendezvé­nyein. Teljes létszámmal meg­néztük például Kerekes Ferenc fafaragó kiállítását a művelődési házunkban. Részt vettünk többek között azon a vetélkedőn, ame­lyet a KMP megalakulásának hatvanadik évfordulója alkalmá­ból rendeztek. Sőt, a műszakiak kategóriájában mi lettünk az el­sők. És valamennyien megtekin­„Csak úgy általában fogalmazunk...” A három brigádvezető bizonyá­ra még sokáig tud'ta volna sorol­ni a vállalt feladatokat, s azok­nak a teljesítését; ám egy kér­déssel elvágtam a beszélgetésnek ezt a szálát. Sok.kal érdekesebb­nek, messzebbre vezetőnek tűnt ugyanis a mási k... — Azt mondja: később meg­néztük a kiállítást is. Nem lett volna jobb fordítva? Hogy előbb a kiállítást nézik meg, s utána vetélkednek? Hiszen a látottak bizonyára megkönnyítették vol­na a felkészülést! — Bizony, ez jó lett volna, de amikor mi a vetélkedőt szervez­ni kezdtük, akkor még nem tud­tuk, hogy a városban lesz majd egy ilyen kiállítás — válaszolt Ungvári Cászló. — Az év'es vállalásokat ezek­ben a hetekben készítik. Most tudnak áriról, hogy mi mindent fognak rendezni ebben az évben — példáu'i a Megyei Művelődési Központban? — Erről semmit sem tudunk — mond.'ja Kecskés Mihályné, és a másik két brigádvezető Őblin- tott hoz;:á, jelezve, hogy ez ügy­ben ők is tökéletesen tájékozat­lanok. Nem akarom szaporítani a szót: ugyanez a helyzet a mozival Is, a színilázzal is. Az összes létező kulturális intézménnyel. " — Már megbocsássanak, de akkor hogyan állítják össze a vállalásaikat? Honnan tudják, hogy mit lesz érdemes megnézni, és miit nem? — Az ilyesmit nem szoktuk konkrétan megfogalmazni — mondja Farkas Józsefné —, csak úgy általánosan fogalmazva írjuk be, hogy igyekszünk a vállalati rendezvényeken részt venni, hogy gyakran látogatjuk a könyvtárat, a színházat és a művelődési in­tézmények rendezvényeit... Ax érvelés sántít Nem tudom, hogy az olvasó hogy van ezzel, de én egy csep­pet sem csodálkoztam, amikor kiderült: a három szocialista bri­gád egyetlen filmet, egyetlen színdarabot se nézett meg kö­zösen. Magam is egyetértek a brigád­vezetők érvelésével, hogy ez job­bára családi program; ám éven­te azért biztosan akad egy-egy olyan film, vagy színdarab, amit hasznos lenne közösen megbeszél­ni, illetve — hogy erre egyálta­lán sor kerülhessen — együtt megnézni. Hogy az érvelésükben sántít valami, az később is igazolódik, amikor aziránt érdeklődöm, hogy milyen élményt nyújtottak szá­mukra az elmúlt évben a Me­gyei Művelődési Központ rendez­vényei? Bizony, nehezen jött össze a válasz. A brigádok, amelyeknek tagjai a vállalat művelődési há­zában látták Kerekes Ferenc szobrait, Goór Imre képeit, Dugár János kerámiáit, s akik író—ol­vasó találkozó keretében több ne­ves alkotóval beszélgettek, elvét­ve találtak alkalmat arra, hogy közösen elmenjenek megnézni, vagy meghallgatni valamit a Me­gyei Művelődési Központban. A Kilián-brigád tagjai egyedül a fogathajtó világbajnokság idején rendezett világkiállítást látták» Az INFO-brigád tagjai semmit. — Egyszer voltunk egy előadá­son — mondja Ungvári László —, de hogy kit láttunk, azt már nem tudom. Csak arra emlék­szem, hogy egy magas, fekete férfi volt, és. hogy a kezével nem tudott mit csinálni, rakosgatta ide-oda. Később hozzáfűzi: — Az az igazság, hogy korábban sok prob; lémánk volt. A rossz előadásokra kaptunk jegyet nyakló nélkül a művelődési központtól, szinte tuk­málták ránk, de ha valami jó műsor ígérkezett, oda nekünk so­ha nem jutott hely. Most önálló­sítottuk magunkat. Olyan érte­lemben, hogy amit akarunk, azt megrendezzük ml magunk a vál­lalat közművelődési felelősének segítségével. □ □ □ Az érv elgondolkoztató, külö­nösen, ha tudjuk: a vállalat mű­velődési házában megrendezett három műsoros estnek több mint ötszáz, a nyolc kiállításnak csak­nem háromezer látogatója volt tavaly! összesen kilencvennégy rendezvényt bonyolítottak le, át­lagosan száz résztvevővel, Mindez tiszteletre, elismerésre méltó. Abba azonban még sem lenne szabad belenyugodni, hogy a Kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállalat ezerötszáz dolgozója szin­te teljesen kívül esik a város kul­turális intézményeinek vonzási körén! Káposztás János Új könyvek CSERES TIBOR ELVESZÍTETT ÉS MEGŐRZÖTT KÉPEK Cseres Tibor kisebb lélegzetű írásait jelentette meg egy kötet­ben a Magvető Kiadó Elveszí­tett és megőrzött képek címmel. A kötet műfajilag sokrétű: pub­licisztika, önvallomás, tanulmány, kritika, interjú, riport, elbeszé­lés található benne. Cseres ditrói gyermekkorának élményei, a há­ború, az ostrom, majd a felsza­badulás apró, de nagyon lénye­ges emberi mozzanatai villannak fel a kötet első részében. A fel- szabadulást megörökítő életrajzi írásokban is a népe sorsáért ag­gódó, háborús felelősségét őszin­tén faggató író szólal meg, bizo­nyítva, hogy az „utolsó csatlós" bélyege nem vonatkozhat egy népre általában. Cseres olyan ellenállókat mutat be, akik nem nyertek nagy csatákat, világra szóló ütközeteket, hanem — ahogy találóan fogalmazza — az „utóvéd utóvédjeként" a német fasiszták odavetett koncaként próbáltak menekülni a pokolból, s tenni is valamit az adott lehe­tőségek között. A kötet egyik legérdekesebb részében Írókkal, művészekkel való találkozásait írja le Cseres. Minden írásában a magyar je­len és múlt kiváló kutatójának, ismerőjének bizonyul. Krúdy Gyula nem hagyott hát­ra önéletrajzi regényt vagy em­lékezést. Élete s írói útja regé­nyeiben, novelláiban követhető nyomon. Az író lánya Krúdy Zsuzsa úgy válogatott össze írá­saiból egy kötetre valót — Gor- donkázás címmel —, hogy azt életrajznak szánta. Z. F. VÉLEMÉNYEK AZ ÁPOLÓNŐ KÉPZÉSRŐL* „A nővér munkatárs” Kevés a betegágy mellett dol­gozó nővér (ez helyi és országos probléma), számuk a szükséglet­hez képest egyre csökken. Sür­gős intézkedések kellenének. Né­hány gondolattal szeretnék hoz­zájárulni a helyzet javításához. Sokáig magam is azt hittem, hogy a nővérhiány, a szakma kis vonzereje csak pénzkérdés. Saj­nos, nem az, mert akkor belát­ható időn belül megoldhatóvá válhatna. Az emberek tudatának átformálása sokkal nehezebb, en­nek érdekében minden eszközt és fórumot fel kell használnunk. A betegágy mellett dolgozó ápolónővérek a mai napig sem tudták kivívni a társadalom meg­becsülését, a személyük iránti tiszteletet, munkájuk fontosságá­nak elismerését. Nőkről lévén szó, igen fontos a férfiak — akik mint férjek vagy partnerek jöhetnek számításba — vélemé­nye. Sajnos, ez a vélemény álta­lában negatív. Sokan szégyenük, hogy ismerősük, hozzátartozójuk „csak” egy nővér! Hogyan lehetne változtatni ezen a helytelen felfogáson? Elsősorban a kórházakban kel­lene jobban megbecsülni a nő­véreket. Minden orvosban tuda­tosítani kellene, hogy a nővér munkatárs, tevékenysége fontos és nélkülözhetetlen. A tanuló nővérekkel sem fog­lalkozunk megfelelően, közülük kevéssel kedveltetjük meg ezt a szakmát. Szándékosan nem hasz­nálom a hivatás szót. Ez a tár­sadalmi megbecsülés egészség- ügyi oldala. A másik fontos feladat a köz­vélemény alakítása. Ennek akkor lenne lényeges eszköze a sajtó, a rádió, a televízió, ha túllépne az általánosságokon. Azokat a betegeket kellene gyakrabban megszólaltatni, akik a kórházban tanulták meg tisztelni a nővért és munkáját. Nem tudtuk elérni, hogy a szakmunkást megillető bérezés­ben részesüljenek a nővérek. A jelenlegi munkahelyipótlék­rendszer nem teszi kellően von­zóvá a három műszakot. Az ipa­ri szakmunkásoknál szocáüs jut­tatások tekintetében is rosszab­bul állnak. A jelenlegi oktatási rendszer nem vált be. Érettségi bizonyít­ványt ad ugyan a négyéves egészségügyi szakközépiskola, de nem elegendő gyakorlati tudást. Még tízhónapos ráképzés szüksé­ges a szakképesítés elnyeréséhez, majd egy újabb év után jelent­kezhet magasabb szakképesítést nyújtó tanfolyamra. Ennek eléré­séhez tehát két év szükséges. Ügy látszik, az egészségügyi szakiskola sem ad elegendő szak­tudást, mert ehhez is tízhónapos ráképzés kell. Anélkül, hogy mélyreható elemzésekbe bocsát­koznék, fel kell tenni a kérdést: elfogadjuk-e a nyolc általános iskolai végzettséget az általános műveltség alapjának. Ha igen, akkor erre kell építeni az egész­ségügyi szakmunkásképzést. A nővérek munkáját a segéd­ápolónői rendszer terjesztésével lehetne könnyíteni. Ez maga után vonná a munka vonzóbbá válá­sát is. Magasabb színvonalú kép­zés és specializálódó munkakör révén talán a munka is vonzóbbá válna. Dr. Tímár Sándor főorvos Növelhető a betegekre fordított idő A különböző egészségügyi szakterületek közül elsősorban a folyamatosan működő intézmé­nyekben okoz gondot a közvet­lenül betegápolással foglalkozó szakdolgozók (ápolónők) hiánya. Előfordult, hogy késve nyithattak meg új létesítményt, mert nem volt elég munkaerő. Mit tehet a zavarok csökkenté­séért a gazdasági igazgatás? Megvizsgáltuk, hogy mennyi munkaráfordítás szükséges bete­genként, ágyanként. Nyilvánvaló, hogy ez sok mindentől függ, mint erről az ankéton is szó volt. Ezúton szeretném felhívni a munkaszervezés fontosságára a figyelmet. A munkamegosztással vonzóbbá tehetnék ezt a pályát, új munkaerők beállítása nélkül növelhetnék a betegekre, ápol­takra fordítható időt. Megállapítottuk, hogy az ápoló­nők munkaidejük elég nagy ré­szében nem képesítésüknek megfelelő feladatot látnak el. Például különféle szállítási fel­adatokat (élelmiszer, fogyóanya­gok, gyógyszer, textília stb.). A központi, gépesített szállító szol­gálat megszervezése sok terhet levenne a vállukról. Ugyanígy nagyon eredményesnek ígérkezik a központi sterilizálás, mosogatás, takarítás stb. megoldása is. Ezeket az intézkedéseket a szakképzetlenek évről évre nö­vekvő száma, aránya is sürgeti. Jelenleg minden hatodik ápolónő képesítés nélkül végzi munkáját Ismeretes az is, hogy gyermek- gondozási szabadság, betegség és egyéb okok miatt az egészség- ügyi szakdolgozók 28—30 száza­léka marad távol munkahelyé­től. A műszaki színvonal emelése is fontos mozzanat a korszerűbb munkaszervezésben. A sajátos kórházi üzemvitelt különféle esz­közök beállításával javíthatnánk. Végül a bérgazdálkodás is se­gíthetné az ápolónőhiány csök­kentésére irányuló törekvéseket. Célszerű lenne, ha a szakdolgo­zói munkakörökben — de a töb­bieknél is — arányosabb elisme­résben részesülnének a különféle többletmunkákat ellátók, ha a végzett munka színvonala, jelle­ge jobban befolyásolná a kerese­tet. Kiss Balázs a megyei kórház főigazgatójának gazdasági, műszaki helyettese / •Több hozzászólta érkezett a Van-e elég, lesz-e elég? című, az áoolónökép- zéssel, a nővérek anyagi, társadalmi helyzetével foglalkozó cikkünkhöz. wsíííííííffsss FORDÍTOTTA: BÁBA MIHÁLY (2.) — Na és sok van neked azok­ból az ötdollárosokból? — kér­deztem. — O, ne félj, gazdag vagyok. Hozzátok, európaiakhoz képest nagyon is gazdag. Természetesen, ha Amerikát vesszük alapul, ak­kor csak azt lehet rólam monda­ni, hogy vagyonosodom. Megkö­zelítettem az egymilliót. Sok min­den megváltozott, öregem, mióta utoljára láttuk egymást. Emlék­szel arra a kis erdőre Otwock közelében ? Megpróbáltalak rá­beszélni, hogy gyere velünk. Ki tudja, lehet, hogy ma te is ötdol­lárosokat osztogatnál. — Honnan van ez a gyönyörű Mercedesed? — Apróság! Megvehettem vol­na magamnak, de három francia barátomtól kaptam ismeretsé­günk emlékére. Alkalomadtán el­mesélem neked ezt a történetet. Most azonban lássunk hozzá, mert a vodka mindjárt átveszi az üveg ízét. Látod, nem felej­tettem el a lengyel mondásaito­kat. ' — De ez az autó ugye nem szé­riagyártmány? — Nem. Valamilyen gazdag ar­gentin rendelésére készült. Kö­rülbelül 12 000 dollárt fizetett a járműért, de később olysm rosz- szul ment neki a kártya a nizzai kaszinóban, hogy el kellett ad­nia, fele áron. így került, hozzám. — Gazdag barátaid vannak, ha ilyen ajándékra telik nekik. — Meg kellett tenniük. Nem volt más választásuk. Ráadásul még benzinrevalót is adtak! Na­gyon elégedettek voltak, amikor átléptem a francia—olasz határt. De mára hagyjulc. — Mondd meg legalább, ho­gyan szerezted a pénzt? — Az emberi mohóság és kap­zsiság juttatta kezembe. Egy gaz­dag ember nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy a tőle sze­gényebbet meg ne fossza mara­dék kis vagyonától. Ne gondold — barátom hangjából hirtelen el­tűnt a szívélyesség, és olyan ke­ményen ropogtak szavai, mint az acél csikorgása —, hogy nem szenvedtem szegénységtől. Az élet éveken át nem babusgatott. Egé­szen addig, amíg ezt az igazsá­got meg nem értettem. A köz­ponti fűtés kazánjába dobáltam a szenet, tudom azt is, mit jelent nyolc órán keresztül talpon len­ni egy szűk, fojtó légkörű helyi­ségben és szünet nélkül száz- és ezerszámra mosni a tányéro­kat. Az én egyetemem London nyomornegyedében volt, és az antwerpeni kikötő csatornáiban. De fogékony tanuló voltam, ezért sikerült nekem onnan kimenekül­ni, annak ellenére, hogy sok ezer hozzám hasonló ember a mai na­pig ott tengődik. Na, egészséged­re, öreg! Az este hátralevő része a régi Varsóról, az iskolai időről és em­lékekről való beszélgetéssel telt el. Mit csinálnak a régi kollégák, kik nem élték túl a háborút és a megszállást? Már nagyon késő volt, amikor furcsa, csukladozó lábon elhagytam az éttermet. 2. A portás, nem az a dudorászó „öreg”, mosolyogva adta át a kul­csot és tájékoztatott, hogy a szo­bám mister MacAreck szobája közelében van. Fizetni akartam, de közölte: „mister MacAreck megparancsolta, hogy a számlájá­hoz” írják. Amikor szemrehányást tettem Henryknek, mondván, hogy szolgálati úton vagyok, és a szál­lodát nem én fizetem, hanem az RSW Sajtó Kiadó Vállalat, vidá­man felnevetett: — Legyen ez az én hozzájáru­lásom a jó lengyel sajtóhoz — mondta. Lefeküdtem. Fejem zúgott, a csésze kávétól nem tudtam el­aludni. Gondolatban mindig visz- szatértem a mai találkozáshoz, és iskolai kollégámhoz, Henryk Ma- karekhez, az amerikai milliomos­hoz, mister MacAreckhez. Elha­tároztam, hogy elmeséltetem vele élete kalandjainak történetét, ami az emlékezetes 1939 szeptemberi és a mai szczecini találkozás kö­zötti időszak alatt történt. Később elszenderedtem. Mint egy furcsa filmen, szemem előtt a legkülönbözőbb képek vonultak el. Láttam az osztályunkat, a nyolc „B”-t, a Mikolaj Rey gim­náziumban derék osztályfőnö­künkkel, Olearski professzorral. A kirándulásokat a Kálvária­hegy környékére, ahol Henio Ma- kareket elkapták velem, Jurek Deubellel, Zbyszek Kaminskival együtt, amint pókereztünk. Hár­munknak már sikerült elrejteni a kártyát, de Henio, aki nem látta Olearskit, mert háttal ült az aj­tónak, még alkudozott: — Ez öt zloty, és rá még húsz! És milyen ostoba arcot vágott, amikor az osztályfőnök vállán át beletekintett lapjába, nyugodtan azt mondta: — Ilyen rossz lappal? Szégyell- heted magad a licitálásért, Maka- rek. Az iskolai időket felelevenítő film elszakadt. Megkaptuk az érettségi bizonyítványt. Az addig összetartó osztály kis csoportokra hullott szét. Egyesek az egyetem­re mentek, mások a műszakira vagy kereskedelmi főiskolára. Is­mét mások nem akarták, vagy nem engedték meg maguknak azt a luxust, hogy to.vábbtanuljanak, és munkát kerestek. Henio is ehhez a csoporthoz tartozott. Egy filmirodába ment el dolgozni, nem messze a Marszalkowskától. Em­lékszem, gyakran kaptunk tőle in­gyenjegyet. Makarek nem csi­nált nagy karriert. Gyakran ismé­telte, hogy a film az egy nagy üzlet, és terveket szövögetett ar­ról, hogy egyszer saját kezére dol­gozik, de ennek a pénzhiány volt az akadálya. Legjobb teniszezünk és úszónk furcsamód nem tudott az életben boldogulni. Tehát ak­kor, amikor már a többiek elvé­gezték az egyetemet, és megkezd­ték szépen ívelő karrierjüket, ő változatlanul tisztviselő volt a filmirodában. Meg akart nősülni, megismer­tem azt a lányt is, akit menyasz- szonyaként mutatott be. Biztosan pénze volt, mert szépséggel nem áldotta meg az ég, és jó néhány esztendővel idősebb volt Henryk- nél. Makareknek, a csinos, kispor­tolt férfinak, hallatlan sikerei voltak a nők körében, de vala­hogy házasságra egyikkel sem került sor. Ritkán találkoztam akkoriban Henrykkel, mert ügyvédi gyakor­latom nagyon lefoglalt. Tudtam, hogy nem megy valami fényesen a sorsa. Filmterveiből semmisem lett. Az ügynökségen is elvesztet­te állását, és kénytelen volt na­gyon kevés havi fizetésért a Len­gyel Takarékpénztárnál állást vál­lalni, ahol természetesen a „nul­láról” startolt. Nagyon tehetséges volt, mindig nagyszerű ötletei voltak, de soha nem tudtajaláren- delni magát a hivatali szabályok­nak. A bankban a munka nagyon sajátos. Henryk, bosszúságára, a legunalmasabbat fogta ki, és a csekkosztályon kapott beosztást. A Lengyel Takarékpénztárnak nem voltak gazdag ügyfelei. A csekk-kontók tulajdonosai általá­ban városi hivatalok voltak. Ilyen úton finanszírozták a különféle speciális célokat. Makarek abla­kánál ezért minimális volt a for­galom. Tízegynéhány csekk elin­tézése naponta. Bár ezek a csek­kek komoly összegekről szóltak, nem tudták a tisztviselő nyolcórás munkaidejét kitölteni. Ezért Makarek szabad perceiben kinyi­totta az újságot és olvasgatni kez­dett, ami viszont nem tetszett a bank vezetőségének. Ezért aztán nagyon lassan kapaszkodott felfe­lé a hivatali létrán. Amikor abban az időben talál­koztam vele, keserű volt. Egysze­rűen nem látott maga előtt pers­pektívát. Azt mondta, hogy min­dent fel szeretne rúgni, és elutaz­ni abból az átkozott... (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom