Petőfi Népe, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-14 / 268. szám

1978. november 14. • PETŐFI NÉPE • 3 — Fájem Iszusz! Varga István fogadja a köszö­nést. — Mi járatban van? — vált át kérdezőbe. — Az érdekel, hogyan élnek Dusnokon a rácok. Az öreg eltöpreng ezen. — Hát hogy? Ügy, mint a ma­gyarok. Csak beszélnek rácul is. — Mind? — No, azt nem mondanám. Ne­kem még az öregapám is rác volt. meg annak neveltem öt családo­mat is — most már csak négy van, a fiam meghalt. Hiába. Más városba költöztek, s az unokáim? — Legyint, tekintetében három adag lemondás. — Azok nem tud­nak egy árva szót se rácul... A következő állomás akarva- akaratlan történelmi: Köztársa­ság utca 48. — — Rácul? Beszélhetünk ró­la... — ajánlkozik egy kis dis­putára, Balázs István, kiderítve, hogy rác-ügyben járok. Aztán — arra való tekintettel is, hogy ép­penséggel nem az első pohár bor utáni állapotban van — marad a magyarnál. Elsorolja, két fia, négy lánya mivel foglalatoskodik, aztán hozzáteszi nagy büszkén: — Hét unokám van, most van útban a nyolcadik. özv. Maláti Jánosné, ez idő szerint alkalmi vendéglátója Ba­lázs Istvánnak, letromfolja a fér­fit. — Nekem hét családom van! — v$fi,kQ?be á S?ót, majd kiegészí­ti ma már anakronisztikusnak ható módon: — És mind élő . . .Csapatnyi évodás sétál a dél­előtti napsütésben, gyorsan meg­számolom őket: harmincnégyen vannak — Hányán értik közülük a rác szót? Rogács Istvánná óvónő — aki csak magyarul beszél — kételked­ve csóválja a fejét. — Az egész óvodában százhet­ven gyerek van, ha ötvenen értik, sokat mondok. Beszélni nem be­szélik. Tavaly megkezdődött a nemzetiségi nyelvoktatás az óvo­dában, a „pongyola” dialektust tanította az óvónő, az ment is. Az idén áttértünk az irodalmi nyelv­re, amit még a felnőttek sem ér­tenek, ez nehezebb feladat. Menetel lassú ütemben a sok Isteja, Iveja, Petreja, Miseja meg Zsuzskány (már ahogy az Istvá­nokat, Jánosokat, Pétereket, Mi- hályokat és Zsuzsannákat hívják rácul — fülelek, de csak magyar szót hallok. — Ezerszáz család lakja Dusno- kot, közülük kilencszáz a rác — mondja Csőit László vb-ltitfcár, aki szintén nem beszéli a nemze­tiség nyelvét. — Mégis, az 1970-es népszámláláskor egy sem akadt, aki rácnak mondta volna magát, mind magyarnak iratkozott föl. — Milyenek a rácok? — kérem helyzetelemzésre Csóti Lászlót. — Kezdjük azzal, hogy speciális rác nemzetiségről van szó, egy talán Dalmáciából jött népcso­portról. Rendkívül zárt — ugyan­akkor belülről hihetetlen méretű rokonsággal nyitottá tett — cso­portot alkotnak. Az okát talán ab­ban látom, hogy még ma is há­rom-négy gyerek az elfogadott csa­ládideál, korábban pedig a hat­nyolc volt. Ezek az összefonódó kapcsolatok a megszokottnál össze- tartóbb közösséget alakítottak ki. Itt évente harminc-negyven ház épül, mind kalákában! Olyan nincs, hogy kőművest hívnának ... Egy nap, míg elkészül az alap, leg­följebb kettő, míg fölhúzzák a fa­lakat, megesik, hogy harminc­negyven ember is segít. Egy-egy eljegyzés, esküvő 120—140 szemé­lyes esemény. Igen munkaigényes a paprika — egy hold leszedése egy ember harminc napi hajlado- zása. Ha a család összefog, egy­két nap alatt leszedi. — Gazdagok, vagy szegények? — Aki nem jómódú, az maga tehet róla — gondolkodik el a kér­désen a tanácstitkár. — Bár az­előtt nagy-nagy nyomorban éltek, száz közül nyolcvan uradalmi cse­lédként tengette az életét. Két éve számoltuk fel az utolsó közös- konyhás cselédlakásokat. A csóró ember pálinkában kereste a vi­gaszt, s még néhány esztendeje is, ha valaki Dusnokot említette, hát rögtön a pálinkára gondolt: a novabor volt az alapanyag. Majd ezt kiirtották, szerencsére, s csök­kent a pálinkázás is. Folytatva a választ a gazdagok—szegények kérdésre, egyetlen példa. Most van vagy 140 autó, két éve alig nyolc­van volt. Múltkorjában meséli egy öreg: zsebébe tett százötvenezer forintot, megfogadott egy sofőrt, s elment a fiával Zsigulit venni Pestre. Ott azt mondja egy bordó kocsi eladója: százhúszért vihetik. • Csóti László. • Balra: Varga István. A fogadott sofőr ajánlkozott: le­alkudja ő száztízezerre az árat. Az öreg elzavarta maga mellől. „Az én pénzemmel már csak azt csi­nálok, amit akarok ...!” rivallt rá. No, de nem azért jött be a ta­nácsra, hogy ezt elmesélje, ha­nem hogy megkérdezze: mikor épül meg a kövesút a házuk előtt. Itt szemben ezer forintos négy­szögölenkénti áron kelt el telek, ami pesti ár! Nem ritka, hogy két­százezerért megvesznek egy házat, amit másnap' lebontanak..Szánhat­ván. száznyolcvan négyzetméter alapterületű lakások; épülnék,, olasz csempével, minden luxussal, amit elképzel. Bár a tanácsházán csak magyar nyelvű a felirat, nem jelenti azt, hogy fittyet hánynak a nemzeti­ségiekre. A negyvenhatból har­minc tanácstag beszél perfekt rá­cul, a népfrontbizottságban még többen. Sajnos, a vezetők közül csak kevesen értik a helyi több­ség nyelvét, de azok se beszélik. Újabban bevezették a szerb-hor- vát oktatását az iskolában: az el­ső két osztályban kötelező, azon­túl szabadon választható. Fele vál­lalja a tanulást, fele nem. Az ok persze egyszerű: a tanított és a beszélt nyelv nem azonos: „iro­dalmi szerb-horvátuí” egy szülő sem ért, a Narodne Novine (nem­zetiségi lap) hónapszámra olvasat- lan a könyvtárban. Erről az el­lentmondásról nyilván beszél a nemzetiségi kongresszus három dusnolki küldötte: Hadován Jó­zsef, Péjó Vince és Góhér Mik­lósáé. Volt olyan kezdeményezés, hogy néptánccsoportuk legyen: a ve­zetőt behívták katonának, abba­maradt az egész, bár — különösen az öregebbjének — igen nagyon tetszett. Úgy mondják egyébként, hogy egy hét alatt felállna újból a csoport, ha valaki akarná. • Balra: az óvodások még értik, de már nem beszélik a rácot. • Jobb oldali képünk: .. a rácnak rác legyek ...” Raffai Alfonz. • Lenn: Ambrúsék a kerítésfal tetején. • Balázs István és özv. Maláti Jánosné. — Szép jó napot kívánok! — Adjon isten még szebbet! — feleli meg a ikösziörntést Raffai Alfonz érseki tanácsos, plébános. Látogatásom oka egyébiránt igen prózai: mindkét pap beszéli a nemzetiség nyelvét, másrészt: va­sárnaponként nem ritka a két­ezer templomba járó, harmadsor­ban az általános iskolások több­sége tanul hittant. A hatvannyolcadik évében járó, nyolc nyelven beszélő, már-már aS2kétíí kinézetű plébános tiltako­zik a „rác” Szó használata ellen. —" Bár ift így mondják, ez tu­lajdonképpen sértés. Ahogy paló­cok sincsenek, csak palóc dialek­tus van, akképpen rácok sincsenek csak bunyevácok vagy dalmátok, akik tulajdonképpen horvátok. Aszerint, hogy a „sto” — ki, mi — kérdésre mit felelnek, vannak szerbek, horvátok és szlovének. A „rác” nyelv az „ikavstinához” tartozik, de ebbe ne bonyolódjunk bele, ez már nyelvészet. — Miért hatásos ennyire még ma is a vallás? — Ragaszkodás a régihez, kon­zervativizmus az ok. Én 1947-ben kerültem ide, azóta nem sok vál­tozott az emberi lélekben, s bár a kisiskolások hittant tanulnak, később nem járnak a templomba. Bár a misék magyarul vannak, ha lelkiatyát keresnek, a káplán úr is, én is tudok beszélni velük a nyelvükön. Én magyar vagyok, de a németnek német akarok len­ni, az angolnak angol, a bunye- vácnak bunyevác. — Fennmarad-e a rácság? Az eddig mosolygó Raffai Al­fonz elkomolyodik. — Nem! Ezt már többször mondtam nekik. Az öregek, a harminc éven felüliek még ott­hon is beszélik a nyelvet, a fiata­labbak nem. — Ez miért aggasztó ön szerint? — Ugye van az a mondás: ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. — Megkapnak-e mindent, hogy rácok maradhassanak? — Meg. De nem használják ki... A Zsák utcában gyerekzsivaj hullik ki egy udvarból. A lurkók otthonosan, a kerítés tetejére te­lepszenek, úgy válaszolgatnak kér­déseimre. — Ha rácul beszélnék hozzátok, megértenétek? — Majdnem minden szót — vi- dáimodiik meg Ambrus Zoltán, Ambrús Gábor és Ambrus Jutka. — Tanuljátok az iskolában is? — A könyvben nincs olyan, amilyen a beszéd, csak olvas­mány ... — térnek ki. Eszembe jut a tanácstitkár meg­jegyzése a kiterjedt rokonságról. A három gyerek nem egészen fél perc alatt öt családban levő ap­róságot, hét unokatestvért sorol fel, de gyanítom, hogy a kapko­dásban legalább ennyit kifelejtet­tek. — Ha kérdeznek titeket, minek mondjátok magatokat? — Én vagyok rác is és magyar is! — vágja rá Gábor. Zoltán a vállát vonogatja, aztán elnéz valahová a távolba. — Én magyar vagyok — mond­ja, szinte csak magánál^. Ballai József Tiszteletpéldány A mai naptól vasárnapig, tehát egy héten keresztül Bács-Kiskun megye lakossága közül kilenc-tíz- ezer család meglepetésben része­sül. Ha a külterületen elhelye­zett levélszekrényüket kinyitják, a hét minden napján ott találják a Petőfi Népe című napilapot, amelynek jelenleg ugyan ők nem rendszeres előfizetői. Először ta­lán felmerülhet bennük a kérdés: tévedett a postás? Nem. A Bács-Kiskun megyei Lapki­adó Vállalat és a megyei posta- hivatal egy héten keresztül a me­gyei napilapból tiszteletpéldányt küld mintegy tízezer címre. A tiszteletpéldányokat a postások a külterületi levélszekrényekben a többi küldeménnyel együtt helye­zik el. Otthon bizonyára a család vala­mennyi tagja érdeklődéssel veszi kezébe az új küldeményt, amely eddig nem volt minden nap az asztalukon, esetleg csak alkalman­ként vásárolták meg a hírlapáru­soknál. Most lehetőségük nyílik arra, hogy napról napra ismerked­jenek a sajtótermékkel, s így min­den bizonnyal közelebb kerülnek hozzá. A Petőfi Népe olvasása közben egyebek között bizonyára észreve­szik, hogy az újság második ol­dalán a világban zajló fontos po­litikai eseményekről kapnak tá­jékoztatást. A harmadik oldalon elhelyezett cikkekből megtudhat­ják, hogy szűkebb hazájuk, Bács- Kiskun megye községei, városai hogyan fejlődnek, hol, milyen lé­tesítményekkel gazdagodott a la­kosság, s persze az is kiderül, hogy hol, mire lenne még szükség, vagyis min, miért fáradoznak a helybeliek. Lapozva egyet, a 4-es oldal tu­dósításait, riportjait olvasgatva tudomást szereznek az ipari üze­mek, mezőgazdasági szövetkeze­tek, állami gazdaságok dolgozói­nak munkájáról, eredményeiről, feladatairól. S természetesen nem­csak a fiatalokat, más korosztá­lyok képviselőit is érdekli az 5. oldalon található kulturális össze­állítás. A tiszteletpéldányt egy héten keresztül figyelemmel kísérve bi­zonyára a Petőfi Népe állandó ro­vatai is felkeltik a figyelmet, hogy csupán néhány példát említ­sünk: a Házunk tája, Barátaink életéből, a Tudomány, technika, a Szocialista együttműködés, a Saj­tóposta, a Mi otthonunk rovato­kat, s nem utolsósorban a szom­batonként megjelenő jövő heti rá­dió- és televízióműsort. Rendsze­resen közzétesszük a kocsiátvételi sorszámokat is. Új olvasóink a Petőfi Népével való ismerkedés közben bizonyá­ra gondolnak arra is, amiről szí­vesen olvasnának cikkeket a lap­ban. A Petőfi Népe szerkesztősé­ge szívesen venné, ha a tisztelet­példányok tulajdonosai ötleteiket, javaslataikat leírnák, s elküldenék a szerkesztőségbe, melynek veze­tői természetesen figyelembe ve­szik az új olvasóink igényeit is. Közelebb kerülve a Petőfi Népe című laphoz, bizonyára állandób­bá, rendszeresebbé válik a kapcso­latuk, s hamarosan növelik a napi­lap 65 ezres olvasótáborát. A tiszteletpéldánnyal köszönt­jük a Petőfi Népe új olvasóit. T. L. Befejeződött a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének kongresszusa A Magyarországi Szlovákok De­mokratikus Szövetsége VI. kong­resszusának második napján, va-« sárnap folytatódott a vita. Az MSZMP Pest megyei Bizottságá­nak Oktatási Igazgatóságán össze­gyűlt küldöttek — megbízatásuk­hoz híven — beszámoltak a hazai szlovákság életéről, a helyi kezde­ményezésekről, törekvéseikről. Az MSZMP Központi Bizottságának, személyesen Kádár Jánosnak kül­dött táviratban kifejezték a hazai szlovák anyanyelvi lakosság ra­gaszkodását szocialista rendsze­rünkhöz. Biztosították pártunkat és kormányunkat, hogy a szlovák­ajkú lakosok a magyarokkal, to­vábbá a más nemzetiségekkel együtt a jövőben is tevékenyen vesznek részt szocialista társadal­munk építésében, a közéletben. A továbbiakban a kongresszus egy­hangúan elfogadta a beszámolót és a határozati javaslatot, amely rögzíti a szövetségre váró főbb feladatokat. A küldöttek egyetér­tettek az alapokmányt módosító javaslatokkal, majd megválasztot­ták-a két kongresszus között tevé­kenykedő országos választmány 57 tagját. A választmány döntése sze­rint ismét Knyihár János az el­nök, Such János a főtitkár és Alt Gyula a titkár. A kongresszus az elnök zárszavával fejeződött be. (MTI) KÉPERNYŐ Sokat ígérő kezdet Eldönthetetlen, hogy örültek vagy bánkódtak pénteken este a Ti és Mi kitalálói. A Vitray Ta­más eszmei irányításával a tele­vízió lehetőségeit kutató, próbál­gató csoport meggyőződhetett ar­ról, hogy ezrek mozdulnak a té­vé szólítására. Engedelmes esz­közként alkalmazkodott a ripor­terek kívánságaihoz a sportcsar­nokban összegyűlt közönség. Per­cekig féllábon álltak volna, ha ilyen kívánság hangzik el. Az Ötszemközt és a Csak ülök és mesélek befelé táguló, egyszemé­lyes kitárulkozásai után most az összetoborzott sokaság bizonyí­totta, hogy ez a tömegkommuni­kációs eszköz jellegében tér el a többitől. Hiába mellőzték a díjakat, hiá­ba- igyekeztek semlegesíteni a he­lyi hazafiság indulatait, olykor görcsös versengéssé fajult az önfeledt, vidám játéknak szánt műsor. Ludasak ebben a szer­kesztők és a zsűri tagjai, akiic el-elfeledkeztek arról, hogy ját­szani is csak szabályosan lehet, hogy azért gyönyörű a sport, mert ott az ügyesebbé, a lele­ményesebbé, a gyorsabbé a pál­ma, mindig nyilvánvaló a fel­adat. öngólt lőttek pénteken es­te a rendezők, amikor — pél­dául — nem azt méltányolták, hogy a férfiak vagy a nők gyűj­töttek össze több, érdekesebb különleges foglalkozásút. A hoz­zákapcsolt Most mutasd meg! visszájára fordította a szándékot, hiszen nyilvánvaló, hogy köny- nyebb egy viszonylag ismert fog­lalkozást kitalálni, mint amiből nem sokan élnek. Az adásnak ez a része különben olyan volt, mint az állatorvosi főiskola ama bizonyos beteg lova. Az efféle sorozatokat elrontható hibák se­rege szeplősítette. Nemcsak az elemi udvariasság kívánta volna a becsalogatottak bemutatását: a műsort gazdagította volna fog­lalkozásuk egy-két mondatos is­mertetése, hiszen a „felvonulta- tottak” az élet — az említett Vitray-műsorokban másként fel­csillanó — gyönyörű tarkaságá­nak érzékeltetésére adott volna alkalmat. A vezető operatőr sem állt fel­adata magaslatán. Több „bevá­gott” közönségképpel, a tömegből „kiemelt” gesztussal, arccal még mozgalmasabbnak hatott volna a közvetítés. A leggyengébbnek a zsűri bizonyult. Sportnyelven szólva: légüres térben mozogtak. A riporterek közül ezúttal An­tal Imre vette legjobban a la­pot, Szilágyi Jánosnak nem volt helyi partnere, ráadásul ő kezd­te a „komolykodást”, Vitrayt pe­dig láthatóan elkedvetlenítette a felparázsló vita. Az új sorozat lehetőségeit, nagyszerűségét az mutatja, hogy a szinte természetes kezdeti bi­zonytalankodások ellenére érde­kes, szórakoztató műsor kereke­dett a nők és a férfiak vetélke­déséből. □ □ □ A Szegedi Körzeti Stúdió jel­vénye mind gyakrabban tűnik föl a képernyőn. A legutóbbi Dél-alföldi Krónika négy riport­ja közvetlenül kötődött megyénk- hez. Jól időzítették a háromnyel­vű Garáról készített tudósítást, nem utolsósorban Magyar Ferenc főigazgató közvetlenségének kö­szönhető, hogy ennyire jól si­került a termelőgazdaságok és a kutatóintézet lehetséges és reali­zált együttműködéséről készített riport. Vasárnap szép műsorral áldoz­tak Juhász Gyula emlékének. Heltai Nándor Rácok Dusnokon I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom