Petőfi Népe, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-09 / 264. szám
1978. noveiuL.r 9. © PEU.ÉPE le NOVEMBER: FOGÁSZATI HÓNAP Hazánkban a legelterjedtebb népbetegségnek tekinthető a fogszuvasodás: a felnőttek 95, a tizenévesek 80—85, az óvo- dáskorúaknak pedig mintegy 50 százalékát érinti. A fogbetegségek megelőzését gyermekkorban kell kezdeni, a fogápolás mellett elengedhetetlen a szervezett egészségügyi gondozás, az iskolafogászatokon bevezetett fogszűrés. Képünk: egy gyermekfogászati rendelésen készült. (KS) A KPVDSZ KULTURÁLIS NAPOK TANULSÁGA Terv és megvalósítás EMBER-EMBER hátán a Bács- Kiskun megyei Iparcikk, Kereskedelmi Vállalat kiskunfélegyházi klubjában. Az egyik asztalnál a vállalat teljes vezetősége drukkol a rendezvény sikeréért, a falak mellett a versengő brigádok szurkolói szoronganak. Gyorsan eldől, hogy melyik csapat tud a legtöbbet a dolgozók jogairól és kötelességeiről, melyik ismeri jobban a BIK tervfeladatait, gazdasági eredményeit. Több brigád megbotlik a tréfás talányokban, eltérő válaszokat kap a zsűri az 1918-as, 1919-es forradalmakkal kapcsolatos kérdésekre. Általában tudják az adatokat, de a következtetések levonása már nehezebben megy, nem utolsósorban a régebbi, sematikus iskolai törtér nelemtanítás hatására. Egyikmásik csapat a Móra-életmű legapróbb részleteiről is beavatottként nyilatkozik. HOL AZ A MŰSZER, amely kifejezhetné, hogy mennyivel gyarapodtak a vetélkedő brigádok a felkészülés, a döntő során. Hol az az ember, aki meg tudná mondani, hogy kik mentek el a jobb szereplés érdekében a múzeumba, hallgatták mea az ajánlott előadásokat, ioraatták a javasolt könyveket. Nincs ilyen műszer, nincs ilyen ember, de (gy is nyilvánvaló, hogy a jól szervezett vetélkedő a közművelődés hatékony eszköze. tov vélekednek a kiskunhalasi ÁFÉSZ-nél hirdetett vetélkedő résztvevői, nézői, hallgatói, így ez iparcikk-vállalat kalocsai kirendeltségén lebonyolított Szellemi viadalon közreműködők. Rábai Istvánná, a KPVDSZ megyei kulturális ügiyntézője szerint mindenütt jól sikerültek a vetélkedők. A hagyományos rendezvénysorozat végén ugyanis azonnal, frissiben összegezték a tanulságokat, hogy jövőre még színvonalasabb programot állíthassanak össze, és ami ennél fontosabb, teljesíthessenek. Most is számba vették, mi valósult meg az elképzelésekből és hogyan. A VETÉLKEDŐKÖN kívül a házi kiállítások keltettek nagyobb érdeklődést, bár a bemutatott tárgyak értéke itt-ott vitatható. Az iró—olvasó találkozókkal volt a legtöbb gond. A megyében élő meghívottak mind megjelentek és általában nagy érdeklődéssel fogadták őket a rendezvényeken. Kiemelkedően jól sikerült Hatvani Dániel és az UNIVER dolgozóinak találkozója, de máshonnan is jó hírek érkeztek. Rosszabbul jártak azok a KPVDSZ-szervezetek, kereskedelmi, pénzügyi, vendéglátó vállalatok, amelyek — sokszor különösebb érdem nélkül — felkapott fővárosi írókat kértek föl. Ha el is vállalták a szereplést, ritkán teljesítették ígéretüket, mert az utolsó vagy utolsó előtti pillanatban lemondták ilyen- . olyan okra hivatkozva. _ Célszerűbb, ha kevésbé népszérű, de • mindenképpen figyelemre fnéltó íróval rendeznek találkozót. Sokkal valószínűbb, hogy megköszönik a meghívást. Biztos, hogy műveinek elolvasása, a személyes ismeretség révén többet kapnak a résztvevők. A KPVDSZ kulturális hetek jó tapasztalatait, rendezésének jó módszereit másutt is hasznosíthatnák, ezért is szóltunk legfontosabb tanulságairól. H. N. A „városfejlesztésről” - egy kiállítás ürügyén Kecskeméten új divat kezd meghonosodni; a ház-, illetve az épületfestészet. Első jelentkezése már jó másfél évvel ezelőtt volt tapasztalható, amikor az új szé- chenyivárosi házak földszinti részét nem tudni miféle indokok alapján rikítóan ízléstelen: kék, sárga, vörös színekkel mázolták le. Feltehetően a szürke épületrengeteg élénkítésének célja vezette az ötlet „tulajdonosait”, ám az eredmény elszomorító lett; sem a környezethez, sem egymáshoz nem illeszkedő csúnya „színcsíkok” ingerük a szemeket azóta a városrész új épületein. A „jó példa” viszont ragadós. Aki nem hiszi, nézze meg az új gabonatároló tornyait a Halasi út mentén. A hatalmas betonkolosszust — az óriási hengereket — nem hagyták meg az anyag „beton”-színében, amely a modern építészet immár természetes színe lett. Inkább átpíngál- ták. Nem kevés anyagi áldozattal és fáradhatatlan munkával halvány spenótzöldre mázolták a tornyokat.. Ezek így már jó mesz- sziről szinte tagadják azt, hogy egy építménynek színeivel is valamiképpen illeszkednie kellene a környezetéhez. Más. A Széchenyi város régebbi épületeinek van egy — vitathatóan jó vagy rossz — de töb- bé-kevésbé a szürkéhez illeszkedő színharmóniája. Halvány pasztellkékek és zöldek társulnak íhhez. De aki az új, Nyíri úti, Táncsics Mihályról elkeresztelt középiskolai kollégium falainak vadító sárgájára pillant, nem tudja, mire vélje ezt az agresz- szíven tolakodó, sem a környező fák zöldjéhez, sem a közeli házak világos szürkéjéhez vagy terrakotta díszítéséhez nem társuló színt. A diákotthon sárgája „toülönáll”, dacol, harsog. Hogy miért?... Ki tudija. (Előre féltem az új megyei kórház, épületkomplexusának egészét is. Látható már ugyanis a porta és az egyik elkészült kisebb épület sárgája és bordója. Alul az ismert dacos égő narancs, fölötte pedig a komor, de annál harsogóbb vöröseabordó kiabál, egyazon épületeken. Kórházhoz illő színek bizonyára ... Felül a kék ég, alul a majdani zöld gyep, a fák és .bokrok ösz- szességébe úgy illeszkednek majd ezek a színek, mint a vidám kerti törpék a „gazdagabb”, ötletdús'vidéki fiának béjátötáíháli Egyszóval Kecskeméten megkezdődött a színek térhódítása. Ez önmagában még nem lenne baj, sőt inkább dicséretes dolog. A gond az, hogy ízléstelenül, ötletszerűen születnek meg s a színharmónia egyetemes törvényeivel dacoló uralmukat kezdték el. Mindez azért is különösen szembeötlő mostanában, mert a közelmúltban a Megyei Művelődési Központ emeleti előcsarnokában egy kevesek által látogatott, sebtében lebontott kiállítás éppen ezzel a témával foglalkozott. Igaz, a címe sem volt különösebben csábító, vérszegény plakátja nem árult el róla többet; mint: murális művészet. Erről pedig sokaknak kevés fogalmuk van. A fogalom sz,ó szerint azt jelenti : fali művészet. A létezési tereket határoló falfelületek tagoltságának, díszítésének és színeinek művészete. A rendkívül tanulságos bemutató építészek, kivitelezők, városképtervezők, de az otthon-, a lakáskultúra kérdései iránt érdeklődők számára is tanulságos volt. Az ötletes ábrák, színrendszerek a harmónia élő törvényeit érzékeltették utcákon, szobákban, munkahelyeken. Hasznos útmutatásokat adtak tárgyak, formák elhelyezésére az emberi környezet ízléses élénkítésére. Nem tudható: ellátogattak-e a kiállításra mindazok, akik mostanában kitalálják, vagy megtervezik a kecskeméti épületeken látható színeket. Mert ha igen, akkor bizonyára hasznos tanulságokkal távozhattak. Ez esetben reménykedhetünk, hogy megszűnik a csiricsáré házak és épületek további elszaporodása Kecskeméten. És az egyedi, de annál harsányabb ötleteket felváltaná a környezethez kapcsolódó és igényes tervezés. Pavlovíts Miklós • Jobbra: önmagukért beszélő táblák a Megyei Művelődési Központ kiállításán... A fali díszítéseknek az alsó képen látható reprodukciói is a murális művészetek körébe tartoznak. (Tóth Sándor felvételei.) Tátra, a vihar bölcsője (6.) Kedves üdülőgondnokunk és derék túravezetőnk úgy állítják össze a programot, hogy se sok, se unalmas ne legyen. Hogy minél többet lássunk, még többet okuljunk és legtöbbet szolgáljon az egészségünknek. Ismereteink gyarapodjanak, tengernyi élménynyel gazdagodjunk, de semmi esetre se legyen több, mint amit egy népes csoport fáradtság nélkül el tud viselni. Voltunk autóbusszal a Bélai-ha- vasok tövében, a goralok földjén, Zdiarban (az egész falu egy skanzen), jártunk a Thökölyek székvárosában, Késmárkon. Vásároltunk Lőcsén, megcsodáltuk a dob- sinai jégbarlangot, a deményfalvi cseppkőbarlang bűbájos ékköveit. Amit lehetett, villamos hegyivas- úton közelítettük meg: Tátralom- nicot. Ótátrafüredet. a Csorba-tót. Ahová nem vitt se vonat, se lanovka, de sok ember egyszerre elérhetett, oda gyalog mentünk. Talán ezek a túrák jelentették a legaktívabb pihenést, jóllehet, ittlétünk önmagában is az, hiszen a változatosság valamiképpen felüdülés. Számunkra, az Alföld végeláthatatlan horizontjához, tágas kertjeihez, mezőihez idomult vendégek számára a Magas-Tátra nagyon távol van a megszokottól. Itt minden olyan szilárd, olyan vadul kemény, olyan direkt. Van olyan terület (ajjaj, hogyne lenne), amit nem taposott élőlény. Van olyan erdőrész, bozót, amin állat sem hatolt át. Mi most az égig érő fák aljában, bozontos ormok tövében, boltozatos sziklák alatt a következő lépésre és az égre figyelve fürkésszük a magánakvaló környéket: hogyan küzdjünk ellene. Hát itt van ez is. Tessék! Mint valami varázslat. Már jókora magasságot magunk alá gyűrtünk. Gyanútlanul pihenünk a sziklaparton. Élvezzük a hegyet, az erdőt. Egyszer csak felhőrojtokat hajt felénk egy közeli moraj. Kisvártatva újabb mennydörgés, és úgy érezzük, mintha hangyák bizseregnének a bőrünkön. A hajunk sistereg a szélben és szikrázik. Igen. Ezernyi apró, kékes villám cikázik a lobogó hajszálakon. És hangyák a bőrön, és mennydörgés. Kis idő múlva elvonul az elektromossággal telített széláram, majd a felhő is. Tíz perc telt el? Negyedóra? Félóra? A nap süt. Ma sem esik a hó. Pedig ez sem ritka, akár júliusban is. A meglepő epizód után nemsokára elértük a Tarpataki völgyet. Dallamos neve is hízeleg. A völgy a Magas-Tátra egyik leghosszabb morénája, gleccsertől szállított és lerakott hordaléka, kőzettörmeléke. Kristálytiszta, jéghideg víz szökell a meder alján egyik sziklától a másikig. A patak kő alá búvik, majd átperdüí a túlsó oldalra, hogy kerge őzet riasszon, fáradt szarvast hűsítsen. Arrább hátára kap egy fenyőtörzset és zúgva rohan vele, végül felveti egy kőhalomra. Aztán több méteres zuhatagban bömbölve habzik alá, szivárványfüggönnyel ölelgeti, takargatja az ölébe hulló napsugarat. .. Itt meg csendesen hömpölyög, akadálytalan széles folyamban, de csak néhány méternyit pihen, máris hatalmas gránittömböknek ütközik. Egyiknek aláles, onnan visszafordul, hogy lágy simogatással gyógyítgasson egy csupaszra sérült fenyőtövet. És tovább ... újabb és újabb vad sodrás, pajkos szökellés, tajtékzó vízesés, kanyargó bukdácsolás ... Minden pillanatban, minden lépésen más — dalol és zúg, csacsog és bömböl. Patak. Bájos, vad hegyi patak. A völgy oldalán lucfenyők. Sű- rú, magas erdő, homály, sejtelem. A fák alatt a sziklákon és a fövenyen tenyérnyi, néhol arasznyi vastag tűlevélpárna, rugalmasan süpped, mintha vastag habszivacson, perzsaszőnyegen ta- podnánk. Nem mehetünk messze az erdőbe, csak ameddig az áfonya terül, tovább áthatolhatatlan. Egymásba fonódott bozót, sűrűn összegabalyodott, elszáradt fenyőlombozat, vihartépte ágak, kidőlt törzsek, vízár sodorta faderék, meredek hegyoldal, amelyből itt-ott sziklaboltozat bukik ki... — ez a völgy partoldala. A fák pedig csak öt—tíz méter magasan kezdenek zöldellni. lom- bozni, addig kopárak a barnás, vöröses ágak. A magasodó partoldalon az ejész erdőt teljesen beborítja a szakállas zuzmó, puha, de érdes tapintású, ezüstszürke moha. Mintha attól a hidegen cikázó napsugártól idézte volna a színét, amely fent jobbról szikrázva viaskodik a fenyődárdákkal. Csak vékony pásztákban, villódző vékony sugarakban képes behatolni a fény az aljnövényig. Balról egy hatalmas szikláról megtört fénynyaláb hullik alá, hogy körülötte még szürkébb, komorabb, sejtelmesebb lepel borítsa a vadont. Temérdek a szépség, varázslatos a hatása. Érzékszerveim fáradnak, lassan paránnyá bágyadok. Lehuppanok a tűszőnyegre, hátam sziklavánkosnak vetem és tompultan hallgatom a sziszegő zuzmót, nézem a kékes, sustorgó fenyőt, a dörgő, vedlett szirtet. ízemben, idegemben zsong a bódulat. Budavári Antal (Folytatjuk)
