Petőfi Népe, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-21 / 274. szám

1978. november 21. • PETŐFI NÉPE • 7

A megélhetés gondjával terhelt, írni- olvasni is alig tudó asszonyok, akik sárba-sötétbe süllyedt falvakban, tanyákon élték le az életüket, miből is sejthették volna, hogy körülöttük — a fegyverek ropogásában, a szenvedés áradatában — már bontakoznak azok az erők, amelyek holnapra átalakítják az egész világot. Az ő világukat is.

Sujok Sándorné Piszker Mária szintén a Nemzeti Tanács pártfogását kéri. „Én egy szegény asszony négy éve öszvegy vagyok, a férjeim hősi haléit halt, még 1914 Deczember elején, 6 kis gyermekei ma rátám özvegységre, árvaságra. A leg kisebbel akkor fekütem beteg ágyba, mikor a család fentarto, a kedves apjuk, a kenyérkeresőjük meg halt.” A következő kérvény írója Indjács Ignácz: „Láblövésem miatt munkaképtelen vagyok. Feleségem Papp Erzsébet vagyontalan nő. Görcznél sebesültem meg. amikor is úgy Duna- pataj, mint egész Magyarország részben fölmentett és vagyonos osztályát védtem. feleségemnek két kiskorú gyermeke van és van egy világtalan nagynénénk is. Remélem, hogy szíveskednek 24 kilo havi ingyenes lisztadagot adni. Éhen nem halhatok meg. Duna- pataj, 1918. decz. 3.”

Vajon ezek a családok hallották-e a hírét az őszirózsás forradalomnak. a Kommunista Párt megalakításának, tudták-e. hogy új korszak küszöbén állnak? A hírek talán eljutottak hozzájuk is. de az események horderejével akkor kevesen voltak tisztában. Hogyan is lehettek volna?

A megélhetés gondjával terhelt. írni-olvasn-i is alig tudó asszonyok, akik sárba-sötétbe süllyedt falvakban, tanyákon élték le az életüket, miből is sejthették volna, hogy körülöttük — a fegyverek ropogásában, a szenvedés áradatában — már bontakoznak azok az erők, amelyek holnapra átalakítják az egész világot. Az ő világukat is.

V. Zs.

Az új korszak küszöbén

Megsárgult lapok zizegnek a megyei levéltár vaskos kötetekkel kápárnázott csöndjében. Mellettem szemüveges fiatalember körmöl szorgalmasan: könnyűbúvárként ereszkedik a múilit mélyvizébe. Alámerül és diadalmasan felbukkan a tollára tűzött adat becses zsákmányával. A távolodó idő jeleit keressük mindketten. A nyomozók izgalmával fürkész- szüik-vallatjuk az 1918-as esztendő sajtótermékeit.

Miről írtak a Kecskeméti Lapok a párt megalakulásának évében, a szocializmus eszméjét hazánkban is győzelemre segítő új korszak küszöbén? És min dab - bóL, amit hajdanvolt kollégáink megírásra méltónak találtak, vajon mi dobogtatta, búsította, vagy örvendeztette meg a női olvasók szívét? Mennyit tudtak a körülöttük végbement változásokból, vagy mivel járultak hozzá?

Idegen érdekekért

Rövidségükben is sokatmondó hírek értesítenek a negyedik háborús esztendő nyomasztó eseményeiről. Miközben a 'távoli hadszíntereken hol csendesedett, hol erősödött az ágyútűz, az itt- honmaradottak gyászoltak és nyomorogtak. Kevés volt az élelem. a ruházat és a tüzelőanyag. Az elkeseredés nőttön nőtt. Szappant kértek a katonáknak, adományokat a hadiárváik felruházására és a rokkant harco-sok megsegítésére. Amikor ez sem volt elég. megkezdődtek a rekvirálások. Sor került a fiatalkorú felmentettek behívására és a 18 évesek sorozására is.

„Amikor a háború kitört — jegyzi meg borongva az egykori tudósító —, ezek a fiatalok még gondtalan apróságok voltak. Rö- vidnadrágos diákok és libát őrző nebulók. Most rájuk is rákerült a sor. A nagybajuszú öreg nép- fölkelőkkel egy sorban cipelik majd a nehéz maniichert.” Ifjúságuk virágjában vitték el őket. Idegen földre, idegen érdekekért hurcolni és meghalni. A túlélők •közül is sokan hagyták a fronton karjukat, lábukat, szemevilá- gukat. Hogy mit éreztek az anyák, erről hallgatnak az újságok. de nem nehéz elképzelni.

Voltaik persze olyan nők is, akikre rámosolygott a szerencse. Kecskeméti festőnő kitüntetéséről is olvashatunk, „ö császári és királyi Felsége, Zita királyfié legmagasabb elhatározásából elrendelni méltóztatott. hogy ö. M. festőművésznő részére a legfelsőbb köszönet tudtul adassák azon alkalomból, hogy fentneve- zett Ottó királyi herceg trónörökös részére, az ál tail készített .Bokréta a múlt dicsőségéből és a jövő reményéből’ című képeskönyvet felajánlotta!”

A kitüntetett művésznő biztatónak láthatta a jövőt, amelyet nemcsak egyedül ő festett rózsaszínűre. Ezt a látszatot hivatott fenntartani a színház is, ahol édes szirupba mártott darabokat. operetteket játszottak. Olyanokat, mint a Világjáró Nemtudoimka, vagy a Kegyelmes

hamupipőke. A szebbkeblű hölgyközonség ízlése ezeken csiszolódott, kedélye ezektől szárnyalt a magasba. A jobb társasághoz tartozó hölgyeknek nem ' volt ildomos politikával foglalkozni, a szegények nem értek rá.

A hirdetésekre: „Tisztességes mindenesilány, ki a főzésben is jártas, kerestetik” — alig akadt jelentkező. A vármegye gazdaságai 4000 embert nélkülöztek ez időtáj,t és a hiányzó munkaerőt, ahol csak lehetett, asszonyok, sőt gyerekek pótolták.

Éhségtüntetések

A frontokról érkező nyugtalanító hírek, a felduzzadt hadsereg élelmezése, amely súlyosan érintette a parasztság minden rétegét és az ipari munkásságot, együtt járt a háborúval kapcsolatos vélemények, hangulatok és érzelmek változásával. Ezt tükrözik az i tthonmairadottak éhség- tüntetései is. A sort a kecskeméti hadba von ultak ellátatlan asszonyai kezdték meg 1917 májusában. Lis2tjegyeiket követelve berontottak a városháza folyo- • sóira, az épület felgyújitásával is megfenyegették a polgármestert.

A következő évben Kiskunfélegyházán, Kiskunmajsán, Lajos- mizsén, Kecelen és Kiskőrösön robbant ki a kecskemétihez hasonló tüntetés. Ezek a megmozdulások nem foghatók fel a háború és a rendszer tudatos politikai bírálatának. A szociális helyzet miatti ösztönös nyugtalanságból fakadtak. Erre vall az

• 1918 novembere: kikiáltják a Köztársaságot.

is, hogy az aratás és a betakarítás után lecsitultak a kedélyek, a nőkiből legfeljebb a következő tudósítás válthatott ki némi nyugtalanságot: „A nők egyhar- mada pártában marad a háború után.”

A forradalom szele csak október végén kavarta fel a vidék álmosító csendjét. „Tegnap itt forradalom ütött ki — jelentik november 2-án Kunmajsáról —, a forradalmárok ellenállhatatlan erővel betörtek a csendőrlaktanyába, összetörtek mindent, az összes iratokat és könyveket elégették.” Ugyanezen a napon,

MM

UK

kiríja u

K oui mi ii n i»t á k Mip »r<

19.12

• Földmunkások a század elején.

Dunavecséről Bolla őrmester, a tüntetőktől való félelmében, az őrs megerősítését kéri. „Községháza feldúlva, jegyző elmenekült, írnok halálosan megsebesült. Nemzeti Tanács megalakult, tag,- ja vagyok” — közli feletteseivel távirati stílusban a kiskőrösi főszolgabíró.

A tüntetők élén hazatért katonák álltak és nagy számban voltak közöttük asszonyok. Dühük a nyomorúságukat okozó intézkedések végrehajtói ellen irányult. Minden határozott politikai cél és elkötelezettség nélkül vettek elégtételt az elszenvedett sérelmekért.

Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nők is megértsék, magukévá tegyék azokat a haladó eszméket, melyekről a frontot megjárt katonák, a baloldal), szociáldemokraták és a párton belül tevékenykedő kommunisták szájából hallottak először szép- anyáink.

Sokat nem értettek az agitátorok buzdító szavaiból, talán csak azt, hogy van hová fordulniuk segítségért. A Levéltárban őrzött kérvények az asszonyok szorongatott helyzetét tükrözik.

Hat kisgyermekkel

„Itten vagyak 4 magammal és nincsen kenyerem, nincsen tűzre valóm, majd meg fagyok gyermekeimmel — írja a dunapataji Nemzeti Tanácshoz címzett kérvényében Nédó Józsefné —, férjem még nem jött meg. oda szenved már 4 éven keresztül, tehát kénytelen vagyok a tisztelt nemzeti Tanács elé fordulni segedelemért. Maratam kérésem meg újításával alázatos szolgájuk.”

Mindig ott, ahol jót kell tenni

Alighogy ki csengetnek, egyad- ta zsongás a folyosó. A tantermekből kirajzó gyereksereg máris az iskolábüfét ostromolja. Ki illemtudóan kéri a tízórai tejet, kakaót, kiflit, brióst, üdítőt, ropit, vagy éppen egy csomag fincsit. csokiszeletet, ki meg odaveti a nagymamája-lehetne büfés néninek: „adjon!" ezt. meg azt.

— Kérek szépen, kisfiam ... — igazítja ki Marika néni. miközben villámsebesen kiszolgálja a tülekedő nebulókat, akiket név szerint ismer.

— Attila, visszajár, ne szaladj! — szólítja az egyik liurkót. aki mint a rezet, úgy kivágja a tízforintost. s máris nyargal a két kiflivel, kakóval...

A szűkös iskolabüfé szögleiébe húzódva figyelem Pálinkás János- nét. At villan agyamon, hogy milyen találó személyleírást adtak róla a községi pártbizottságon: kerek arcú. okos szemű, fejiken- dőt viselő, kissé zömök asszony. Az egyszerűség és közvetlenség a legfőbb jellemzője. Lám. az utcán találkozva vele, ismeretlenül is egyből felismertem.

Miután becsengetnek, elnéptelenedik a büfé környéke, Pálin- kásné mosolyogva felém fordul:

— Ugye, milyen aranyosak? Szeretem őket. a zsibongásukkal együtt.

— Gondolom, épp elég egy ilyen tízperces kiszolgálás, hisz’ a keze is reszket.

— Nem ettől. Bár a pár tízperc alatt a hétszáz-nyolcszáz forintot is eléri a napi forgalom. Különben is remegős vagyok, mert eléggé kijutott... — mondja, s közben rendbe rakosgatja a megüresedett kifiis dobozokat.

Épp azon tűnődöm, hol találunk helyei a beszélgetésre, amikor ismerős arcot pillantok meg a büfé előtt. Udvarhelyi István iskolaigazgató, alig félórája a pártbizottságon találkoztam vele.

— Nemcsak párt-végrehajtóbi- zottsági tagiként dolgozunk együtt Marikával, hanem itt is. Az jf- júsáignevelésben segít, szinte tantestületi tagként tartjuk számon — mondja és felkínálja: vegyük biutókba az irodáját.

— A nevelés .. . Ebben bizony akad probléma — jegyzi meg letelepedve partnerem. Közben leoldja kendőjét és a haját igazítja. Mielőtt megkérdezhetném, tovább fejtegeti:

— Én a két fiamnak sohasem adtam feleslegesen pénzt. Ha valamire kellett egy tízes, annalc a sorsát is számon kértem. A nő- bizottsági tanfolyamokon sokszor hangoztatták, hogy nem szabad anyagilag túlzottan ellátni á gyereket, mert amiért nem küzdött, azt nem becsüli meg. Ez nagyon- is igaz. Itt. a büfében meg hányszor bedobja a tízest, húszast és fut, azt sem tudom, hol érjem utol. Hiába tesz meg mindent azt iskola, ha a szülő... És van. aki megveszi neki az autót, azt hiszi, így lehet szeretni. Ha meg előadja magát a baj. akkor azért fut, hogyan lehetne 1 pénzért megváltani...

Gondolatmenetét azzal kerekíti le, hogy az ifjúságpolitikai munka erősítésre szorul Kecelen, és elnézést kérőn, látogatásom céljáról érdeklődik.

— A községi párt-végrehajtóbizottság tagjával, életével, munkájával ismerkedni jöttem — mondom. Pálinkáné arca egy pillanatra megilletődöttségről árulkodik.

— Életemről nemigen kérdeztek még. Az bizony elég nehéz volt. Korán árván maradtam a két testvéremmel, anya nélkül nevelkedtem . .. Alighogy nagyobbacska lány lettem. Csalán, a káptalani birtokon dolgoztam, mint summás. A csendőrök elcipeltek nem is egyszer. Mert nem akartunk dolgozni, azért, hogy nem adták meg. amit kértünk ... A felszabadulásikor bekapcsolódtam a nőmozgalomba, az MNDSZ-be. Okoskodtunk és dolgoztunk a többi nőkért is. Varró- tanfolyamot szerveztünk, műsort tanultunk és előadtuk, politizáltunk. Ó, annyi minden volt, hogy nehéz lenne elsorolni.

Egy biztos: azóta is szeretem a nőmozgalmi munkát. Huszonnyolc év után az idén májusban mentem nyugdíjba az áfásat51. A legelején a népboltban voltam eladó, aztán az áruházban kon- fekciós, majd pénztáros. Amikor ez megszűnt, hivatalsegéd, takarító lettem. Akkoriban csak hat osztályom volt, de megszereztem a hiányzó kettőt. 1966-ban a kölcsönző boltot bízták rám, onnan muritem nyugdíjba.

Négy vagy ötszörös kiváló dolgozója vagyok az álésznek. Látták, hogy sokat dolgozom, még az ötvenes években javasoltak a pártba. Amikor a marxista—íe- ninsta középiskolát végeztem,

félidőben ott akartam hagyni. Nehéz volt nekem. De a párt- szervezet: nem lehet, nem szabad feladni. Hálás vagyok érte. Nyitogatták az ember agyát. Én nem mondom, hogy nagyon felvilágosult vagyok, de azért csak jobbam eligazodom. Azon iparkodtam, hogy fiaim tanultak legyenek. Érettségijük, szakmájuk van. becsületes emberek. Mind a kettő tagja a pártnak, és ami fő, az utat maguk tálalták meg, mert tudták a hovatartozásukat. A férjem is. ő betanított asztalos a faipari vállalatnál.

A párttestületben végzett munkájáról kérdezem Pálinkás- nét.

— Ez a második ciklus, hogy a községi pártbizottság és a végrehajtó bizottság tagja vagyok. Az áfész pártalapszervezetében pedig vezetőségi tag és egyben nőbizottsági titkár. Hogy mit csinál a nőbizottsóg? Negyedévenként ülésezünk. Közben tájékozódunk az ellátásról, a dolgozók helyzetéről, ha kell, javasolunk, kezdeményezünk. A nőbizottság közreműködésével jött létre például az iskolabüfé, Im- rehegyen a házibolt, a felvásárló telepen lett hűtőszekrény, hogy legyen hol tartani az asszonyoknak az ennivalót-, vagy a munkába jövet megvásárolt húst... Tanácsért, segítségért is sokszor megkeresnek, családi problémákkal, más gondokkal. Van olyan pillámat is, hogy elkeseredem.

Mimdig csak ott vagyok, ahol jót kell tenni, mindig másokért, ezt tartom szem előtt. Nekem ez ad erőt. És amit tapasztalok, jó hasznát veszem a párt-végrehajtóbizottságban. Hozzá tudok szólni a kérdésekhez. A nőpolitikát különösen szem előtt tartom. Előfordult, hogy megüresedett vezető állásra két személyt, férfit és nőt javasoltak. Mivel az utóbbi minden tekintetben megfelelt a követelményeknek, felszólaltam, A testület egyetértett, a nő mellett született meg a döntés... Nem mondtam még, hogy tizenhat év óta a községi tanácsnak is tagja vagyok. Ebben a társadalmi munkában is sokat tanultam.

— Nem sok ennyi megbízatást ellátni?

— Ketten vagyunk a férjemmel, és most, hogy nyugdíjas vagyok, aludni se lehet mindig. A büfét is ezért vállaltam el. De az igaz, hogy jobban kellene elosztani a közösségi munkát. A tanácstitkár szavaival: szét kell nézni, mindenütt ugyanazok az arcok... Én büszke vagyok: nyugdíjba mentem, de próbálok nevelni magam helyett kettőt is. Ügy érzem, rátermett asszonyok. Az áfész pártalapszervezetébe legutóbb is két elv társnőt vettünk fel, már tíz körül van a nő párttagok száma!...

Perny Irén