Petőfi Népe, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-10 / 265. szám

1978. november 10. • PETŐFI NÉPE • „Gyakran hajijuk a népműve­lőktől, hogy az emberekben nincs igény. És ha valóban nincs?... Nem az-e a szocialista közműve­lődés nagy vállalkozása, hogy új igényeket fakasszon?!...” — dr. Karajiát Károly, a kiskőrösi vá­rosi-járási népi ellenőrzési bi­zottság elnöke tette fel ezt a kér­dést. miközben arról beszélget­tünk: hogyan hajtják végre a párt közművelődési határozatát a kiskőrösi járásban? □ □ □ A beszélgetés — amely egy fontos közéleti tisztséget betöltő ember tűnődésének tekinthető in­kább, semmint hivatalosan objek­tív értékelésnek — néhány' sze­mélyes vonatkozású emléknek, ta­pasztalatnak a felidézésével kez­dődött, s ezek az egyediségük, az esetlegességük ellenére is körvo­nalazták, hogy mennyit fejlőd­tek az elmúlt tizenöt-húsz eszten­dőben, s hogy hol tartanak ma­napság az igények Kiskőrös vi­dékén? — A hatvanas évek elején ke­rültem ide Kalocsáról, s akkor azt tapasztaltam, hogy a kiskő­rösiek még mindig a hagyomá­nyos, kegyetlen iramot diktáló paraszti életformát élték: látástól vakolásig dolgoztak, s jövedel­müket újabb földek vásárlásába ölték, hogy aztán még többet dol­gozhassanak. Magyarázatképpen hozzáteszem, ezen a környéken nem termelőszövetkezetekbe, ha­nem szakszövetkezetekbe tömörült a parasztok többsége, saját mű­velésben maradtak a földek —, a bii tokszerzési ambíciók is tovább éltek tehát, mint az ország más vidékein. Mindenesetre azokban az években már érezni lehetett az új tendenciák erősödését is: földvásárlás helyett egyre többen kezdtek házat építeni. Természe­tesen minél nagyobbat, minél több lépcsővel és az akkor „rán­gó* adó” manzard-tetővel. Hogy a házépítést illetően mennyit, s milyen irányban fejlődtek azóta az igények, azt könnyű lemérni, csak végig kell sétálni néhány utcán: emeletes házak épülnek mindenfelé, nyeregtetővel, ame­lyek nemcsak a szemnek tetsze­tősebbek, de a helykihasználás szempontjából is jobbak, gazda­ságosabbak. Az életformát illetően azonban ennél is lényegesebb változásnak érzem azt, hogy az ilyen új há­zak mellett nem épülnek már „lacikák”, amelyeknek egyetlen — falvédőkkel,' giccses olajfestmé­nyekkel díszített helyiségébe zsú­folódva él az egész család. Végre kezdik lakni is a lakást! S kez­dik ízléssel berendezni! Emlék­szem. édesapám — aki műbútor­asztalos volt Kalocsán — mennyit kesergett, miközben a csiricsáré­ra mázolt szekrényeket készítet­te. még az ötvenes években. Hát ilyenekkel már legfeljebb véletle­nül ta'átlk ózhat az. ember egy mai lakásban. Mindezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy ma már minden'a lehető legna­gyobb rendben van az igényeket illetően. Egy apróságot említenék: épp az imént hallottam a folyo­són két — egyébként nagyon szorgalmas, nagyon rendes — fia­tal lány beszélgetését. Lelkendez­ve újságolta az egyikük, hogy hosszas hajsza után végre sike­rült szereznie kaliforniai farmer- nadrágot. ráadásul potom ezer­kétszázért, Mindezt egy szintén vadonatúj, jugoszláv farmerbe öltözve mondta, amely — vélet­lenül ezt is tudom — körülbelül kilencszáz forintba kerül manap­ság. De az már nem jó, mert az „csak jugo”, emez pedig, ugye­bár, tengeren túli! — Mondom, apróság, de én valahogy nyugta­lanítónak találom az efféle je­lenségeket. mert számomra arról adnak hírt. hogy a házépítéssel kapcsolatban emlegetett, tartal­matlan kivagyiság — ha más, megváltozott formákban is — to­vább él az ifjabb generációkban. □ □ D Márpedig — s a beszélgetésben itt tértünk a szűkebb értelemben vett közművelődés területére — a művelődés egyik legfontosabb célja és értelme az, hogy meg­változtassa az embert — részben az új meg új ismeretek elsajátí­tása, részben pedig az új készsé­gek. új igények formálása által. Ehhez azonban először — dr. Karafiát Károly szerint — magá­nak a közművelődésnek, a köz- művelődésben dolgozók felfogá­sának, tevékenységének kellene alapvetően megváltoznia. Vélemé­nye szerint eddig csak nagyon- nagyon kevesen értették meg a közművelődési párthatározat iga­zi tartalmát, figyelmeztetését: azt. hogy nem elég egy kicsit jobban csinálni .— alapjaiban megújulva, egészen másképp kell dolgozni a közművelődésben. — De hogyan másképpen? — kérdezem. — Nézze, én NEB-elnök va­gyok, nem pedig közművelődési szakember: részletekbe menő re­ceptekkel nem szolgálhatok. Azt azonban biztosan érzem, hogv a művelődés parancsa ma már nem éivényesülhet valamiféle huma­nista előírásként, hanem minde- nekfölött az anyagi termelésből fakadó követelményként. Ilyen szempontból Kiskőrös környéke kedvező helyzetben van: egyre- másra épülnek az új ipari üze­mek, amelyek szinte korlátlan számban igényűik az új, magasan képzett szakmunkásokat. Nem vé­letlen például, az, hogy amíg más vidékeken a legnagyobb problémák között tartják számon a szakmunkásképző intézetek lét­számgondjait, addig nálunk túl­jelentkezés tapasztalható inkább. De megkívánja, igényli a minél képzettebb szakmunkások alkal­mazását a mezőgazdaság is, néha talán sürgetőbb ütemben, mint az ipari üzemek: az új traktorok például nyolcszor-tízszer nagyobb teljesítményűek a néhány évvel korábban vásároltaknál, s külön tanfolyam nélkül nehezen igazod­na el rajta egy hagyományosan kéozett traktoros. Ennek megfelelően a különbö­ző vállalatok és szövetkezetek so­kat áldoznak az oktatásra: az Irodagépipari és Finommechani­kai Vállalat kiskőrösi gyára mint­egy nyolcszázezer forintot, asolt- vadkerti Szőlőskert Szakszövet­kezet pedig kétszázharmincezer forintot, fordít, ilyen célokra —, hogy két konkrét példát mondjak. És itt egy ellentmondásos do­logra kell felhívnom a figyelmet. Mert ha arra gondolok, hogy jó néhány vállalatnál — például még a korszerű technikával dolgozó irodagépgyárban is — tíz száza­lék kÖfürJnfözög“á'z'"'alfá1ártbSw‘Tái- * kólát el nem végzettek száma, s hogy egyes vállalatoknál ez az arány nem csökken, hanem nö­vekszik, (mint például a MEZŐ­GÉP kiskőrösi gyáregységében), akkor azt mondom: még ezek a hatalmasnak tűnő összegek sem elegendők. Másrészt viszont sokallom azt a pénzt, amit az oktatásra költe­nek — vagyis helytelenítem. hogy a közművelődés anyagi fel­tételeinek biztosítása sok helyütt kizárólag az oktatásra fordítható pénzmennyiség meghatározását jelenti. Még világosabban fogal­mazva: örülök neki, hogy sok üzemben magas a különböző szakmai tanfolyamokra járók száma —, azt azonban fájlalom, hogy sok helyen ez máris eléi- gendő üzemi művelődésnek szá­mít! □ □ □ — Nemrégiben végeztünk egy vizsgálatot a vállalatok és a szö­vetkezetek kulturális alapjainak képzéséről, felhasználásáról. En­nek során tapasztaltuk, hogy egyik-másik helyen szinte egyet­len fillért sem fordítottak kirán­dulások, színházlátogatások finan­szírozására. Ezeken a helyeken általában rendkívül alacsony volt a könyvtárlátogatók száma is. Bi­zonyítvány az ilyesmi a dolgozók igénytelenségéről is. de bizonyít­vány a gazdasági vezetők gyak­ran formális tevékenységéről is, amellyel mintegy belenyugszanak az adott helyzetbe. Nehéz felté­teleznem pédául a keceli Vegyes­ipari Szövetkezet vezetőiről, hogy mindent megtesznek a dolgozók aktivitásának kibontakoztatásáért, s hogy ennek érdekében például velük együttműködve, az ő igé­nyeikre építve állítják össze a művelődési tervet. Ottjártunkkor ugyanis se oki semmit nem tudott ennek a tervnek a tartalmáról, sőt magát az okmányt -sem tud­ták a rendelkezésünkre bocsá­tani. mivel az — az elnök távoL létében — a bezárt páncélszek­rényben hevert, hozzá férhetetle- nül. Az igényt fakasztó közműve­lődésnek sok helyen tehát az még a feladata, hogy ráébressze a ve­zetőket és a beosztottakat egy­aránt: a művelődé? gondja nem lehet csupán keveseké — az mindnyájunknak személyes ügye. Káposztás János SS$18d^:IS^^ÍíÍKÍwÍÍ^f^W:-:-»:-:::Í:¥:í::ííí Látogatóban a bajai Türr István úttörőcsapatnál A Duna-part közelében, föld­szintes, kerámia virágokkal díszí­tett épületbe járnak a bajai 749- es Türr István úttörőcsapat tag­jai. Ottjártunkkor éppen nagy munka folyt: az őket patronáló KlSZ-fiatalok sportudvart alakí­tottak ki a szomszédoktól vásá­rolt területen egy mély halas­gödröt töltöttek fel. (A feltöltés­hez kétezer háromszáz köbméter földet hoztak, és javában haladt már a kerítés építése is.) Az 1964-ben alakult csapatot Tibor Csilla, illetve a kisdobo­sokat Bujdosó Imréné vezeti. A csapat bemutatása természetesen kapcsolódik a inévadó személyé­hez, Türr István mérnök-tábor­nokhoz. Megtudtuk, hogy két esztendővel ezelőtt vendégül lát­hatták a Franciaországban élő Madame Isabelle Sellie-Türr-t. örömmel hallgatta a beszámoló­kat a csapat sikereiről, majd be­szélt nagyapjáról, aki haláláig büszkén emlegette bajai szárma­zását, A csapatnaplóban számta­lan fénykép őrzi látogatásának állomásait, csakúgy. mint az idén, májusban náluk járt Türr- dédunokákét, Lucienét. Róbertét. Tavaly elnyerték a Kiváló Út­törőcsapat kitüntetést. Ezt termé­szetesen nem egyetlen esztendő munkájával érték el. Minden ve­télkedőbe, seregszemlébe. ver­senybe bekapcsolódnak, jó helye­zéseket érnek el. Nagyszerű kap­csolatot alakítottak ki a helyi út­törőházzal. tanfolyamokra, kü­lönféle szakkörökre járnak. Részt vesznek a sportvetélkedő­kön, Csirovszki Tibi magasugrás­ból elérte az országos versenyen a' második helyet. Rendszeresen járnak a csapatot patronáló üze­mekbe kuLturális műsorokkal, szavalattal, énekbemutatóval. Javában folyt a készülődés ott- jártunkkor a november 7-i úttö­rőjátékra. A kisdobosok a Pető- fi-szigetre. az úttörők a Cserta- part-parkerdőbe mentek, hogy felelevenítsék a dicső októberi napokat. Bizonyára nagyszerűen sikerült megvalósítani a tervet, mert a játékot megelőző forra­dalmi tettek .gyűjtéséből vala­mennyien kivették a részüket. Néhány éve alakították ki az iskola alagsorában az úttörőszo­bát. A politechnikai foglakozáso­kat vezető tanár segítségével, irá­nyításával, kedves, hangulatos rajfoglalkozások megtartására al­kalmas helyet építettek maguk­nak. A csapat tagjainak sokfelé van­nak barátai, az együtt-táborozá- sok, a különféle gyűjtőmunkák után a kapcsolatok megmarad­nak, valamennyiük örömére. (A Türr István nevét viselő csapa­tokkal folyamatosan tartják a kapcsolatot.) Legbüszkébbek azokra a leve­lekre, csomagokra, amit Kubából, egy hajdani magyar úttörőtől kapnak. (Az egyik rajvezető ta­nárnő ismerősét keresték fel so­raikkal, tudták róla, hogy Ha­vannába került, a VIT-előkészí- tésén, lebonyolításán dolgozik.) A pajtások mindenkinél előbb kapták meg a kubai VIT plakát­jait, emblémáját, jelvényeit, s dí­szíthették vele úttörőszobájukat. Természetesen ez a kapcsolat sem szakadt meg. szorgalmasan írnak, sok képeslapot küldenek a magyar fiatalasszonynak. Mint valamennyi úttörőcsapat­ban, náluk is maradandó, nagy­szerű élmény a táborozás, a ki­rándulás. Esztendők óta úgy igye­keznek, hogy hegyek, tavak mel­lett üssenek sátrat. A naplókba gyűjtött képek a Vonyarcvashe­gyen, Balatonfenyvesen és Be- rényben rendezett csapattáboro- zásokat örökítették meg. Nagy­szerű kezdeményezés jóvoltából a jugoszláviai testvérváros, Zom- bor környékén test vér iskolára ta­láltak, most azon gondolkodnak, miként bonyolítsanak le egy kö­zös kirándulást új barátaikkal. Selmeci Katalin A világhírű Obretenov-kórus Jövőre lesz huszonöt éves az első bolgár vegyeskórus, amely azóta is alapítója, Szvetoszlav Obretenovr-w jeles • karmester-és zeneszerző nevét viseli. Akkor, negyedszázaddal ezelőtt v „mind­össze negyvenen voltak ... Ma 45 nő és 55 férfi vesz részt a vegyeskarban, amely kiváló tolmácsolója a népi dalkincsnek csakúgy, mint a klasszikus ro­mantikus műveknek. Kantáták, oratóriumok, tömegdalok, mai művek egyaránt szerepelnek re­pertoárjukon. A kritikusok ki­emelik a kórus technikai tökéle­tességét, hanggazdagságát. A szovjet sajtó — a számos moszk­vai vendégszereplés egyikén — így írt róla: „A legjobb kórus — nemcsak Európában, az egész vi­lágon!” Az országhatárokon túli meg­becsülést számtalan nagy külföldi siker bizonyítja. Az Obretenov- kórus a Szovjetunión kívül fellé­pett Magyarországon, Franciaor­szágban, Olaszországban, Nagy Britanniában, Svájcban, Görög­országban, Csehszlovákiában, Ja­pánban. „Aranykönyvükben'' számos kiváló muzsikus egyéni­ség bejegyzéseit őrzik, köztük olyanok elismerő sorait, mint D. Sosztakovics. (BUDAPRESS—SOFIAPRESS) MK^ÍÍWSSÍiSSSS! Tátra, a vihar bölcsője (7.) Magam vagyok. Már csak egy nap van hátra az üdü­lésből. Elfogyott a program, de képtelen voltaim az üdülőben tét­lenkedni. felkerestem hát né­hány ismerős helyet. Most kiadós séta után itt ülök a moréna oldalában — tétlenül. Azaz, hogy örvénylenek bennem a gondolatok. Az élményrengeteg kusza tolongással keresi az egy­máshoz fűződő kapcsot. Ez a kies zug, ez is a Magas-Tátra: a félelmetes kőfolyam, amit lá­tok. az is. Amit két hét alatt át­éltem. magamiba fogadtam belő­le. szintén a Tátra, amit elviszek belőle sejtjeim, szerveim, szelle­mem jobbulásávail, szintúgy. Igen — az ősitermészet és az ember —, csak így együtt élbet hasznosan a Magas-Tálra. A lát­szat szerint a szellem viselője, a fciviliizáeió, a kultúra, az igé­nyesség jegyében kivágta az ős­rengeteg fáit, bulldózerrel, vas­hengerrel utat tapos a vadonba. Az ember mesterségessé moderni­zálja a romantikus természetet, gépei benzinpárát, olajfüstöt pö­fögnek az ózonba. A behatoló és építőeszközök mérgezik a fenyő­fa illatos leheletét, azt, amitől pedig tisztul az ember bőrének pórusa és tüdejének minden ré­sze — amitől ifjabban serken a szíve. De hát éppen ez az ember cse­lekedetének a rugója: szüksége van a Tátrára. Mi értelme len­ne vágyakozva pihegni a kolosz- szus lábainál? Vagy tegyen túl saját korán és erején, csáklyázza meg a hegyek bordáit, szekercé- vel szeljen csapást a rengeteg mélyébe? Hányán érnének így gyógyító erdeibe, csodás tavaihoz, pompás ormaira? Már nem érheti be azzal az alkotó szellem, amire eszköz hí­ján kényszerült; akikor a lanká­kon telepített szanatóriumokat. Ereje új szerszámokkal növeke­dett, járása gépkocsival gyorsult és mind feljebb nyomult, mert mind több embernek van szük­sége a gyógyulásra, üdülésre, pi­henésre. Igaz, hogy az őserő, az évmü- liók nyoma a nyers természetes­ség. a vad érintetlenség a Ma­gas-Tátra. De csak ez? — és ez minek? A romlásnak? Tizenkétmillió éve áll itt ez a hatalmas gránittömb Felszínét a jégkorszak gyűrte, formálta. Nagyon sokáig nem volt ember, aki a medvénél magasabbra ha­tolt volna az erdeibe, még ke­vésbé, aki a zergét riasztotta vol­na. — Hogy-hogy nagyon soká­ig? — Mindössze hétszáz éve kezdődött a hegy lábánál a te­lepülések kialakulása. Ám ahogy gyarapodott az ember értelme, a vágya is nőtt, hogy keresse a titkot, miként tudja rövidke éle­tét szebbé, s csak egy parányit is hosszabbá varázsolni. Mind­inkább bizonyossá vált. hogy a szilaj, szűz östermés/et tudja a titkot. Hát ha tudja, barátkozni kell vele — kutatni, kiderítem, elfogadni tőle mindent, amit ad­hat. És hogy minél többet ad­hasson, védenünk, óvnunk kell. Ugyan mitől, hogyan védhet- jük azt, ami tizenkétmillió esz­tendőnek ellenállt, és tűrte az elviselhetetlennek tűnő elemi csapásokat? — Hogy milyeneket? litt van az egyik legutóbbi pél­dául. 1968 februárjában néhány óra alatt 150 ezer köbméter fát döntött ki a szélvihar. Belenyö­gött ebbe az éjszakába a Magas- Tátra. Le zúzott sziklái lavinaként zúdultak alá. És hány ilyen éj­szaka, sőt nappal volt tizenkét­millió év alatt... Volt bizony, és lesz is. A vihar kíméletlen. Itt a természet rendje: csuk a kiválót, a tökéleteset gyámol, lt­ja. Eszembe villan, amit a mor- motáról hallottam. Ez a buta kis állatka irtózatosan nehéz körül­mények között él mintegy 1500 méter magasságiban, mégis, több, mint nyolcszáz vájja odúját hegyek oldalába. Hogy biztonsá­gos legyen téli szállása, két mé­ter mélyre kell ásnia, ebben al­szik Októbertől áprilisig. Tavasz- szal a monmota levonul a füves rétekre. A legelő csapatokat őrök vigyázzák, ezek nem legelnek, csak nagyon éberen figyelnek. Ha veszélyt észlelnek, éles füty- tyel jelt adnak, mire valameny- nyien pillanatok alatt eltűnne!: „ nyári odúkban. Mielőtt a csapatok visszatérnének téli odrijaikba, „megbeszélést tartanuk. Kivá­lasztják azokat az öregeket és a betegeket, amelyek képtelenek lennének átélni a zord telet és közösen elpusztítják azokat. Pedig ez csatk egy kíváncsi bu­ta kis állat, amelynek ösztöne a természettel való vlaskodásban fejlődött ki. Mégis az egész faj kipusztul!; volna a Magas-Tátrá­ból, ha az ember védelmébe nem veszi. Hogy vadászatának tilal­mával kezdték — ez igaz. Az „értelmes lények” ugyanis gyógy­szernek hitték a monmota zsírját és bizony pusztították azt. Hatal­mas kárt tettek bennük a raga­dozók. hát azokat is távol tartot­ták az oltalmazok, akik, míg a kis állatok a nyári odúkba« és az azt környező legelőkön ta­nyáztak. a téli odúk környékét tették biztonságosabbá. Ha ezt az ember nem teszi, ma itt nincs mormota. Az ember a Magas-Tátra vala­mennyi hasznos élőlényével — állatával és növényével — barát­ságban ekként cselekszik. Mert az erdőt taroló őrületes vihar, a hegyet bomlasztó máLlós. a szik­laomlás és kőliavLna mindent pusztít, rombol. A természet tör­vényei kérlelhetetlen viszonyok láncolata... Etrebbemti gondolataimat egy ifjú csapat hangos, játékos örö­me... Felfedező úton vannak. Könnyű nekem ilyen gondola­tokkal foglalkozni, hiszen nem éltem át egyetlen zord telet sem itt. Most nyár van. Csodálatos nyugalom, békés csend. Azonban szinte mindenütt láthatjuk az elemek küzdelmének a nyomait, vagyis inkább a martalékát. a k ö vetikezmé nyelt. Tapa sztalh a t ­juk. hogy az ádáz küzdelemben a Magas-Tátra fárad, öregszik. Hát ettől oltalmazhatja az ember! Budavári Antal (Folytatjuk) Az igényfakasztó közművelődésről

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom