Petőfi Népe, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-05 / 262. szám
1978. november 5. • PETŐFI Vf^V ö AHOGY HÁROM DIÁK ELMONDJA ... « A falusi pályaválasztók és a mezőgazdaság Mindhárman nyolcadikosok, akik pályaválasztás előtt állnak. Illetve, e pillanatban ülnek, s a fejüket elborító, hatalmas iz- zadságcsöppek felitatásával foglalatoskodnak : egy ádáz focimeccs után kezdik a beszélgetést. Illetve — a részemről — egy aggodalmas hangú beszélgetés után, amelyen a következő, fő- bekólintó hatású adatot diktálták noteszba: az akasztói általános iskola ötven végzős tanulója közül csupán egy (!) választott mezőgazdasági jellegű pályát, s ez az arány az idei esztendőben sem módosul lényegesen. Vajon miért? — Erre próbálok meg — ha nem is alaposan indokló, de legalább dadogva útbaigazító — feleletet kapni a három akasztói diáktól... — Nem. Nehezen bírom a meleget. Megfájdul a fejem, ha egy kicsit kint vagyok a napon. Szerencsére, már nem kell sokáig •kijárnom dolgozni. Jövőre már ipari tanuló leszek, hűvös műhelyben : karosszérialakatosnak tanulok. — Miért tetszik neked ez a szakma? — Hát 4.. ügyesség kell hozzá. Meg keresni is lehet: a havi négy-öt ezres vígan összejön. — Tudod te azt, hogy egy juhász hatot-hetet is megkeres itt a szakszövetkezetben? — Nem, de nem is érdekes. Az már biztos, hogy én lakatosnak jelentkezem. □ □ □ olajos lenni. Különben is: sose szerettem a gépekkel játszani. □ □ □ — Kezdjük a személyi adatokkal ... — Mihály Istvánnak hívnak. Apám gépkezelő, anyám háztartásbeli. — Tegnap csináltál valamit otthon? — Meghozták a szenet, azt hordjuk be a kamrába. Apu rakta a vödröket, én pedig szaladgáltam velük. Az előtte való napon pedig burgonyát szedtünk. — Tanulásra jut idő? — Négyegész-hármas az átlagom. — Mi szeretnél lenni? — Tanár. — Az szép. De a mezőgazdaságban is sok szép pálya van. Nem ajánlotta őket senki? — Nem. Sőt, anyu azt mondta, hogy bárhová mehetek, nem bánja, csak a mezőgazdaságba ne. Egyszer Bugacon szedte az almát, nagyon hideg volt, megfázva jött haza, akkor mondta, hogy tanulj kisfiam, legalább neked legyen jobb sorod ... □ □ □ Jobb sorod ... Elgondolkodom ezen, s eszembe jut az egyik ismerős család, amelyikben négy gyermeket neveltek fel, és valamennyit mezőgazdasági pályára küldték, mert a — szintén mezőgazdasági területen dolgozó — szülők azt tartották: minden érték forrása a föld. Nyilvánvalóan elfogult és egyoldalú vélekedés ez, amit nem lenne szerencsés példaként állítani. Mégis megkockáztatom a kérdést: vajon hol vannak azok a szülők, akik ismerik a magyar mezőgazdaság új meg új nemzetközileg is elismert eredményeit? Hol vannak azok a felnőttek, akiket lelkesítenek ezek a sikerek, s akik hisznek még a földben. a földet termőre fordító szakértelemben, ősi szorgalomban? S akik e hitüket a legifjabbak nemzedékére hagyományozzák? ,~t: K. J. □ □ □ — Hogy hívnak? — Varga Zoltánnak. — Feleltél ma? — Nem. Csak élővilágból írtam dolgozatot, A növényvilág rendszerezéséről. — Ismered a növényeket? El tudnád mondani például, hogy hol nő. és milyen kinézetű a kí- gy óhagyma? — Nem. — S hogy mi a susujka, a szerbtövis? — Hát... nem. — Szüleid a mezőgazdaságban dolgoznak? — Már nem. Anyu a tésztagyárba jár itt Akasztón, apu pedig az ÉPSZER segédmunkása, Kiskőrösön. — Szőlőtök van? — Az van. — Forogsz benne te is? — Szoktam segíteni a horolás- ban is, a kötözésben is, a szüretben is. — Az idén hány hektó mustot öntöttetek hordóba? — Ezt nem tudom, az ilyesmi már nem nagyon érdekel. — Egyáltalán: a mezőgazdaság érdekel?-Szeretsz kint lenni a szőlőben? — A neved? — Körösi József. — A szüleid? — Apám Dunaújvárosban kőműves, anyu pedig otthon van. Tavaly még a tésztagyárban dolgozott ő is, csak lebetegedett. — Segítesz neki? — Igen, Takarítok, s gyakran előfordul, hogy a disznóknak is én adok moslékot. — A tanulással hogy állsz? — Háromegész-hat szoktam lenni. — Hol tanulsz majd tovább? — Központifűtés-szerelőnek fogok jelentkezni. — Az imént olyan szakértelemmel beszéltél a szőlőkötözésről —, nem gondoltál arra, hogy esetleg borász is lehetnél? — Nem, mert nem szeretek a szőlőben dolgozni. Szüretelni ugyan segítettem, de préseléskor már elhúztam a csíkot otthonról. — Hová? — Kimentünk a haverokkal focizni. — Nem lett baj belőle? — Nem, mert megmondtam, hogy csak a szőlő leszedésében segítek, tőlem többet ne várjanak ... — Mezőgazdasági gépszerelőre is nagy szükség lenne itt a ^szakszövetkezetben^... — Lehet. De én nem szeretek A huszonnyolcadik születésnap... Az elmúlt napokban ünnepelte fennállásának 28. évfordulóját a kecskeméti Kodály Zoltán Ének- Zenei Általános Iskola és Gimnázium. Az intézmény néhány évvel ezelőtt elhunyt igazgatója, kitűnő zenepedagógusa, Nemes- szeghy Lajosné által alapított iskolában Kodály Zoltán biztatására kezdődött a tanítás, 1950-ben. Ekkor született meg a nagyszerű példa: a Kodály Zoltán elméleti munkáiban megfogalmazott zenei nevelési terv gyakorlati megvalósítására. Hosszú volt az út 1950. október 27-től — az első tanítási naptól — a szükségtantermeken, az Erkel utcai „kultúrpajtán” keresztül, az 1964-es új iskolába költöztetésig. Mindegyik égy-egy új fejezet az iskola életében. A cél azonban mindig ugyanaz maradt: a zenei írás—olvasás általánossá tétele, a magyar zenei közízlés felemelése. Kodály Zoltán, aki egész életében szívügyének tartotta a kecskeméti zenei intézmény létét, fejlődését, az új épület átadásakor — jól rávilágítva a lényegre — a következőket mondotta: „Ez nem zeneiskolának készült, amint még ma is tévesen hiszik sokan. De ez az első iskola, amely szervesen beépíti a zenét az általános emberi műveltségbe.” Ma már — az országban egyedülállóan — tizenkét évfolyamon keresztül, az általános iskola és a gimnázium szoros együttesében valósul meg a kodályi törekvés, sok-sok kitűnő zenepedagógusunk álma. Az eredmények pedig önmagukért beszélnek. A neves intézményben nap mint nap fordulnak meg a világ különböző tájairól érkező érdeklődők, zenei szakemberek. Október 27-e — s ez már hagyománnyá vált a Kodály-iskolá- ban — minden évben tanítás nélküli munkanap. Az évfordulókról kedves, hangulatos házi ünnepségeken emlékeznek meg. Ilyenkor kerül sor Nemesszeghyné Szentkirályi Márta sírjának megkoszorúzására is. Képriportunk az iskola alsó tagozatosainak születésnapi ünnepségét mutatja be. P. E. • A csöppnyi lámpaláz ellenére nagyszerűen sikerült a 2. napközis csoport verses, énekes, táncos emlékműsora. • Gyorsan fogy az ünnepi torta. 0 Az évforduló tiszteletére minden évben rendeznek iskolai vers- és prózamondóversenyt. Az alsó tagozatosok közül a IV b. osztályos Szokolai Péter bizonyult a legjobbnak. Ebből az alkalomból az iskola igazgatója könyvjutalmat nyújt át az első helyezettnek. • „A legkisebbeknek mindig nagy élmény az első gyertyagyújtás.” — mondta Rozgonyi Éva, az iskola igazgatója. (Székely Dénes felvételei) iV.V.W.V.V.'.V.V. V.V.VAW. Tátra, a vihar bölcsője (5.) De jó, hogy hoztunk magunkkal meleg holmit. Reggel, amikor Tátralomnicra indultunk, hidegre, esőre, esetleg viharra figyelmeztettek. Mi mosolyogva ta- máskodtunk. Ráadásul később, amikor a lanovkára vártunk, még jobban tűzött a nap. És bár fél tizenegy volt, amikor nagy- nehezen ránk került a sor, már éreztük, hogy nem fogunk izzadni. A lanovka felhúzott velünk az Enciánra. Lapos hegyhát ez, félúton Tátralomnic és a Lomnici csúcs között. Nevét arról a virágról kapta, amely itt virít tavasszal a vizenyősebb. mélyebb részen. Mélyebb... — voltaképpen furcsának tűnhet az ilyen meghatározás 1761 méter magasban. De az is igaz, hogy mintegy százhúsz tó (apró tengerszem és moréna-tó) van a Magas-Tátrá- ban, és nem egy közülük kétezer méternél is magasabban. Itt a Skalnéta pleso, a Kőpata- ki-tó partján virít a nálunk tavaszi tárnics néven ismert, élénk kék színű virág, innen az elnevezés: Encián. Nem volt túl sok időnk, amíg átszállítanunk arra a lanovkára, amellyel a Lomnici csúcsra utaztunk. □ □ □ A következő húsz percben, amíg felvitt bennünket a drótkötélpályára függesztett ingatag szekrény, többször is éreztük fülünkben a pici nyomást és pattanást. (Ahogy növekedett a magasság.) Itt is érdemes cukorkát szopogatni utazás közben, mint a repülőgépen a felszálláskor. A lanovka lassan, óvatosan húz fel a mintegy kilencszáz méter magas, óriás sziklafal előtt. A szürke gránitgyűrődések repedésein hófoltok feküsznek, messze alattunk az utasszekrény parányi árnyéka követ. Kúszik felfelé lépésről lépésre, szikláról sziklára, rátámaszkodik a hegyoldalra. Mi pedig egy kötélen lebegünk a semmiben. mígnem közelít a tető, végül néhány koccanással beigazodunk az állomásra. Fönt vagyunk a Lomnici csúcson, 2632 méter magasban. A szám itt sem sokat mond. Mert igaz ugyan, hogy az alpinisták számára is tekintélyes ez a magasság, de még itt a Magas- Tátrában is van ennél ma'gasabb. A Gerlach-csúcs 2655 méter. Mi azonban alföldi kirándulók vagyunk és emberalkotta technikai segédeszközzel jutottunk ide, a Kárpátok tetejére, ahol. mint e’d- digi tátrai kirándulásainkon tapasztaltuk. minden olyan más. Hevesen tűz, szinte szúr a napsugár. ugyanakkor fagyos, hideg a levegő. Ügy érzi magát az ember, mint odahaza, a havas téli estén, tábortűz mellett. Ha közel húzódik a tűzhöz, hogy megdörzsölje gémberedett kezét, égeti a hasáb lángja, de a hátát fagy dermeszti. Itt azonban forró nyár van. Július vége. A kilátó teraszáról végigtekintünk a Magas-Tátrán. Lenyűgöző! De mintha innen nem lénne olyan félelmetes, mint lentről. Határa van. Áttekinthető az egész hatvannyolc hektárnyi óriás. A könyöklőn fémtáblák. Veséit rajzolatuk nagyszerűen szemlélteti, mit láthatunk abban az irányban. A hegyek, csúcsok nevét, magasságát, a látható formáját. Az ..ismerősöknél" kinyúlik a karunk: Nézd! Ott voltunk tegnap! — Lám csak! Ott is jártunk ... ! Hangunk nem rezgi az akkori fáradtságot, inkább az elragadtatástól cseng, amit az emlékek váltanak ki belőlünk. Magunk alatt érezzük ezt a jégkorszaki ősmásszívumot. Tűzsu- garú, és fagyos kontrasztjával, számunkra eddig' ismeretlen magasságával. legyűrt tömegével feloldja súlyunkat. Emberi létünk, szellemünk, akaratunk nála is magasabbra emel. Akárhová tekintünk. agyunk termékét, kezünk nyomát látjuk. Apróra váltva a dagályos szavakat, körülnézünk a kényelmes, biztonságos teraszon, a legször- szűbb időben is menedéket nyújtó kilátóépületben. Csak kívülről szemlélhetjük a meteorológiai obszervatórium merész épületét. Közelről látjuk a csillagvizsgáló fémkupoláját, föntről nézzük a magasfeszültségű áram vezetékét és tartóoszlopait, végig a sziklafalon. És a drótkötélpályát, amellyel most vissza kell mennünk. Lejárt a negyven perc, amíg a lanovka egyet fordul. Ennyi idő áll ugyanis rendelkezésére a csúcson szem- lélődőknek. Tehát ismét a szekrény, kattanások a fülben — óvatosan, biztonságosan ereszkedünk az Enciánra. Elmegyünk a kétkupolás csillagvizsgáló állomásig. Majd séta a tóparton. Fényképezés, mozgás. Aztán ráülünk az egyszemélyes felvonóra és föl a Nyeregbe. Hogy itt megint milyen hideg van? Keresünk egy napsütötte, szélárnyékos pihenőt, és később innen pillantjuk meg a kőszáli sast. De erről már írtam. Budavári Antal (Folytatjuk)
