Petőfi Népe, 1978. december (33. évfolyam, 283-308. szám)

1978-12-28 / 305. szám

1978. december 28. • PETŐFI NÉPE • 3

Fiatalok, lakások, lehetőségek

Legégetőbb, legfeszítőbb társadalompolitikai gondunk — elért eredményeink ellenére is — a lakás. Bár soha nem tapasztalt mértékben, már-már szó szerint gombamódra nőnek, terjeszkednek a lakótelepek, a jogos igények kielégítése várat magára. Közismert, hogy a megye ötödik ötéves tervében huszonötezer lakás felépítése a cél, s az már nagyjából kirajzolódik, hogy nem elérhetetlen álomról van szó. Mindemellett a korábban nagy eredményeket fölmutató magánházépítési kedv — egyenes arányban az áremelkedésekkel, annak hatására, hogy különösen a városokban, kevés és drága a telek — lelohadni látszik, s az egykori „fele magán — fele másmilyen” lakásépítési arány a múlté. Bár a takarékpénztár kedvező törlesztési lehetőségű kölcsönfajtákat kínál, sokakat viszszariaszt a gyakori anyaghiány, az iparosoknak fizetendő sokszor csillagászatinak mondható munkabér, s főként az, hogy viszonylag kevesen rendelkeznek az induláshoz szükséges 150—200 ezer forinttal.

Az elmúlt években több fontos határozat látott napvilágot a fiatalok lakásgondjait megoldandó, ezek közül az a leghatásosabb, amelyik az állami lakások elosztásánál elvként írja elő az arra leginkább rászoruló fiatal házasok

— elsősorban a fizikai dolgozók

— előnyben részesítését. Intézkedik az ifjúsági törvény is, s ezen kívül szociálpolitikai kedvezmény, munkáltatói támogatás, s más segítség könnyíti meg a lészekteremtést. Elv az is, hogy a felépült lakásoknak egyharmadát utalják ki a fiataloknak.

Bács-Kiskun megye városaiban jelenleg 13 ezer 400 jogos lakásigénylőt tartanak nyilván, közülük 6087 a fiatal házasok, vagy az egyedül élő harmincöt éven aluliak száma. Bár a statisztika azt mutatja, hogy például Kecskeméten a legalacsonyabb a fiatalok aránya a lakásra várók között, nem érdektelen megjegyezni, hogy számszerűen mégis ők vannak a legtöbben. Baján viszont arányban is, számban is az ifjaké a pálma: 2076 igénylő közül 1687, azaz 81 százalék fiatal.

Ha a táblázatokat vizsgáljuk, meglepő eredményre jutunk, ugyanis a fiatalok megkapják ugyan a lakások nagy százalékát

— 1976-ban 52,5, tavaly 36,2 —, de nem mindegy, hogy melyik típusú lakásból. 1977-ben például a 402 tanácsi bérlakásból mindössze nyoltat Utáltak ki fiatalnak, S Kiskunfélegyházán egyetlen ifjú sem kapott! Nem sokkal kedvezőbb az úgynevezett szövetkezeti lakásokból való részesedés sem,

hiszen 1976-ban 81-ből 18-at, tavaly 241-ből 81-et kaptak csak fiatalok ! Az okok közt szerepel, hogy a tanácsok a szanálások miatt kiköltöztetetteket részesítették kiutalásban, ám a tényen — az így kialakult arányon — ez nem változtat !

Sokkal kedvezőbb a helyzet, ha az OTP saját beruházású lakásait nézzük: 1976-ban kétharmadukat, tavaly ennél is többet kaptak a fiatalok. Ám ha a mélyére göndolunk, cseppet sem lehetünk elégedettek, hiszen ezek a legdrágább lakások, s ezeket kapták azok, akiknek a legkevesebb a jövedelmük!

Az MSZMP Bács-Kiskun megyei Bizottsága ifjúsági bizottságának ülésén is szóvá tették, hogy sokat javítana a helyzeten, ha a megyében is több célcsoportos lakás épülhetne. Amíg ugyanis az országos arány a célcsoportos és az egyéb lakások között 40—60 százalék, sőt, van város, ahol 80— 20, addig Kecskeméten mindöszsze harminc, és megyei átlagban

ennél is kevesebb, csak húsz százalék. Kedvező változásra számítani nem lehet, sőt, valószínű, hogy még alacsonyabb lesz a jövőbeni arány — a népgazdaság ennyit bír el.

Vannak továbbfejlesztésre váró megoldási lehetőségek a súlyos gondra. Bevált a kecskeméti garzonház, s elkészültek a szalagházzal szemben épülő, 1981-ben átadandó új ház tervei. Nem működnek igazán jól a lakásszövetkezetek, munkájukat javítani szükséges. Harmad- (de nem utolsó-) soriban meg kell találni a módot a fiatalok saját erejének-pénzének bevonására is. Erre a legalkalmasabb a korszerű családi ház — sor- és láncház — építése lenne, amelyhez rendkívül kedvező kölcsönt nyújt a takarékpénztár és adható nagyösszegű munkáltatói támogatás is. Anynyi azonban bizonyos, hogy a megsokszorozott erőfeszítések mellett is még hosszú ideig nagy társadalompolitikai gond marad a lakás.

B. J.

Év végi tűnődés az időről

Eogytán az év, lassacskán egészen él* fogy; mint az árvíz elöl dombra menekülő talpa alól a föld. Nem illendő talán így beszélni róla az ünnepi készülődés hangulatában, mégis fogytán van, vi'sszahozhatatlanul. Ezen a talpalatnyi foltocskán állva nézem, hogyan emelkedik egyre magasabbra az „idők vize”.

őszintén megvallom: kicsit félve nézem — olykor előfordul, hogy félek az idők vizétől. De különös módon nem akkor, amikor gyors ütemben torlódó hullámai egyre nagyobb területeket borítanak be körülöttem, elfedve, magába zárva a múlt örömeit és bánatait, tetteit és megtorpanásait, erényeit és bűneit —, akkor félek tőle, amikor észrevétlenül elszivárog, s úgy mossa ki lábam alól a talajt, hogy tulajdonképpen nem visz magával semmit.

Sajnálom az üresen, az értéktelenül elfutó napokat, órákat. Számomra pedig az. az igazán tartalmas, az igazán értékes óra, amelybe én töltöttem valami értéket. Vagyis hát dolgoztam! Illyés Gyula szép szavaival: amikor „Húztam az átkos ember-igát”. T\e bár húzhatnám kedvemre! Egyre gyakrabban tapasztalom azonban; mások döntenek arról, hogy mennyi időt fordíthatok a saját munkámra. — Mint újságírót, az események irányítanak. Az események azonban rendszerint nincsenek tekintettel az időbeosztásomra. Akikkel találkozót beszéltem meg, minduntalan üzennek, hogy jöjjek korábban vagy későbben; mert az ő programjukat is megzavarta valaki. Egy titkárnő közli velem, hogy a tanácskozás két órával későbben kezdődik, mint ahogy a meghívón áll. Ismerőseim is különböző megbízásokkal halmoznak el: keressek ki számukra egy cikket, aminek csak a témájára emlékeznek, adjak fel egy apróhirdetést, és így tovább.

Mindez a magánügyem volna? Aligha.

Több szellemi foglalkozású, illetve vezető beosztású ismerősömtől hallottam mostanában, hogy a munkahelyén egyszerűen képtelenek dolgozni: az elmélyedéshez szükséges, zavartalan nyugalmat csak az otthonukban képesek megteremteni. S az ilyesféle panasz bizonyára sokaknak ismerős; hiszen sokaknak szakad meg a munkája naponta többször is, mert például hívatja a főnök. A főnök pedig még a napi postáját sem képes megnézni, mert „meleg kilincsváltás” van: munkatársai keresik fel valódi vagy álproblémáikkal.

S — tovább szélesítve a kört — hiába szeretne valaki folyamatosan dolgozni, amikor hiányzik egy folyamatos kimutatás, amikor az építkezésre nem érkezik meg az anyag.

Aki a kimutatásra vár, türelmetlen: személyesen néz utána, hogy miért késik. Valaki még körmölget rajta. Talán éppen az utolsó sorokat, de hiába fejezi be éppen, mert aki legépelni lenne hivatott, az éppen kiszaladt valahová. Mit tegyen most az, akit ekként feltartottak? Visszatér a helyére, ide-oda telefonálgat, de más munkába nem kezd. Mire megkapja a kimutatást, letelik a nyolc óra, beteszi tehát a papirost egy irattartóba és viszi haza. Aztán majd otthon, a szabad idejében rója a lapokat, ahelyett, hogy a szőlejében „bóklászna”, vagy kocogna egy kicsit.

S az építkezésen, ahol a téglára várnak? Ott lassan elszállingóznak, szétszélednek a munkások: ki elmegy harapni valamit, holott nem is éhes, ki felhajt néhány üveg sört, jóllehet nem is szomjas. S amikor megérkezik végre a teherautó, úgy döntenek: aznap már nem érdemes munkához kezdeni, majd holnap „rávernek”. Meg is teszik. Utána azonban olyan fáradtak, hogy amint hazaérnek, „elnyomja őket a buzgóság”.

Sok példát tudnék még sorolni, amikor a rosszul szervezett munka, s a másik emberrel szemben megnyilvánuló tiszteletlenség kifosztja, üressé, tartalmatlanná teszi a gyorsan tovairamló időt. Ilyenkor mindig eszembe jut egy nagy magyar író, aki felejthetetlen sorokat írt a szegények könnyelműségéről: ha váratlanul pénzhez jutottak, azonnal el is verték.

ATéha úgy érzem, egy kicsit hozzájuk

■L* vagyunk hasonlóak: nem tudunk bánni legnagyobb értékünkkel, az idővel. S ilyenkor, amikor fogytán már az év, riadt elégedetlenséggel szemléljük a már-már talpunkat nedvesítő hullámokat: szeretnénk átrendezni és meg szaporítani mindazt, ami pedig megfoghatatlanul és meg nem változtatható módon pihen már a mélyben. Így azután egy kicsit nyugtalan lelkiismerettel ugrunk át a következő esztendő magasabb „halmára". Méghozzá bizakodó lendülettel!... Káposztás János

HATVAN ÉV TÁVLATÁBÓL

Teremtsünk, alkossunk

/A \ OKTÓBER 30-ÁÍN este, a forradalmi ese- V"'*/ mények mintegy nyitányaként Kecskeméten a diákság tüntetett a független Magyarország és a Nemzeti Tanács mellett. Este 11 órakor a fiatalok a főispánhoz vonultak, aki a Royal Szálló erkélyéről szólt 'hozzájuk.

A város urai megrettentek a munkásosztály, az elégedetlenkedők mozgolódásától. Közülük különösen kilátástalan helyzetben voltak azok, akik a frontról hazatérve a zűrzavaros gazdasági viszonyok miatt úgyszólván sehol sem tudtak elhelyezkedni. Ezek megnyugtatására írt októberben a Kecskeméti Lapok „Földosztás” címmel vezércikket. „iMiinidaizok a földműves katonák, akik a háborúból visszajövet minden ingatlan nélkül állanak, a várostól egy-egy olyan kisebb földrészlethez jutnak, amelyből tisztességesen megélhetnek.” A város közgyűlése azonban, amelyben a virilisták foglaltak helyet, még október utolsó napjain is a legteljesebb nyugalom és magabiztosság hangján tárgyal, a hatalom teljes birtokának tudatában. A közgyűlés napirendjei egyetlen olyan kérdést sem vetnek feli amely tükrözte volna az akkori viszonyokat, azokat az elszánt célkitűzéseket, amely a kecskeméti munkásosztályt is eltöltötte. Az események azonban nem sokáig várattak magukra. Az őszirózsás forradalom budaipesti hullámai Kecskemétet is felrázták és november 1- én hatalmas .népgyűlésen esküdtek fel a katonák, a 30-as honvéd gyalogezred, a Nemzeti Tanácshoz való töretlen hűségre. A sokezres tömeghez, dr. Garzó Béla szólott, majd dr. Horváth Mihály és Eötvös Nagy Imre, aki a Nemzeti Tanács 12 pontját olvasta fel. A szociáldemokrata Lőwy Ödön szavait egetverő éljenzés követte.

Este megalakult a városi Nemzeti Tanács. Az első ülésen megbeszélték a tennivalókat és megállapították, hogy a város népe egységesen és méltóan nyilatkozott meg a nagy idők eseményeihez Igaz, rendbontás is történt,, meggyilkolták Gyalókay államügyészt. Később a katonaság helyreállította a rendet és ezzel egyidőben statáriumot hirdettek. A rend, helyreállításánál — a Nemzeti Tanács felhívására — ezer ember kapott fegyvert. A Kecskeméti Lapok novehnber 3-i számában „öntudat és fegyelem” címen vezércikk jelent meg. „Kecskemét Népe! Tegyünk hitet éhben a nagyszerű időkben a szabadság iránti törhetetlen ragaszkodásunkról, amely azonban nem jelenti azt, hogy a rendet1 fenn ne tartsuk. Szabadság rend nélkül el sem képzelhető, mert senki sem tudja, hogy miikor törik össze jogait. Teremtsünk, alkossunk és ne rombol junk! Kecskemét Népe! Viselkedjünk ezekben a sorsdöntő órákban méltóan jó .hírünkhöz és úgy, amint ezt a város és az ország érdeke megkívánja.”

Tormássy 'István rendőrtanácsos az ellenforradalom; győzelme után a Belügyminisztériumhoz küldött jelentésében ezekről a napokról így ír:

„Városunkbam, Kecskemét törvényhatóságiú városban — amely — sajnos! — nemcsak magának, hanem az ország fővárosénak is nem egy, a szélsőségek felé hájlló, kommunista, bolsevista szellemi munkást nevelt — a Károlyi-kormány megalakulásának.. ideijéből.,a, kommunizmus útját egyengető szociáldemokrácia hihetetlen termékeny talajra talált...

Az 19il8. évi októberi vérniélküli forradalom lezajlása után városunkban is megalakult a helyi Nemzeti Tanács intézménye, amely forradalmi alakulat, a maga különleges hatalmával, irányítani volt hivatva Kecskemét tih. város közigazgatási életét és tevékenységét, s befolyt a város társadalmi életébe is.

Lassú, de biztosan kezdi a szocialista terjeszkedés és szerve munkálatát, s a párt erejének és tekintélyének országosan történő emelkedésével a Kecskeméti Nemzeti, Tanács ügy- és szerepkörében, a városunk társadalmi életének irányításában isi, mindenhez értő, lilletve érteni akaró vezető emberei révén oly befolyásra tesz szert, hogy sok esetben a polgári párt vezéremberei a szociáldemokrata irányzat szerint kell, hogy igazod jék ..

A NEMZETI TANÁCS november 2-án megtartott ülésén vezetőséget választott, melynek elnöke lett dr. Horváth Mihály közismert függetlenségi politikusi, alel nőké dr. Garzó Béla, dr. Hajnóczi Iván, dr. Joó Gyula, Eötvös Nagy Imrq, Sándor István, Szegedi Lajos, jegyzője Tóth László, pénztárnok Dániel József és ellenőr Bódy János, végeredményben kisebb számban szociáldemokraták. A november 3-áin megtartott ülésen már beszámoló hangzott el a nemzetőrség szervezéséről. A tanács a népjóléti bizottság elnökéül dr. Fodor Jánost választja meg és nyomban jóváhagyja a bizottság munkatervét, legfontosabb feladatként a zsír és a liszt kiosztását határozta meg.

A tanács még ugyanezen az ülésén a tömegek megnyerésére és felvilágosítására Propaganda Bizottságot váLasztott, amelynek tagjai lettek: Muraközy Gyula, dr. Budai Dezső, dr. Szántó Kálmán, dr. Réthy Gyula, Lőwy Ödön, Bódy János, Bodócs Gyula, Dániel József és Tóth László.

A következő napi ülésen Garzó Béla bejelentette, hogy a tanács tárgyalásain a szociáldemokrata ipárt részéről Puliusz István és Tóth Pál vesznek részt. Lugosi István fjedig arról tett bejelentést, hogy a Munkástanács Kovács Ferencet és Villám Istvánt delegálja.

Néhány nappal később a Nemzeti Tanács ülése hangsúlyoz,ta, hogy e sorsdöntő időkben létfeltétel az ország számára a köztársaság kikiáltása. Éppen ezért, mint az ülésről a hivatalos jelentés szól: Kecskeméti Nemzeti Tanács egyhangú lelkesedéssel a köztársaság államforma mellett foglal állást.” A köztársaság kikiáltásának országos ünnepségeire a Nemzeti Tanács dr. Garzó Bélát, dr. Lőwy Ödönt, Eördögh Ferencet, Szántó Kálmánt, Lugosi Istvánt, Bódy Jánost, Perényi Pált, ifj. Szappanos Eleket, dr. Hajnóczy Ivánt és Eötvös Nagy Imrét küldte el.

Ugyanez alkalommal a munkástanács és a szakcsoportok választmánya elhatározták, hogy november ,16-án, szombaton délelőtt 10 órától déli 12 óráig abban az időben, amikor Budapesten kikiáltják a köztársaságot, munkabeszüntetéssel adnak kifejezést ünnepi örömüknek, az új Magyarország megteremtésének nagy napján.

,A MUNKÁSTANÁCS a munkaszünettel kapcsolatban a következő felhívást bocsátotta ki:

„Szombaton délelőtt megállnak a dolgos kezek ' az egész országban, hogy demonstráljanak a köztársaság mellett. Szombaton .tartja utolsó ülését a magyar parlament és a mágnások tanácsa, a főrendiház, hogy elvégezze magán a harakirit. Ezeknek az etaviim intézményeknek a sírján fakad a demokrata köztársaság amely jogot ad. népjólétet, munkásvédelmet, sajtószabadságot, egyesületi és gyülekezési szabadságot, a régi korrupt rendszer megszüntetését hozza magával Ennek az ünnepnek örömére Kecskemét munkássága szombat délelőtt 10 árától 12 óráig munkaszünetet tart. Ünnepélyesen felhívjuk tehát a kereskedőket, üzleteiket zárják be, az ipari üzemeket pedig szüntessék meg.” (A munka szüneteltetése értendő.)

A népköztársaság kikiáltása alkalmából összehívott raépgyűlésit aiz iparosotthon nagytermében tartották meg, amelyen a szociáldemokrata párt szónoka méltatta a történelmi jelentőségű eseményt

KÉPERNYŐ

Pista

jobban járt

Már megbocsásson Pankó István nótaszerző cigányprímás a bizalmaskodó megszólításért, de ő már csak Dankó Pista marad nekünk. Mondanám, hogy Ferenc Jóskához, meg Tisza Pistához hasonlóan emlegették, ha nem tartanám rendesebb, értékesebb embernek e rfagyuraknál.

Értett ahhoz, amit csinált, legjobb pillanataiban maradandó értéket teremtett. Még a szigorú Kodály sem tagadta még tőle az érdemet: „Azon, hogy ... Dankó egyes dalai elterjedtek, semmi csodálnivaló. Ezek mégiscsak egyes rövid dalok, többé-kevésbé könnyű, tetszetős, fülbemászó melódiák, melyek egyenként való terjedésre vannak szánva, s a nép ízléséhez néha akarva közelednek.” Másutt: „viszont a lankadó városi népdal ismételten merített a népdal .parasztibb ágából’ új ösztönzést (Dankó).”

Mégis azok közé tartozom, akik többre, nemesebbre hivatottabbnak becsülik, sajnálom, hogy akarva-akaratlan kiszolgálta, élesztette a régen túlhaladott életformát, szemléletet, ízlést tükröző dzsentris nótázást, cigányozást, a népszínmű hamis, álromantikus, helyenként giccses világát.

Tagadjuk meg a ma is százezrek ríkatóját. vidítóját? Szó se lehet róla! Lelkendezve tömjénezzük? Miért? Szedjük ízekre muzsikáját és bizonyítsuk be, hogy...?

A szegedi körzeti stúdió majdnem rátalált az ilyen közvetítések talán egyedül lehetséges stílusára, hangvételére. A kedden délután sugárzott műsor elsősorban mértéktartásért, a helyszín jó megválasztásáért dicsérhető. Senkivel sem akarták elhitetni, hogy a 120 esztendeje született dalszerző munkássága a magyar zeneművészet csúcsa, de kedvünket sem vették el a jól válogatott híres dalok élvezetétől. Tudóskodó műelemzések helyett az egyes dalok

keletkezéséről mondtak el egyet s mást, talán-talán egy árnyalattal többet is a kívánatosnál.

• Sokunk számára a nótázó stílus teszi nehezen elviselhetővé a nótákat, az előadás modorosságai halványítják a dalok meglevő értékeit. Eck T. Imre rendező nyilván azért adatta elő operaénekesekkel Dankó nótáit, hogy csökkentse egyik-másik „mulató jellegét”, azért játszott feszesen Kóté Kálmán cigány-, azaz népi zenekara is. A hangversenyszerű előadás azonban olykor-olykor a dáridós, nyúlós cifrázásokkal a dal hangulatát is eltüntette, legalábbis sápasztotta.

Félve hozakodom elő a kritikai megjegyzésekkel, mert ez a műsor így is — így vélem — lényegesen jobb, céljának megfelelőbb, szórakoztatóbb volt, mint a nagy csinnadrattával beharangozott Kálmán Imre-est. Bizony az előzetesek alapján nem ilyent álmodtunk. A nemzetközi stábnak sikerült a lehetetlen: még az operettek rajongói is fanyalogva nézték-hallgatták ezt a magyarosch műsort. Mint annyiszor, most is alávetették magukat a magyar közreműködők a pénzelő stábok ízlésvilágának. A körítés fontosabbnak látszott Kálmán muzsikájánál, szerep és értelmes mondanivaló híján a gügyögő, édblgő szupersztár a világhírű muzsikusnál.

Már az első percekben, a huszárok feltűnésén éreztem, hogy baj lesz. Ugyebár nálunk manapság ilyen uniformisban mászkál a tisztelt fiatalság, mén el a szépasszony fogadására. Jöttek a huszárok, és természetesen rohamoztak. No, nem az ellenségre, vagy a hölgyek kegyeiért, hanem az asztalokon pompázó finomságokért. Huszárosán pusztítottak a javakban, talán így akarván hangulatot kelteni a Tatárjárás felcsendülő részleteihez.

Időnként jó pohár pezsgővel öblítették az élményt és készültünk az újabb meglepetésre. Megtudtuk például az örökifjúra kozmetikázott „Verácskától”, Kálmán Imre dollárjaiban, fontjaiban, frankjaiban hűségesen osztozó hitvestől, ha jól emlékszem tőle, hogy 1917-ben az emberek ugyebár táncoltak, énekeltek, kivéve azt a néhány tízmilliót, akik éppen a lövészárkokban rohadtak. Azután a kis földalattival — gondolom — kimentünk a Városligeti tóhoz, amely erre a szuper (rossz) műsorra kineveztetett hallgatólagosan óperenciának. Bármibe fogadtam volna, hogy egy ilyen népi-nemzeti összeállítás nem múlik el pohártörés nélkül, mert akkor nem is volnánk magyar urak és hölgyek. Húzhattam a Hej cigány után a vonást, ez is megvolt. Kiderült az is, hogy bizony babonás volt a polgári ízlésvilágot ügyesen, felkészülten, leleményesen kiszolgáló Kálmán Imre. Még olyan intimitások is lelepleződtek, hogy egy autogramnak köszönhető a fiatal Kálmán Imre és Verácska összeboronálódása (persze azért csak volt valami más is). Az vis kiderült, hogy „egész Bécs ott volt” a Kálmán-bemutatokon. Már az a néhány száz nagypénzű, sok előnevű úr, meg hölgy, a többi meg mit számít. Ha már Pesten vagyunk, akkor természetesen a Hilton-színvonalú kiskocsma sem maradhatott ki.

De azért váratlan meglepetések is értek. Három nagy tévének sem volt elég pénze népesebb, látványosabb tánckar szerződtetéséhez? (Nomen est omen, a palotást palotában járják, és nem gyepen.) Még szerencse, hogy időnként semmi sem zavarta az énekeseket, az igazi színészeket. Arra sem számítottam, hogy időszerűsítik Kálmán Imrét, és ennek jegyében felmotoroztatják a hölgyeket a Várba, látunk farmerruhás mai fiatalokat és a „másik világból” még egy locsolóautót is locsolás közben.

Sajnáltam az eléjük vetődött, eláztatott szegény szereplőket, de ebbe a nagy nemzetközi kavargásba szédülten magam is szívesen felfrissültem volna, ha már nem jutott a sűrűn kínált pezsgőből. Hát van igazság? A közre-v működőknek pezsgő, nekünk ez a Kálmán Imre-műsor.

Holtai Nándor