Petőfi Népe, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-01 / 258. szám

1978. november 1. • PETŐFI NÉPE • 5 A pártmunkások szívügye Három járás — a kiskunhalasi, bajai és kalocsai — mint­egy félszáz alapszervezeti párttitkára, vezetőségi tagja tar­tott tapasztalatcsere-megbeszélést a közelmúltban Jánoshal­mán, a nagyközségi pártbizottságon. Házigazda tisztét, egy­ben a munkaindító tájékoztatás megtartását László József, a pártbizottság titkára vállalta. Ott voltak a Bács megyei Lapkiadó Vállalat képviselői is. A tanácskozás témája a sajtó­terjesztés politikai munkája volt. Ezúttal megkülönböztetett figyel- j met a két pártlap, a Nép&zabad- - ság, illetve a megyei lap, a Pe­tőfi Népe terjesztéspolitikai kér­déseinek szenteltek. Mielőtt az eszmecsere során felmerült, más­hol is érdeklődésre számot tart­ható néhány kérdésre rátérnénk, úgy illő, hogy felsoroljuk azok nevét, akik hozzászólásukkal is segítették a közös álláspont ki­alakítását. (Hozzátéve, hogy az időkorlátok miatt jutottak szó­hoz ennyien.) Tehát: (a már em­lítettek mellett) — Szalui Ernő (Kelebia), Demsa Ferenc, Samu Károly, Miskolczi Benedek, Gon- da Mihály, Illés Ferenc (vala­mennyien Jánoshalmáról), Papp István (Nemesnádudvar), Kozma István (Nagyibaracska), Kalapos * István (Kalocsa), Gulyás Mátyás (Mélykút), Galántha Tibor (Kis­kunhalas). „Magától” nem megy Ami a munkamegbeszélés lég­körét illeti arra jellemzésként pontosan ráillik egyik résztvevő kijelentése: „Valamennyien lel­kes munkásai vagyunk a sajtó- terjesztésnek”. A tartalmi mun­kát pedig az a felelősségtudat hatotta át, ami a további szí­vós munkát is garantálja. Azaz — amit többek fejtegetéséből summázva — így fogalmazha­tunk meg, hogy „sportaneitásra", mint eddig, úgy a jövőben sem lehet építeni. Mehet ugyan lát­szólag könnyen — tegyük fel — a megyei lap terjesztése, az „ma­gától” sosem sikerülhetett vol­na. Mert hogy például a Petőfi Népe előfizetőinek száma az utóbbi három évben 44 400-ról 53 500-ra emelkedett, azért min­den egyes előfizetőhöz elmentek i mindenekelőtt a pártmunkások — barátságos, meggyőző beszél­getésre. Az ilyen „fix” s mellet­tünk a standökon naponként új­ságot vásárló olvasóval való sze­mélyes találkozások nélkül — 1964-től napjainkig aligha be­szélhetnénk a napi átlagpéLdány- számok ilyen sokatmondó alaku­lásáról eme három politikai la­punknál: a Népszabadságé 30 600- ról 32 900-ra, a Petőfi Népéé 26 700-.ról 62 600-ra, a Szabad Földé 40 000-ről 41 600-ra nőtt az említett időszak alatt, illetve az utóbbié 1970 óta. A legutóbbi esztendőkben ta­pasztalt fejlődés a pártmunkások terjesztő munkája tartalmi szín­vonalának javulását is tükrözi. Azt a szemléletbeli fordulatot, amit a jánoshalmi megbeszélé­sen emlékeztetőül felidézett megjegyzés jól érzékeltet: „Ma már fel sem merül az elvtársak­ban, hogy a pártsajtó terjeszté­sében való részvétel holmi „rik­kancsmunka”. Felismerték, hogy amikor elfogadjuk a párttagok kiemelkedő szerepét a közgondol­kozás formálásában^ akkor en­nek útjai-módjai közül nem ) hagyható ki az emberek újság­olvasóvá nevelése sem. Ez p>edig — kézenfekvőén — ott kezdődik, -amikor az újság eljut valakihez; az előfizetőhöz, vagy példányon­ként vásárlóhoz. Felkelteni az olvasói igényt A népnevelésnek ezt a módsze­rét (ki tudja, miért iktattuk ki szóhasználatunkból már jó ide­je a „népnevelés” szót?) — el­sősorban a pártsajtó ölvastatá- sával gyümölcsöz teth et jü k Ez elképzelhetetlen anélkül, hogy a pártmunkás ne beszélgessen el partnerével, akit előfizetőnek, olvasónak akar megnyerni —, mindarról, amivel a lap foglal­kozik, Ennek részletezése nyilván nem szükséges itt. Elég összege­zésként annyi, hogy Ilyenkor a párt politikáját ismerteti, nép­szerűsíti, tudatosítja. Azaz már­is hozzájárul az emberek tudat- formálásához. Nem kevés szó esett Jánoshal­mán arról, hogy nemcsak Bács- Kiskunban, hanem országosan is „előretörtek” a megyei lapok. Egyetlen összefüggésre utaljunk csak, aminek ebben komoly szerepe volt: a községpolitika, a helyi döntések demokratizálódá­sa. A megyei lapok mindenütt igen sokrétűen, műfajilag is vál­tozatosságra törekedve informál­ják a lakosságot például a köz­ség- s városfejlesztési tervek megvalósulásáról. S az emberek ma már tudva-tudják, hogy e folyamatnak — a tervek, elha­tározások kialakításától kezdve a megvalósításig, ilyen vagy olyan szinten, tevékeny közreműkö­dői... Persze, hogy érdeklődéssel figyelik, miként kap mindez han­got, elemzést, kritikát, elismerést — a megyei lapban. A pártlapok, a képes és poli­tikai hetilapok, a szaksajtó pél- dányszámainak erőteljes szaporo­dása annak is demonstrálása, hogy az emberek mások, tájé­kozottabbak, műveltebbek, igé­nyesebbek, mint mondjuk 5—10 évvel ezelőtt. Ebben a minőségi, tartalmi, szemléleti változásban a pártsajtónak nem kis érdeme van. A pártmunkások lapterjesz­tő munkásságának első mozzana­taitól kezdve a mai újságolva- sottsági viszonyokig érdekes átté­teleken kísérhetnénk végig, mi­lyen dialektikus kölcsönhatások érvényesültek eközben — a tu­dati tényezők erőteljes előtérbe kerüléséig. A tizenöt esztendős fejlődésre utaló „nagy számok”, s az utóbbi három év kétségtelenül biztató adatai mellett viszont azt is lát­nunk kell, hogy Bács-Kiskun me­gyében 85 ezer család nem olvas rendszeresen napilapot. Tudjuk, ennek egyik jelentős oka a hatal­mas tanyavilág, de ... S erről is önkritikusan szóltak a jánoshal­mi munkamegbeszélésen ... — Jóllehet a párt központi lap­ja, a Népszabadság terjesztésé­ben nem a példányszám hajszolá­sa az irányadó — mégis az len­ne a jogos várakozásnak megfe­lelő, ha minden vezető, s a párt­tagok túlnyomó többsége belátha­tó időn belül előfizetőjévé, illet­ve mindennapi olvasójává válna. Mint ahogy a Petőfi Népét is szí­vesen látnánk már a családok nagy löbbségének asztalán. De a Jánoshalmán elhangzot­takból kivehető volt, hogy eddig az ideális állapotig itt-ott sok még a tennivaló. Szélesedő bázis A további tettekre serkentettek azok a fejtegetések is, amelyek célja a legjobb tapasztalatok köl­csönös kicserélése volt, miként le­hetne „törleszteni” a pártlaoter- jesztésben helyenként mutatkozó adósságot. Ebből kiderült, hogy idők folyamán egészségesen bő­vült a lapterjesztési politikai munka bázisa, hiszen ma már nerpcsak párttagok, pártcsoport- bizalmiak. vezetőségi reszorto- sok végzik ezt pártmegbízatás- ként. hanem a szocialista brigád- mozgalom tevékenységi körében is létjogosultságot nvert. A hár­mas jelszóval — mint többen is rámutattak erre Jánoshalmán — pompásan összefér ez a politikai munka. Mert a három követel­mény bármelyike kiteljesedhet-e a pártlapok, szaklapok, kulturális folyóiratok forgatása nélkül? S akár a népfrontpolitika, akár a párt szövetségi politikájának ér­vényesülését nem teszi-e hatáso­sabbá, amikor — erre is számos esetben hivatkoztak az elvtársak — a társadalmi és tömegszerve­zetekben dolgozó kommunisták is részt kérnek a pártsajtó — ter­jesztéssel, előfizetésre, olvasásra meggyőző propagandájából. En­nek a felelősségnek az átérzése vezeti azokat a párttag mezőőrö­ket, tsz-majorsági dolgozókat, akik pártmunkaként juttatják ki az újságokat nap mint nap — dolgozó társaikhoz. Könnyítve va­lamit ezzel is azon a jelenleg még sok helyütt meglevő gondon, hogy a lapok rendszertelen kihordása bizony egyik nem éppen jelenték­telen kerékkötője a tanyai újság­terjesztés sikeresebbé tételének. No, de ez ennél összetettebb probléma. Mert ugyan lehet-e kedvezőbb „kézbesítési” lehetősé­get találni annál a 30 ezer külte­rületi levélszekrénynél, amelyek­kel a postai támpontos rendszert a tanyavilágban kiépítették? Mégis mindössze 5 ezer Petőfi Népe, illetve Szabad Föld „jár” ezekbe. Ez azonban — a politi­kai tennivalókon túl — már pos­tai kihordási, kézbesítési kérdé­sekhez is kapcsolódik, s azokból belterületeken is szépen van át­tekinteni való. Ha a munkameg­beszélésen ezeket sem mellőzhet­ték ugyan, mégis tekintsünk el ezúttal a részletektől. Egyik se helyettesítheti a másikat Pártpolitikai vonalon marad­va úgy hagyjuk nyitva^ a sajtóter­jesztés mai helyzetéről megvita­tott kérdéseket, hogy a tanácsko­zók szerint is folyamatról van szó. Megállás — magyarán szólva — nincs. A fejlődés egyik köve­telménye most például annak a meggyőződésnek továbbérlelése, hogy a vezető pártlap, a Népsza­badság olvasottságának kiterjeszt tése fontos feladata a pártmun­kásoknak. Mert amiképp az or­szágos — központi lapok — ob­jektíve — nem tudják átvenni a megyei lap szerepét, aképpen a megyei lap sem tudja helyettesí­teni az országosat. Pártmunká­sok ne tudnák, hogy „megyei szemléletre” beszűkülni napjaink­ban — egyenlő az irány- és aránytévesztéssel. Országos és nemzetközi összefüggésekben a párt központi lapja szól hozzánk, ezzel „pontosítva teszi helyére” gondolkodásunkban saját megyei dolgainkat Is. Tóth István Először csak kívülről lesek a kivilágított terembe. Benn a sárga villany­fényben, mint valami különös akváriumban „úsznak”, fo­rognak, pördül- ndk, karikáz- nak a táncosok. Kinyitják az ablakot, hogy a tánc hevében forrósodó teste­keit hűtse az őszi levegő. Tangóharmoni­ka szól: isme­rős, feszes rit­musú, népdal, talpbizsergető. — Hopp-hopp! — kiáltja vala­ki. Dobbant, tapsol, „adja” a ritmust. Neki- feszüilinelk a táncnak: a ,.Horgosii”-nak. Sokan talán nem is tudják, hogy Kecske­méten, a KISZÖV és a HVDSZ védnökségével mintegy másfélévé működik a „Hírős” Ifjúsági és Sportklub felnőtt tánccsoportja. Tagjai fiatalok: tizennyolctól hu­szonnyolc évesig. Van közöttük kárpitos, gépkocsivezető, óvónő, könyvtáros, sorállományú katona, bolti eladó, laboráns, főiskolai hallgató. A régiek — az áiabulás óta együtt táncolók — mintegy húszan-huszonöten igazi, meleg baráti közösségeit alkotnak. De szívesen befogadják az újakat is: a néptánc iránit érdeklődő, friss mozgást kedvelő fiatalokat. Néha még kicsinek is bizonyul a terem. Egy-egy próbára negyvenen-ötve- uen is összegyűlnek. Az együttes vezetője Vincze Miklós; több minit harmincöt éve foglalkozik megyénkben a tánc­oktatással: modern és népitán­cokkal egyaránt. Nemzedékeket névéit a tánc szeretetére. ö szer­vezte, s tanította be a közelmúlt­ban, a fogathajtó világbajnokság gálaműsoréinak színes, széles ská­lájú táncprodulkcióját. — Nem profi-táncosokat aka­runk mi itt nevelni — kezdi ké­résemre az együttes bemutatását. — Tálán nem is jó az ..együttes” kifejezés. Mert, bár sok helyen fellépünk, hívnák is bennünket, itt elsősorban a belső ízilésnevelés. 9 Vincze Miklós bemutatja az új táncszám lépé­seit. (Straszer András felvétele) a magyar néptáncok sokféleségé­nek megismertetése, mozgáslehe­tőség nyújtása a cél. Továbbá, hogy együtt legyen — baráti kö­zösségben — értelmiségi és mun­kásfiatal. A szusszjanásnyi szünetben hár- man-négyen körüilál'lnak bennün­ket: egy darázsderekú könyvtáros asszonyka, egy fármeres fiú, s kért nevetős nyárlőrinci leányzó. — A fiú ugyan kevés, de ez nem zavar bennünket —, mondja az egyikük. A „porondot” közben kihasználja közös hancúrozásra az „aprónép”. Van aki a kisfiát, vagy a keresztlányát hozza el. — Te mióta táncolsz a klub­ban? — kérdezem a szép mosolyú Rácz Évát, akiről hamarosan ki­derül, családi öiröksiégert folytait. Édesanyja is Vincze Miklósnál ta­nult táncolni a légi, nagymúltü „Hírős” együttesben. — 1975 januárjától, áz alakulás óta járok. Olvastam egy körle­vélben, hogy itt lehet májd tán­colni. Kaptam is az alkalmon. Ko­rábban egy évig jártam a Ma­gyar Néphadsereg egyik alakula­tának néptánccsoportjába. Tátra, a vihar bölcsője (1.) Beérkeztünk hát Poprádra. Gyorsvonattal Budapesttől hat óra. Az utazástól kissé bódultán igyekezünk az autóbuszokba. A város építkezik, terjeszkedik. A vasútállomás környékén pati­nás, régi épületek, beljebb halad­va modern lakóházak, a korral haladó boltok, szakosított üzletek. Hát... — szóval, olyan város, mint a többi. Régi hotelek, és új, korszerű szállodák fogadják a na­gyobbrészt átutazó vendégeket. Mi is megyünk. A vonat haladásához fáradt szemizmainkat megpihentetjük a poprádi síkon. Alföldi emberek vagyunk, számunkra nem mutat semmi különöset. A látóhatár szürke semmibe oszlik. A növény­zet sem lep meg. Igaz, színük élénkebb, mint amihez a Kiskun­ságon szoktunk: szinte haragos­zöld. Az ég tintakék, hidegtiszta. Pedig forró nyárban utaztunk ide. Azt mondták, ha szerencsénk van, már 15—20 kilométerről is mutatja magát a Magas-Tátra. Hát nem volt szerencsénk. Eddig hiába kerestük. Most azonban mind határozottabban észleljük, aztán már látjuk is. Szürkés pá­rából tűnik elő. Nem is ott, ahol vártuk. Sokkal közelebb ...? Nem, nem közelebb, feljebb. Északon és nyugaton leeresz­kedő távoli hegyhátak. Közöttük valószínűtlenül magas ormok. Mintha az egész északnyugati ho­rizonton a sejtelmesen szürke semmiből százkarú óriás nyújtóz­na a rácsorgó ultramarin világ­űrbe. A síksághoz szoktunk. A tova­terülő messzeség Jó barátunk. Ho­moki konokságunk most is csor­bítatlan, rácsodálkozunk hát a látványra. Hajlékonyán kanyargó aszfalt­út fonódik a kékesszürke óriás testére. Vonzza magával az autó­buszt. A Lomnicl csúcs fennségesen kimagasodik. Homlokát gomoly- felhők simogatják. A környező ormokat is hol szelíd fehér pama­csok itatják, hol piszkosszürke fellegek terhelik. A poprádl síkot elhagyva vas­úti sírpár előtt lassít a busz, majd fák közé kanyarodik az út. Szélén kanyart jelző tábla, mögötte pi­ros szegélyű háromszögben szarvas ábrája. Ez már a nemzeti park területe, a vadak rezervá­tuma. A kolosszus talpa. Pupillát tágító kíváncsiság. Mindent látni szeretnénk. Fent, a kopár gránit- piramis alatt kékeszöld törpefe­nyő. Lejjebb sudár cirbolya, vagy ahogy itt nevezik, „limba” fedi sűrűn a hegyhátakat, völgyeket. □ □ □ Kevés a két szem, oly sok a lát­vány, oly lenyűgöző a környezet Az utasok némelyike röpke só­hajjal, vagy kitörő csodálkozás­sal hívja fel valamire társa fi­gyelmét. Hatásosabb a meglepe­tés, örömtelibb az érzés, ha más­nak is jut. Mind élénkebb a zson­gás a kocsikban. Talán már sen­ki sem érzi az utazás korábbi fá­radtságát. Jóllehet, ez már inkább az itteni levegő hatása. Most a szokatlan éles levegő és a magas­ság zsongítja az agyat. Patt... pattanás a dobhártyán. Üjra hangos lett minden. Igen, fölfelé haladunk. Szinte a foggal is érezni a gyantaillatot, harapni lehet az ózont. Ősi, vad környezet ez, pedig még nem vagyunk iga­zán fent. Széles, tükörsima, korszerű mű- út hajladozik a fenyőóriások kö­zött. Tátralomnictól villamos- vasút kísér. Állomásunk Tatranska Lesna. Azelőtt nem hallottam róla. Pe­dig milyen nagyszerű üdülőhely. Valamennyi telepe és épülete kül­földieket fogadó létesítmény. Legtöbbje turistákat is szállásol. Mi a Janosikról elnevezett üdü­lő három épületében helyezke­dünk el. Az Udernyik nevű épü­let a legmodernebb. Itt található a kultúrterem, bárral, zenekari pódiummal, televízióval. Itt ren­dezik a mulatságokat, ismérkedő- és búcsúestet, összejöveteleket, előadásokat. A főépületben (ez voltaképpen a Janosik) van a por­ta, iroda, konyha, ebédlő. Erről, mármint az ebédlőről ér­demes még néhány szóval emlé­kezni! Egészen magyaros és na­gyon hangulatos. A székek nehéz, régiesen faragott és festett táb- lájú ülőkék. Az ablakon népmű­Szabó Irén oktatási előadó Nyárlőrincről jár be, s ilyenkor — a próba miatt — este három­negyed tízkor ér haz% Ő is tán­colt már korábban. A népművé­szet szerelteitét otthonról hozta. Szülei jelenleg is (tagjai a nyár­lőrinci c i t era ae nekarnak. Az alig 18 éves Kása László hű­ségesen hallgatja az „öregek” nyi­latkozatait. ő már a klub szak­in u nk,ás tanulókból toborzott ifjú­sági tánccsoportjából nőtt ki. Ta­lán ő fogalmazza meg legjobban a lényeget. — Ha táncolok, akkor mindig jó kedvem van. Feioldódok, önbi­zalmait nyerek. Azelőtt olyan szé­gyenlős, gátlásos voltam. Egyéb­ként, kérdezd csak meg: hiány- zok-e egyetlen próbáról is...? Fel jaj dúl a tangóhairmonika, vé­ge a szünetnek. — Álljunk fel a drágszéli fér­ceshez! — kiállt ja a vezető. Körbe, karéjba —, egymást átkulcsoiva állnak fel az asszonyok, lányok Derekuk ívben feszül, nevetnek. Talán arra gondolnak, hogy vár­ják őket. Férjek, vőlegények szo­kás szerint ott sorjáznak az elő­térben nyolc órakor. Érzem: ifit nincsen megmosolyogni való, te­hetségtelen, botlábú fiatal. Moz­gás és táncszeretet van, családi, baráti közösségben. Posváncz Etelka vészeti ihletésű, magyaros polcok, kancsók, sok-sok mintás, stilizált festett tányér, kakukkos óra. (Ez ugyan ritkán járt, akkor is pon­tatlanul, de kakukkolt is.) A fa­lak festése a pingálóasszonyok munkájával vetekedik. Mintáit felvidéki, szlovák stílusjegyek öt­vözik. A csillárok is szlovák fa­ragások. Az egész L-alakú terem nagyon szép, népművészeti han­gulatit áraszt. Mintha... — olyan... — kár keresgélni a jel­zőket, a legillendőbben szólva: otthonos. A személyzetről hasonlóan szól­hatok. A mi üdülésünk idején az üdülő vezetője Szabados István. Csak éppen nem beszél magyarul. Ám testvéri vendéglátást ígért, s ebben nem is csalódtunk. Budavári Antal (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom